Czike László

                   A szakrális trónörökös

A szakrális fejedelem
Idézetek Kocsis Istvántól, aki a szakralitás legnagyobb szakértője: „A szakrális fejedelem képes kilépni az időből és legyőzi a teret. (...) Aki a teret legyőzte, megpillanthatja a láthatatlant is: benézhet az Ég kapuján. (...) A szakrális király győz a harctéren, - a harc kimenetelét is látja... Visszafordul, ha nem győzelem várja, vagy ha Isten nem kívánja a győzelmét. (...) A szakrális, a valódi király - nemcsak Isten akarata szerint uralkodik, hanem Isten védettjeként is. Sokan ezért nevezik Isten kiválasztottjának. (...) Emberi kézben lévő fegyver nem tudja megsemmisíteni. Ha megsemmisíthető, akkor a szakrális király nem igazi. (...) Ha a király igazi, és nem hamis, akkor az Élő Égi Igazság minden körülményben megvédelmezi őt. (...) A szakrális fejedelemjelöltnek komolyan kell vennie a Hegyi Beszéd legfontosabb beavatási intelmét: be kell lépnie a Szűk Kapun, el kell indulnia a Keskeny Úton. A szűk kapun csak az léphet be, aki az időt és a teret legyőzi. (...) Az Úr Jézus arra szólította fel az embert, hogy válassza az élet helyett az Életet. Váljék azzá, aki a bűnbeesés előtt volt, vagyis az eredeti ember szintjére emelkedjék fel. Azt juttassa diadalra önmagában, ami szellemi. Majd legyőzvén önmagát, váljék igazi emberré. (...) Akit a beavatás tesz azzá, aki, az a szakrális fejedelem. (...) Az Élő Égi Igazság az az égi lény, akivel tarthatta a kapcsolatot a régi korok uralkodója, ha szakrális király volt. (...) Az Igazság (az Ige!) Isten Önvédő megnyilvánulása: Isten akaratát érvényesítő legnagyobb Erő, a legszilárdabb Hatalom. Büntető, vagy védelmező hatalom: igazságérvényesítő és szeretetoltalmazó. A világ meg is szűnne létezni, ha az Élő Égi Igazság nem érvényesítené mindig az igazságot. (...) Raffaellónak a Vatikán Héliodórosz-termében látható freskója (Attila Róma falai előtt, vagy másik címén Leó pápa és Attila találkozása) elmesél egy történetet, amelynek a központi hőse Attila: Isten angyala felszólítja, hogy Rómát ne támadja meg. Attila engedelmeskedik. (...) A szakrális király az Élő Égi Igazság akaratát meghallgatva kel hadra, vonul vissza, vagy köt békét ... Attila, Szent István, Szent László, Hunyadi Mátyás - a magyar küldetéstudat méltó beteljesítői. (...) ‘Az én világom nem evilágból való’ - mondta az Úr-Jézus. ‘Én a parancsot nem e világból kaptam’ - mondta Attila. (...) A szakrális királyság megszűnése után a szakrális fejedelem természetesen  (ma is) rejtőzködik. De vajon hol?”  És vajon meddig még?!  

