4. Templomosok és szabadkőművesek

4.1. A Sioni Priorátus és a Hálózat

A 48. oldal: „A péntek tizenharmadika azóta lett szerencsétlen ómen, hogy Szép Fülöp parancsára 1307. október 13-án, pénteken az összes megfogható, Francia-országban tartózkodó templomost letartóztatták.” - „Ebben is volt szerepetek.”
„Vélhetőleg utalás, hogy a templomos rend mögötti titkos szervezetnek (Prieuré de Sion) már kényelmetlenné vált a fékevesztett hatalmú rend, amely úgy kezdett működni, mint egy szupranacionális nagyvállalkozás, és félő volt, hogy elszakad  titkos küldetésétől, amiért létrejött. Én, mint a titkos rend (Prieuré de Sion) tizen-kettedik nagymestere, ismerem, de senkinek el nem mondhatom a döntést, hogy a felfuvalkodott és végsőkig eladósodott Szép Fülöpöt eszközként használtuk az ügyhöz.” - Leonardo a naplónak: „Mennyit fognak még erről a templomos ügyről összevissza beszélni!”
Itt az ideje, hogy kicsit utána nézzünk: mit takar a hírhedt Prieuré de Sion, Sion perjeljei, vagyis elöljárói (amelyet Zelnik kvázi a Cion Bölcseivel azonosít). David V. Barrett írja a ‘Titkos Társaságok’ című könyvében: „Egy újabb keletű elmélet a templomosokat és a szabad-kőműveseket egy sokkal rejtőzködőbb szervezeten keresztül köti össze. Baigent, Leigh és Lincoln sokat vitatott bestsellere, ‘A szent vér és a Szent Grál’ az alábbiakat írja: „Volt a templomos lovagok mögött egy titkos rend, amely a templomosokat katonai és adminisztratív szervükké tette. Ez a rend, amely változatos neveken működött, leg-inkább Prieuré de Sion-ként (‘Sioni Priorátus’) ismert. A nagy-mesterek sorozata irányította, akiknek nevét megtaláljuk a nyugati történelem és kultúra legkiválóbbjai között. Bár a templomosokat szétzúzták és feloszlatták 1307 és 1314 között, a Prieuré de Sionnak nem esett bántódása.” Michael Howard ‘Az okkult összeesküvés - a misztikusok, templomosok, szabadkőművesek és az okkult társaságok titkos története’ című munkája sokkal értelmesebb, mint az e tárgy-körben írottak többsége. Azon kevés alkalmakkor, amikor megemlíti a Prieuré de Siont, körültekintően az alábbiakhoz hasonlóan fogalmaz: „A Priorátus alapítása állítólag a gnosztikus adeptusig (az idegen szavak szótára szerint „valamely vallás, tan titkaiba beavatott személy vagy tudós híve, tanítványa”), Ormusig vezethető vissza, aki Kr.u. az első században élt”; vagy „azt kell hinnünk, hogy a Sioni Priorátus elősegítette annak az eretnekségnek az elterjedését, hogy Jézus túl-élte a keresztre feszítést.” Lionel Fanthorpe a kevés sci-fi írók közé tartozik, akik tagjai valamelyik szent rendnek. Ő még óvatosabb a Prieuré de Sionnal kapcsolatban: „Lehet, hogy a világ legrégebbi, leghatalmasabb, legjelentékenyebb titkos társaságainak egyike; de lehet, hogy a templomos lovagok egy belső csoportjának legutolsó, töredékes nyoma; - vagy lehet egy tökéletesen ártatlan, tiszteletre méltó és prózai baráti társaság; és lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek.” Talán érdemes megjegyezni, hogy a templomosokról szóló komolyabb történelmi munkák közül egy sem említi meg a Prieuré de Siont, még futólag sem. Vezető szabadkőműves szakértőként John Hamill az alábbiakat fűzi ehhez: „Tudomásom szerint a Prieuré de Sionra sehol nem utaltak ‘A Szent Vér és a Szent Grál’ (idézett mű) megjelenése előtt. Bizonyosan mondhatom, hogy a szabadkőműves szakirodalomban nincs rájuk utalás.” Pusztán az, hogy tudjuk, vagy legalábbis erősen gyanítjuk, hogy az ‘ősi’ templomos rendek, rítusok többségét egy végből szabták a XVIII. században, még természetesen nem jelent egyet azzal, hogy nem lehetett egy nagyon titkos társaság, amely a templomosok óta (vagy éppen Krisztus óta!) teljesen szem elől rejtve létezik. (...) De talán még gyanakvóbbaknak kell lennünk, ha a Rend nagymestereinek listái olyan nagyságokat tartalmaznak, mint: Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Victor Hugo és Claude Debussy.” Ezek után lássunk egy másik mértékadó idézetet, Drábik János ‘Uzsoracivilizáció’ című