czl
czl
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Könyvek
 
Publicisztikák
 
Versek
 
Háttérhatalom
Háttérhatalom : Törvénytervezet - A multik által fizetendő profitrészesedésről (indokolás) - Morvai Krisztina képviselőasszonynak

Törvénytervezet - A multik által fizetendő profitrészesedésről (indokolás) - Morvai Krisztina képviselőasszonynak

  2012.11.29. 01:50


Előjáték (emlékeztető)

A nyáron Morvai Krisztina asszisztense levél­ben (e-mail) hozzám fordult: segíteném-e az EU-parlament képviselőnőjét abbeli munkájában, hogy a magyar termőföld a magyar gazdáké maradjon, továbbá az EU-parlament törvényal­kotó munkájában, hogy az – lehetőség szerint – minél inkább a magyar gazdák, családi gazda­ságok érdekeit (is) szolgálja. A felkérésre azon­nal igennel válaszoltam. Levelemre semmilyen választ nem kaptam. Telefonon megkerestem Morvai Krisztinát, aki többszöri próbálkozá­som­ra azt ajánlotta: találkozzunk a JOBBIK október 23-i ünnepi megemlékezésén, ahol majd a tanácsadást is megbeszéljük. Egyúttal kérte gondolkozzam el, miként is lehetne törvé­nyi­leg elérni, garantálni, hogy a multinaci­oná­lis cégek Magyarországon realizált profitjából az azt előállító magyar dolgozók is részesül­jenek, valamilyen formában. Ez a kérés olyany-nyira elgondolkoztatott, hogy konkrét törvény­tervezetet kezdtem fogalmazni. A JOBBIK nagy­gyűléséig nagyjából a munkám feléig jutottam

el. Gondoltam, elküldöm Krisztinának, tekint­se át, jó-e a téma-megközelítésem. (Felesleges e­nergiákat ma már nem ölök semmibe. Írásaim nagy része amúgy is falra hányt borsó.) A meg­em­lékezésen több órán át együtt voltunk, de ez mégsem tette lehetővé, hogy konkrétebben meg­beszéljük, amiről szó volt. Krisztina azzal bú­csúzott, hogy megbeszéli a törvénytervezetet az Elnök Vona Gáborral, és majd szerét ejti, hogy valamikor beszélgessünk. Azóta – mondanom sem kell – továbbra sincs, se kép, se hang. Ily módon a törvénytervezetem befejezetlen szimfó­nia maradt.

Sajnálom, ezt is, mint a 18 éve eltékozolt ösz-szes lehetőséget. Jövőre 63 éves leszek.

Biztatás és megbeszélés nélkül senkinek nem dol­gozom.

Íme a befejezetlen szimfónia, a csonka tör­vény­-tervezet:  

Törvénytervezet

A Magyarországon valamennyi szektorban mű­kö­dő multinacionális vál­­lal­kozások magyar dol­gozóik számára köte­le­zően fizetendő profit­ré­szesedésének bevezetéséről

Bevezető ismertetés és a törvénytervezet indokolása

Az 1990-es magyarországi rendszerváltás alapvető célja – túl a politikai szabadságjogok kiteljesítésén – elsősorban az volt, hogy egyrészt megállítsa Magyarország eladósodását (értsd: ma­gán- és állami hitelezők, de elsősorban a bankok felé), másrészt behozva (beengedve – vö. privatizáció) a magyar produktív termelésbe és a szolgáltatásokba a korszerű nyugati (multinacionális) technikát és technológiát, elindítsa azt a gazdasági fejlődést, ami hosszabb tá­von a magyar gazdaság teljes felzárkóztatását eredményezi, és ez­által a magyar béreket (és reálkeresetet) a fejlett nyugat-eu­ró­pai szintre emeli. A legutóbbi időkben, amióta Magyarország az Európai Únió teljes jogú tagállama (2004), ez a politikai törek­vés – immáron több évtizeddel az ún. rendszerváltás után – konk­réten az egyes kormányok ún. felzárkóztatási terveiben öltött testet, tételesen előírt, elérendő kvantifikált célok és globális gaz­dasági mutatók formájában, amelyeket kvázi a felzárkózást effek­tíve reprezentáló (megjelenítő) adatokként is írtak kötelezően elő, más­részt ezek – mint ilyenek – megvalósulása természetszerűleg tételesen ellenőrizhető. Magyarán: az előírások (kormány-tervek) té­teles teljesítésé­ből kvázi „megállapítható”, hogy Magyarország globális gazdasága egy adott időintervallumban milyen mértékben zárkózott fel az Európai Únió „átlagához”, illetőleg milyen mér­tékben közelítettük meg a legfejlettebb országokat.

