3.8.  Titkos adatok, eltűnt akták, kétes gazdasági eredmények 

Mivel minden nemzet eredendő okokból csak a saját sorsát, csak a saját élete sorsdöntő eseményeit élheti meg - sőt, gyakran még az sem adatik meg, hogy egy nemzet igazán átélje, s megértse, mi is történt vele -, csupán megalapozott feltevéseinkre apellálhatunk, amikor más népek történelméből keresünk analógiát a magunkéhoz... Mégis, alapos okkal vélelmezhetjük, hogy a nemzeti működőtőke kampányszerű privatizációja minden egyes kevéssé fejlett és nagyon tapasztalatlan országban ugyanúgy zajlott le, mint nálunk. A multinacionális cégek - a könyvszakértők, az ügyvédi irodák, a tanácsadók és a privatizációs befektetők - „orgiája” volt ez, mindenütt a világon. Kár, hogy filmfelvevőnkkel nem lehettünk ott, valamelyik korábbinál.

Néhány összegzés, tanulság a magyar privatizáció történetéből:
 A tőkés üzletértékelés „lenullázta” a társadalmi tulajdon vagyonértékét.
 Multinacionális tulajdonba ment át a nemzeti működőtőke kb. 80 %-a.
 Az értékesítési átlagár a könyvi vagyonérték 20 %-a körül mozgott.
 A privatizációval megszűnt a magyar nemzeti ipar és a kereskedelem.
 Csak kevés, „szórványos” vállalkozás maradt magyar tulajdonban.
 A vállalatokkal a multik megvették az egész magyar állami piacot is.
 A multik minden ügylethez maximális állami garanciát kértek és kaptak.
 A multik kedvezményeivel a magyar cégek nem tudnak versenyezni.
 Az állam elvette a néptől a társadalmi tulajdont, hogy azután eladhassa.
 Az állam utólag szentesítette a nómenklatúra spontán privatizációját.
 Az állam meggátolta, hogy a magyar befektetők tulajdonhoz jussanak.
 A magyar privatizációs technikák mind megszűntek vagy megbuktak.
 A külföldiekkel kötött szerződéseket kivétel nélkül titkosították.
 Utólag kevés ügyet vizsgáltak, szabálytalanságot sehol nem találtak.
 Egyetlen külföldi privatizációs tranzakciót sem érvénytelenítettek.
 Belföldi viszonylatban számtalan korrupciós ügyletre derült fény.
 A legnagyobb privatizációs botrány-ügyek a mai napig lezáratlanok.
 Sok tranzakció irat-anyaga eltűnt vagy megsemmisült.
 Főként a nómenklatúra tagjai lettek magyar milliárdosok.
 Viszonylag kevés sikeres magyar privatizációról tudunk.
 A megmaradt állami tulajdon túlnyomó része ún. „csőd-portfolió”.
 A rendszerváltás óta több-tízezer magyar vállalkozás ment csődbe.
 A magyar tőkés „standard módszere” a vagyonfelélés, a felszámolás.
 A privatizáció után az állam mozgástere a harmadára zsugorodott.
 A privatizáció óta rohamosan nő a nemzetgazdaság adóssága.
 A privatizáció óta rohamosan nő a költségvetés kamatkiadása.
 A privatizáció óta nincs társadalmi tulajdon, nincs nemzeti működőtőke.
 Az állam és a munkavállalók közös jövője a kamatrabszolgaság.
 Másodrendű államként és nemzetként lépünk be az Európai Únióba.

3.9.  Körkörös bank-konszolidációk 

Amennyiben „a privatizáció” kifejezést nem csupán a társadalmi tulajdon, a magyar „állami” vállalatok, a működőtőke-vagyon spontán és kampányszerű magánosítására értelmezzük, hanem sokkal tágabb, szélesebb körben; úgy beláthatjuk, hogy még sok minden történt, amiről eddig nem beszéltünk...
„Privatizálni” ugyanis nem csak az effektív termelőeszközöket - vállalatokat, épületeket, ingatlanokat, székházakat, portfoliót, részvényeket, üzletrészt, tőkét, bankot, stb. - lehetett, hanem: bankhitelt, szerződést, megbízást, kapcsolatrendszert, gyártási jogot, technológiát, találmányt, földet, erdőt, halastavat, futballpályát, stadiont, szociális otthont, tartozást-követelést, államadósságot, állami költségvetési tételt, közművet, önkormányzati vagyont, magyar televíziót, márkanevet, stb. is...
Természetesen a rendszerváltás után minden érték, minden profit-termelő célra felhasználható egyéb eszköz privatizációjára is sor került; amire pedig nem azonnal, annak a magánosítása, kisajátítása még most is folyik.      