munkájából: „Az utóbbi időben pedig egyre fontosabb szerephez jut a Prieuré de Sion, amely az európai történelmi arisztokráciát és a (királyi) dinasztiákat tömöríti, hitük szerint Jézustól származtatott vérségi kapcsolattal és küldetéstudattal valamint hatalmi igényekkel (vö.: Meroving-dinasztia). Egyre több kutató foglalkozik részletesen a ‘Black Nobility’, vagyis a ‘Fekete Nemesség’ történelmi szerepével, a HÁLÓZAT irányításában játszott  meghatározó szerepével. Ez a nemesség Európa leggazdagabb és leghatalmasabb ősi, nemesi családjaiból áll, akiknek elődei - többek között - olyan itáliai városállamok abszolút uralkodói voltak, mint Velence és Génua. Közéjük tartoznak a Grosvenorok, a Braganzák, a Savoyaiak, a Thurn und Taxis-ház, a Thyssen-Bornemissza-ház, a Bernadotték, a Hannoveriek, a Hohenzollernek, az Orániaiak, a Grimaldik, a Wittelsbachok, az Agnellik, Colonnák, Pallaviciniek, és talán a legfontosabbak, a Guelphsek, akiknek például egyenes ági leszármazottja II. Erzsébet, jelenlegi brit uralkodó. (Talán kevesen tudják, hogy az Angol Nagypáholy vezető nagymestere Károly, walesi nagyherceg - Charles Windsor -, II. Erzsébet királynő fia.) A ‘Fekete Nemesség’ kiemelkedő szerepét is jelzi, hogy ő alapította ‘A Három-százak Bizottságát’, amely szervezet egyike a HÁLÓZAT három leg-fontosabb központi intézményének, és amely számos titkos társaságot és más tekintélyes szervezetet (pl.: a Római Klubot) irányít ma is.” A már említett ‘Titkos társaságok’ könyv így ír (talán a HÁLÓZAT-ról?) „Egy összeesküvés-elmélet” alcím alatt: „Az 1960-as években a brit miniszterelnök, Harold Wilson sok ellenfelével szembe tudott szállni, ám a ‘zürichi gnómokkal’ szemben védtelen volt. Ezzel a kifejezéssel illette azokat a nemzetközi bankárokat és pénzembereket, kik szerinte a dolgokat valójában működtették. Megfoghatatlan figurák voltak; - gyakran egyáltalán nem is lehetett azonosítani őket. A név szerint ismert alakok mögött rejtett mások lapultak meg; - maroknyi ember Svájcból, Németországból, Franciaországból és Olaszországból úgy irányította a szálakat, hogy Európa úgy táncolt, ahogy ők fütyültek. Az összeesküvéselmélet hívei azt sejtetik, hogy Harold Wilson zürichi gnómjai tulajdonképp’ az Illuminátusok huszadik századi megfelelői voltak. Hatalommal rendelkeztek, ellenőrzésük alatt tartották a pénzt s a bankokat, a pénzügyi intézményeket, az üzleti életet, az ipart - és végül az ezektől elválaszthatatlan politikát. Egyesek egy lépéssel még tovább viszik az elméletet. Az eredeti illuminátusok tulajdonképpeni szándéka az Európai Egyesült Államok volt. Történelmileg elkerül-hetetlen volt, hogy a Közös Piac, s az Európai Gazdasági Közösség (EGK) az Európai Únió (EU) felé haladjon vagyis egy teljes politikai szövetség felé, bármit is szeretnének az emberek egyébként. (...) Vajh’ ki szorgalmazta egykor Nagy-Britannia EU-ba belépését (ami miatt az EFTA összeomlott, s Nagy-Britannia hatalmat és presztízst vesztett a Brit Nemzetközösségen belül)?! És mostanában ki szorgalmazza az egységes pénznemet, az eurót? Természetesen a bankárok, vagyis a pénzemberek. Harold Wilson zürichi gnómjai. Vagy az Illuminátusok utódai. Talán ők a P2. Talán ők a Prieuré de Sion. Vagy talán egy más, még ezeknél is megfoghatatlanabb csoport. Bárhogyan is, ők azok - nem pedig választott kormányunk -, akiknél a valódi hatalom van. Még ha titkos bölcsességgel felruházottak is ezek az emberek, azt kevesen hihetik, hogy egy ilyen ‘jó szándékú diktatúra’, amely a színfalak mögül irányít, üdvös dolog lehet.”                

4.2. A Templomos Lovagrend feloszlatása

Az 50. oldal: „Szent emberek pusztultak el méltatlanul. A templomos rendből ki-lépett árulók, pribékek tobzódtak a bosszúban. Kimunkált formában jelent meg a koncepciós per és a terror. A rend nagymesterét (Jacques de Molay-t) hatalmas tölgyfaajtóra szegezték, keresztformára, mint Krisztust, és csapkodták az ajtót.” - „Aztán meg lepelbe borították, és ebből lett a torinói lepel.” - vihogta az Arc.