Magyar szakrális királyok
„A magyarság, a magyar küldetéstudat és áldozatvállalás, illetve a keresztény világ nagy kérdései összefüggenek és e szerves kapcsolatot három magyar király sorsában lehet jól szemléltetni. A magyar küldetéstudat központi gondolata egy az egész emberiségnek szóló üzenet, amely az Igazsággal van összefüggésben. Az Élő Égi Igazságról, a legyőzhetetlenről van szó, aki Isten önvédő Meg-nyilatkozása: a legnagyobb Erő, a legszilárdabb Hatalom. A magyar küldetés-tudatban a magyarság különleges szerepe az Élő Égi Igazság méltó szolgálata. E küldetéstudat csak az egész emberiségre vonatkoztatva értelmezhető. Nem hun uralkodó, Attila dönti el, hogy ‘Isten ostora’ lesz, nem is Szent István dönti el, hogy megteremti egységes keresztény birodalmát (szakrális ‘világkirálya’ lesz a kereszténnyé váló, megigazuló emberiségnek) és nem Hunyadi Mátyás dönti el, hogy ő megtisztulásra kényszeríti a keresztény világot. Isten akarata teljesítői ők és ezért is indulnak el útjukon. Az út annak ellenére nem egyforma, hogy Szent István és Hunyadi Mátyás is tudatosan vállalja az atillai hagyomány folytatását. A három király közül most Mátyásról kívánunk részletesebben szólni. Mátyás  azoknak a törvényeknek a megalkotását kényszeríti ki, amelyek segítségével a nemzet túlélheti az iszlám pusztító támadását. Mátyás szinte felfoghatatlan cél-tudatossággal küzdött a királyi hatalom gyöngítéséért (!), és ha más alapján nem tehetnénk, akkor ennek alapján feltételezhetnénk, hogy Isten akaratát teljesítvén készítette fel a nemzetet a nehéz jövendőre. Kocsis István szerint Mátyás utolsó szakrális királyként végrendelkezik a törvényalkotásával. Rá is kérdez, hogy ő szakrális királyként egy olyan uralkodó, aki nem győzhet? Akivel közli az Ég, hogy Országát keresztre feszítik? Miféle összefüggés lehet e drámai helyzetben küldetéstudat és közjog között? Mert a magyar küldetéstudat az Attilától Mátyás királyig tartó időben átalakult. Megváltói (!) áldozatvállalássá, kiválasztottság-tudattá alakult át a közjogi változások eredményeként.”

Az áldozati bárány
„Mátyás királlyal a magyar küldetéstudat változása felgyorsul, de még nagyobb a változás, amelyen Trianon után esik át. A ‘kalapos király’, vagyis II. József német-római császár (nem merte vállalni megkoronázását a Szent Koronával!), aki magas rangú szabadkőműves is volt, - példátlan energiával látott hozzá a magyar nemzet felszámolásához, aminek a magyarság keményen és sikeresen ellenállt. (...) Ám Trianonban valami rendkívüli dolog történt. Oly’ nagy csapás érte a magyar nemzetet, hogy a magyarság az ellenfelet valami földöntúli erővel azonosítja. E meggyőződésének következménye a küldetéstudat újabb változása, minőségileg mássá válása. (...) A magyarságot Trianonban nem mint ‘főbűnöst’, hanem mint legártatlanabbat büntették mindenki helyett - ellenfél és szövetséges helyett - egyaránt. Ez a magyar nép metafizikai dimenziójának bekapcsolása nélkül - érthetetlen.”

Hűbéres nemesség
„A magyar állam, a magyar nemzet jogi személyiségének a neve: Szent Korona. A Szent Koronát illető felségjogok valójában a magyar nemzet szuverenitását fejezik ki. (...) A királyt (az államfőt) is megilleti a nemesség (vagy az elit) és a nép hűsége, ha Isten akaratát közvetíti. Ám ha a király nem szakrális uralkodó, úgy a hűség a Szent Koronának, a szakrális jogi személynek szól, - nem pedig a nem szakrális természetes személynek.”  Mondjuk nem a privatizációt, az ország eladósítását, európai úniós belépést ‘levezénylő’ kollaboráns miniszterelnöknek. Ha a magyar politikai elit 1990-ben nem feledkezik meg (egy tál lencséért!) az igazi magyar alkotmányról, a Szentkorona-tan jogfolytonosságáról, - úgy ma Magyarországnak új alkotmánya lenne, nem lenne adóssága és rendelkezhetne a teljes nemzeti vagyonával (ami szinte maradéktalanul külföldi kézbe került); és nem kellett volna segélyekért, támogatásokért bekönyörögnie magát az Európai Únió ‘restaurált Nyugat-Római Császárságába’, amely szabadkőműves politikai tákolmány, éppúgy, akárcsak az egykori Szovjetúnió, vagy a mai egyeduralkodó világcsendőr, az Amerikai Egyesült Államok...

Többé nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy világállami integrációs tömb egyik provinciája (régiója) vagyunk csak; nem ‘a nagyok’ (az alapítók) egyen-rangú társa, hanem perifériális végvár - Bizánccal és a Balkánnal szemben. Ezek után a nagy történelmi kérdés, hogy újabb világháború nélkül olvadunk-e össze egyetlen közös világállammá az Amerikai Egyesült Államokkal, vagy előbb még megérhetjük a ‘gigászok’: az Egyesült Európa és az Egyesült Államok világ-háborúját, s csak az (Armageddon) után jön létre a végső fúzió...