Rövid általános értékelés után majd konkréten rátérünk a felzár­kóz­tatás bér-és jövedelem aspektusára, tekintve, hogy jelen tör­vény­ter­vezetünknek szűkebb értelemben itt és most, csak ez a tárgya.

Az ún. rendszerváltás minden tekintetben felemás módon zajlott le. Politikai értelemben is megállapítható, hogy túl sok függet­len­ségről (kapitalizáció, privatizáció, piacliberalizáció, NATO-és EU-belépés) mondtunk le nagyjából olyan „előnyökért”, amelyek mi­benléte legalábbis megkérdőjelezhető; súlyosabb megítéléssel – utó­lag – minimum jóindulatú naívitásnak, maximum szándékos félrevezetésnek és félretájékoztatásnak minősíthető, mindenesetre az események sokkal összetettebben és ellentmondásosabban va­ló­sultak meg, amint azokat az egyszeri rendszerváltó elitünk el­kép­zelte és/vagy legalábbis szóban deklarálta, sőt, azóta is kom­munikálja. Röviden: az ún. rendszerváltás még pusztán politikai értelemben is sokkal inkább a szóban virágos demokrácia-álmokat szövögető rendszerváltó elitünk személyes (karrier-) érdekeit szol­gálta, mintsem a dolgozó – bérből és fizetésből élő – nép fiaiét. Rá­adásul nemzeti függetlenségünk (ön)feladása – a legfontosabb po­li­tikai és gazdasági döntések Brüsszelbe vagy New Yorkba dele­gá­lása - nemhogy csökkentette volna az adminisztráció, illetve az ál­lami költségvetés „rezsi”-költségeit, hanem ellenkezőleg: jelen­tő­sen megnövelte azokat, miközben a demokrácia és a nemzet­gaz­daság „kvázi távirányításos” működtetése minden képzeletet felül­múlóan alulmúlta/alulmúlja a korábbi rendszer „hatékonyságát”.

Mármost ami a rendszerváltás tisztán gazdasági – van ilyen? – „e­redményeit” vagy megvalósult előnyeit illeti, ilyenek nincsenek.

A magyar nép ma, 2012-ben az 1969-es életszínvonalon él.

Az alábbiakban részletesen kifejtjük, miben is áll az ún. „felzár­kóz­tatás”, illetve a hangzatos tervek ellenére, sajnos, mi a valóság.

Az a valóság ugyanis, hogy a Kormány gazdasági felzárkóztatási elképzelései – kezdettől fogva – kizárólag az állam működésének az ún. maastrichti kritériumokhoz igazodó megfelelését céloz­zák meg; azt az eredeti (és a mi számunkra máig változatlanul leg­fontosabb!) célt, hogy a magyar ember végre azonos munkáért azo­nos bért kaphasson és ezáltal életszínvonalában felzárkózhas­sék, mondjuk (nem minden él nélkül!) a német munkás életszín­vo­nalához, nos erről már álmodozni sem mernek. Sőt, erről a célról már a futurológusok is lemondtak, és száműzték a politikai science fiction birodalmába.  

De nézzük, mi is történt, mi a gazdasági valóság, ami ide vezetett?