Zelnik-Leonardo itt a Templomos Lovagrend egyik legfontosabb - ha nem ‘a legfontosabb’! - ‘titkára’ utal. Christopher Knight és Robert Lomas, mindketten angol szabadkőművesek, erről írnak ‘A második Messiás’ könyvükben: „Röviden, - 1307. október 13-ikán, pénteken a francia országbírók kemény csapást mértek a tizenötezer templomos lovagra, akik egy ‘szent’ rend hitharcosaiként tértek nyugovóra csütörtökön, s eretnekséggel megvádolt földönfutókként ébredtek  pénteken. (...) William Imbert (másnéven William de Paris), Francia-ország főinkvizítora, Szép Fülöp (király) személyes gyóntatója volt. Azt tartották róla, hogy ‘igen járatos az inkvizíció művészetében és praktikáiban’. Őt bízta meg a király azzal, hogy minél rövidebb idő alatt ‘megfelelő’ vallomást csikarjon ki Jacques de Molay-ból. (...) Egy John of Foligny nevű templomos gyorsan beismerte inkvizítorai rábeszélőképessége hatására, hogy a párizsi rendház kápolnájában titkos templomos szertartásokat tartottak. (...) A belső templomban egy faszekrény állt, melyben négy tárgy volt elzárva: egy koponya, két combcsont, és egy fehér halotti lepel, csakúgy, mint a mai szabad-kőműves templomokban. Akárcsak a jeruzsálemi egyház tagjai, majd  a szabadkőművesek; - a templomosok is egy vászonleplet használtak arra, hogy a soraik közé lépő novíciust beavassák. A lepelbe tekert férfi alászállt a rituális, jelképes halál állapotába, s mint a közösség teljes jogú tagja támadt fel ismét. A templomosok ellen felhozott tíz vádpont közül az inkvizítorok azt találták a legsúlyosabbnak, hogy: „minden novíciusnak le kellett köpnie Krisztus keresztjét, majd rá kellett lépnie arra.” (...) Mikor rájöttek, hogy az egykor keresztényi rend nagymestere beavatása alkalmából leköpte Krisztus keresztjét, haragjuk felizzott. Imbert úgy gondolta, hogy a legkeményebben kell megtorolni az árulást, melyet Krisztus és az egyház ellen követtek el. A pápai rendelet felhatalmazta őt, hogy tortúra alá vessen minden eretneket, aki a keze közé kerül, s ez alól a szentatya irata csak néhány kivételt tartalmazott. Ám a templomosok épp e kivételezettek közé tartoztak. Jacques de Molay és követői csak a pápának tartoztak számadással, s Imbert tudta, hogy a pápa közvetlenül erre irányuló parancsa nélkül kínvallatást nem alkalmazhat, legfeljebb kérdéseket tehet fel a nagymesternek. Ám Fülöp felvilágosította a főinkvizítort, hogy neki mint francia királynak jogában áll engedélyezni templomos vezetők tortúráját azon pápai irányelv alapján, mely felszólít minden keresztény uralkodót, hogy adjanak meg minden lehetséges segítséget az inkvizíció szent hivatalának. Imbert örülhetett, mert felhatalmazást kapott a királytól arra, hogy bármely neki tetsző módszerrel vallassa Jacques de Molay-t. (...) Mivel Imbert megtudta, hogy a templomosok gyakorolták az ‘élve kihantolás’ szertartását, mely bemocskolta Jézus valódi feltámadásának tanát; - a felbőszült főinkvizítor úgy döntött, hogy Molay-vel megismerteti azt a szenvedést, melyet a Megváltónak kellett kiállnia kínzatásai során. (...) Molay-t tehát kikötötték a két csuklójánál fogva, majd Imbert parancsára egy többágú korbáccsal kezdték ütlegelni, melynek szálvégeire csontdarabkákat erősítettek. Éles tárgyakból készült koronát húztak nagy erővel Molay fejére, ami belevágott a nagymester fejbőrébe és a homlokába. Az inkvizítorok gyakran szögezték áldozataikat póznákhoz, ajtófélfákhoz, vagy más fatákolmányokhoz. Valószínűleg ezt tették Molay-vel is. (...) Hogy egy ajtóra szögezték az áldozatukat, jelentősen megnövelte a hatalmukat felette. Ha kinyitották az ajtót, meglengették, majd becsapták, iszonyú sokkhullámokat idézhettek elő az őrület határán vergődő áldozatnál. (...) Elérkezett a pillanat, amikor Imbert megmutathatta, hogy a lepel csúfondáros használata nem kerülte el a szent inkvizíció figyelmét. Mikor leemelték a nagymester meggyötört testét a szögekről, kínzói arccal fölfelé a lepelre helyezték, és a vászon kimaradó részével le-takarták gőzölgő alakját. (...) A lepel megkeményedett a rászáradt vértől és (tejsavban gazdag) izzadságtól; - ám a még használhatónak ítélt vászondarabot inkább kimosták, mintsem kidobták volna. Azután a tiszta leplet összehajtogatták és hazavitték anélkül, hogy sejtették volna, milyen jelentőségre tesz szert később.” Mint láttuk (olvastuk): Zelnik-Mefisztó szilárd meggyőződése, hogy a torinói lepel a második ‘Messiás’, Jacques de Molay templomos nagymester inkvizíció által megkínzott testének lenyomata, s nem Jézus Krisztus feltámadott és üdvözült testének kvázi ‘fénymásolata’, a