„Nemesnek lenni annyit jelent, mint hűségesnek lenni, tehát: a nemes a hűséges szinonimája. A hűbérúrnak való hűség nem azonos viszont az Istent megillető hűséggel. (...) A történelmi új kor farizeus királyai (államfői, fekete nemessége, stb.) az állítják, hogy ‘Isten kegyelméből’ uralkodnak, ezért követnek el mindent például a Priory of Sion révén, hogy a származásukat, családfájukat egyenesen Jézustól (Meroving-dinasztia) vezessék le. Ez a Grál-legendának is a lényege...”
Meroving-vér folyik pl. a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház császáraiban is...

A Mária-napi bécsi beszéd
Orbán Viktor az első szakaszban ‘kis csodára’ és ‘nagy csodára’ emlékezik, ami szép, költői megfogalmazása, bemutatása annak, hogy a küldetésére kiválasztott ember személyes élete, sorsfordulói miként kapcsolódnak össze a történelem fő sodrával: hogyan válik a ‘kis csoda’ a globális változások résztvevőjévé, majd a világméretű politikai korszakváltás egyik aktív, - hazájában pedig az átalakulás mértékadó, vezető személyiségévé.  

Történt egyszer, nagyon-nagyon régen, úgy 6-7 évvel ezelőtt, hogy magam is el- elgondolkoztam némi hősi történelmi analógiákon, s a magyarság valós evilági küldetésén, és tettem ezt - a szakrális fejedelem problémakörére akkoriban még csak ráérezve - Orbán ‘királysága’ idején, némileg ironikus éllel, nem is sejtve, hogy akkori gondolataim egyszer még a dejà vu érzését kelthetik...

Miről is van szó? A szakrális fejedelemről. Azokról a gondolatokról, melyek azt az államférfit foglalkoztatják, aki nemcsak abban érdekelt, hogy degeszre tömje saját maga, és szűkebb lobby-társai zsebét, a földi mértékkel rendelkezésére álló rövid ciklus-ideje alatt... Az Európai Únióról van szó, amely ma már sok nemzet közös hazája, és ha még nem az, hát az lesz néhány évtized múltán, mert vissza-felé többé már nem vezet út. Arról az Európai Únióról, mely valamikor Nyugat-Római Császárság volt, s területileg majdnem azonos a mai Únióval. Arról van szó, hogy Hunyadi János egykor nemcsak Magyarországért harcolt a török ellen, hanem az egész óvilági keresztény kultúráért, amely most elenyészni látszik. A Kocsis István csodálatos könyveiben (A szakrális király, A Szentkorona-tan és Magyarország Szent Koronája, stb.) történelmi alátámasztással megírtakról. Meg arról: mi is lehet a magyarság küldetése azon a földön, amely már az Únióhoz tartozik; - ha tetszik ez nekünk, ha nem...

A szakrális királyainkról beszélek, akik már akkor is összeurópai mértékkel és méretekben gondolkodtak, amikor Európát épp kishitű, uralkodásra méltatlan királyok vezették a semmibe, és elveszni látszottak a keresztény hagyományok és gyökerek. Szent István, Szent László és Hunyadi Mátyás királyainknak egy-aránt voltak vívódásaik: Európa kétarcú Magyarország vonatkozásában. Amikor mi Európára, mint a népek bölcsőjére gondoltunk - ők mint újszülött kisdedet, martalékul vetettek tatárnak, töröknek. Mikor mi Európa szabadságáért ontottuk  vérünket: oroszok verték szét az osztrákkal szemben kivívott függetlenségünket. De később Trianonban meg is csonkították, majd később újabb büntetésül (?) a Szovjetúnió gyarmatává engedték veszni Magyarországot... Amikor pedig 1956-ban az egész világ szabadsága, demokráciája volt a tét: Európa csak hallgatott.