A magyarországi privatizáció talán legsajátosabb formája a bankhitelek „kvázi-magánosítása” volt, ami szintén összefügg azzal a közgazdasági, jogi és politikai „jogfolytonossággal”, amit a rendszerváltás megvalósított...
Arról van szó, hogy az 1980-as évek közepétől-végétől a többségében reform-kommunista vezetésű kereskedelmi bankok előszeretettel, egyre sűrűbben nyújtottak „elvtársi hiteleket” a nómenklatúra tagjainak; majd ez a gyakorlat még intenzívebben folytatódott tovább a társasági törvény adta új vállalkozás-alapítási lehetőségek kihasználására, a rendszerváltás után. A legkülönbözőbb céllal, nagy összegű hiteleket helyeztek ki a privatizációs tranzakciók lebonyolításához; új társaságok induló tőkéjének biztosításához és portfolió-adásvételi szerződések finanszírozásához. A gründolási láz (a szocialista keretek között megszerzett, szorgalmasan „felépített” készpénz-tőkék szisztematikus kimentése) a bankokat is utolérte, - bankkölcsönnel, vagy banki alapjuttatással jött létre 1988-ban például: az Ötlet és az Únió Kft., a Reform Rt. és részben a Co-Nexus Rt. is...
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy prejudikáljuk: a pénzkimentési céllal és sebtében létrehozott új vállalkozások, valamint a korrupciós kapcsolatok révén bankhitelekkel is agyontámogatott, piacaikat és hitelképességüket is elveszített régi, gazdaságtalanul működő vállalatok további finanszírozása növekvő mértékű, „általános” eladósodást eredményezett. Nem bizonyult ez a gyakorlat jövedelmező pénzkihelyezésnek a kereskedelmi bankok szem-pontjából sem; az 1990-es évek első felében hatalmasra nőtt az ún. csőd-portfolió. A kereskedelmi bankok csőd-portfoliója azt a hitelállományt jelöli, amely „döglött” befektetéseket, allokációkat takar; olyan hiteleket, amelyek soha nem térülnek meg, „tulajdonosuk” növekvő gazdálkodási veszteséget halmoz fel, ami a bank hitelezési veszteségeit is folyamatosan növeli. De a legnagyobb problémát az okozta, hogy mindezeket az „elvtársi” hiteleket a bankok még a megfelelő fedezet igazolása nélkül nyújtották klienseiknek - ismereteim szerint ez a gyakorlat azóta megszűnt -, minek következtében a lejárt hitelállomány zöme végleg behajthatatlan maradt. A csőd-portfolió több állami kereskedelmi banknál (pl. Budapest Bank, Hitelbank, OKHB, Postabank, stb.) már olyan mértéket öltött, hogy pénzügyi csőddel, össze-omlással fenyegette magát, a hitelnyújtó bankot is. Effektív bankcsődök is bekövetkeztek: gondoljunk például az Agrobank esetére... A rendszerváltó állam, a pénzügyminiszter - ez utólag bízvást elmondható - nem rendelt el általános vizsgálatot, s nem tett generális feljelentést sem a csőd-portfoliót felhalmozott kereskedelmi bankok menedzsmentje ellen; ámde elhatározta, hogy „tabula rasát” csinál, - megtisztítja a bankokat a reform-kommunista döglött hitelek csőd-portfoliójától. A legnagyobb titoktartás mellett, hosszas előkészületek után kezdődött meg és zajlott le, 1994-95-ben a „körkörös” bankkonszolidáció első üteme, amely lényegében arról szólt, hogy „nagy körültekintéssel ugyan”, de végül is az állami költségvetés megtérítette a bankok hitelezési veszteségeit, - nagyjából függetlenül attól, hogy a hitelek vissza nem térülése (behajthatatlansága) kinek a felelősségét terheli. Hogy mi lett „a befulladt hiteleikkel együtt” csődbement vállalkozásokkal, vajon felszámolták-e őket, vagy sem - erre vonatkozóan csak találgatni tudunk. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy az általános bankkonszolidáció után néhány évvel több olyan cég neve is újra felbukkant az „újra működő” cégek között, amelyeket teljes kilátástalanságuk folytán elvileg fel kellett volna számolni... Ilyen például az Utilitas Rt., amely mellesleg a Tocsik-ügy egyik strómanjaként híresült el, 1996-97-ben...
A bankkonszolidáció első üteméről - közben, 1994-ben kormányváltás is volt - semmilyen összesítő híradás, elemző tömegtájékoztatás nem történt; pedig hát mégis csak az adófizetők (az állami költségvetés) pénzéről volt szó... Ehelyett a továbbiakban „mindennapos”, de legalábbis állandó ad hoc gyakorlattá vált az éppen „bajba jutott” kereskedelmi bankok költségvetési megsegítése. A Budapest Bankot pl. (konszolidáció után) újabb 22 milliárd forinttal kellett „feltőkésíteni” ahhoz, hogy utána privatizálni lehessen, 20 milliárd forintos áron. A Horn-ciklus vége felé beszüntette tevékenységét a Magyar Hitelbanknak a rendszerváltás után létrehozott leánybankja, a Bank Leumi, - és kivonva tőkéjét az országból, eltávozott. Közel 100 milliárd forint veszteségébe került ez az anyabanknak, s a jótállással tartozó államnak. Az Orbán-kormány hatalomra kerülése után (1998.) robbant ki a Postabank-botrány, amelybe „belefeketedett” a bank pénzügyi helyzetét „rózsaszínre festő” nemzetközi auditor cég, a Deloitte & Touche is... Mint kiderült, több mint 260 milliárd forint effektív gazdálkodási veszteséget okoztak a banknak a bedöglött, soha vissza nem térülő tőkekihelyezések. Több-száz fős, ún. „VIP-lista” is nyilvánosságra került, amely olyan - mindenfajta pártokhoz tartozó - közismert politikai és közéleti személyiségek névsorát tartalmazta, akik kedvezményes hitelt kaptak a Postabanktól. A Postabank állam általi „konszolidációja” 170 milliárd forint költségvetési pénzeszközt emésztett fel. Szintén az előző ciklusban derült fény a Magyar Nemzeti Bank bécsi leány-bankjának a CW-Banknak a viselt dolgaira, amelyek ugyancsak sok év alatt végrehajtott felelőtlen költekezésekről, illetve „tőkekihelyezésekről” szóltak, - többek között különböző titkosszolgálatok, titkos ügynökök „laza” pénzügyi tranzakciói kapcsán. A CW-Bank konszolidációja, veszteség-kiegyenlítése utólag több, mint 110 milliárd forintjába került az államnak, az adófizetőknek. Belátható, hogy a bankkonszolidációk összességében már eddig is 6-700 milliárd forinttal terhelték meg az amúgy is eladósodott magyar társadalmat! Belátható az is, hogy a „nullára leírt hitelállomány” mögött olyan exkluzív, különös okokból, még különösebb kedvezményeket élvező, különleges hiteleket igénybe vevő személyiségek húzódnak meg, akik a gyakorlatban állami pénzeszközöket privatizáltak, tettek a magántulajdonukká egy korrupt bank segítségével... Talán ez volt a privatizáció legkényelmesebb módja!
Nem látható be, miként történhetett meg mindez a jogállam keretei között.

3.10.  Költségvetési és önkormányzati privatizáció 

Amióta lényegében elfogyott - és ez már nagyjából 1996. óta így van! - a privatizálható állami portfolió; nem csak az állam gazdálkodási mozgástere szűkült be, hanem a spekulációé is, amely mindig újabb és újabb vagyonok megszerzésére, „árfolyam-nyereséges” eladására, vagy éppenséggel fel-élésére törekedett... Cseppet sem csökkent azonban a „privatizációs láz”, hanem a még állami kézben megmaradt funkciók, jogok, pénzek felé fordult.
Ilyenek: a költségvetési és az önkormányzati büdzsé, - illetve portfolió... 
Távolról sem gondolom, hogy minden egyes olyan tételt jól ismernék, vagy pláne be is tudnék mutatni, amelyek e növekvő lelemény színes csokrába tartoznak. Ezért csupán példálódzom - az illusztráció kedvéért.

Tudjuk például, hogy manapság az egyik legjobb üzlet - a média, annak is az elektronikus változata, a televízió. Azt is tudjuk, hogy például a korábban költségvetési intézmény Magyar Televízió 1996. október 1-jétől részvény-társasággá alakult át, - ám azóta is az előfizetők, illetve az állam fedezik a működés költségeit, nagyjából egyenlő arányban. A patinás intézmény meg-alakulása óta veszteséget veszteségre halmoz, mostanra már régen felélte induló, csaknem 20 milliárd forintos vagyonát (lásd: tőzsde-palota, stb.), de még mindig vígan működik; s ez így lesz mindaddig, ameddig az épp regnáló kormány fel tudja használni rövidtávú politikai céljai elérése érdekében...
A Magyar Televízió (Rt.) „költségvetési privatizációja” azonban már 1996. előtt megkezdődött, s tart ma is, míg el nem tűnik minden, ami mozdítható.
Ismeretes, hogy a saját, belső műsor-produkciók aránya mindig a Magyar Televíziónál volt a legmagasabb, aminek egyrészt a haladó hagyomány, a presztízs, másrészt a „kultúra zászlóshajója” mítosz és kötelezettség volt az alapja. Minden évben elköltöttek tehát 10-12 milliárd forintot erre a célra. Ám amint a gazdálkodás feltételei „szigorodni” kezdtek; Hankiss Elemér elnöksége időszakában „valaki kitalálta”, - úgy lehetne csökkenteni a belső produkciós költségeket, ha azokat kívülre szervezik, hiszen így azok „csak számlás költségként” jelentkeznek majd. Így jöttek létre elsőként a hírneves „showman”-ek - Friderikusz, Kepes, Juszt, Vámos, Frei, stb. - produkciós kft.-i, amelyek külső szatellitákként gyártották és számlázták műsoraikat az e tekintetben lassan megrendelő-holdinggá alakuló Magyar Televíziónak. Az ilyen produkciós kft.-k csak annyiban váltak „külsőkké”, hogy különálló jogi szervezetté alakultak - legalábbis a cégbejegyzés tanúsága szerint -; más vonatkozásban valójában minden vagyonuk, eszközük, stb. eredendően a Magyar Televízióból, belülről származott. Ezek a szatelliták 1996-1997-re ugrásszerűen megszaporodtak; s a külső számlázás vált a „belső” műsor-készítés uralkodó formájává. Csoda-e, ha a produkciós költségek nemhogy nem csökkentek, hanem jelentősen megnőttek?! A jelzett években a „belső” műsorkészítés költségei 16-20 milliárd forintra emelkedtek... A nagy buliba persze „beszállt” a nagypolitika is; a legkülönbözőbb parlamenti pártok képviselői is média-vállalkozásokat alapítottak, vagy különböző reklám-(fedő) cégeik révén „szolgáltattak”, illetve számláztak a Magyar Televíziónak. Sőt, a politika beleszólt a konkrét műsorkészítésbe is, amikor a párt-korifeusok a kuratórium és más irányító szervezetek tagjai által, vagy az alelnökökön keresztül preferálták vagy megtiltották (egymás) műsorainak a sugárzását. A leghírhedtebb politikai produkció - amely különböző, máig kibogozatlan, különös személyi szálak mentén „az elhíresült megfigyelési botrányhoz” is elvezethetne - az Űrgammák-tévésorozat volt, közel 1 milliárd forintért...
Mondanom sem kell, hogy a produkciók „kívülre szervezése” azért okozta a műsorkészítés költségeinek hirtelen megnövekedését, mert a számlák az előállítási költségek legalább kétszereséről szóltak. A Magyar Televíziót tehát a nagypolitika beavatkozása, és folyamatos befolyása tette és teszi tönkre; persze mindig akadnak újabb „balekok”, akik révén ez végbemegy. A nép, a nemzet, a nagy nyilvánosság minderről nem tud semmit, ugyanis az elhallgatás még ma is a reform-kommunista sajtó legnagyobb összefogó ereje. Szép példájaként a „rendszerváltó elit” korporatív viselkedésének...