feltámadás pillanatképében. De nézzük, mit is vallott be a nagymester kínzóinak, a könyv szerint! „Vallomásában - míg elismeri, hogy megtagadta Krisztust - tagadja azt, hogy engedélyezte volna bűnök elkövetését a rend tagjainak. Ez a nyilatkozat elég furcsa egy pap szájából, pláne, ha egy hatalmas keresztény lovagrend vezetője is egy személyben. (...) Az ember azt várná egy erős akaratú paptól, hogy a tortúra alatt könnyedén be-ismeri a homoszexualitás vádját, még ha nem is fedi a valóságot, ám inkább belehalna a kínba, minthogy bevallja, megtagadta Krisztust. De rögtön érthető e vallomás, ha olyasvalakitől származik, aki Jézust Messiásként tisztelte (ugyan), és (de!) nem azonosította Istennel. A templomos nagymester egy mindenható Istenben hitt, aki megalkotta az eget és a földet, ám nem hitt a keresztre feszítés szentségében. A tortúra hatására (tehát) a nagymester beismerte a vádak felét, melyek (később) a halálát okozták, ám úgy tűnik, igazat mondott a kínzások alatt. A templomosok nem voltak homoszexuálisok, így ezt tagadta, - ámde elismerte, hogy nem hisz Jézusban és senki másban, akiről azt állítanák, hogy Isten, mivel Isten csak egy van. (Tehát Molay a Szent-háromságot tagadta. - Cz. L.) És igen, - ebből kifolyólag elutasítja a keresztet is, mint szimbólumot. (...) A pápa vádemelési határozatot hozott a lovagok ellen, mely azt tartalmazta, hogy a rendbe való fel-vételkor megkövetelik a novíciusoktól, hogy megtagadják a szeplő-telen fogantatást, Krisztus isteni mivoltát. Azt tanítják, hogy Krisztus próféta volt, akit a saját vétkeiért feszítettek keresztre, és nem a világ bűneit váltotta meg halálával. Azzal is vádolta őket a határozat, hogy leköpték a keresztet majd megtaposták azt, s ezt a foglalatosságukat kiváltképp nagypénteken űzték. (...) Kelemen pápa 1313. március 22-ikén eltörölte (feloszlatta) a templomos lovagrendet, legfőbb pápai hatalmával élve, anélkül, hogy nyilatkozott volna ártatlanságuk vagy bűnösségük kérdésében.” 1314. március 18-ikán a pápai bizottság, Fülöp király jelenlétében nyilvános ítéletet hirdetett. A nagymestert, Jacques de Molay-t három templomos társával együtt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. De ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az egybegyűlt tömeghez, s rendje ártatlanságát hangsúlyozta, illetve azt, hogy csak a tortúra őrjítő kínjai hatására vallotta ennek ellenkezőjét. Mint Jahve utolsó főpapja, Molay azt állította, hogy a rendje ártatlan, s ez az ő szempontjából igaz is volt. Ámde nem felelt a fő vádra. Nem mondhatta, hogy „a rend nem tagadta meg Krisztust”... „Az életemet oly’ galádság árán őrizhetném meg, amelyre képtelen vagyok, Inkább lemondok róla minden sajnálat nélkül.” (...) Beszédében egyszer sem említette Jézus Krisztust. A tömeg előtt, a Notre-Dame-nál tisztázta lovagjait. Bűntelenek voltak, - s az ‘igazság bajnokai’. Csakhogy ennek az ‘igazságnak’ nem volt része Jézus, Isten Fia. (...) Ekkor a bizottsági tagok félbeszakították az eljárást, és jelentették Fülöpnek, hogy a helyzet kint szörnyű fordulatot vett. A király villámgyorsan reagált. Pápai hozzájárulás nélkül azonnali máglyahalálra ítélte a túl őszinte templomos lovagokat. Jacques de Molay és Geoffrey de Charney lassan égtek el a forró, füst nélküli tűzben. (...) Amint alsó végtagjain a hús megfeketedett, s lassan átsült, Molay megátkozta V. Kelement és Szép Fülöpöt. Azt jósolta meg nekik, hogy egy éven belül mindketten Isten ítélőszéke előtt felelnek majd. (...) Geoffroi de Paris verses krónikájában megemlíti, Molay észrevette a máglyán, hogy két keze nincs megkötve, s az utolsó pillanatokat imával töltötte. Ezek voltak utolsó szavai a vádlóihoz: „A rossz hamar utoléri azokat, kik gonoszul ítéltek el minket. Isten megbosszulja a halálunkat!”. Fel-jegyezték, hogy mikor már lángolt Molay teste, Charney a következőt mondta: „Követnem kell a mesteremet útján. Mint mártírt öltétek meg őt. Ezt tettétek, bár nem érzitek jelentőségét. Isten akarata ez, és én is az ő parancsára halok meg.”. Ezek a szavak gyorsan híressé váltak egész Franciaországban.” (Molay átka hamar beteljesedett.)              

4.3. Jezovicsék selyemövezetei

A 62. oldal: Leonardo levele Galeotto Marzióhoz: „De hát te is tudod, hogy nem ez a könyv volt a fő vétked, hanem az az írásocska, melyben az eretnekekből lett túlbuzgó inkvizítoroktól megkérdezted: Kik vagytok ti, fiúk? Attól kezdve kész volt az ítéleted. Szerencséd, hogy egy Jezovics nevű zsidó (!) sokat talpalt érted Lorenzo de Medicinél, és főleg Janus Pannonius barátod Mátyás királynál.”
