Vadászkalandok

Említettem, hogy mindkét barátom – Schamschula és Skultéty is  - nagy vadászok voltak, de amúgy a hobby-horgászatot sem vetet­ték meg. (Gyuri tudott horgászni, a Sanyi csak lógatta a kukacát.) Egyszer – még boldogult tévés korunkban – Sanyi elmesélt egy bi­zarr történetet. A Mátrában vadászott, s lőtt is egy gyönyörű szar­­vasbikát. Már sötétedett, mikor elment egy közeli barátjához jeep­ért, hogy a szarvast hazavigyék. Mire visszaértek, öreg este lett, és a bikának bizony csak hűlt helyét lelték. A lámpák fényében von­tatás nyoma látszott az erdei úton, egy közeli falucska felé. Ahogy csak tudták, olyan halkan közelítették meg a települést, majd a há­zat, ahová a széles nyom vezetett. Csendesen, észrevétlenül fel­fektették a bi­kát a jeep platójára. „És bosszú, az nem is volt?” – kér­deztem Sanyit. „Dehogynem! – válaszolta diadalittasan – Elő­ször szétlőttem a tetem elé „kötött” szakadt Zsiguli mind a négy kerekét, aztán még belelőttem a tankba is.” Síri csend volt egész idő alatt, míg az autó kiégett… (Csak hallgattam, belül­ről fejcsóválva, mintegy előre látva a jövőt: mégis, mi ehhez képest, ha valaki születésnapi eufóriában a vadászházban szétlő egy fest­ményt?) Másik alkalommal Sanyi Schamschulának me­­sélte a leg­ú­jabb szarvas-történetét, két egymás utáni időpontban, két rész­letben. El­ső ízben elmondta, már többedszer konstatálja, hogy a közeli Szlovákiából gyakran átváltanak a szarvasok. Különösképp feltűnt neki két, együtt kóborló aranyérmes szarvasbika. Gyuri a következő találkozásunkkor megkérdezte Sanyit: „És mondd, mi van a két gyönyörű „bikáddal”? – „Mi lenne? Hát lelőttem…” – hangzott a kényszeredett válasz, némileg kuncogva. De a Gyuri nem hagyta annyiban: „Mind a kettőt?” – „Mind a kettőt.” - vá­laszolta Sanyi, a Magyar Televízió – akkor még – vezető jogtaná­cso­­sa. Kicsit később – 1998-tól haláláig -: Orbán államtitkára…

A Televízióval kapcsolatos munkaügyi peremben Dr. Nagy László, közismert jobboldali ügyvéd-politikus képviselt. Sanyi csak mor­go­­lódott: „Minek ágyúval lőni verébre?” - de a pert végül „ágyúval is” elveszítettem. Amikor ügyvédemnél jártam, többnyire politiká­ról beszélgettünk, az ügyemről még érintőlegesen sem. Mintha az nem is lett volna fontos… Csak úgy, megemlítettem Nagy László­nak, aki később a jó barátom lett, hogy a Skultéty Sanyi és a Scham­schula Gyuri nagy vadászok, és kedd hajnalra – 2-kor jön­nek értem – meghívtak egy kis cserkelésre a gödöllői dombság­ba. Ügyvédem valósággal felcsattant: „Dehogy mész te sehova, még a végén valami vadászbaleset ér, aztán itt maradok a perben, nélküled!” – kiáltotta, s egészen meghatott, hogy „ennyi­­re” vigyáz rám. Később aztán így se, úgy se sikerült…