De az állami költségvetés „privatizációs” kompetencia-körébe sorolhatjuk a volt szovjet államadósság (1,7 milliárd USD) lebontását is, amelyre a volt kommunista funkcionáriusok „egész hada” - Máté, Hujber, Kapolyi - szakosodott. A cégeik meggazdagodtak; az adósságból jutott is - maradt is. Az utolsó néhányszáz-millió dollárnyi „tételt” néhány hónappal ezelőtt adta el az Orbán-kormány, egy bécsi közvetítő cégen keresztül, - megint csak tisztázatlan körülmények között...

Szintén „költségvetési privatizációnak” tekinthető az a megoldás, ami a két, stratégiailag legfontosabb közlekedési részvénytársasággal - a Budapesti Közlekedési Vállalattal, és a Magyar Államvasutakkal - évek óta történik. Már az is felfoghatatlan - s ez vonatkozik a már említett Magyar Televízióra is -, miért kellett ezeket a „vállalatokat” éppen üzleti részvénytársasággá átalakítani, amikor mindhárom esetében nyilvánvaló: (1) A közszolgálati fő-funkció, ami közhasznú társasági formát involvál. (2) Az önállóan életképes (önfinanszírozó) működés lehetetlensége. (3) A tevékenységeik nonprofit jellege, a nyereségorientáció értelmezhetetlensége. (4) A stratégiai érdek, ami igen erős kontraindikáció a bármikori privatizációval szemben... Csak egyetlen „valós érv” szólhat a részvénytársasági forma mellett: a cégek tudatos felkészítése a magánosításra - részben, vagy egészben. Mindkét esetben az állami vagyon felelőtlen elprivatizálásáról beszélhetnénk...
A valóságban - éppen ez folyik. Mind a MÁV, mind a BKV esetében évekkel ezelőtt (1996. körül) egy ún. „reorganizációs programot” fogadtak el, amely az üzemeltetési és a működési költségek drasztikus csökkentését célozta, annak érdekében, hogy az állami direkt és indirekt támogatás mérsékelhető legyen. A reorganizáció lényege abban állt, hogy az úgynevezett „mellék-tevékenységeket” egyszemélyes kft.-k formájában a társaságon kívülre szervezték ki, majd ezeket a szatellitákat évekkel később - tönkremenés előtt és áron alul - értékesítették, illetve privatizálták. (Ez még ma is folyik.) A várthoz képest éppen ellenkező hatások következtek be: (1) A működés költségei ugrásszerűen megnövekedtek a „mellék-kft.-k” számlái nyomán. (2) A melléktevékenységek végzésében és a főtevékenységekhez történő kapcsolódásukban súlyos zavarok, nem várt problémák jelentkeztek. (3) A remélt privatizációs bevétel nagyságrenddel elmaradt a várakozásoktól...
Így válik a költségvetés támogatási cash-flow-ja is privatizáció martalékává.

Mint tudjuk, az egyik legnagyobb üzlet - az útépítés; azon belül is a modern autópályák építése. Az is ismeretes, hogy az Antall-kormány, majd a Horn-kormány koncessziós autópálya-építései (és üzemeltetési szerződései) a legdrágább autópálya-használatot eredményezték - egész Európában. De ennél sokkal rosszabb is történt...! Amíg közbeszerzési tendereken dőlt el, hogy melyik autópálya-építő nemzetközi mamutcég - a Betonútépítő Rt., vagy a Strabag-Hungária Rt. - kapja meg a magyar állam tárgyi sokmilliárd forintos megrendeléseit, addig a verseny némileg leszorította ugyan az árat; viszont az (állami költségvetésből származó) árbevétel profithányada döntő mértékben külföldre vándorolt. Ennek akart véget vetni az Orbán-kormány, amikor közbeszerzési pályázat kiírása nélkül egy autópályát addig még soha nem épített cégre, a Vegyépszerre (és konzorciumára) bízta a pályák megépítését, illetve felújítását. Ennek egyrészt romló minőség, másrészt az építés hihetetlen megdrágulása lett a következménye. Európa legdrágább autópályái épülnek - 2 milliárd forintba kerül 1 kilométer! -, viszont igaz: a költségvetési pénz, a profit nem megy ki külföldre... Ez is a költségvetési privatizáció tipikus esete, - multik helyett belföldi lobbykkal...

Nem beszéltünk még arról a privatizációról, ami a helyi önkormányzatok földterületei és egyéb vagyontárgyai (vagy vagyoni értékű jogai) körül évek óta zajlik. Emlékezetes például, hogy az ún. átalakulási törvény (1989.) elő-írásai szerint részvénytársasággá átalakult állami vállalatokban részvény-tulajdonhoz jutottak a helyi önkormányzatok is, az ún. „belterületi földek” értékének arányában. Amikor kiderült, hogy ez a résztulajdonlás a vállalatok privatizációjának kifejezett korlátjává vált a továbbiakban, - az ÁPV Rt. garantálta a részvény-csomagok névértékének készpénzben való kifizetését az önkormányzatok számára. Mint tudjuk, 1996-ban ebből lett a Tocsik-ügy, hiszen Tocsik Mártát (mint tanácsadót) arra szerződtette az ÁPV Rt., hogy - jutalékért cserében - alkudja le a tartozásai összegeit. Ezt sikerült is teljesíteni, - az ÁPV Rt. milliárdokat „takarított meg” a belterületi földtulajdonok révén nyert részvény-csomagok készpénzben vett értékéből. Tocsik Márta 804 millió forintos jutalékából azonban büntetőper lett, amely mindmáig nem zárult le. Ha figyelembe vesszük, hogy annak idején kiknek, milyen strómanoknak - taxisofőr, Utilitás Rt. (!), stb. - utalta át első körben az összeg túlnyomó hányadát; amellett gondolunk a korabeli sajtóban szinte naponta közzétett kormánypártokhoz való kapcsolódásokra (Boldvai = MSZP; Budai = SZDSZ) is, beláthatjuk, hogy ez az ügy is a költségvetési privatizáció „szépségdíjas” esete, - beszédes politikai felhangokkal...