Most viszont az Únió teljes jogú tagjai vagyunk, és a földünk immár a többé fel nem osztható Európai Únió földterületének szerves, elidegeníthetetlen része. S jogos, indokolt a félelmünk, hogy afféle ‘perifériális kerítésnek, majomfogónak’ kellettünk csak, a várható modernkori (kelet-nyugati irányú) népvándorlás fel-és letartóztatására. Új védelmi sáncnak az egykori tizenkettek köré, - miként a sötét  középkorban. S hol van már Hunyadi, kinek bús hadát egykor „Bécsnek büszke vára” nyögte? De a legnagyobb szomorúságunk mégis az, hogy miközben mi - akik a kereszténységet ezer évvel ezelőtt épp az Európába illeszkedés céljából vettük fel! - újból rendszert is váltottunk Európa kedvéért; lemondva földről, társadalmi tulajdonról, kivívott életszínvonalról, egyenlőségről a szabadságunk elnyeréséért, addig épp Európa, az ősanya veszítette el a saját önazonosságát. Mert ha Európa már nem keresztény; - úgy miért jöttünk mi ide? Mi megőriztük hitünket, vallásunkat, összetartozásunkat, közösségépítő családi kötelékeinket, - de mit ér a nemzetmegtartó erő a közös keresztény gyökerek  nélkül?!

Küzdelem a kereszténységért
„Persze gyakran halljuk - talán hallják itt Bécsben, Önök is -, hogy elavult gondolkodás az ilyen, régimódi. Valaha, az ún. keresztény Európában talán szükségük lehetett arra a meggyőződésre a fejedelmeknek, hogy ők az Isten, a Gondviselés kegyelméből és rendeléséből kormányoznak, a hívőknek pedig arra, hogy sorsuk a Gondviselés kezében van, de ma már - mondhatják, s mondják is - fontosabb a képzettség, a tájékozottság, a tárgyalóképesség, a média-képesség, és még sokféle tudomány. Ne keverjük össze a mindennapi élet alakítását az egyházak elvárásaival! Válasszuk el a keresztény tanítást a  politikától, a gazdaságtól, a tudománytól és az oktatástól, hiszen a vallás magánügy! Nem ismeretlen ez a hang, kedves barátaim, mert bizony, a mai magyar közéletben - és sajnos nemcsak ott, hanem egész Európában -, még mindig küzdelmes harc folyik a keresztény-keresztyén értékek védelméért.”
A Sioni Rendház tervei
Kutatók úgy vélik: ma is a Sioni Rendház képviselheti a háttérhatalmi piramis csúcsát: fogékony és fiatal szabadkőműveseket hív a rózsakeresztesség révén a tagjai közé, hogy azután a legtehetségesebbeket kiképezze és az egységes világ-állam szolgálatába állítsa, s eljuttassa őket az Illuminátusok Rendje által egészen  a szabadkőműves rangfokozatok legmagasabbjára. A kibővített Európai Únió  - akár volt eredetileg ilyen ‘templomos’ koncepció, akár nem - annak az egységes Európáról szóló elképzelésnek a pontos mása, amelyet az Új Világrend vezetői és a Sioni Rendház megálmodtak...

„Történt ugyanis még egy kísérlet a Német-Római Birodalom feltámasztására a XIX. század vége felé. A francia szerző, Jean-Luc Chaumeil szerint a Rennes-le-Chateaui rejtély (ekkor és itt született meg a háttértemplomos Sioni Rendház, vagy legalábbis annak mára életre kelt legendája!) több szereplője a skót rítusú szabadkőművesség szupertitkos csoportja tagja volt, és (az Illuminátusokhoz igen hasonlóan) egy teozófián és gnoszticizmuson alapuló Európai Únió létre-hozásán fáradozott. A társaság neve ‘Hieron du Val d’Or’ (Waldorf?! - Cz. L.) volt, a célja pedig a Külkapcsolatok Tanácsáéhoz és a Trilaterális Bizottságéhoz hasonló: felépíteni egy világméretű, isteni renden alapuló (evilági, politikai) rendszert, „amelyben az országok csupán tartományok lennének, a vezetőik pedig csupán egy globális okkult elitkormány helytartói.”

