Czike László

                      Rejtőzködés álneveken 

A nevem: Jezowski Krisztián. Kettős kereszt.

Nem valódi, hanem felvett név, afféle művésznév.

Úgy alakult ki, hogy 8-10 éve észrevettem: Gyurkovics Ti­bor egyes írásaiban önmagát rejti a Jezovics szereplői ál­név mögé, úgy, hogy a Gyurko helyett Jezo-t ír, ami Jézus nevének szótöve. Erre úgy döntöttem, én meg a jugoszláv név mintájára képezek egy lengyel névváltozatot…

Gyerekes ostobaság volt, de akkor jó ötletnek tűnt.

Álnév, mint Cliff Richard, Ringo Starr vagy Peter Sheldon.

Boldogult serdölőkoromban, amikor amatőr rock-zenész (éne­kes) is voltam, az Antoine Sunshine művésznevet „e­ről­tettem”, de mivel továbbra is mindenki Lacinak hívott, idővel letettem róla. Álnévnek az ember ösztönösen jókat választ, hogy jobb színben tüntethesse fel magát. A Nap­su­gár a legjobb dolog. Például álnév volt Sonny Bono is – Nap és Jó(ság). Később kiderült, hogy Sonny egy szadista férj volt, s gyakran eltángálta Chert, a gyönyörű cherokee lányt, mint ahogy a kisebbségi komplexusos Ike (Ákos) is sűrűn, előszeretettel sózott oda neje, Tina Turner feszes hátsó felére. Ami ugyebár nem jó és nem lovagias dolog…

Írni is álnéven kezdtem: az R. L. monogram hol Robin of Locksley-t, hol Ritchie Lionheart-ot jelentette és engem ta­kart. De írtam az édesanyám leánykori nevén, Bakó Lász­ló-ként is, 2-szer. Mai véleményem szerint ezek kamaszos „szárnypróbálgatások” voltak, 1-2 évnyi „kísérletezgetés” után – 1998-tól – már csak a saját, eredeti nevemen írok.

Nos, álnév a hétköznapi nevek kb. 80, s a nagy művészek ne­veinek 100 %-a. Az „álnevek” óriási többsége németből fordítás magyarra – pl. grósz = nagy, klein = kiss, apró; roth = veress, piros; grün = zöld, schwarz = fekete, weisz = fehér, (grün)wald = erdő, (grün)feld = mezei, deutsch = német, berger = hegyi, goldberger = aranyhegyi, bürger = polgár, müller = molnár, hofer = udvaros, wasserburger = vízváry, winter­man­tel = té­likabát. A sze­mélyi nevek másik nagy több­sége pedig úgy született, hogy az eredetileg ide­gen, és/­­vagy idegen hang­zású nevet nagyhirtelen „magya­ros” hangzásúra változtat­ták, például: deutsch = daucsó, káin = kaján, nickelfinger = nemeskéri, donnerwetter = domonkos, münchhausen = monostori, stb. Persze gya­ko­ri volt a „magyarosítás”-nak az a praktikusan szellemes módszere is, mikor a családfő becsukott szem­mel, egy­sze­rűen rá­bökött körzőjével a térkép előre kivá­lasz­tott olda­lá­ra, s amelyik városhoz, helységhez a legkö­zelebb esett a bökés, az lett a család új neve. A választott oldal az ese­tek nagy többségében Erdély volt, ami ugye „nagyon” ma­gyar, nagyon magyaros. Sok ilyen nevű embert ismerek.

A leírt példák persze fiktívek, kitalált személyek nevei.

Persze felmerül a kérdés, mi az, hogy eredeti név?

Melyik név eredeti és melyik „felvett”? Jómagam erről – min­den mélyebb megkülönböztetési szándéktól mentesen - azt gondolom, hogy eredeti név az, ami többszáz-éves, fel­vett pedig az, amely maximum néhány évtizedre tekint­het vissza. A jelentését, a tartalmát tekintve pedig felvett név­nek tekinthető mindazon vezetéknév, amely a név vi­se­lő­­jé­­nek az eredeti tulaj­donságait, a valódi származását, nem­­ze­ti­ségét kívánja célzatosan megváltoztatni, mi több, el­fed­ni. A személynév ugyanis meghatároz: eredetileg tör­té­netiségében akként, azzal a céllal alakult ki, hogy vise­lő­jét valós ismérvek alapján különböztesse meg társaitól, tehát semmiképpen nem a rejtőzködés, a dezinformálás, a félrevezetés volt a célja. Eredetileg például a "Hosszú” név nyil­ván azt jelentette, hogy a tulajdonosa ki­véte­les testmagasságot ért el – igencsak furcsa lett volna, ha ezt a ne­vet egy törpe viseli. Mint ahogy az „Erőss” nevet sem viselhette hitelesen egy vasággyal együtt 30 kilós nyápic. Ugyanilyen értelmetlenség lett volna az is, ha egy Tatáról származó család hirtelen felindultságból, de nagy elszánt­sággal fel­veszi a Félegyházy nevet… Eredetileg, az eredeti, társadalmi szinten egyezményes információtartalom pont abban állt, hogyha egy embert, egy családot pl. Egri-nek hívtak, akkor embertársai bízvást gondolhatták, sőt, tud­hat­ták, hogy a név gazdája olyasvalaki, aki Eger városá­ból jött. Mára a családnevek eredeti információtartalma is el­ve­szett, illetve megbízhatatlan. A nevekhez kapcsolódó „e­lőítélet”-eknek épp’ az a fő okuk, hogy nem tudhatjuk biztosan, kit is tisztelhetünk valamilyen kifejező név mö­gött, illetve nem tudhatjuk, hogy az egykori névválasz­tás­ban mennyi­re játszott szerepet, és milyen indíttatásból az esetleges rejtőzködő szándék. Itt jegyzem meg: hogy anyai nagya­pá­mat – szerencsétlenül - Bakó-nak hívták, nyilván nem je­len­theti közvetlenül, hogy a foglalkozása hóhér lett vol­na, minda­zon­­által nem lehetetlen, hogy valamelyik tá­voli őse tényleg az volt, s ezért szabták rá a nevét. Csak remélni tudom, hogy nem. Ez a kötelező önirónia helye…