Magyarország 1990-ben – a leköszönő kommunista rendszer utol­só pillanataiban „előtalált” - 22,5 milliárd USD „hendikeppel”, azaz államadóssággal kezdhette meg működését, mint „független” állam. Mitől független ország az, amelynek ekkora adóssága van? Később kiderült (megtanultuk): a „saját” Nemzeti Bank-jától. (Ti. valódi és független magyar pénzt nem bocsáthat ki, csak méreg­drá­ga külföldi hitelek forintosított derivatíváit kezelheti, „folyósít­hatja”.) Az állam­adósság jogfolytonos szolgálatának felvállalásáról szóló tár­gyalások során a Világbank szakértői felbecsülték a ma­gyar nem­zeti termelőtőke értékét, amelyet 80-100 milliárd USD-ben ha­tá­roztak meg. A vagyon és az adósság értékének összeve­té­se szül­te a pragmatikus „an­tal­li ötletet”, miszerint az állam adjon el annyi tőkét, amennyi az államadósság maradéktalan kifizetését fedezi, sőt, értékesítsen még úgy 20-30 milliárd USD-nyit, amely privatizációs bevételt a nemzetközi piacok újra felépítésére, a pro­duktív termelés piaci di­ver­zifikációjára, állami beruházások finan­szírozására és szociális juttatások megvalósítására kívánták fel­használni. A grandiózus antalli idea szülte a gyakorlatban az Álla­mi Vagyonügynökség azonnali felállítását, majd – 1993-ig privati­zá­ciós törvény nélkül! - az állami vagyon privatizációjának kam­pány­szerű beindítását. Sem a honatyákat, sem a Kormány tagjait, sem az ÁVÜ munkatársait egyáltalán nem zavarta, hogy miközben az állam „nagyvonalúan” felvállalta az államadósság jog­folytonos szolgálatát – vagyis visszamenőleg legitimálta a kom­mu­nista államadósságot! -, aközben arra a nemzeti termelőtőkére tette rá az egyáltalán nem jellépes jelzálogot, amelyet még a volt kommunista állam társadalmi (vö. TT), össznépi tulajdonként deklarált, sőt, nem átallotta évtizedekig azzal a mákonnyal hite­get­ni a dolgozó népet, miszerint azért kell évtizedekig a nyuga­ti re­álbér ötödéért-tizedéért dolgozniuk, hogy Magyarország – a fo­gyasztási ráta rovására, kirívóan magas szinten tartva a fel­hal­mo­zási rátát - a „fejlődés” konkurenciaharcában mielőbb utol­érhes­se (vö. mai „felzárkóztatási kormányprogramok”!), majd persze le is hagy­has­sa a legfejlettebb tőkés országokat. Magyarán: azzal e­tet­­ték meg a magyar népet, hogy a kommunista éhbér lenne a fel­zár­­kózásunk záloga. Ami már akkor sem volt igaz.

Antall elképzelései rendre csődöt mondtak.