A kutatók többségében ez egy korai ‘Új Világrend’ jövőképét idézi fel. Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli: „A XIX. század során a Sioni Rendház a szabad-kőművesség, a ‘Hieron du Val d’Or’ révén megpróbálta modernizált formában újjáéleszteni az egykori Nyugat-Római Birodalmat, vagyis létrehozni egy ‘teo-kratikus’ Európai Egyesült Államokat, melyet a Habsburg-Lotharingiai Ház s a radikálisan megreformált katolikus egyház együttesen irányítana.” Ám ez a kísérlet, úgy látszik, a XX. századi események hatására megfeneklett.” 
(Addig is Habsburg Ottó, az ‘örökös’ osztrák-magyar trónörökös, a Páneurópai Mozgalom elnöke, Jeruzsálem Királya, legitimisták álomhercege ‘csak Európa lézengő rittere’ marad, akinek a szél elfútta a kalapját (koronáját) s nem tud oly’ méltóságteljesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé.)

László András előadása nyomán
„A Templomos Rend erősen elmozdult a gnosztikus és mágikus orientációk irányába, és valószínűleg volt egy olyan célja, amely cél a pápa, a császár és a lovagrend nagymesterének, vagy egy nagymester feletti főnek egy személyben való egyesítése volt: a császár legyen egyszerre pápa s a legfőbb személyisége a lovagrendnek, s ez a valaki a Ghibellin-dinasztiából kerüljön ki.” (A Ghibellin-dinasztia tulajdonképpen a Hohenstaufen-dinasztia volt, akik azt állították, hogy a császár magasabb rangú a pápánál, hiszen ‘Vicarius Christi’, vagyis Krisztus helytartója, míg a pápa ‘csak’ ‘Vicarius Petri’, azaz Péter helytartója...
Velük szemben álltak a Guelfek - a ‘Guelphs’-ek; amely dinasztiából származik például II. Erzsébet, mai brit uralkodó is -, akik a pápa császár feletti korlátlan fensőbbségét ismerték el, mondván: bármikor maga a pápa lehetne a császár, de ha nem, akkor is felette áll. Tarthatott ez a ‘tarthatatlan hitálláspont’ gondolom egészen addig, mígnem VIII. Henrik, angol uralkodó - hogy érvényteleníthesse szabályos házasságát - önkényesen ‘ki nem vonta’ Angliát a római pápa fenn-hatósága alól, megtéve önmagát a különvált anglikán egyház fejének. Mert e lépésével, ha nem is ‘a vén kontinens német-római császárát’, de a mindenkori angol uralkodót, a királyt rangsorban feltétlenül a római pápa ‘fölébe’ rendelte...
(Lásd még Heribert Illig: ‘A kitalált középkor’ című könyvének az 557. oldalán - Welfek és Staufok cím alatt) Folytatva most az idézetet: „A lovagi tendenciák, elsősorban a Templárius Lovagrend legszorosabban kötődött a Hohenstaufen-Ghibellin törekvésekhez, annyira, hogy a középkor lovagi uralkodását döntő mértékben ez a Ghibellin-szellemiség határozta meg, szoros összefüggésben a Teuton Lovagrenddel és még inkább a Templárius Lovagrenddel, mindaddig, amíg ez utóbbi fennállt... Utána az egész ghibellin-világ összeomlott, az utolsó ghibellin-trónkövetelőt is lefejezték.” A római pápa vélhetőleg kevésbé vagyon-szerzési, inkább stratégiai megfontolásokból dönthetett a Templomos Lovagrend megszüntetése mellett (1313). Nem akart ugyan nyugat-római császár sem lenni, de épp így azt sem akarta, hogy a Pápaság, a római pápa végül ‘alárendelődjék’ egy evilági hatalomnak, a templomos szellemiségben fogant összeurópai német-római (Stauf) császárságnak, illetve magának ‘a császárnak’...
Aki esetleg egykor a kibővített Európai Únió elnöke címre, rangra hallgat majd.

A végidők közeledte nyilvánvaló jele lesz, amikor rég elfeledettnek és kihaltnak hitt vérvonalak mentén új és új trónkövetelők lépnek fel, országok és nemzetek támadnak egymásra, hogy a minden nép feletti egyeduralmat is megszerezzék.
Akkor majd felemelkedik ‘egy tiszteletre méltó férfiú’, az Antikrisztus...
Nem tudhatjuk, ki lehet, ki lesz az.

Vác, 2004. október 27.

                                                                      Czike László