Ami mármost az önkormányzatok egyéb vagyonát illeti, - az még hagyján, amikor az amúgy is totálisan eladósodott helyhatóságok (a háromezer-néhányszáz között már nincs olyan, amelynek a vagyona ne lenne évek óta „eljelzálogosítva”!) világbanki hitelből és Phare-segélyből támogatott infrastruktúrájának, közműveinek építésére helyi lobbyk szerveződnek, amelyek a helyi és állami, politikai notabilitásokkal összefonódva szervezik meg a pénzek elköltését, illetve egymás közötti elosztását, amelynek egy jó része - elherdálás (hisz’ például egyes hálózatok „duplán is” megépülnek)... Ez mindenütt, - Nyugaton, az Európai Únióban is így zajlik. (Vonatkozik ez a gáz-, csatorna-, és telefon-hálózatokra egyaránt.) De miféle „kapitalista tranzakciónak” tekintsük azt a standard megoldást, amikor a hálózatépítés összes költségét a végső felhasználóktól gyűjtik be előfinanszírozás címén, - amit aztán soha nem fizetnek vissza, mert maga a hálózat az építő, majd üzemeltető vállalkozás tulajdonává, portfoliójává válik?! A fogyasztók tehát tőketulajdont gyűjtenek, egy tőkés vállalkozás számára, amely aztán - az árakon keresztül is - kizsákmányolja a tőke „tulajdonosait”.

Ám a legnagyobb üzlet a helyi önkormányzatok vagyoni értékű jogainak, bel-területi földjeinek, ingatlanainak „elprivatizálásában” rejlik; főleg Budapesten és a nagyobb városokban, - vagy azok külterületi „zöld” agglomerációjában. A lakásállomány külföldiek általi felvásárlása (Budapesten) hajléktalanná teszi az őslakosokat. Az önkormányzatok viszont jelentősen gazdagodnak, amennyiben engedélyezik a területükön plazák és lakóparkok építését...
A bevásárló központokat multinacionális befektetők építik és multinacionális társaságok üzemeltetik; azzal a céllal, hogy megsemmisítsék az őstermelő és kiskereskedő konkurenciát, és begyűjtsék a lokális fogyasztás profitját.
A lakóparkok a Budapestről és a nagyvárosokból zöldövezetbe kiköltöző új-gazdagok, valamint az országba betelepülő külföldiek luxusotthonhoz jutását szolgálják, - túl az építtető társaságok busás hasznán. Ez is privatizáció, - a zöldterületek, esetenként a tájvédelmi körzetek kollaboráns privatizációja...
 4.  Tájkép privatizáció után    