Saját maga szentül, rendületlenül hitte, s ez a teljesen alaptalan „hite” valamennyi munkatársára átsugárzott, hogy a külföldi tőke karitatív jószándékkal jön Magyarországra. Szinte teljesen önzet­le­­nül hozzák majd minden saját high-technológiájukat Magyaror­szágra, hogy ezt a sokat szenvedett „bennszülött” népet mihama­rébb megtaníthassák a korszerű termelés fortélyaira, és a magyar termelőtőkét készpénz-injekcióikkal (ez volt a vegyesvállalat-ala­pítás leggyakoribb „képlete”: magyar vagyon + külföldi készpénz = multinacionális többségi tulajdonú tőkés részvénytársaság) felerő­sít­sék, képessé tegyék a nemzetközi piaci helytállásra. Ez a naív-idealista illúzió csak akkor foszlott szerteszét, de akkor már nem lehetett az elindított lavinát (értsd: privatizációt) leállítani, amikor az első fecskékről, majd aztán az összes többiről is kiderült: a lepusztult magyar termelővagyont kizárólag azért vették meg köny­vi értéken, ami a valóságos piaci érték tört részét tette ki, hogy ezáltal, mint trójai faló révén a – sokszor vi­lág­­hírű - magyar termékek teljes nemzetközi és belföldi pia­ca­ihoz (is) maradéktalanul hozzájussanak. Amikor a hazai ter­melés és a kapacitások leépítése hamar megtörtént, elbocsá­tot­ták a dolgozókat, a piacot pedig elárasztották saját (német, olasz, francia, stb.) termékeikkel, nem egyszer a magyar eredetihez ké­pest 4-5-szörös áron. Másfél-millió munkahely veszett így el, vele minden magyar nemzeti profittermelés lehetősége, valamikori esé­lye. Mert ez a legsúlyosabb következmény, ez a lényeg, amire ak­kor tudatosan szintén senki nem számított. Hogy amikor eladják a magyar termelőtőkét, akkor az adósság akármikori visszafizet­he­tőségének minden esélyét végleg felszámolják. Sőt, a mai ma­gyar kor­mány még ma is szentül hiszi, vallja, terjeszti, mint egyet­len üdvözítő ideát, hogy az államadósság visszafizethető. Nézzük a tényeket. Az állami vagyon kampányszerű privatizációja nagyjából 1996-1998-ra befejeződött. Ennek során a magyar termelőtőke – amelyről 1990-ben még tételes leltár sem készült! – 80-90 %-a mul­tinacionális tulajdonná vált. Megszűnt mintegy másfél-millió magyar munkahely, melyet azóta sem pótolt „vissza” egyetlen ma­gyar kormány sem. Nyilvánvaló – és minden pénzügyi-statisztikai adat is ezt támasztja alá -, hogy a multinacionális cégek az elmúlt 22 év során realizált profitjukat javarészt repatriálták (ezért jöttek ide), a haszonból így semennyi nem szolgálta sem a munka­hely­­teremtést, sem a magyar adósság visszafizetését, sem a dolgozók életszínvonalának felzárkóztatását a nyugat-európai szinthez. Mi­köz­ben a multik minden Magyarországon realizált profitjukat – a produktív termelésbe történő visszaforgatás helyett – készpénzben kiviszik az országból, addig minden jelentősebb beruházásuk mil­liá­rdos (magyar) állami támogatásban és/vagy adókedvezményben részesül, ún. „munkahelyteremtés” címén. Drá­bik János, Bogár László és Boros Imre becslései (pl. Echo tévé) szerint 1990 óta évi növekvő összegű „sarc” hagyja el az országot, ami cca. 10-12 mil­liárd USD/év összegről 22 év alatt évi 30-40 milliárd USD/év összegre nőtt (tehető). Ez részben hitelkamat, részben profit. Itt kell megemlítenünk – a fizetési mérlegünket effektíve rontó ha­táson felül – két súlyos következményt. Az egyik: az ún. tőke­tar­tozás, a másik pedig a kamatrabszolgaság. Magyarország az „állami” vagyon kampányszerű privatizációja során lényegében minden profittermelő portfolióját privatizálta. Ez nálunk vagy azt jelentette, hogy a zsírosabb falatokat még az ún. „spontán priva­tizáció” során, lényegében térítés nélkül magáévá tette az ún. re­form­kommunista pénzügyi elit, így lett a volt kommunista funk­cio­ná­riusokból nagytőkés; vagy azt, hogy a termelőtőke különböző részegységeit (gyárakat, üzemeket, ingatlanokat, közszolgáltató­kat, stb.) mondvacsinált tenderek keretében, átlag 10 %-os érté­ken eladták a vevőként jelentkező „tőkés befektetőnek”, aki álta­lában a nemzetközi karvalytőke, „jobb esetben” valamely multi rep­rezentánsaként, konkrét igényekkel lépett fel. Az esetek több­sé­gében mindkétfajta privatizáció azonos – nem várt – „e­red­mény­nyel” járt: a privatizált vagyont felélték, felszámolták, elkótya­ve­tyélték. A munkahelyek megszűntek, a piac a multiké lett. A ha­gyományos jó magyar termékek helyébe a multik külföldön elő­ál­lított termékei léptek, sokszor 4-5-szörös áron, ami