Kárászhorgászat a zavarosban

Aztán eljött a nagy nap, az árulás tetten érhető pillanata. Nem is sejtettem, mi készül. Schamschula Gyuri horgászni hívott, Skulté­ty Sanyival együtt, amit nem nagyon értettem – nem tudtam, nem hallottam eddig semmit Sanyi horgász-múltjáról, nem is volt neki  -, lakhelyére, a diósjenői horgásztóhoz. Sejtettem, hogy inkább be­szélgetni fogunk valami fontos dologról, de azért vittem két elég keményre felszerelt horgászbotot, azt hittem, pontyozni fogunk. A-laposan melléfogtam, most is, minden várakozásomban. Úgy tűnt, tényleg horgászni fogunk, mert kimenve a stégre, Gyuri felesége, Gizi legott be is etetett, úgy 10 méterre a stég elé, ahol már 1-1,5 méter mély is lehetett a víz. Csontkukaccal horgászott, és percen­ként fogott is egy-egy tenyérnyi kárászt. Gyuri nem dobott be bo­tot; inkább csak a beszélgetést „irányította”. Mivel a szerelésem a kárászokhoz nagyon durva volt, ráadásul a „csontitól” is iszonyo­dom, csak gilisztát meg kukoricát tűztem a horogra – persze, hogy nem fogtam semmit. Kicsit finomítva a „hardware”-en, aztán sike­rült négyet-ötöt fognom – Gizi ezalatt legalább tizenötöt dobált be a közös szákba. Sanyi „háttal a menetiránynak”, a part felé, a pal­ló alatt úszó­zott, és akasztott is vagy tucatnyi féltenyérnyi-tenyér­nyi, soványka keszeget. Nyilvánvalóan hülyéskedett; bohóckodás­sal akarta felhívni a figyelmemet, nehogy komolyan vegyem már a horgászatról szóló meghívást. Sajnos én „igazságra” születtem, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a dolgokat illik a nevükön nevez­ni. Minden titkot, fedőnevet, sunyiskodást, mellébeszélést helyből utálok. Ezért igazából később – egész nap - se nagyon vettem ész­re, hogy nagyon el vagyok tévedve. Valójában minden folyt, csak komoly horgászat nem. Én érthetetlenül egyfolytában az úszómra koncent­ráltam, de pechemre az is mozdulatlan maradt. Finom e­bédet - ha jól emlékszem, frankfurti levest, virslivel – ettünk, amit Gizike főzött. (Nem csak horgásznak, de szakácsnőnek is elsőran­gú volt.) Ebéd után Gyuri mondta: „Nem kell minden időt a sté­gen tölteni!”; de végül is Sanyival hárman csak visszamentünk a tóhoz, hátha több szerencsével járunk. Nem jártunk. Felmentem a házba, Gyurihoz. Arra kért, menjek vissza, és mondjam Sanyinak, hogy menjen fel. Amikor szóltam Sanyinak, ezt mondta: „Nekem nem főnököm a Gyuri, hogy veled üzengessen!” – majd egy fél­óra elteltével sűrű sóhajtozások közepette feltápászkodott, s csak felment – „raportra” (?). Gizi nem volt már jelen, amikor „a műsor” elkezdődött. Már nemsokára indultunk volna Sanyi terepjárójával hazafelé, mikor Gyuri elővett egy könyvet, és nagy szertartásosan átadta nekem. Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyve volt. Sanyi meg sem nézte, mint aki már jól ismeri – a könyvet, vagy az eljárást. Hozzátette – „Ez egy nagyon jó könyv, olvasd el figyelmesen, és gondolkozzál el rajta.” Hazafelé alaposan beolvastam Sanyinak; vele szemben valahogy sem félelmeim, sem skrupulusaim nem voltak. (Kérdeztem is egyszer tőle, hogy’ lehet, hogy ő „annyira emberi”, miközben a többiek olyan gépiesek? Fel­hívta a figyelmemet, hogy szerinte a Gábor Józsi sem gépszerű.) a történtek nagyon felháborítottak, pedig a lényeget – hogy valójá­ban mi is tör­tént – akkor még nem értettem, és nem is kötötte az orromra senki. „Mi volt ez az egész színjáték?” – kérdeztem. Ő se értette – hazudta. „Szerinted a Gyuri patyolatfehér?” – kér­deztem dühösen. „Nyakig benne van ő is!” – felelte gondolkodás nélkül, mereven előre bámulva az útra. Ennyiben maradtunk. El­olvastam a könyvet, nagyon figyelmesen – de csak a félelem, a ret­tegés és az iszonyat nőtt bennem még nagyobbra. Egy hét leforgá­sa alatt végeztem a könyvvel – pedig két hetes határidőt szabott -, aztán meg­kér­dez­tem a Gyurit telefo­non, hogy "visszaküldhetem-e, Sanyival”. Nevetve mondott igent… Akkor már tudtam, mit jelen­tett mindez. Apám is azok között volt, akik valahonnan ismerték az okkult rituális ceremóniát. Apám egyenesen azt állította, hogy ez vele is megtörtént. (Hol, mikor, kivel, kikkel? – máig rejtély.) A­kit megkérdeztem, mind egybehangzóan állította, amit azután egy szabadkőműves – Magyar Szimbolikus Nagypáholy – szertartás­könyvben is elolvashattam. Nagy Töhötöm könyve – szinte a „ma­gyar Adam Weishaupt” élettörténete - mindmáig „egy (minden be­szervezendő személy számára) követendő pél­da” krónikája; az író először jezsuita lett, majd kilé­pett a katolikus szerzetesrendből és szabadkőműves lett. Meg­mu­tatja a könyv, milyen keskeny a határ a kétféle, merőben el­lenté­tes „hit” között annak, akit a szervezet e­reje, a közösségi hitélettel együttjáró sürgés-forgás, a társadalmi nyüzsgés, a félkato­na­i rendtartás és fegyelem sokkal jobban vonz, mint a szervezet i­gazi célja, maga a vallás, a hit. Mert lényegében a jezsuiták és a szabadkőművesek is tulajdonképpen intellektuális zsoldos katonák, vagy legalábbis azok voltak a történet idején. A Seszták Ágnes „parafrázis” mintájára úgy is mondhatnám, hogy a történet egy személyes lelki „megvilágosodás” története; no nem azé, „hogy’ lesz a zsidóból kereszténydemokrata”, bár Adam Weishaupt két „megvilágosodáson” is keresztülment: előbb zsidó­ból jezsuita lett, majd jezsuita kánonjogászból szabadkőműves; mi több, a szabadkőműveseket egyesítő új világszervezet, az Illumi­nátu­sok, a Sátán Zsi­­na­gógája (Jelenések Könyve 2.9), a sza­badkőműves világcent­rum megalapítója, amely a mai Világ­állam „jogelődje”, és amely történések közvetlen következ­ménye, hogy 2009-ben a Világállamot a Dönme irányítja, amelynek élén egy mo­dernkori triumvirátus, Jacob Rothschild, David Rocke­feller és II. Erzsébet, angol királynő áll (így volt/lett a mi „Sa­nyinknak” egyharmad – „III./III.” részben igaza). Szóval, idézet a rituális rendtartásból: „Nagy Töhötöm ’Jezsuiták és szabadkő­művesek’ című könyvét egy – addig sikertelen – tagfelvételi ceremónia záró akkordjaként kell átadni a szabadkőműves jelöltnek. Egyrészt a ceremónia hivatalos lezárása céljából – ha a beszervezési kísérlet ezután is eredménytelen marad, a Rend ezennel hivatalosan is leveszi a kezét a jelöltről, aki ez után szabad prédává válik -; másrészt éppen azzal a céllal, hogy a könyv elolvasásával a bizonytalankodó, ellenszegülő jelöltet még utoljára jobb belátásra lehessen bírni, tehát még meggondolhassa magát. A könyvet szabályszerűen min­dig 2 személy jelenlétében kell átadni. Az egyik személy szabad­kő­műves, aki referál a páholynak a végső kísérlet lefolyásáról és eredményéről. A másik személy profán – a páholyhoz kö­zel álló, nem tag (szimpatizáns) polgári személy -, aki a ren­den kívüli hiteles tanú szerepét tölti be.” A konzekvenciát böl­csen kell levonnom. Sanyi halott. Ezek szerint ő nem volt profán…