4.1.  Hová lett a privatizációs bevétel (ellentmondások)? 

Ha végiggondoljuk a magyarországi privatizáció történetét a rendszerváltás tükrében; akkor be kell látnunk, hogy a kettő nem független egymástól. Az ok-okozati összefüggés nyilvánvaló, - de mi a kiút az ördögi körből?!            
Az alapvető kérdések - melyekre nincs válasz - a következők:
 A rendszerváltás miért jelentett azonnali, kampányszerű privatizációt is?
 Az állam miért nem volt körültekintőbb a privatizáció tekintetében?
 Miért kellett a nemzeti működő tőkénket mindenestül eladnunk?
 Miért privatizáltuk a külföldnek a közműveket, a stratégiai iparágakat?
 Miért értékesítettük a portfoliónkat ennyire olcsón?
 Hová lett a társadalmi tulajdon?
 Hová lett a privatizáció bevétele?
 Mi az, ami annak látszik?
A jogfolytonos és egyben rendszerváltó magyar állam még 12 évvel az ún. rendszerváltás után sem elemezte, illetve értékelte a lezajlott globális és globalizációs folyamatokat; nem adta magyarázatát a történteknek. Ennek csak az lehet az oka, hogy: (1) mindent „jónak” talál, ahogyan történt; vagy (2) úgy érzi, senkinek nem tartozik magyarázattal... Mindkét megközelítés alapvetően téves, hibás: a végeredményből egyáltalán nem következik a „jó” minősítés, - sőt, a katasztrófaszerű állapot alapos magyarázatra szorul. Megpróbálok rövid, hipotetikus választ adni a feltett kérdésekre:
ad 1.: A rendszerváltás csak azért jelenthetett egyben azonnali és teljes körű privatizációt is, mert a rendszerváltás legfontosabb (fedő-)célja éppen a társadalmi tulajdon szétverése, privatizáció általi megszüntetése volt. Azt is mondhatjuk, hogy a nemzetközi kapitalizmus „vágyott” Magyarországra, mint megszerezhető új piacra, a potenciális profit reményében; ezért előbb eladósította, hogy utóbb - rendszerváltás útján - privatizálhassa. Ebben a „magyarázatban” csak az a bökkenő, hogy a „nemzetközi kapitalizmus” nem személy, hogy vágyjon, eladósítson, megszerezzen, privatizáljon, stb. Ezért fel kell tételeznünk, hogy Magyarország esete cseppet sem egyedi, hanem „a rendszerváltásunk” a globalizáció, vagyis a világ egységessé válásának,  a minden államra kiterjedő és érvényes politikai és gazdasági folyamatnak a szerves része. Fennmarad egy kérdés: ki, és miért globalizál?!
ad 2.: A rendszerváltó államot is meglephette (?), hogy a rendszerváltásunk látszólagos spontaneitása azonnali privatizációs kényszerbe torkollott. Se privatizációs koncepciója, se privatizációs gyakorlata (szakismerete) nem lévén, - jóhiszeműen „átengedte a terepet”, s rábízta magát a nemzetközi tanácsadó cégekre, és a velük (már évek óta) kollaboráló pénzügyi elitre; azokra, akiknek - szemben az állammal - volt koncepciójuk. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy ez a kvázi-spontán „egymásra találás” igencsak gyanús, mert a privatizáció ismert - számunkra negatív - professzionizmusa azt a hiteles látszatot kelti, mintha ez az egész (egy nemzet teljes működő tőkéjének rendszerváltás „jogcímén” végrehajtott elprivatizálása) folyamat már többször is begyakorolt, egyeztetett, sőt, „jóváhagyott” módon zajlott volna le. „Dejâ vu” érzés! Tévedés ne essék; amit állítok, az az, hogy előre megtervezett, tudatos folyamatok mentek végbe, amelyekben a magyar államot (s annak tisztviselőit) „mintha kézenfogva vezették volna” olyanok, akik pontosan tudták, mi és hogyan fog történni, míg az állam ezt nem tudta. (Ezt, a „dilettáns”-verziót erősítik meg az akkori kompetens vezetők mai nyilatkozatai is, amikor „beismerik”: fogalmuk sem volt arról, valójában mi is történik, és miért, - illetve mi lesz majd a privatizáció végeredménye.) Ez persze azt is jelenti, hogy a nemzetközi tanácsadók az itteni akcióikat már nagyon sokszor végigcsinálták a világ más országaiban; Nigériától a Spitz-bergákig, - s ez mindig úgy történt, hogy a helyi pénzügyi-politikai rendszer-váltó elitet kiképezték, betanították, hogy mindent úgy csináljanak, mintha ők csinálnák, de emellett mindent egyben „a magukénak is” érezzenek. Ez az attitűd nem más, mint az együttműködés, a kollaboráció legbelső lényege...
ad 3.: Tekintve, hogy a magyar „állami” vagyon hirtelen, kampányszerű privatizációjának teljes folyamata amúgy is mintegy 6-8 éves időtartamra húzódott szét; teljességgel érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miért kellett maradéktalanul, szinte az egész nemzeti működőtőkét privatizálni? Annál is inkább érthetetlen ez, hiszen az első évek (1990-1993.) praxisa alapján már nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti „államadósság-kiegyenlítő” szándék - meghiúsult. Két indokolt kérdés is felmerül: (1) miért az egészet; (2) miért az egészet, külföldieknek? Ezt már nem lehet sürgősséggel, az állam fizető-és hitelképességének helyreállításával, deviza-szűkösséggel magyarázni! Sem a dilettantizmus, sem a koncepció hiánya nem elég ok arra, hogy egy nemzetállam szabadon választott kormánya és parlamentje  „szezonvégi kiárusítást” rendezzen az ország stratégiai vagyonkincséből... A történtekre csak három valós (hiteles) magyarázat adható: (1) kényszer; ami valamiféle külföldi „zsarolásból” fakadhatott; (2) „önként és dalolva” - kvázi-önfeladó vagyonátadás a magas „jutalék” reményében; (3) aktív kollaboráció, - ami mindkét előző elemet is magában foglalhatja. Az alábbi pontokba szedve, igyekszem a logikai láncot még jobban megvilágítani:   
 Az eladósítás célja a kommunista rendszer gazdasági és politikai térdre-kényszerítése, a rendszerváltás kikényszerítése lehetett. A koncepció ki-gondolói pontosan tudhatták, hogy az eredmény sokkal kiszámíthatóbb, ha a megvalósításban egy rendszerváltó elit, a reformkommunista pénz-ügyi irányítók is részt vesznek. Kezdettől (1982.) fogva erre törekedtek!
 A hatalmasra duzzadt adósság fejében (1990. = 20,5 Mrd USD) azután „joggal” követelhették a társadalmi tulajdonunk gyors és maradéktalan (?) privatizációját. Csak „a jelzálog-jogukat” érvényesítették...
 A reformkommunista politikai és pénzügyi elit - a továbbiakban „érdek-szövetségben” a rendszerváltás új, demokratikus politikai erőivel - tagjai szintén „joggal” remélhették, hogy egyrészt részben megőrizhetik politikai pozícióikat, másrészt spontán privatizáció, lobby-támogatás és egyéb más formákban vagyonhoz, tőkéhez, társadalmi pozícióhoz, jutalékhoz is „jutnak” - cserében az aktív és hatékony közreműködésért. Pontosan ez történt: kiárulták a társadalmi tulajdont az elit uralmáért és jólétéért...  Ezt nevezik - csúnya és rossz szlenggel - az ügylet előre levajazásának...
Hangsúlyozom, maga a történet szigorú belső logikája vezet mindezekhez a következtetésekhez: dilettantizmus, vagy kollaboráció? - más út nincs.
ad 4.: Normális esetben privatizáció előtt fel kellett volna értékeltetni a teljes nemzeti működőtőkét, majd tételesen meghatározni: mi értékesíthető, és mi nem. Egyik sem történt meg! A külföldi befektetők szinte teljesen szabadon „válogathattak” a portfolióban, - a frissen megalakult ÁVÜ tanácsosainak jószerivel fogalmuk sem volt arról, mi stratégiai vagyon, és mi nem, illetve: mi mennyit ér? Sem a privatizáció időrendiségében, sem az értékarányokban, sem a külföldi befektetők kiválasztásában nem érvényesült semmilyen nyílt koncepció, prioritás, vagy bármilyen nemzeti értékőrző megfontolás. Ahogy esik, úgy puffan, - ez az egyetlen „vezérelv” érzékelhető utólag. Egyszerűen kizárt dolog, nincs olyan gazdasági vagy politikai szükségszerűség, - miért kellett az elsők között multinacionális tulajdonba vinni az élelmiszeripart, a távközlést (MATÁV, stb.), majd később az üzemanyagellátást (MOL) és az energiaszektort (MVMT-Elmű), valamint a szinte komplett bank-szektort is? Ha a történetbe „belekeverjük” a plazák, a nagy bevásárló-központok gomba módra szaporodó létesítését is, akkor kikerekedik ugyan egyfajta „koncepció”, ám ez meglehetősen baljós színezetű, mert szintén a „kollaborációs elméletet” támasztja alá... Azt láthatjuk ugyanis, hogy minden, ami a lakossági fogyasztással közvetlenül összefügg, - az kivétel nélkül multinacionális kézbe került, vagyis Magyarország lakóinak életminősége mostantól nem a saját munkától, annak eredményességétől, hanem a multik befektetéseitől, kvázi-jóindulatától függ. Magyarország így megszűnt önálló lenni! Pénzügyileg ezek után a következő, még súlyosabb logikai lánc látszik kirajzolódni: (1) Mivel Magyarországon „infláció van”; a multik állandóan felemelik a közüzemi szolgáltatások (gáz-, villany-, telefon-, stb.) díjait, s lehet, hogy épp emiatt van infláció. A magyar állam ugyanis a szerződéskötéskor garantálta a befektetők profit-hozamait. (2) A magyar bérek és juttatások nem nőnek olyan mértékben, amilyen mértékben emelkednek a közművek díjai, - illetve ezeken keresztül közvetlenül manipulálható az életszínvonal. A kialakult társadalmi rend tehát ezzel a „szelíd” erőszakkal beszabályozható. A közüzemi díjak (és az élelmiszer-fogyasztás, amelynek a kereskedelme szintén 80-%-ban  multinacionális tulajdon!) a megélhetési költségek meg-határozó, egyre nagyobb hányadát teszik ki...          
ad 5.: Ha deklaráltan az volt a rendszerváltó állam stratégiai célja a vagyon privatizációjával, hogy kifizesse a felgyülemlett külföldi államadósságot (20,5 Mrd USD), akkor miért adta el annyira olcsón a teljes portfoliót, hogy az értékesítés árbevétele gyakorlatilag meg sem látszik a bruttó adósság növekedési trendjén?! Az előzőek tükrében erre csak az lehet a válasz: az adásvétel - mint mindig - alku tárgya volt, és az alkuban mindig az erősebb diktálja a feltételeket, főként az árat. A multik ennyivel voltak erősebbek...   
ad 6.: A társadalmi tulajdon - megszűnt. Ám a megszűnésnek legalább két „jogi” fázisa is volt: (1) A TT „átminősítése” állami (ÁVÜ-)portfolióvá. (2) Az immár állami tulajdon privatizációja. A folyamatban a legitim tulajdonost - az „össznépet” - egyik fázisban sem kérdezte meg senki (pl. népszavazással), vajon akarja-e; sőt, a parlamenti képviseleti demokrácia sem érvényesült, mert ezeket a döntéseket a rendszerváltó kormány nem is vitte az Ország-gyűlés elé! Erre a nagyvonalúságra nincsen racionális magyarázat...
ad 7.: A privatizációs bevételek „belefolytak” az állami költségvetésbe, - ha nincsenek, úgy még nagyobb lett volna a hiány és az eladósodás mértéke, mint amilyen így lett... A kampányszerű privatizáció ún. „költségei” (az ÁPV Rt. kiemelt bérei, tanácsadói, hirdetési és működési kiadásai, stb.) 1994-től elkezdtek rohamosan növekedni; 1998-ban már a bevételek és a kiadások egyenlege alig haladta meg „a nullszaldót”, napjainkra pedig veszteségessé vált. A megmaradt „nemzeti portfolió” vagyonkezelési teendői a legkevésbé sem indokolják az ÁPV Rt. további fennmaradását, - hacsak a privatizáció „garanciális ügykezelése” nem... Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy most megfordul a pénzfolyam iránya, vagyis hogy a korábbi évek magánosítása, amely milliárd dolláros bevételeket hozott; mostantól csak „költségeket” fog termelni... A bevételek tehát elfolytak, a költségek tovább emelkednek, - az eladósodás pedig mértéktelenül tovább folytatódik. Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha az eredeti külső államadósságot nem sikerült visszafizetni és csökkenteni sem, ha az eladósodásunk megállíthatatlan, s vissza-fordíthatatlan folyamat, - mi szükség volt arra, hogy a nemzeti port-folió 80 % -át multinacionális tulajdonba adjuk, amikor ezzel totális függésbe taszítottuk az ország lakosságát, a nemzetgazdaságot?!
A saját (volt) társadalmi tulajdonunk révén zsákmányolnak ki minket...
ad 8.: Az 1982. óta Magyarországon lezajlott folyamatok arra utalnak, hogy minket valakik újból csak „csapdába csaltak”, vagyis jól becsaptak. Vagy soha nem volt a miénk a társadalmi tulajdon (amit évtizedeken át alacsony bérekért építettünk), vagy mindenestül elvették tőlünk, anélkül, hogy bármit is tehettünk volna ellene. (1) Eladósítottak. (2) Rendszert váltottak. (3) El-privatizáltak. Mindez globalizációs gyarmatosításnak látszik...