az inflációs folyamatokat is tovább rontotta, gyorsította. Minden nemzet­gaz­da­ság egész­séges működésének alapfeltétele a nemzeti tőketulaj­don túlsúlya, dominanciája az országban működő összes tőke a­rá­nyában. Egyes szakértők az egészséges arányt 70:30, mások 80:20, megint mások ettől eltérő arányban határozzák meg; de abban egyetértenek, hogy minél erősebb egy gazdaság, annál na­gyobb a „privatizáció-viselő” képessége. Magyarán: minél gazda­gabb egy ország, annál zökkenőmentesebben viseli el, hogy a honi produktív termelésből származó profit bizonyos hányada külföldre vándorol. (Ebből természetesen az is következik, hogy soha nem fordult még elő, hogy egy beteg gazdaságú – vö. rendszer­vál­tás – ország nemzetgazdaságát éppen a kampányszerű pri­va­tizáció gyógyította volna meg. Ez kb. olyan terápia, mintha az orvos egy vérszegény beteget köpölyözéssel gyógyítana.) Nálunk az arány jelenleg – a gondatlanul gáttalan pri­vatizáció súlyos kö­vetkezményeként – 10:90, de legalábbis 20:80. Vagyis az egész­ségesnek mondott aránynak éppen a reciproka! A helyzet súlyos­sága könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy a privatizáció során éppen „az aranytojást tojó tyúkot” vágták le, megfosztva Magyarországot a növekvő államadósság jövőbeni bármikori visszafizetésének lehetőségétől. Hitelt, kölcsönt, tartozást, örö­költ államadósságot visszafizetni, törleszteni ugyanis csak és kizárólag a magyar nemzeti működő tőke profitjából le­het, más forrásból nem. Az nem megoldás, ha mindig újabb hiteleket veszünk fel, romló kamat-feltételekkel, mert úgy egyrészt folyamatosan tovább nő az államadósság, másrészt az állomány fokozatosan kicserélődik a leghátrányosabb összetételűre, megnő az államkötvény-kibocsátás költsége és kamatfizetési terhe; s mi­vel a növekvő kamatteher mindenképpen a GDP új-érték hányadát terheli, választhatunk: vagy csökkentjük az állami költségvetés ki­adásait (meddig még?), vagy az állam restrikcióval és újabb adók kivetésével (adónöveléssel) tovább koncentrálja az elsődleges jöve­del­mek újraelosztását, mert egyszerűen nincs más út. Amit az előző mondatban felsoroltam, az mind megtörtént, ma is ez és így zajlik, fokozódó hevességgel. Hogy miért? Azért, mert az állam nem rendelkezik (elég) profittermelő portfolióval, amelynek az új-érték előállító képessége révén finanszírozni tudná az adósság­szol­gálatot. A hiányzó portfoliót nevezzük az állam (az állami költségvetés) tőkeadósságának. Azt a portfoliót, ami a hanya­gul kezelt és hanyagul elprivatizált állami (nemzeti) vagyon eladá­sa miatt hiányzik, és már nem Magyarország számára termel pro­fi­tot (ami a hitelképesség valós garanciája lehetne!), hanem a kül­földnek. Mindezek miatt tehát nem csupán a felvett hitelek (pl. IMF, Világbank, stb.) állománya jelent növekvő adósság­szol­gá­latot, hanem a hiányzó nemzeti vagyon értéke is. An­nak a nemzeti vagyonnak, az egykori társadalmi tulajdonnak a va­lódi pi­a­ci értéke, amelyet az állam gondatlanságból elherdált, és amely­nek a visszaszerzésére ma is csak nagyon halovány kísérle­te­ket tesz (pl. Vízművek, Mol Rt., magánbiztosítók, stb.). Biztonság­gal annyit mondhatunk, hogy pénzügyi-nemzetgazdasági értéke­lés­ben, összevetésben teljesen mindegy, hogy a jelzett évi 30-40 milliárd USD effektív hitelkamat vagy külföldi tulajdonú termelő-szolgáltató tőkehozadék (profit) formájában távozik az országból, mert mindkettőt a magyar dolgozók munkája ál­lítja elő. Csak míg a tőke hasznát közvetlenül a külföldi tőkés tulajdonos tulajdonítja el a dolgozó emberektől, addig a hitelka­ma­tok fedezetét (adósságszolgálat) az állam adóprés és restrikció formájában tulajdonítja el, amikor pl. a beszedett személyi jövede­lemadónkat szinte már másnap el is utalja – oda. A teljes adós­ságszolgálat tehát egyrészt a készpénz-hitelek (pl. IMF) ka­matszol­gálata (és törlesztése), másrészt az ún. tőkeadósság adott évben megtermelt és a tőkés tulajdonosok által repatriált pro­fitja. A két adósság (hitel + tőke) együtt nagyjából 400 mil­lárd USD-re rúg, amelynek az éves hozadéka (kamat + profit) kb. 30-40 milliárd USD (átlag 8-10 %-os profitráta); és ez az a (nagyon) hiányzó összeg, amelyet a külföld minden évben kivon Magyaror­szágról, és amely összeget effektíve a magyar dolgozók és nyugdí­jasok zsebéből vesznek ki, de persze ez a kb. 8000 milliárd forint a magyar állami költségvetésből is (nagyon) hiányzik.