Sanyi könyvtára

Skultéty Sándor felemás személyiség volt. Minimum kettős életű; - volt egy jobb meg egy bal oldala (egyik sem volt „hivatalból rossz”), és merő pragmatizmusból, mindig azt vette éppen elő, amelyiket a helyzet megkívánta. Baloldali (keresztény szociáldemokrata) gyö­ke­reit igazolandó ott az édesapja, népnemzeti mivoltát pedig bősé­gesen igazolhatta Iza, a nővére. Sanyi nem volt egy kiművelt elmé­leti koponya, viszont a való világban senki nem járhatott túl józan paraszti eszén. Elképesztőek az önéletrajzai. Három-négy éves is­meretségünk alatt legalább három, különböző céllal íródott/publi­kált életrajzát ismertem meg - ezek mintha három különböző sze­mély életrajzai lennének. Volt egy őt teljesen "szentté avató” naci­onáléja, mely a Telehírben – az MTV belső lapja - látott napvilágot. Ebben a számomra még a dátumok is nóvumok voltak – alig talál­tam benne egyezést „az én” Sanyimmal… Sanyit mindenki szeret­te, fantasztikusan jó főnök, inkább mindenki barátja volt. Aki ki­érdemelte, annak mindenben mindig segített, egyengette az útját. De ellenségeivel sem volt haragtartó, bosszúálló vagy kíméletlen. Az egész szakmai-, politikai-és élettevékenységét (súlyos szívbe­teg volt, akinek Isten „kimérte” az idejét) az egyszerűségre, tisztaságra és a praktikusságra való törekvés, pragmatizmus jel­le­mez­te. Soha nem volt a bonyolult „időhúzások” híve; nagyon jó diplomáciai ér­zéke volt, de zárt, megbízható körben soha nem kendőzte el a sa­ját igazi véleményét, állásfoglalását. Énvelem szemben csak akkor változott meg, amikortól „szabad prédává” váltam; de erről majd még később… Voltak „hivatalból” is ellenségei, de érdekes – még azok is tisztelték, becsülték, sőt: szerették! Egyszer Sanyi elmond­ta, kik is a Televízióban működő Mossad-csoport tagjai. Ő már csak tud­(hat)ta… (A nevük más összefüggésben megtalálható a te­levíziós könyvemben.) Amikor Petákot leváltották, mindenki biz­tos­ra vette, hogy - velem együtt - őt is kirúgják. Nem így történt! Végül 1998-ban televíziós be­tegállományból „igazolt át” kisgazda államtitkárnak Orbán Viktor kormányába. (Nemrég hallottam egy másik akkori államtitkártól, hogy a Sanyit a nagyhatalmú Várhelyi András és a „szintén zenész” Horváth Béla „tette volna” államtit­kárrá. Nekem Sanyi elmesélte, hogy két kőművesnek, Gyurkovics Tibornak és Hernádi Gyulának köszönhette. Már nem élnek.) Nos, amikor a Sanyi hivatali szobájában éppen – 1998. első napjaiban – „reszketve” vártuk az egészpályás bosszút, beszédelgett hozzá az egyik érintett, és emígyen szóla, Sanyihoz: „A Petákot nagyon u­táltuk, de te, Sanyi, hiányozni fogsz!” – azzal kámforként el is illant; nyilván szólította a kötelesség, noha munkaköre nem volt... Hogy mi tűnt fel a Sanyi otthoni könyvespolcán? Nem volt ka­rak­tere. Volt ott mindenféle, de csak afféle „kirakat”-könyvek. Olyan ember könyvtára, aki mintha mutatni, illusztrálni akarná a szem­lélődő számára, hogy ő „kicsoda”. Két könyv különösen megütötte a szememet. Két képeskönyv – „materialista” felnőtteknek. Okkult könyvek – nem szeretem az ilyeneket. Hidegek, hamisak, hivalko­dók, evilági­ak, giccsesek, erőltetettek. Az egyik: Antall József te­metése (szerkesztette: Várhelyi András). A másik: A fran­cia for­ra­dalom képekben. Másoknál is láttam ezeket a könyveket. Ez a Grand Orient szellemiség Antall egész udvartartását körüllengte…