A tények a következő képet mutatják: 12 év alatt az államadósság a négy-szeresére nőtt, - miközben a nemzeti működőtőke 80 %-a multinacionális kézbe került, a forint USA-dollárhoz viszonyított paritása pedig harmadára csökkent. Az elmúlt 12 év során nagy keservesen sikerült újra elérnünk az 1989-es GDP-szintet, valamint a rendszerváltás előtti életszínvonalat, - bár az átlag ma soha nem látott szélsőségeket takar. A rendszer demokratikus átalakításáért mindenünket fel kellett áldoznunk. Az eladósítás folytatódik... 

4.2.  Fokozódó kamatterhek, a kamatrabszolgaság lényege   

Sokan azt hiszik - sőt, azt hiszem, nagyjából mindenki, aki naív-álnaiv hittel, hurrá-optimizmussal tekint a jövőbe -, hogy a globalizáció afféle „kortünet”, amely elsősorban a gazdasági és a kultúrális élet szféráiban hódít, s nem jelent mást, mint azt, hogy a glóbusz a technika fejlődése hatására mintegy összezsugorodik, a földrészek végre karnyújtásnyira kerülnek egymáshoz. Egységesül az emberiség tudása, s így a legmagasabb életminőség lassan elérhetővé válik a világ minden polgára számára. Illúzió; sőt, utópia mindez!

Márpedig a verőfényes jövő képzetével szemben a kamatrabszolgaság ijesztő valósága rémlik fel; igaz, hogy csak az erre ítélt kisebb népek, mint a magyar - esetében... Kétségtelenül tény, hogy a globalizációs hatások elsősorban a gazdaság és a kultúra területén tűnnek fel. Sőt, aki nem sokat ért a gazdasághoz, annak a számára a legszembetűnőbb jelenség, hogy a különféle nemzeti kultúrák mintha kezdenének végzetesen összekeveredni. Az egyszeri tévénéző a világ minden táján brazil szappanoperákat élvez, amelyek ugyan semmilyen brazil nemzeti specifikummal nem szolgálnak - soha nem derül ki: ki, mit csinál, miből él, mitől brazil, stb. -, viszont a filmek szereplőinek nevei legalább összetéveszthetetlenül brazilok... Az igazán nagyon „olcsó” történetekből - amelyek egyformán a világ semelyik táján sem játszódhatnának le a valóságban! - visszamenőleg bizony már nem lehet következtetni „a gyökerekre”: milyen lehetett ez a hatalmas ország az 1800-as évek elején, amikor még nem a pénz, és nem a tőke bősége határozott meg minden emberi cselekvést és életet... Vajon milyenek voltak „a gyökerek”, a mára jórészt kiirtott őserdők gyökerei, amelyek helyén ma a pezsgő brazil üzlet zajlik? A szappanoperákban ez bezzeg nem szerepel...
Megismerhetjük viszont a gyökerek valóságát a magyar Molnár Gábor: „Kalandok a brazíliai őserdőkben” című és még vagy tucatnyi lélegzet-elállítóan izgalmas útleírásából, vadásznaplójából. Molnár Gábor múzeumi gyűjtő, preparátor, vadász és író egy személyben, útjai során megismerte és összegyűjtötte az őslakosok és a bennszülöttek (indiánok és négerek) néprajzi adatait, legendáikat, a misztikus életükről szóló tábortűznél mesélt történeteiket, - és bizony „közgazdászi mélységekbe” is leereszkedett... Az 1920-as évekbeli Brazília - főként az őserdők homályában - kissé másképp festett, mint a mai. Molnár Gábort - a Magyar Tudományos Akadémia meg-bízottjaként kiküldött múzeumi gyűjtői szegénységében és nélkülözésében is - mélyen megrendítette a brazil gumicsapolók (a caboclo-k) élete, amely ezért elbeszéléseinek vissza-visszatérő témájává vált. A bennszülött erdei emberek apáról fiúra szálló, évszázados történeteket meséltek, - ő pedig vadásznaplójába feljegyezve, megírta azokat. Ugyan ki gondolta volna, hogy a kamatrabszolgaság „jogintézménye” a brazil őserdőkből ered?!
Molnár Gábor - a hallottak alapján - leírja, hogy az 1820-as években gumi-csapolók (caboclo-k) gyűjtötték, kezdetleges módszerekkel és eszközökkel az őserdőben a kaucsuk-tejet; a gumifa nedvét, amelyet aztán Európában gumi-gyártásra használtak fel. A gumicsapolók többsége felszabadult vagy szökött (?), eredetileg Afrikából származó néger rabszolga volt. (Nyilván „előkelőbb emberek” nem vállalták a gumicsapolás nehéz mesterségét.) A „munkamegosztás szerinti felállás” a következő volt: (1) A volt rabszolga dolgozott; örült, hogy élt. (2) A gumicsapolókat (akik egyedül, magányosan végezték veszélyes munkájukat) az ún. „patron” (patrónus?) - a portugál munkavezető - látta el egyforma munkafelszereléssel, s számoltatta is el őket a munka eredményével, havonta. Ki mennyi gumitejet gyűjtött, annyi bért számfejtett neki a „patron”, - papíron... (3) A „patron” felügyelői fizetést kapott; amelyet a tengerentúlról folyósított a számára az anyaországban élő portugál nemes, aki az egész üzlet hasznát learatta...
A gumicsapolókat tulajdonképpen „nem hajszolta” senki, csak a megélhetés és egy számoszlop a „patron” napló-főkönyvében, amely az adósság törlesztését regisztrálta. Mikor a „frissen beállt” caboclo munkafelvételre jelentkezett; a „patron” ellátta a raktárából vételezett munkafelszereléssel (gumicsapoló eszközökkel, karbidlámpával, fűggőággyal, bozótvágó késsel, machetével, szárított élelmiszerrel, konzervekkel, stb.), és az új munkaerő neve alatt megkezdett számoszlop tetejére milreis-ben kifejezve felírta azt az adósság-összeget, amelyet a caboclo-nak le kellett dolgoznia. A gumi-csapoló aláírta a tartozását, majd egész hónapon át megfeszített erővel dolgozott, csapolta a gumifákat. Hó végén pedig elszámolásra jelentkezett a „patron”-nál, aki átvette tőle a kitermelt nyersgumit, s az „átvételi árral” beszorozva a mennyiséget; rögzítette az adós havi teljesítményét a naplóban. Azután a „patron” kiadta a gumicsapolónak a következő havi élelmiszer-ellátmányát, amelyet - szemben „a bérrel” - adósság-növelő tételként adott hozzá az elszámoláshoz. „Pénzt nem kapok?” - kérdezte a csapoló, persze csalódottan. „Amíg adós vagy, addig nem!” - felelte a „patron”. Ez így ment hónapról-hónapra, hosszú hónapokon át; míg egyszer „a caboclo” szerette volna megnézni „a számoszlopot”, - hogyan is áll az adósság-törlesztéssel, mikor fog már végre tisztességes bért kapni? Bár ne tette volna! A „patron” felütötte napló-főkönyvét az illető nevénél. „Nem dolgozol elég jól; túl kevés nyersgumit hozol, - ezért az adósságod megkétszereződött. Többet kell termelned!” - magyarázta a „patron” a végeredményt, a számoszlop alján...
Mindegyik caboclo minden hónapban - ugyanígy járt. A személytelen nemes a messzi Portugáliában pedig mindegyikük után, minden hónapban három arannyal gazdagodott...
A Molnár Gábor által megírt gumicsapoló-történet közel 200 éves analógia. Csírájában magában hordja az egyetemes nemzetközi részvénytulajdon s „az eladósítás” mai technikájának minden alapvető elemét, módszerét. Ki ne hallotta volna, az ugyanezen lényeget kifejező, évtizedes, szarkasztikus magyarországi mondást: „Ha erőnket megfeszítve, még az eddiginél is szorgalmasabban dolgozunk; csak egy kicsit fogunk rosszabbul élni, mint most!” Erről szól ugyanis a fenyegető szó: kamatrabszolgaság! A kamat, mint az adósságszolgálat legbenső lényege láthatólag független(íthető) az adós munkateljesítményétől, aki bármennyit dolgozik, soha nem éri utol ön-magát, sohasem képes „ledolgozni” az adósságát. Mert akit eladósítottak, annak az adóssága nőttön nő, - a kamatos kamat törvényei, az eredeti „hitelt” nyújtók kénye-kedve szerint...
A mai, globalizálódó világ fejlődési trendjéből, vagyon, jövedelem s hatalom szerinti szerkezetéből már felsejlik a közeljövő egységes, integrált világ-rendje, mely a „globális demokratúra” világpolgárait és a nemzeteket három világállami kasztba sorolja: (1) Uralkodó és irányító politikai és pénzhatalmi elit. (2) Elsődleges (alapító) és másodrendű, még elismert nemzetállamok. (3) Kamatrabszolga-sorba eladósított látszat-nemzetállamok, provinciák.