Ennél alig több a büdzsé éves hiánya…

Meg kell még jegyeznem, hogy ez a gátlástalan értékkivonás egy­részt a kapitalizmus hamis pénz-értéktörvényén alapul, miszerint a tőke is hozzájárul az új érték (vö. a GDP jövedelemrésze, vagyis a GNP), holott minden új érték a dolgozó ember két keze (és e­sze) munkájából származik. A pénz csak egy önmagában érték­telen számjel, amit a bankár-hatalmasok skrupulusok nélkül rá­ír­nak egy kreált/manipulált számlára, vagy elektronikus jelként „ter­jed” egyik számítógépről a másikra. Másrészt a kapitalizmus úgy 160 éve tért rá arra az útra, amely az elmúlt 50-60 évben tel­jesedett csak ki, amelyben a jövőt (mindenkiét) már többszörösen eladták és megvették (mindig ugyanazok), és amelyben a pénz de­ri­va­tíváival folytatott eszeveszett spekuláció és gátlástalan profithajsza az uralkodó. Azért találták ki és „fogadtatták el” a tö­megekkel, hogy a pénztőke is hozzájárul az értékteremtéshez, mert minden értéket a dolgozó tömegek munkája állít elő, e­z­ért ezt az értéket „valahogyan” el kell tőlük venni, az elsa­játítás „egyezményes és demokratikus” módja pedig, hogy cserébe a dolgozók által előállított használati értékekért já­ték­pénzzel (Drábik János megfogalmazása) fizetnek, amely­­nek – mint láttuk – semmi értéke nincs. Mert ez a játékpénz nemcsak ér­ték­telen, de fedezetlen is. Az égvilágon semmi nem áll mögötte, csak a nemzetállamoktól idejekorán elbitorolt (vö. MNB független­sé­ge) bank­jegy-kibocsátási monopólium. „Adjátok a ke­zembe egy ország pénz­ügyeit, és már nem érdekel, kik hoz­zák a tör­vényeket.” – szól a máig érvényes axióma (Mayer Am­schel Rothschild), és minden ennek a­lá­rendelve is történik. Ez a mai nemzetközi és valódi nemzet­álla­mok nélküli kapitalizmus gya­kor­lati alaptörvénye. Hogy a nemzet­állam bankja (értsd: az MNB) nem bocsáthat ki önállóan és füg­get­lenül pénzt a nemzetállam szuverén szükségleteire, hanem ál­landó hi­telfelvételre és adósság­szolgálatra kötelezik, azért, hogy megvalósulhasson az egyébként képtelen és irracionális globális tranzakció, melynek révén a dol­go­zók tömegei és nemzeti kor­má­nyaik önként és dalolva át­ad­ják munkájuk minden értékes gyümölcsét a bankár-hatal­ma­soknak, akik cserébe játékpénzzel fizetnek. Mert a játék­pénzzel csak ők rendelkez­nek, és ők csak játékpénzzel rendel­kez­nek, amivel viszont korlát­lan hatalmat lehet(ett) vásárolni.