Ez a Jezovics nevű ember nekem (Cz.L.) egészen máshonnan ismerős! Aki olvas Magyar Nemzetet, az - ha máshonnan nem is, innen - már rájöhetett a költő heti publicisztikáiból, hogy személyesen Gyurkovics Tiborral azonos. Az írások főszereplője Jezovics, akiben a szerző saját magát személyesíti meg. Ám a név kifejtése még ennél is messzebbre vezet: Gyurko + vics = Jezo + vics; ahol a ‘Jezo’-tag Jézust jelenti. Jól tudjuk, hogy Jézus zsidó volt, ám mintegy kétezer évvel ezelőtt halálra ítélték, és meghalt a keresztfán. Kizárt dolog, hogy e Jezovics álnéven Galeotto Marzióért talpalt volna Lorenzo de Medicinél, vagy az, hogy ma Gyurkovics Tibor álnéven írna magyar publicisztikákat. Vagy egy formabontó többszörös idősík-eltolódással állunk szemben, vagy most megint a dávidi vérvonal ‘kísért’, - nem egészen explicit formában...
Egyébként Zelnik József említett „A magyar kultúra selyemövezetei”  könyvében külön fejezetet szentel ‘Gyurkovics Tibornak’, - a fejezet címe: ‘Cinikus gondolatok’. De megemlítenék még egy furcsaságot. A Magyar Demokrata 1999. január 28-iki számában méltatja e könyvet;  s Bodnár Dániel ezeket írja: „Zelnik József könyve egy értelmiségi töprengés a szellemi ember felelősségéről. Benne a magyar kultúra selyemövezetei álmok, emlékek, esszék láncolatából áll össze. (...) Zelnik magyarságot, tisztességet szellemi életünk legkiválóbbjaitól tanult: Makovecz Imrétől, Német Lászlótól, Csoóri Sándortól, Nagy Lászlótól, Dávid Katalintól, akiknek ebben a maszatolós korban is szilárd értékrendjük van, szavaik egységben vannak tetteikkel. Ők azok, kik nem hagyják elveszni a szakralitást, még a történelem leg-ateistább századában sem, amelyben a Gulág haláltáborai, Ausch-witz gázkamrái megmutatták, hová jut az ember, ha Istent mellőzve akarja megteremteni a földi Paradicsomot. A könyv írójának egyik legkínzóbb kérdése, hogy egy összezavart, érték nélküli világban, melyben minden területen a talmit állítják elénk példaként, tudunk-e még különbséget tenni a tiszta emberi vállalkozás és a sátáni szimbólumokkal manipulált álművészet között? (...) S hogy van-e kiút a mai, morálisan züllött állapotokból? Zelnik József válasza: igen, de ehhez isteni lénnyé kell válnunk, megvalósítva a krisztusi szeretetet, vagyis nem szabad az ellenséget néznünk (?!) a másik emberben. Meggyőződése, hogy a mai antikrisztusi időben is lehet-séges a szolidaritás, sőt a szeretet, még ha sokan allergiát kapnak is ettől a szótól, eleve giccsesnek tartva. Szerinte egy új értelmiségre van szükség (!!), amely a szegények, a kitaszítottak érdekeit is fel-vállalja.” Ez így mind - mint írói hitvallás - rendben is lenne; joggal kérdezheti olvasóm: hol itt a furcsaság? Hát ott, hogy a ‘demokratai méltatásban’ szereplő dolgokról, nézetekről egy árva szó sem esik az egész könyvben, még áttételes vagy áthallásos formában sem. És ami a krisztusi szeretetet illeti: sem abban, sem ebben a könyvben ilyesmi nem szerepel, - e tekintetben különleges hidegség árad mindkettőből...     

4.4. A jézusi vérvonal

A 64. oldal: „Mi van ma, ma van ma, piros pünkösd napja! Holnap lesz, holnap lesz a második napja. Jó legény, jó legény! Jól megfogd a kantárt! Ne tipord, ne taposd a pünkösdi rózsát.” (A versike talán zavaros, homályos célzás akar lenni - pünkösd és a rózsa szakrális összetartozására?! - Cz. L.) - „Számomra már első hallásra kiderült, hogy ez valamilyen népnyelvi formában rejtőzködő beavatási szöveg. Az öreg szerint egy népszokás, a pünkösdi királyválasztás szövege.”