Semmi rosszat nem gondolok azokról az embertársaimról, akik nem „ere­deti” nevet hordanak, de annyit mindenkép­pen gondolok róluk, hogy vagy a személy/név azonossá­gá­nak, vagy a nevük információs tar­talmának nem tulaj­donítanak különösebb jelentőséget. Pedig a név igen fon­tos megkülönböztető jegyünk lehet, mi több, néha ómen, vagy­is „baljós előjel”. „Megkülönböztetek, te­hát tanítok.” – okta­tott engem is 1997-ben elhunyt író ba­rátom, Sándor And­rás, akinek a neve mellesleg szintén „felvett” név volt. Linné a növényeket, Darwin és Brehm az állatokat éppen asze­rint „rendszerezte”, hogy különböző, egyes, csak rá­juk jellemző sajátosságaikat jól kifejező neveket adott nekik. Például milyen kifejező a vérehulló fecskefű, a par­lagi vipera, az aranyos bábrabló, a kék nünüke, a törpe víziló, a nappali pávaszem, a vetési bagolypille, a szibériai tigris, az alaszkai malamut, vagy a jávai előember jelzős szerkezet, amely az adott élőlénynek a rendszertanban el­fog­lalt helyét, származási és szerves egyedi tulajdonságait is jól megmutatja. Ezek a nevek alkalmasak arra, hogy elő­re el­igazítsák a velük kapcsolatba lépőket az élőlény is­mert, szokásos tulajdonságairól, típusjegyeiről, „elvárha­tó” visel­kedéséről. Nagyon érdekes e tekintetben az in­diá­nok névválasztása, hiszen közismert az indián népek egy­szerű, ártatlan őszintesége; nem véletlen, hogy a rézbőrű­ek a „fehér” embereket sápadt arcúaknak és „kétnyelvű­ek”-nek (a kígyó nyelve kétágú!) nevezték, tartották, vagy­is olyanoknak, akik hol így, hol úgy beszélnek, érdekeik szerint. Az indiánoknak eredetileg nem voltak hátsó szán­dékaik, a sunyi lelkiséget a hódító telepesektől „les­ték el”, fennmaradási kényszerből. Ám éppen eredeti ártatlansá­guk tette őket sebezhetővé, sőt, kipusztíthatóvá. Az indiá­noknál az Ülő Bika név olyan férfit jelölt, aki ereje, fölénye tudatában általában nyugodtan ül. (Az ülés a váratlan tá­madás elhárítása szempontjából hátrányos testhelyzet.) A Bölcs Bivaly olyan főnök neve volt, akit az élettapasztalat és az erő egyaránt jellemez. A Hosszú Puska név arra u­talt, hogy a viselője leginkább kivételesen hosszú csövű, ha­lálos biztonsággal célba találó puskájáról (vö. karabély) híres, illetve közismert. Fürge Szarvas, az ifjú mohikán a rendkívüli fürgeségéről kapta a nevét. Ravasz Róka, az irokéz főnök immár elsajátította a fehérek kétnyelvűségét, stb. A név a differenciálás legfontosabb alapja, a megkü­lönböztetés pedig a tudásé, hiszen a tu­do­mány éppen ab­ban áll, az a legfontosabb szerepe, hogy kikutatja, felfedi, leírja a jelenségek közötti valóságos azo­nosságokat vagy ha­son­ló­ságokat, különbségeket és össze­füg­géseket, hogy mi­­nél többet megismerhessünk a minket kö­rülvevő világ­ból. Az emberek személynevei ma már saj­nos nem követik a tudományos normákat, inkább elfed­nek, mint informál­nak. Pedig a tudás, az ismeret – nem előítélet. Éppen az „előítéletes”, aki nem ismeri el, hogy minden tudás alapja a megkülönböztetés. Minél több el­térő, megkülönböztető jegyet ismerek, annál többet tudok a világról. S mi más dol­gunk lehet a Földön, mint a valós tudás megszerzése, a hit és a szeretet elmélyítése és gya­korlása jegyében? Bi­zony jó lenne olyan világban él­nünk, amelyben egy­részt mindenki az lehet, aki lenni sze­retne, vagy aki ténylege­sen, másrészt mindenkinek a neve azt fejezné ki, aki va­lójában. Olyan világban, melyben mindenki büszke le­­het­ne önmagára, és a nevére, ami azonos a személyiségével. Az maga lenne a mennyei demokrácia, amelyben senki­nek nem kellene „mimikri név” alatt rejtőzködnie, s min­denki büszkén felvállalhatná, hogy azonos is azzal, amit a neve sugall és kifejez.

Vác, 2008. szeptember 15.

                                                       Czike László