Az első csoportot a nemzeti hovatartozástól független, szupranacionális elit alkotja, - ők a leendő világállam irányítói, utazó nagykövetei, komisszárjai, szakértői, tanácsadói és helytartói. A második csoportba tartozna alapítói szinten: Nagy-Britannia, USA, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína és Japán. A „másodrendű” nemzetállamok, például: az Európai Únió  további országai. Kamatrabszolga-államok: az összes többi, köztük mi is...
Mindez egyelőre persze csak fikció, de nem alaptalan!
Drábik János írja a „Leleplező” nevű könyvújság 2002. IV/3. számának 161. oldalán: „Egy demokratikus állam polgára valószínűleg elutasítaná azt a javaslatot, hogy az országát tudatosan versenyképtelenné tegyék. Még akkor is elutasítaná, ha ez legitim stratégia lehetne a világ erő-forrásainak újrafelosztására és fenntartására (ami nélkül a globalizált világban soha nem lesz esélyegyenlőség és valódi globális demokrácia! - a beszúrás tőlem: Czike László). Az ENSZ adatai szerint ma az emberiség fejlett ipari demokráciákban élő 20 %-a fogyasztja el a rendelkezésre álló erőforrások 86 %-át, s a Föld népessége 80 %-ának csupán az erőforrások 14 %-a jut.”   

4.3. Marginalizálódó állam - túlterhelt költségvetéssel          
           
A kamatrabszolgaság globális-demokratórikus (demokrácia + diktatúra = „demokratúra”) „jogintézménye” egyformán hátrányosan érinti a nemzetet és az államot is; bár némi fázis-késéssel... Arra gondolok, hogy a rendszer-váltó állam kamatkiadásai ugyanolyan mértékben nőnek - már 12 éve -, mint amennyire az adósságszolgálat növekvő mértéke nyomja az egész nemzet-gazdaságot, s ezen keresztül a társadalom minden tagját; viszont a kettő között van egy lényeges különbség! Az állam a növekvő kamatterheit - már 12 éve - növekvő adóztatással, a jövedelmek koncentrálásával egyenlíti ki, vagyis az adósságszolgálat minden következményét a polgárokra terheli. A polgároknak azonban nincs ilyen lehetőségük; senkire nem tudják tovább terhelni a növekvő adókat, ezért a helyzetük folyamatosan romlik. Két dolgot tehetnek: adót csalnak és/vagy nyomorognak... Ebből következik az, hogy fokozódó terhelés mellett is, éveken át „kvázi-zavartalanul” működhet ez a rendszer; hiszen az állam működik, a költségvetést végrehajtják, - hiába nő az államadósság, hiába nőnek a kamatok, s velük az adósságszolgálat: a növekvő adókat a nép - mi mást is tehet?! - fogcsikorgatva kifizeti... Ám egyszer csak eljön a pillanat, amikor az adóterhelés már nem fokozható tovább; hiába próbál az állam továbbra is növekvő adóbevételekhez jutni, - az adófizetők képtelenek a többletet befizetni. Szerintem: itt tartunk ma...
De van egy másik összefüggés is. Arról van szó, hogy: amilyen mértékben „inflálódnak” az adóbevételek, illetve az állami költségvetés (hiszen egyre több pénzt kellene beszedni, mert az állam bendője-éhsége telhetetlen; de többet már nem lehet!), - ugyanolyan mértékben „devalválódnak” az állam funkciói is... Vagyis hát a szükségszerű „relatív takarékosság” oly módon is megvalósítható, hogy az állam abszolút mértékben semelyik tevékenységét nem korlátozza ugyan - továbbra is minden növekszik! -, viszont a funkcióit egyre hiányosabban, csökkenő intenzitással, romló minőségben látja el.
Gondoljuk csak meg! Mennyi mindent szeretne az - e tekintetben teljesen mindegy, hogy szocialista vagy polgári - államunk egyszerre, egyidejűleg megvalósítani! Európai-úniós bérrendszert, életszínvonalat, értékálló nyugdíjakat és szociális juttatásokat, nyugat-európai infrastruktúrát, környezetvédelmet, megfizethető közüzemi díjakat, lakás-juttatást, rentábilis egészségügyet, viruló kisvállalkozásokat, mezőgazdasági családi vállalkozásokat, növekvő minimálbért, csökkenő adókat és járulékokat, új autópályákat és alacsony díjakat, ingyen internetezést és tandíjmentes oktatást, a születések és az egyetemisták számának növekedését, az átlagéletkor „felemelését”, virágzó idegenforgalmat, professzionális hadsereget, modern s önfinanszírozó MÁV-ot, BKV-t és MALÉV-et, minél több F 16-ost, a magyar termőföld tulajdonát, minél kevesebb bankkonszolidációt, növekvő külföldi befektetéseket és csökkenő adósságszolgálatot, javuló közbiztonságot, a korrupció és a bűnözés csökkenését, közszolgálati Magyar Televíziót, stb., stb.
Mindez - egyszerre lehetetlen, megvalósíthatatlan...  Ezért nem is valósul meg nagyjából egyik sem, csak mindegyikből - vagy egyikből-másikból - egy kevéske. A szűkülő mozgásterű állam folyamatosan egyre korlátozottabb mértékben gyakorolja a funkcióit; noha még mindig mindenre egyre többet költ, - egyre nyilvánvalóbb: képtelen teljes körűen megoldani a feladatait... 