Orbán-ügyek

Sanyi „üzemszerűen” úgy működött, akár a legnépesebb társaság kellős közepén is – miközben ő volt a társaság természetes közép­pont­ja! -, hogy állandóan a fülén lógott a többcsatornás mobil­tele­fonja, amelyen akár két-három emberrel is beszélhetett párhuza­mo­san, egymástól függetlenül, - emellett többeket még „parkoló-pályán” várakoztathatott is. Fogalmam sincs, honnan volt ekkora megosztott koncentráló képessége, ugyanis sűrű telefonálás köz­ben még izgő-mozgó, beszédes apró szemeivel „a nyájat is” haté­konyan szemmel tartotta, sőt, szapora hunyorításaival még „né­mán”, de eredményesen kommunikált is velünk! Multiplexer üzem­módjának információ-termelékenysége minden szárnyaló képzele­tet felül­múlt. Az hagyján, hogy mindenkiről mindent tudott. Min­den nap újabb és újabb információ-halmazt „dobott” felénk, mert ha valami szaftosat megtudott, nem bírta ki, hogy meg ne ossza a Petákkal, vagy velem. („Illetéktelenekkel”, a gyanús sze­mélyekkel, vagy pláne „az ellenséggel” persze – nekem sosem volt tiszta, kik is azok? - csak tudatosan mixelt dezinformációkat közölt.) Amikor Orbán Viktorék megnyerték az 1998-as országgyűlési választáso­kat, naná, hogy az volt a legfontosabb megválaszolandó kérdés, ki is ez az Orbán Viktor? Sokféle legenda, mendemonda, friss hír ke­ringett róla. Sanyi mindenkinél többet tudott, mintha a Viktor há­lószobájában – de legalábbis a dolgozószobájában - is lettek volna kémjei… Hozta a hírt, hogy néhány hét miniszterelnökség után Orbánon az idegösszeomlás tünetei mutatkoztak, és minden hétvégén a telki magánklinikán „regenerálják” – ami nem is meglepő, mondta, hisz a Viktor előtte sohasem dolgozott, egy per­cet sem, és hát Oxfordban mégse okíthatták ki mindenre, ami egy gyakorló miniszterelnök számára nélkülözhetetlen, nem is szólva a disznóólról, amit a Gyula hátrahagyhatott. Aztán meg jött a hí­r az Orbán Viktor gyerekes „miniszterelnökkénti hivatali viselke­dé­séről”, már­mint, hogy: komolytalan. Állítólag az egyik államtitkára benyitott hozzá, és mit látott? Orbán Viktor, Magyarország új, ifjú miniszterelnöke talpig autentikus alcsúti mezében, önfeledten de­káz­gatott, miniszterelnöki dolgozószo­bájában. Még jó, hogy nem a Madelaine Albright vagy a bilderbergi Bill Clinton tévedt be hozzá, mondjuk egy orális szaxofonnal a kezében… Ha-ha-ha… De aztán más történetek is érkeztek, kevésbé komolytalanok és spontánok; származásáról, jövendölésekről. Volt egy furcsa történet, amelyet több kézből is ismertem. Egyszer Várkonyi Balázs – ma: a Magyar Hírlap szerkesztője – mesélte, aki egy tanulókörbe járt egykor pl. Bárány Anzelmmel (majd még jön), aki szintén ismerte a legendát. Rebesgették a Viktorról – Varga Domokos György, alias: „Dombi” egyszer meg is írta, több éves szilenciumra büntették emiatt -, hogy mikor miniszterelnök lett, már a harmincadik garádicson állt, éppúgy, mint Vaclav Hável. Íme, a Balázs legendája:

Két gyors tőmondattal nyitott: „(1) Nem vagyok zsidó, bár tudom, annak látszom. (2) Nem vagyok titkos ügynök, bár évekig próbáltak beszervezni; - mindig a Balatonhoz vittek egy személyautóval, egy kis meggyőző beszélgetésre.” - mondta. Hallgattam. Azon gondol­koz­tam, mért köti az orromra az idézett, általam nem kívánt posz­tu­látumokat. Futólag felmerült bennem: mi lenne, ha én, vele el­lentétben esetleg kriptokommunista, zsidóbérenc, szabadkő­mű­ves vagy kettősügynök (lásd: Kötött Kéve, 1998. február – Skultéty-Ki­rálybé Iza mélymagyar lapja); netán még orientalista kisgazda is (ennek akkor ugyan még nem volt semmilyen aktualitása) lennék, de nem adtam hangot színes látomásaimnak. Vendéglátómmal Orbán Viktorról beszélgettünk, nem sokkal az 1998-as választások után. Tudta, hogy a Demokratában két évvel előre megjósoltam a miniszterelnökségét, s azt is, hogy nagyon aggódom érte. Emellett annak is a tudatában volt, hogy a „rajongásom” nem kritikátlan, és nem is korlátlan/felhőtlen, mint például Tóth Gy. Lászlóé, aki e­gyenesen zseninek, s Európa legtehetségesebb politikusának ne­vez­te az ifjú miniszterelnököt, éppen akkoriban, a Demokratának adott interjújában.  Nos, Balázs elmesélte, hogy értelmiségi társa­sá­­gi körökben tartja magát a legenda, miszerint Orbán Viktor (aki az Ikrek jegyében született) horoszkópja felemás, baljós jövőt ígér. A jóslat szerint Orbánt a dörzsölt, gátlástalan tanácsadói beviszik majd a sűrűbe; olyan mélyen, ahonnan már nincs visszaút. Elhi­te­tik vele, hogy alapvetően minden rendben van, sínen halad az or­szág - amit Orbán készséggel elfogad, hiszen nem természete az örökös háborúzás. Egyébként is az egész „Fidesz-company” fixa i­deája, hogy elég csupán szorgalmasan dolgozni (plusz szellemes, szívhezszóló beszédeket mondani), és önmagától megteremtődik a polgári jólét, a demokrácia. Amikor Orbán Viktor rádöbben, hogy rászedték, kilép a Skót Rendből, és visszatér magyar népi gyökere­ihez: forradalmárrá, népvezérré válik. (No, ezen a várakozáson ma már jócskán túl vagyunk…) Végül beteljesül a szokásos magyar á­tok, a tra­gédia, a legenda. A magyar balsors: a szakrális vadkan…

Említettem a miniszterelnöki származásról szóló híreket.

Amilyen meglepő információkat ez ügyben a Sanyi előadott, azok­ból én – őszintén szólva – nem sokat hittem el, mindenesetre arra jó­nak tűntek/látszottak, hogy – sok évvel később - egy gúnykölte­ményt fabrikáljak belőlük. Annyit azért a versike elé fűznék, hogy amennyiben a legenda magva – ami Sanyi szerint Alcsút környé­kén „gombnyomásra” éledt – igaz, úgy ma, 2009-ben bármit is ár­mánykodjék az MSZP és volt koalíciós partnere, teljesen valószí­nűt­len, hogy a kisebbségiek és a legitimisták 2010-ben Orbán el­len szavazzanak. Íme, a vers, az állítólagos dédmama románcáról:

A hepiend balladája

Trónörökös volt a Habsburg,

A Ferenc Ferdinánd -

Nyári éjen kedvese lett:

Sárika, vadvirág...

Száll reád merénylet átka,

A mátka megfogant -

Méhében egy halott császár

Magjáért szól a lant.