A 66-68. oldal: „Az öreg (szerzetes) szerint nem kis ok Európa történetének meghamisítása a 600-as és a 900-as évek között. Ezt én nem értettem pontosan, bár a templomosok titkos történetében - amit Te (Galeotto), mint beavatott jól ismerhetsz - is van ebben az időszakban egy furcsa kérdés. A számunkra szent királyi vonal, a krisztusi, a Meroving-dinasztia ekkor szakad meg tragikusan. Ám hogy az öreg (Badiny-Jós Ferenc? - Cz. L.) még jobban elképesszen, azt adta elő, hogy a vörös posztó az ősgesztában s a magyar eretnekségben az volt, hogy az Árpád-ház a hun Attila királyon keresztül bibliai eredetű. Nimród vére a sólyom-beavatás szerinti, szakrális királyság. Sőt, tetézve az ügyet, kifejtette, hogy Mária, Krisztus anyja nem egyszerű zsidó asszony, hanem adiabenei hercegnő, és ezen az ágon az Árpád-ház Krisztussal rokon. Ebből is láthatod, hogy (a magyar) egy életveszélyes nép. Én eddig azt hittem, hogy a languedoci eretnekség tételét, Mária-Magdolna Krisztus földi vérét átörökítő legendájának vakmerőségét már nem lehet felülmúlni. Hát lehet; ezek a hungarusok emelték a tétet. Így nem csoda, hogy aztán mindenki fel akarja számolni őket.” (Szegény-szegény magyarok, szegény Magyarország! De sok átok ül rajtad! - Cz. L.)

Elérkezett az ideje, hogy részletesen kifejtsük, mire is céloz itt Zelnik-Leonardo; - egyrészt a Dávid-Jézus-Meroving, másrészt a Nimród-Mária-Jézus-Árpád-ház ‘származás-elmélet’ emlegetése tekintetében. Idézet következik Christopher Knight és Robert Lomas, angol szabad-kőműves írók ‘A Hiram-kulcs’ című könyvéből: „Áttekintve Jézus életét a Bibliából, a holttengeri tekercsekből, a szabadkőművességből származó információk fényében (...) megtudtuk, hogy Jézus; Jehosua, József fia (...) rendkívül népszerűtlen volt mind Kumránban, mind Jeruzsálemben, amiért magát kiáltotta ki mindkét (királyi és főpapi) pillérnek. (...) Korábbi hipotézisünk, miszerint egyszerre két Jézus Krisztus létezett; igazolást nyert, - és most már tudjuk, hogy aki meg-halt, Jehosua, József fia, ‘a zsidók királya’ volt; míg testvére, az akkor megmenekült Jakab, ‘a Jézus Barabás’, aznap ‘Isten Fiaként’ különböztette meg magát. Megtaláltuk azt a rég elveszett beszédet, melyet Jakab tartott a keresztre feszítés után, és amelyet kiforgatva a keresztények megalapozhatták - majd kétezer évnyi - dühödt anti-szemitizmusukat.” A szabadkőműves (célzatos) ‘kutatások’ alapján tehát a keresztfán Jézus Krisztus, a zsidók ‘valódi királya’ szenvedett kínhalált; míg Jézus Barabás (Krisztus ‘öccse’, Jakab), az Isten Fia - megmenekült a haláltól és a jeruzsálemi egyház vezetője lett. Ám ez a királyi vérvonalnak csak a levitikus (főpapi, isteni) továbbfolytatási lehetősége; - a dávidi (királyi, evilági) ‘esélyekről’ már egy másik idézet szól, Drábik János ‘Uzsoracivilizáció’ című munkájából: „A világ kormányzására (értsd: Egyesült Angolszász Világállam; a köz-pontja London, Világkormány) máris megtörtént a potenciális vezető személyek kiválasztása, és folyamatos kiválogatásuk is tervszerűen zajlik (állítólag: egy London melletti helyiségben; az ‘Exterritoriális Bizottságban’, mely a Háromszázak Tanácsa is lehet). Az illuminátus HÁLÓZAT bizottságai valamennyiüket behatóan levizsgáztatják. Az illuminátus hálózat legfelsőbb vezetői mondják ki a végső szót, hogy kiknek a kezébe kerüljenek a világ irányításának a kulcspozíciói. A legfőbb pozícióra is már megvan a kiválasztott személy, aki e kutatók szerint London közelében él, és nem túlságosan hosszú idő múlva a világ közvéleményének is be fogják mutatni. E titkos személynek a felkészítése már évek óta folyik. E személyt, mint a világ kvázi meg-váltóját fogják prezentálni, az ószövetségi Dávid király uralkodó-házából való, Jézus és Mária-Magdolna közvetlen leszármazottja, azaz vérségi vonala Jézuson keresztül visszavezet Izrael uralkodó nemzetségéhez. Az illuminátusok egyik legrégibb és legtekintélyesebb titkos szervezete a Prieuré de Sion állítja és dokumentálja a maga számára: Jézus nem halt meg a keresztfán; - Mária-Magdaléna  (vagy inkább: Arimateai József ?!) még élve levette onnan, és a fel-gyógyulása után vele, mint férjével Dél-Franciaországba menekült. Jézus és Mária-Magdaléna itt családot alapított, és ez a vérvonal Jézustól a Merovingokon és a Lotharingiai családokon át a Habs-burgokig (Ottó rangja: ‘Jeruzsálem Királya’!) követhető a ‘Fekete Nemesség’ nagy Illuminátus családfájáig. (...) A