Említettem, hogy a másik rettenetes következmény a kamat­rab­szol­ga­­ság, ugyanis a mai kormányszintű „munkahelyte­rem­­tés” konzerválja a „minimálbérért bedolgozó” státuszt, vagy­is – népszerű nevén - a kamatrabszolgaságot (néhai Gi­dai Erzsébet megfogalmazása). A rendszerváltás utáni minden­kori kormányok – miután a nemzeti termelőtőkét a privatizáció so­rán elherdálták, nemzeti ipar, kereskedelem és lassan mezőgaz­daság híján mi mást is tehetnének? – minden költségvetési évben súlyos (tíz)milliárdokat fordítanak arra, persze az adófizetők pén­zé­ből, hogy mun­kahelyeket „teremtsenek”, a rosszul „bevált” köz­ve­tett módon, vagyis milliárdos támogatásokat, szubvenciókat és adó­ked­vez­ményeket juttatnak multinacionális cégeknek magyar­or­szági beruházásaikhoz. Miniszterelnökeink extatikus üdvrival­gás­­sal sietnek a „gyáravatóra”, amikor valahol Kiskunbürgözdön ü­zembe helyezhetnek egy újabb autóipari vagy elektronikai leány­vállalatot, gyáregységet, néhány-száz honi munkavállalóval. Akik nagyjából minimálbérért végezhetnek megalázó betanított be­­dol­go­zói mun­kát, hogy – tovább fokozva Magyarország eladósítását és az országos nyomort – megszaporítsák a gyarmattartó pénzhata­lom már most is horribilis profitját, s így még tovább növeljék a különbséget gazdagok és sze­gények között. Noha ez a gazda­ság­politikai „kormány-koncepció” ezer sebből vérzik, s nyilvánvalóan „önkéntesen” rendezi birkasorba a magyar munka­vállalókat – hi­szen velük fizettetik meg kizsákmányolásuk foko­zásának anyagi feltételeit! -, egy alapvető szempontból valóságos ős-ostobaságról tanúskodik, ami már szinte tudatos provokáció. Nem érti a Kor­mány – nincsenek szakemberei? -, hogy a multinacionális tőke-tulajdon, az államilag is támogatott pótlólagos beruházás nemzetgazdasági szempontból ugyanúgy viselkedik, mint a fel­vett (pl. IMF-) készpénzhitel?  Nem érti meg a Kormány, hogy nem­zetgazdasági szempontból nincs különbség adósságszolgálat és profitkiáramlás között? Nem érti a Kormány, hogy a multinaci­o­nális tőke/tulajdonlás támogatása tovább mélyíti a szakadékot, és felzárkózás helyett Magyarország – mind a technológiai fej­lettség, mind az emberi életminőség terén - egyre inkább lemarad az Európai Únió vezető országaitól? Nem érti a Kor­mány, hogy álnaív „munkahelyteremtésével” csak tovább fokozza a Magyarországról kiáramló új érték, a profit tömegét, és ezzel nem­hogy csökkentené az eladósodást, de fokozza azt? Nem érti a Kormány, hogy államadósságot csökkenteni csak nemzetgaz­dasá­gi új értékből (profitból) lehet? Vagy az lenne a Kormány fixa ide­á­ja, hogy a minimálbérrel foglalkoztatott pótlólagos (be)dolgozók be­fizetett sze­mélyi jövedelemadójából és/vagy fogyasztásuk általá­nos forgal­mi adójából fizeti vissza az egyébként aritmetikailag is visszafizethetetlenné duzzadt államadósságot?

A kamatrabszolgaság meghatározás nem egy hangzatos populista szóvirág, hanem azt a valóságos társadalmi viszonyt fejezi ki, hogy ti. a kamatrabszolga a társadalomnak az a reményteli jövő/­kilátások nélküli páriája, aki a kamatos-kamat intézmé­nyé­nek haláláig foglyul ejtett rabja, rabszolgája. Az a társa­da­lom, amelyik mindenestül beleesett az adósságcsapdába, és a­me­ly­iknek minden erőfeszítését kimeríti, hogy szorgos kapálózással valahogy kikecmeregjen az adósság-spirál őrvényéből, vagy ha nem is képes abból kikecmeregni, de legalább a fejét a felszínen tart­va ideig-óráig levegőhöz jusson, nos, az ilyen társadalom a kol­lapszus bizonyos fázisában szükségszerűen eljut arra a pontra, hogy többé már nem képes életképes egyedeket, valamint al­kalmas vezetőket magából „kitermelni”, csak újabb kamat-rabszolgákat. Az a társadalom, amelynek egyetlen valós célja az államadósság-szolgálata, az halálosan beteg társadalom; min­den normális (élet)tevékenységét, funkcióját lebénítja a kamatos-ka­mat intézménye, amely láthatatlan-kibogozhatatlan hálóként fe­szül rá mindenre, és csírájában elfojtja az alkotó gondolatot is, mi­előtt megszülethetett volna. 

 

Alicia Vikander - A legbiztosabb magyar forrásod az Oscar-díjas színésznõrõl! Képek, cikkek, hírek, minden egy helyen!    *****    -----Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!----    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG -A LEGINFORMÁLTABB ÉS LEGTARTALMASABB MAGYAR HONLAP AZ ÉNEKESNÕRÕL - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! Azaz... Hol a sapkája??? Ó jaj! Most mi lesz? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Ha te is szereted az Arrow sikersorozat elbûvölõ házaspárját látogass el az ország egyetlen Olicity rajongói oldalára!    *****    Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony    *****    VIDEOJÁTÉK HONLAP! Retro játékoktól, a legújabbakig! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! De hova lett a sapkája??? Ó jaj! Elmarad a Mikulás-nap??? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Legfrissebb videojátékok, fõleg Warcraft és FPS játék hírek! Blog, Airsoft, Tech! Kattints ide!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Hová bújnak a virágmanók, ha elered az õszi esõ? Nem találjátok ki? Nyuszi mama majd elárulja! Gyertek a Mesetárba!    *****    Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints