Czike László

                   Az áteredő bűn és a vád tanúja
                                    államadósság és privatizáció

Az Antall-kormány 20,5 milliárd USA-dollár külső államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis politológus történetíróink szerint azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést az 1990. előtti hitelekre.  Dr. Schamschula György, Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, később a kormány közlekedési minisztere; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következőket írja: „... Azzal minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rendszer által felhalmozott külföldi adósságot és törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és ‘általános segítségüket’ ajánlották fel, amely azonban sem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként nem volt megfogalmazva.  Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fő szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósságszolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezőnek tartsa.” De amint a további eseményekből az kikövetkeztethető; - kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdődhetett meg a spontán privatizáció még 1990. előtt, miért hagyták hallgatólag jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat, s egyáltalán: miért volt szükség az „állami” vagyon kampányszerű eladására a megfelelő jogszabályok megalkotása előtt, illetve a legelemibb előkészítő (pl. teljes körű leltár, vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?
Tovább idézve: „A másik, amiben nem ilyen erős, de határozott befolyásolás volt érezhető - a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tőkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elősegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tőke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, átstruktúrálását jelentheti, s ez a csőd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tűnt.” Az említett „történetírók” a nemzeti tőkénk kiválogatás nélküli, szinte azonnali, és gyakorlatilag maradéktalan kampányszerű privatizációját nem a „szabad-piaci” szereplők (a nemzeti tőkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták, hanem azzal, hogy rendkívüli sürgősséggel bevételekre kellett szert tenni - egyrészt az állam-adósság visszafizetése, másrészt a szinte teljesen valutatartalék nélkül maradt ország fizetésimérleg-egyensúlyának, fizetőképességének helyreállítása céljából. Szerintük egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott...
Schamschula György erről így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta: amennyiben Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piacgazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni - felrúgja; és ebben a meggyőződésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta is őt. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részéről nem volt egyetlen számottevő vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külső adóssága mellett (akkor) nem volt jelentős belső adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentős eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés ugye nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendő kormányfő előtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amiből kifizetjük a meglévő állami adósságot, és még jelentős összegű pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsósorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettől jelentősen eltérő gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”
A rendszerváltás után „az állam rendelkezésére” álló nemzeti tőke valós értékére csak nagyon hozzávetőleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértő másként határozta meg. Az idézet folytatása: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon nagyságát (értékét) jelentős eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értették bele, az uralkodó közgazdasági felfogás szerint, azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) később elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb. magánosítása).”
A nemzeti működő tőke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amiről beszélünk, korábban a magyar nép társadalmi tulajdona volt!) kampányszerű privatizációja kétségbeejtően negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati (pre)koncepció, amely a nemzeti vagyonunk profittermelő hányadának külföldi befektetők részére való értékesítése árbevételéből kívánta volna finanszírozni  („és még marad is”!) a külső államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végződött. Ma már egyértelműen megállapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (min. 60-80 milliárd dollár) összértékű vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban eltervezték; - másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tűnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderről az alábbiakat írja: „Az MDF-ben néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetőségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévő állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Művek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörő örömöt a nyugati hitelezőinknél, de meg-győződésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerűnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezői pedig elsősorban külföldi befektetők, illetve egy szűk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebből a helyzetből kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”    
Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.
A bruttó külső államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: először 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig stagnált. A bruttó külső államadósságunk a kampányszerű privatizáció időszakában (sőt, ellenére!) is folyamatosan tovább növekedett; - a belső államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 10000 milliárd forint fölé nőtt. A magyar állam összes bruttó (külföldi és belföldi együtt) adóssága ma mintegy 65 milliárd USA-dollár, a nemzet-gazdaságé pedig kb. 75 milliárd USA-dollár, - mivel az eladósodás a szociál-liberális kormány hatalomra jutása óta újból, gyorsuló növekedésnek indult. A nagyjából 25-30 Mrd USD összegű befektetés ‘áll szemben’ az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékű nemzeti működő tőkével, ami a privatizáció során mindenestül eltűnt..., pontosabban a multinacionális társaságok tulajdonává vált. Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelőtt - legalábbis a következők miatt: Eladható, privatizálható nemzeti működő tőkénk már egyáltalában nincs, így az adósság csökkentésére csak egyetlen ‘forrásunk’ kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentősen bonyolítja, megnehezíti, hogy a munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak!) ma már 80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona - akik azt kiviszik az országból, így a haszon nem fordítható adósság-csökkentésre.
Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának ellentmondását; amely erők által keltett pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot. Belső torzsalkodásaink ‘eredményeként’ a magyar munka értéke folyamatosan devalválódik (külpiaci cserearányaink romlanak), - a spekulációs tőke a maradék hasznot is kiviszi Magyarországról ‘árfolyam-nyereségként’; így majd csupasz fenékkel léphetünk be néhány hónap múlva az Európai Únióba, a felzárkózás legkisebb esélye nélkül. Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher valóságos nagyságát, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Előre menekül, nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetőknek a készpénztőke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettől reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tőkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvő állam-adósság növekvő kamat-költségeit az állami költségvetés adóbevételeinek állandó növelésével a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani - pedig mostanság pontosan ez történik. Húsz év óta mindvégig az a mérhetetlenül aljas, cinikus reformkommunista koncepció érvényesül és valósul meg lépésről-lépésre, amelynek lényege egyrészt az állam mértéktelen túlköltekezése, másrészt, hogy a költségvetés és a fizetési mérleg deficitjét (MNB-pénzkibocsátás helyett) csakis drága világbanki hitelek, illetve államkötvény-kibocsátás útján fedezik, amelyek minden (immár elviselhetetlen) kamatterhét a lakosságra hárítják - szüntelenül emelve az adókat, illetékeket, járulékokat, árakat, stb.; lerontva az életminőséget. Még néhány hónap, és a reformkommunisták pezsgőt bonthatnak: nagy sikerrel kibekkelték, 20 éven át (!), a magyar nép minden éberségét - mire bekövetkezne az ‘éhes gyomrok forradalma’, minden konzervált, megoldhatatlan problémánkkal együtt bent leszünk az Európai Únióban, ahol már belga, holland és francia víz-ágyúk (is) fognak vigyázni rá, nehogy a kamatrabszolgáik minimálbére egyetlen forinttal is növekedjék. Bent leszünk a slamasztikában; - ezúttal nyakig!
Kitárul előttünk megannyi képtelen pályázati lehetőség - hiszen saját hazánkban sem kapunk már állást, hiába pályázunk! -, s vele-helyette a regionális nyomor... 
Tetszettünk volna forradalmat csinálni! Nem tetszettünk; hát most már akkor sem csinálhatunk, ha netán megtetszene. Mi célból, s ki ellen? S kivel?!
Olyanok leszünk, mint a gyufaskatulyába zárt szarvasbogár: se világosság (fény), se levegő, se élelem, se szabadság - sem vigasz, sem remény.

Vác, 2003. december 6.

                                                                Czike László