Prieuré de Sion célja az volt, hogy visszahelyezze a Meroving-dinasztiából származó utódokat Franciaország trónjára. Ennek a dinasztiának a vérségi le-származási vonala azonban már több mint 1300 éve eltűnt (tán ezért ‘tettek hozzá’ gondos kezek - nem létező - 300 évet a történelemhez!). (...) A Meroving-dinasztia tagjai azt állították magukról: ők az ó-testamentumi Dávid király egyenesági leszármazottai. Ezt az állítást,  igényüket érvényesnek fogadták el az őket a trónon követő dinasztia tagjai, Európa uralkodói, és uralkodásuk idején a római katolikus egyház is. (...) A ‘Szent vér, Szent Grál’ íróit, a három kutatót ez a felismerés a Biblia alapos tanulmányozására késztette. Felállították azt a hipotézisüket, hogy Jézus Izrael törvényes uralkodója volt, aki megházasodott, utódokat nemzett, akik fenntartották az ő származási vérvonalát, amely három és fél évszázad után összeolvadt Francia-ország uralkodóházának a vérvonalával, a Meroving-dinasztiáéval. (...) Rájöttek, hogy az így szerzett új ismeretek más megvilágításba helyezik a keresztes háborúkat, valamint az ezekben a háborúkban ki-emelkedő szerepet játszó templomos lovagok szerepét. A kutatók fő célja azonban annak megértése volt, hogy mit akar ma a Prieuré de Sion és mi volt a múltban az igazi célja? Ha a Meroving-dinasztia vérvonalának helyreállítása volt a cél, akkor ehhez milyen eszközök álltak a rendelkezésükre? (...) A jelen írás is részben arra keresi a választ, hogy ma mit tesz a Prieuré de Sion? Milyen bizonyítható nyomai vannak jelenlegi aktivitásának, és annak, hogy ma is részt vesz a világ sorsának alakításában? Kik lehetnek ennek a rendkívül zárt körnek a tagjai? Milyen pénzforrásokra és hatalmi eszközökre támaszkodnak? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a Merovingok le-származottai, és így állítólag Jézus, illetve az ótestamentumi Dávid uralkodóház utódai? Milyen következményei lehetnek mai, modern világunkban az ilyen állításoknak és igényeknek? Annyit a kutatók már kiderítettek, hogy a Prieuré de Sionnak van egy úgynevezett ‘grand design’-ja, egy mesterterve Franciaország és Európa, illetve a világ egészének a jövőjét illetően. Ezen túlmenően az is figyelemre méltó, ahogyan a Prieuré de Sion nagymestere közölte a kutatókkal, hogy ténylegesen birtokában vannak a jeruzsálemi templom eltűnt kincsének (vagyis: a Szent Grálnak; - ‘benne’ Krisztus vérének). Ezt visszajuttatják Izraelnek, ha eljött rá a megfelelő idő. Ez a megfelelő időpont függhet politikai, hatalmi, pénzügyi s természetesen lélektani tényezőktől. A Prieuré de Sion lényegében a világ leghatalmasabb, leggazdagabb embereit tömörítő zárt társaság, ezért tevékenységének kutatása sok irányba vezet. Az első irány a vallási vonatkozások fel-tárása, és az Ószövetségtől a napjainkig való követése. A kutatásban kiemelkedő szerepe van a messiási koncepciónak. A Rend szerepét illetően ugyanis a messiási küldetés különleges fontosságú. Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen gyakorlati jelentőséggel bír mai világunkban a messiási küldetéstudat, a világ megmentőjének a koncepciója. (...) Egyes kutatók szerint a kialakuló világállam főbb vezetői a ‘tizenharmadik vérvonalból’ származók lesznek. A vérvonal az ókorba nyúlik vissza, egészen Dan törzséhez. A próféciák szerint e törzs az ókori Izrael úgynevezett ‘fekete báránya’. Ennek a törzsnek a királysága az egyik leghatalmasabb vérvonalnak bizonyult az emberi történelemben. A törzs óriási hatalmat és gazdagságot halmozott fel a saját ellenőrzése alatt. Ábrahám unokájának, Jákobnak - Izraelnek is nevezi az Ószövetség - tizenkét fia volt, úgymint: Ruben, Simeon, Lévi, Juda, Zebulun, Dán, Gád, József, Áser, Naftali és Benjamin. (Benjámin: a legkisebb rangú szabadkőműves megszólítása a páholy gyülekezetében. - Cz. L.) Az Ábrahámnak tett ígéretének megfelelően Isten szövetséget kötött Izrael utódaival, amely így olyan néppé vált, amely Isten szolgálatának szentelte magát (ez a szövetség, mely ma is ‘él’ - az Ószövetség). Dávid király uralkodása alatt megszilárdult a királyság és a papság (a két oszlop - Jákin és Boáz!) szerepe. Utódja, Salamon halálakor a királyság két részre szakadt: Izraelre s Júdeára, Jeruzsálem és Szamária fővárossal. Izrael a törzsek szerint lett köz-igazgatásilag beosztva, a leviták feladata volt a templomi szolgálat. (...) A két állam önálló életet élt, de mindkettő lakói megszegték