4.4.  A nemzetállam végnapjai 

Az állam jelentősége tehát egyre csökken, marginalizálódik. Éppen ez a cél: a gyenge nemzetállamok esetében, amelyek megmérettek, de könnyűnek találtattak, - nem is lesz szükség a (nem olyan) távoli jövőben külön, önálló nemzetállamra, amely látszatának fenntartása túlságosan drága megoldás. A világ éppen azért „globalizálódik” - pontosabban globalizálják! -, hogy ami túl sokba kerül, felesleges „pénzkidobás” a fenntartása, azt kiküszöböljék...
A mindennapok története éppen arról szól, hogy a feleslegesnek ítélt „kvázi-nemzetállamok” lassanként elhalnak, mert a provinciák irányítását nagyobb egység, a lassan felálló világállam veszi át. Ha meggondoljuk, az Európai Únió fejlődéstörténete ugyanerről szól. A tagországok nemzetállamai közül a kicsik már egyáltalán nem önállóak, - de már a nagyok sem nemzetiek...
A konföderáció laza kötelékei egyre szorosabbá válnak, s végül kialakul az a fajta államszövetség, amelyben már a legfontosabb funkciókat (pénzügy, hadügy, külügy, stb.) egy központi úniós kormányzat gyakorolja, - a nemzet-államok működése pedig kizárólag egyfajta nemzeti identitás: öntudat és kultúra megőrzésére, illetve az erre irányuló törekvésre korlátozódik...

A globalizációt az emberek egyik része rajta kívülálló, objektív, természeti katasztrófaként kezeli, - másik része olyan, alapvetően jótékony gazdasági és kultúrális folyamatként, amely végkifejletében „paradicsommá” alakítja a Földet. Megint mások - „a józan realisták” - azt mondják, hogy a globalizáció ellen nincs védekezés; ha majd lezajlik és véget ér, nekünk magyaroknak  nem lesz más „lehetőségünk”, minthogy: (1) a helyi, regionális demokrácia kibontakoztatásával igyekezzünk megtartani, megőrizni „a politikai”-; (2) a kultúrális öntudat fejlesztésével pedig „a nemzeti” identitásunkat...   
 A globalizáció nem kataklizma, hanem a világelit önvédelmi reakciója.
 Alapvetően: gazdasági, politikai és kultúrális egységesítési folyamat.
 A globalizációnak nem célja, s nem is fogja paradicsommá tenni a Földet.
 A globalizáció célja a világelit uralmának és jólétének a fenntartása.
 Védekezés valóban nincs ellene; viszont felismerhető és kihasználható.
 A regionális demokrácia „pótcselekvési” szólama nem egyéb blöffnél.
 A politikai azonosság elvesztésével minden identitás elvész.
Mit jelent mindez, részletesebben kifejtve? A Föld túlnépesedett; erőforrásai nem biztosítanak - legalábbis a hagyományos technológiai szerkezetben nem, amelynek a fenntartása pedig a nemzetközi lobbyk elöljáró érdeke -  fedezetet ahhoz, hogy 6 milliárd, vagy még több, egyenrangú és egyenlő életesélyű ember egyformán „amerikai életszínvonalon” élhessen. Viszont előbb-utóbb minden nemzet minden kormánya, tagja ezt fogja követelni...! Az elit mindezt tisztán látja, s tudja; csak két lehetősége van arra, hogy az uralmát megőrizze, vagyis elkerülje a globális pénzügyi összeomlást, a világ ökológiai katasztrófáját, vagy - a világforradalmat...: (1) Csökkenti kivívott fogyasztását, s annak jelentős részét „önként átengedi” a szegény, fejlődő országok lakosainak javára. (2) A perifériákat „eladósítva”, rendszerváltás útján (a helyi elit kollaborációja révén) „provinciákká” teszik; s a legerősebb nemzetállamok (mint alapítók) vezetésével létrehozzák a kvázi-egységes, kétszíntű világállamot, amely a központi hatalomból (erős nemzetállamokból) és a függő viszonyba taszított „szatellit-államokból” (gyenge provinciákból) tevődik majd össze. Holding + szatelliták = kétszíntű konszern-szervezet!
Tekintettel arra, hogy a világelit nem hajlandó kivívott életszínvonala, illetve annak trendje csökkentésére; épp most valósítja meg a másik lehetőséget.   
Ebből következik tehát, hogy a globalizáció - amely mindenekelőtt politikai folyamat, a vázolt politikai célok eléréséért, és csak a másodlagos össze-függései (ok: a gazdaság; - okozat: a kultúra globalizációja) gazdasági, illetve kultúrális vonatkozásúak - nem a földi paradicsom előhírnöke; meg-elégszik a kataklizma elkerülésével, vagy legalábbis az elodázásával...
Meg kell itt még jegyeznem, hogy a folyamat jelentős fáziskésést mutat(ott) a spontán veszélyforrások felszaporodásához, a kockázat növekedéséhez képest; ezért némi ráerősítéssel fel kellett gyorsítani a globalizációt, illetve visszafordíthatatlanná kellett merevíteni azt. Ez leginkább abból állt, hogy bizonyos hatalmi tényezőket, nemzeti és nemzetekfeletti erőket sürgősen, végérvényesen meg kellett győzni arról, hogy a globalizáció - a világállam - számukra is a fennmaradás, a pozíciók megőrzésének egyetlen esélye. A felgyorsítás „a katonai fenyegetettség” érzetében, a közös ellenségképben; végső soron a gyakorlatban az USA és a NATO katonai akcióiban (lásd: Öböl-háború, Irak, Bosznia, Szerbia, stb.), legújabban a terrorizmus-ellenes koalíció létrehozásában, - és ebbe Oroszország bevonásában manifesztálódott. Mindez jól mutatja, hogy a globalizáció nem nélkülözheti a katonai erőfitogtatást (az ellenkezés elrettentését) sem, - valamint azt, hogy nyilvánvalóvá vált: a világállam feltételezi Oroszország aktív részvételét is. 

A Magyarországhoz hasonló csekély ellenálló képességű, kis országok számára persze a globalizáció felér egy lavinával, amely mindent elsodor. Nem érdemes „szembeúszni” vele, mert az tömegkatasztrófához - nemzet-halálhoz - vezetne... Mindazonáltal az a fajta teljes önfeladás sem célszerű, amelyet „a rendszerváltó kormányaink” eleddig megvalósítottak. Tisztán kell látni, hogy eddig - 12 év alatt - nagyjából semmi más nem történt, minthogy a rendszerváltó elit nyugati mintára Magyarországon is felállította a szalon-demokrácia tetszetős díszleteit; hozzácsatolta magát a világelithez, s nagy hangon kinyilatkoztatva örök hűségét - rögzítette, s elvette a maga jutalékát. A rendszerváltás óta eltelt 12 év rébuszokban beszélő tömegtájékoztatása merő ködösítés, egyetlen célja az, hogy elleplezze a valós folyamatokat, és Magyarországot gazdasági és politikai kényszerpályára állítva, gyorsuló menetben „beirányítsa” az Európai Únióba, melyből már nincs visszatérés... Mire a nemzet felébredne - és öntudatosan eldönthetné: jó-e ez neki, vagy rossz? -; zutty: „lenépszavaztunk” s már bent is vagyunk, mint a NATO-ban. És amikor majd végképp benne vagyunk, mint provincia a világállamban, - akkor jön a békés felébredés: s nemzeti helyett a regionális politizálás...
Tudni kell, hogy a politikai önfeladás a kultúra felszámolását is jelenti.
Rendszerváltó politikusaink minden erőfeszítése 12 éve arra irányul, hogy ők mint elit, a nemzet pedig mint provincia vegyen részt s vegye ki a részét a rendszerváltásból, a privatizációból, a globalizációból és majd az Európai Únióból, illetve a világállamból is; és ha már bent leszünk, a rend úgyis az elitet védi. Ez elitista kollaboráció, - másrészt szerencsére utópia...
Akik Magyarország jövőjét így képzelik el, nem ismerik a történelmet; vagy abban a tévedésben vannak, hogy ők irányítják azt. Ugyanúgy tévednek, mint Francis Fukuyama, aki kihirdette, hogy a liberális demokrácia világ-méretű térhódításával véget ért az emberi történelem.
Nem ért véget.

Vác, 2002. július 1.

                                                            Czike László