Ah! lágyan kél az esti szél                    

Alcsútdoboz felé;                                 

Szüzek siralma, özvegyek                    

Panasza nyög belé.                               

Ne szülj császárt, te szűz! anya              

Ne szoptass csecsemőt!...,                 

Férjhez adták egy orsóshoz

A csinos roma nőt.

Elárul a járomcsontod,

A nemes halánték -

Nemzedékek titkát hordod:

Ferdinánd atyádét.

Európa egységes lesz,

Magyar reményt kínál -

Hogy végtére megment minket

A szakrális király.

Pápa, add hát áldásodat!

Ő megmenti trónod...

Antikrisztus nem fog rajta -

S így mindenki boldog.

Megmenekülhet a világ,

Róma és Izrael -

Armageddon tehát nem lesz:

A vész így illan el...

Halál helyett örömünnep

Az Apokalipszis -

Jézus, s Márja békét hoznak,

Mert nem lesz több krízis.

Az Aranykor bőséggel jön,

Büszke Isten Fia -

Eredményes volt az újkor

Magyar áldozata.

Eggyé forrt az egész világ,

Minden népe testvér -

Megigazul minden ember,

A sok bűnös megtér.

Egynek engedetlensége

Majd’ mindent tönkretett -

De egy engedelmessége

Irgalmat érdemelt.

Isten tehát megbocsátott:

Új a történelem! -

Mert leszállt Ferdinándra

Megszentelő kegyelem.

Vác, 2004. október 26.

                                                              Czike László

Orbán Báránykája

Felállt egy miniszterelnöki hivatal, amelyben egy „korábbi ismerő­sünk” – Tellér Gyula, az MTV korábbi fideszes kuratóriumi tagja – afféle „tájékoztatási miniszteri” szerepkört kapott és töltött be, épp olyat, mint boldogult Antall József miniszterelnöksége idején Var­ga Domokos György, alias: „Dombi”, aki azóta felesküdött a Ma­gyarok Szövetségére – Kelemen Iván után Vukics Ferenc géniu­szá­ra -, és az elmúlt 20 évben egyébként is elévülhetetlen és felül­múl­hatatlan történelmi érdemeket szerzett a törzsi háborúk analí­zi­sé­nek és szintézisének tényfeltáró, oknyomozó munkájában. Eb­ben a hivatali szervezetben kezdett el működni az új, „oda-vissza tájékoztatási gépezet”, amelynek egyik legelső és legsürgősebb fel­a­data az Orbán-kormány média-politikájának stratégiai megala­pozása volt. A munka egyik kulcsszereplője Bárány Anzelm volt, aki egyik nap – nagy meglepetésemre, hisz’ azelőtt nem is ismer­tem – felhívott telefonon, és kért, fáradjak be a Miniszterelnöki Hi­vatalba, és vigyem magammal minden írásomat, amit televízi­ós és média szempontból távlatilag fontosnak tartok. Nem tudtam, mi­lyen szempontok szerint szelektáljak, így magammal vittem az el­múlt években megjelent írásaimat tartalmazó teljes dossziét. Bár ne tettem volna! Sanyi nagyon belelkesedett, azzal hitegetett, hogy mostmár „holtbiztos”, én leszek a tévéelnök, vagy még „valami na­gyobb". Pillanatok alatt „kinyomozta”, hogy bizonyos Bártfai Béla (a­ki, ha jól emlékszem, évekkel később gyanúsított is lett, valami­lyen ügyben) államtitkárhoz – Bogár László államtitkár-társához, a Miniszter­elnöki Hivatalban – fogunk Anzelmmel együtt menni, és ő drukkol nekem, legyek nagyon okos, és minden rendben lesz. Eh­hez képest nem mentünk semmilyen Bártfai Bélához. Bárány An­zelm meg­ebédeltetett a miniszterelnöki hivatali menzán – előtte és utána (mert ez egy egész napos program volt!) pedig gyakorlatilag agyleszívást végzett rajtam. Részletesen kikérdezett mindenről, az írásaimról, a televíziós munkámról, szakértői jelentéseimről, stb. Mivel semmit nem mondott – úgy viselkedett, mintha hazafias kö­telességemet teljesíteném a Fidesz-kormány oltárán -; megkérdez­tem, szóba jövök-e, mint MTV-elnök. Azt válaszolta: igen; de más jelöltjeik is vannak. Másnap elmeséltem a Sanyinak a történteket. Ujjongott, gratulált, azt mondta: „sínen” vagyunk. Ezután semmi nem történt, többé nem hívtak sehová, sőt, az írásaimat tartalma­zó dossziémat sem kaptam vissza soha többé. Amikor a Fidesz új kormányprogramját megismertem, kritikai elemzést tettem közzé az Új Idők című kétheti lapban, amelynek – Sándor András halála után a vezető publicistája lettem. (András egri temetésén Várkonyi Balázs, Liebmann Katalin - ma: Echo TV - férje mondott orienta­lis­ta búcsúbeszédet.) Az Új Idők szerkesztő­ségében ismertem meg annak idején Murányi Lászlót, Döbrentei Kornélt és Sándor György humoralistát is, aki azután hosszú évekig a legjobb barátom volt.

Orbán és a kőművesek 

„Viszonyuk” kezdettől fogva ambivalens. Erről meggyőződhetünk, ha Zelnik József „TESTAMEN”, Leonardo evangéliuma cí­mű köny­vét figyelmesen olvassuk. Egyszerű lenne az ellentétet elintézni pl. azzal, hogy Zelnik „nemzeti”, Orbán „úniópárti”, ám a dolog ennél bonyolultabb. Zelnik a szakrális alvilágban templomos nagymes­ter, Orbán meg „egy templomos jogutód”, a johannita rend tagja.   

Szép példája mindez annak, hogy mélyebb (személyi) összefüg­gé­sek ismerete nélkül nemcsak az adott történelmi korszak megérté­se lehetetlen, de a legújabb kori történések magyarázata is sú­lyos korlátokba ütközik... Zelnik említett könyvének 14. oldalán a kö­vet­kező szövegre bukkanunk: „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politi­ká­val. Úgy vélve, hogy legyőzték az előző hatalmi szerkezetet, nem ve­szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megőrzése érdekében hitre és val­lásra szólít fel.” Nem nehéz felismernünk, ‘a Polgár’ vagyis a Fő­polgár nem lehet más, mint az 1988. óta lezajlott ma­gyar­or­szági „rend­szer­váltás” legfajsúlyosabb sze­mé­lyi­sé­­ge, Orbán Viktor, akinek többek között az a felszínen rendkívül „hálásnak” tű­nő, de valójában rendkívül hálátlan feladat jutott, hogy a valós nem­zeti alternatívát nyújtó népvezér (a királyfi) helyett annak „al­te­re­gója” legyen; vagyis hogy kiváló médiumi képességei révén – például Gyurcsánnyal szemben - „a hi­­teles alternatívát, a nemzeti hőst” alakíthassa, holott az igazi sze­repe „leve­zető szelep”, amely­ből a remény, az igazi alternatíva utolsó esélye fáradt nemzeti gőz formájában távozik el, és nem marad utána más, csak az űr.

De vajon miért bánik el Zelnik ilyen „méltánytalanul” a szabadkő­műves Antall Jó­zsef (Hiúz Szemei – svájci Grand Orient típusú, a B’nai B’rith által irányított páholy) szellemi, és úgy tűnik, minden más tekintetben is „egyetlen örökösével”, Orbán Viktorral? Mi az igazi baja vele?! Talán nem elég nemzeti, vagy nem eléggé jobbol­da­li? Vagy nem elég „polgár”, hogy gúnyolódik rajta, vagy netán a vallásos hitét „kevesli”? A valódi okok a történelem mélységeiben rejtőznek. Mindkét lovag a saját szupranaci­onális lovagrendjé­nek világnézetét, stratégiai koncepcióját képviseli. A történe­lem mélységeiből ím’ új­ra előtör a két ellentétes világfelfogás kibé­kít­hetetlen harca, amely a képtelen, egyszerű átlagember számára „értelmezhetetlen” Zel­nik-Orbán párviadalban ölt testet, lángol fel, nem csupán egy exkluzív könyv pergamen-sárga, kemény lap­jain, de a minden­napi politikai való világban, a „nemzeti stratégiai döntések” hadszínte­rén is. Napjainkban újjáéled a középkori „lo­vag-uralom”. Mind­egyik jelentős rendszerváltó politikusunk, de a tu­dósok, művé­szek, írók, építészek, bankárok, sőt, már egyes fő­papok is - akik valamennyire adnak magukra - belépnek vala­me­lyik „rend­be”, mintha exkluzív csoportképzés nélkül már nem is lenne egyenrangú ember senki emberfia... (vö. Skultéty Zel­nik-kritikájával - Dánoson). Ebben a „gigászok párviadalában” Or­bán Viktor, a „Polgári Szö­vet­ség” elnöke képviseli a guelphsek; míglen Zelnik József nagy­mester, a „Magyar Kulturális Szövet­ség” elnöke a staufok „ghi­bellinus” globális nagypoliti­kai ér­dekeit. Amíg Orbán a Szent János Lovagrend (más néven jo­hanniták) szelle­miségét, addig Zelnik az újjáélesztett Temp­lo­mos Lovagrend eszmeiségét hordja magában...

Amikor a fábiánus szocialista, mi több, a martinista páholyfőnök – e­zek a baljós hangzású történelmi terminus technicusok nem es­nek messze a Selyemgombolyítótól - pár napra államtitkár lett az Orbán Viktor nagy sietve összetákolt kormányában, éppen „zab­he­gyezés” folyt mindegyik frissen felállított minisztériumban. A Fi­deszt nagyon meglepte, hogy - Torgyánék nem kis segítségével –ha­talomra kerültek és koalíciós kormányt alakíthattak, ezért rög­tön az elején ráhibáztak, sőt rá is haraptak egy „univerzális gumi­csontra”, pontosabban rögtönözve kitaláltak „egy kis generál-pót­cselekvést”, csak nehogy mindjárt semmittevéssel teljenek a kor­mányzás első hetei. Darázsfészekbe nyúltak…

Amint a Rend „levette rólam a kezét” – látszólag letett, lemondott rólam -, és Sanyi is rögtön elkezdett „visszafelé focizni”; a taktika láthatólag megváltozott. Továbbra is hívtak különböző látszat-cél­ból, de kelletlenül viselkedtek, látványosan igyekeztek „undokul kibabrálni” velem, éreztet­ve, hogy „igenlő” válaszom hiányát tény­leg packázásnak tekintik. Hogy miért jelentem meg ezekre a hívá­sokra? Jogos kérdés! Az igazság az, hogy ahhoz már elég sokat tud­tam (róluk), hogy ne lépjek be vakolónak, de ahhoz még nagyon keve­set, hogy eldönthessem, meg merjem nekik kon­k­réten mondani: hagyjanak engem mindörökre békén. Több év telt el, amire végig tudtam/mertem egyáltalán gondolni, mi is történt velem. Nagyon féltem, ha „tengelyt akasztok” velük, netán „ellenségessé” válok, az váratlan retorziókat vonhat maga után. A helyzet az, hogy ebben is vétkesen naív voltam. A retorziók akkor és úgy jöttek, amikor és ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá. A Sanyitól. És úgy, hogy mindeközben – a többiek – folyama­tosan szembe mo­solyogtak rám. De erről majd később. Szóval ott ülök, egy miniszteriális dolgozószobában, ahol „hivatalosan” a vi­lágon semmi keresni valóm nincs. Sőt, a „témavezető” – egy sza­bálytalan anagrammával élve, nevezzük egyszerűen „József nádor­nak” - még azt is vi­lágosan értésünkre (három-négy, immár min­dent kiszolgált, „vén csatalóval” együtt ültem nála) adta, hogy „eb­ből”, itt senki nem fog egy árva fillért sem keresni. Ezek után kö­tet­len, népies mo­dorban előadta, hogy az if­jú titán, „ez a bekép­zelt fiúcska” vizs­gafeladatot eszelt ki az új miniszterek­nek, és ezt az „e­gyenfeladatot” természetesen az államtitkárok­nak kell meg­ol­daniuk. Minden minisztériumnak átadás/átvételi vagyonleltárt kell készítenie, amely tételesen rögzíti, hogy mit is vet­tek át a Horn-kor­mány­tól! Aztán mindenki hazament, én is. A vagyonleltárból az égvilágon semmi nem lett; a tanácsadói éppúgy lebeszélték róla Orbánt, mint később a Varga Misit a jó előre meg­hir­detett Fidesz-elképzelésről, miszerint értékelemzéssel, funkció/­költ­ség alapon ké­szítsenek vadonatúj szerkezetű és tartalmú – és nem posztkommu­nista – állami költségvetést.

Ezt nyögjük azóta is…

Orbán sosem volt jóban a vakolókkal. (Közismert tény, hogy már rég­óta követelik vissza a Fővárosi Önkormányzattól a világháború előtti Podmaniczky utcai székházukat, de a Főpolgármester vala­mi­ért mégse’ adja. A szabadkőműveseket – a Magyar Szimbolikus Nagypáholyt – nem elégítheti ki az sem, hogy Demszky nagy rava­szul, „úgy vigasztalásul” előállt egy „Pod­maniczky-terv­vel”, ami­­ről nagy­jából csak ő tudja, micsoda.) Szóval Orbán nem kedveli őket – ők sem őt! -, viszont figyel, hallgat rájuk, és mint afféle „szük­sé­ges rosszat”, respektálja is áldásos tevékenységüket, ami nagyjá­ból oldásból és kötésből, rövidzárlatok okozásából és hangyaszor­galommal történő elhárításából áll. (Az MSZP is tőlük tanulta ezt.)  Igaz, nem pontosan „nekik”, de ingyen nekik adta a Pesti Vigadót.