az Istennel kötött megállapodás előírásait. Izrael államát meghódították az asszírok, Júdea államát pedig a babilóniaiak. (...) A próféták ezt követően az Asszíriába költöztetett izraelitákat, az Izrael nevet viselő tíz törzs lakóit Izrael háza elveszett juhainak nevezték. (...) Ámde az asszírok minden asszimilációs politikája, törekvése ellenére mégsem minden izraeli törzs olvadt be a hódító ország népébe. Dán törzsének a jelképe, a sast ábrázoló pecsét szinte egész Európában elterjedt. E törzs leszármazottai jelentős szerephez jutottak Görögországban, a Római Birodalomban, és azokon a területeken, ahol a frankok éltek, kiknek ebben az időben az uralkodó rétegét Sicambriereknek hívták. (...) A frankokat ellenőrző Sicambriánerek Asszíriából hozott számos szokásukat megőrizték, és továbbra is ápolták az asszír hagyományt, noha ők maguk nem olvadtak össze az asszírokkal. (Emlékezzünk: az esszém 11. oldalán Zelnik-Mefisztó utal arra a ‘világi védettséget’ adó királyi vérvonalra, amely ‘az asszír hercegektől’ a mai dinasztiákig ível! - Cz. L.) (...) A dinasztiát, amelyik a Sicambriánereket követte az uralmon, Meroving-uralkodóháznak nevezték. A Meroving-ház 448-ban került hatalomra, amikor Mérovée a frankok királya lett. A korai frank történelem kutatói szerint Mérovée és utódai ápolták az okkult hagyományokat és beavatottként ismerték a mágiát. (...) II. Dagobert egyenes leszármazottai a Merovingok. Ez a vérségi leszármazás még töretlenül folytatódott Godfroi de Boullionig, aki 1090-ben foglalta el Jeruzsálemet. A származási vonal folytatódik számos arisztokrata és királyi családban, így ehhez a családfához tartozik a Blanchfort, a Gisors, a Saint-Clair (Angliában Sinclair) (egy kis játék a modern ‘filmiparból’ vett nevekkel, vö.: Simon Templar, Brett Sinclair - ezek voltak Roger Moore, ‘a OO7-es ügynök’ felvett szerepei! - Cz. L.), a Montesqieu, a Montpézat, a Luisignan, a Plantard és a Habsburg- Lotharingiai-dinasztia. Ez utóbbi feje (Habsburg Ottó) jelenleg a ‘Jeruzsálem Királya’ címet viseli (ami egyben szabadkőműves rang). A Stuartok és a Mediciek számos ága is viszi tovább a Meroving-vérvonalat, azaz a Meroving-dinasztia közvetlen utódainak tekintik magukat. Figyelembe kell venni azt is, hogy több jelenlegi európai uralkodóház a már tárgyalt ‘Fekete Nemesség’-hez tartozik. Ezek a történelmi családok is vissza tudják vezetni vérvonalukat a Meroving dinasztiára, a római uralkodókra és Dán törzsére. A Prieuré de Sion, amelyet Godfroi de Boullion 1090-ben alapított, kezdettől fogva szorosan együttműködött a dinasztikus családokkal, amelyek az ún. ‘tizenharmadik vérvonal’-hoz tartoznak. (...) A Prieuré de Sion tagjai alapították meg azt a templomos lovagrendet, akik a maguk idején a pénz-és hitelrendszert irányító nemzetközi bankárok voltak. A Prieuré de Sion emellett a Rózsakeresztesek Társaságának, illetve a szabadkőművességnek a létrehozásában és irányításában is részt vett. A Prieuré de Siontól származik a 32 fokozatú skót rítus is, amely a szabadkőművesség egy részénél használatos. A Skót Rítus magasabb fokozatai egyben a Prieuré de Sion legalacsonyabb fokai.                  Megalakulásától kezdve a Prieuré de Sion felhasználja a hermetikus mágiát, mely a fekete mágia egyik változata, és az ókori Egyiptomból származik. Leírása az egyiptomi ‘Halottak Könyvében’ található. A Rend tagjai mai is szoros kapcsolatban állnak az okkultizmussal és az ezoterikával. A Prieuré de Sion ma a háttérhatalom legfontosabb szervezeteként hatékony befolyást gyakorol a világpolitikára a szín-falak mögül. A Rend kutatói egybehangzóan állítják, hogy ez a titkos szervezet felelős több fontos világtörténelmi esemény bekövetkeztéért. Ma a pénzoligarchia elit csoportját képező Illuminátusok állnak a Prieuré de Sion mögött. (...) Fritz Springmeier (a téma egyik ismert kutatója) a következő családokat tekinti a legfontosabb illuminátus dinasztiáknak: Rothschild, Warburg, Rockefeller, DuPont, Russell, Bundy, Onassis, Kennedy, Collins, Freeman, Astor, Li. Ugyancsak Springmeier kutatásai szerint a vezető illuminátus dinasztiákkal még szorosan együttműködnek: a Morganok, a Vanderbiltek, a Bauerek, a Whitneyk, a Duke-ok, a Guggenheimek, az Oppenheimek, Greyk, a Sinclairek, a Schiffek, a Solvayk, az Oppenheimerek, a Sassoon-ok, a Wheelerek, a Toddok, a Van Duynek, a Taftok, a Wallenberg-ek, a Clintonok, a Habsburgok, a Goldschmidtek.”