Nyolcvanhárom kiló golyóscsapágy    

Társadalmi közéletünk - benne elsősorban a politikai közélet - rég nem látott mélységekbe süllyedt. Külön, terjedelmes elemzés tárgya lehetne, hogy mi ebben a magyarországi média - különösen az írott sajtó, illetve a televízió - dicstelen szerepe; mindenesetre kéz a kézben járnak...
 
Konkréten arra gondolok, hogy az álhírekkel való „értelmiségi” hasba-akasztás; a gondolkodó és nem gondolkodó állampolgárok (észlények s véglények) hülyének nézése különleges magasságokba emelkedett, kötelező gyakorlattá vált. Hozzá-tenném még egy megfigyelésemet: a média ilyetén „felizzítása” általában akkor következik be, amikor fokozódik a nemzetközi feszültség, aminek kapcsán újból és újból valami hamis ideológiával akarnak megetetni bús mindannyiunkat.
Ilyenkor a hírszerű marhaságok valódi özöne zúdul ránk.

A minap reggel nézem az egyik közszolgálati teletextet; s majd kiesett a szemem - kétszer is elolvastam, de a szöveg csak nem akart változni! - a következő „hír” láttán: „Az ENSZ fegyverzet-ellenőrei (valami iraki lelőhelyen) számos gránátra és 83 kiló golyóscsapágyra bukkantak.” Az ilyen és hasonló rémhírek rendkívül idegesítőek. Kétségtelen tény, hogy a gránátokkal embereket lehet felrobbantani, akár tömegesen is, tekintve, hogy a legegyszerűbb „kézi fegyverről” - ha meg-dobnak kővel, hát dobd vissza kézigránáttal! - beszélünk, amellyel dugig vannak a hadiraktárak... De vajh miféle tömegpusztító veszélyt jelenthet egy zsák golyós-csapágy?! Igaz, hogy a csapágyakat kettőnként párba állítva, némi deszka, zsanér és facsavarok felhasználásával több tucatnyi gágyét (gördeszkát) is készíthetünk, ami az extrém sportok tévéadóját nézve korunk egyik legmodernebb közlekedési eszköze, mely stratégiai használata a továbbiakban sokáig már nem nélkülözhető.

Némi rettegéssel vegyes nosztalgiával gondolok rá, mi történt volna, ha a ’90-es évek kampányszerű privatizációja érintetlenül meghagyja  (nem privatizálja, majd számolja fel, hogy írmagja se maradjon) a volt kommunista nagyipar egyik felleg-várát, a Magyar Gördülőcsapágy Műveket! Az egyik szemem sír, - a másik meg nevet: ma katonailag veszélyes nagyhatalom lehetnénk - gágyéink legmodernebb szériáit szinte rettegné Európa és az egész felzaklatott világ! -; másrészt viszont bizonyosan nem kerülhetnénk el a fegyverzet-ellenőrök éber vizsgálódását...
Rögtön kiszúrnák, hogy golyóscsapágyban utazunk.

Futólag felmerült még bennem - igen kreatív és közmondásosan aljas a fantáziám -, hogy a szimpla golyóscsapágyak talán hátsó szándékot takarnak, és álcázásként dupla fenékkel vannak ellátva, mert valójában lépfene és ricin tartalmú bombák, amelyeket Irak a nemzetközi hadi szabadkereskedők (volt kommunista impexek) közvetítésével (az olaj mellé árukapcsolva) nagy mennyiségben exportál angol-szász országokba, pl. Nagy-Britanniába is. Vélhetően így akarván merényletet el-követni az ügyes Tony Blair, Anglia miniszterelnöke ellen, ki már majdnem meg-győzte az angol parlamentet, a lordokat és a munkásokat arról, hogy Irak, a gaz Szaddám Huszein a legközvetlenebb háborús fenyegetést jelentheti Anglia békés népe számára. Szinte látom magam előtt, amint a sportos Blair jól megérdemelt hétvégi pihenőjén, gyanútlanul import-gágyéra száll a Piccadilly Square-en, hogy „adjon egyet az egészségnek”, majd néhány lendületes lábmozdulat után az első kanyarban gördeszkástul - megfertőződik...!

A másik pikáns ügy: Észak-Korea esete duplavé Bush-sal. Ellentmondást képez ugyanis, hogy míg a fegyverzet-ellenőrök golyóscsapágyakat leltároznak Irakban, - Észak-Korea felrúgta a nemzetközi atomsorompó-egyezményt, hogy egyrészt legalizálja a már meglévő atomfegyvereit, másrészt folytassa atomkísérleteit, és újabb atomfegyvereket állítson elő. Ez a két ügy úgy aránylik egymáshoz, mint a bolha az elefánthoz; vagy még inkább: egy tüsszentés az Etna vagy a Stromboli vulkán-kitöréséhez. Észak-Korea diktatórikus kommunista ország, mely nyilván rendelkezik az atombomba célba juttatásához szükséges hordozó eszközökkel is; vagyis rendkívüli háborús kockázatot és állandó fenyegetést jelenthet a közvetlen környezete és az egész világ számára. Szinte nevetséges az ideológiai és erkölcsi patt-, illetve csapdahelyzet, amelybe ez a kiáltó ellentmondás belekergetheti az egész terrorizmus-ellenes koalíciót, mely a fejlett világ szinte teljes fegyverzetét felvonultatja az Arab-öbölben, hogy Szaddám képzelt legyecskéit, csapó helyett lopakodókkal kergesse szét, miközben szégyenteljes egyezkedést lesz kénytelen kezdeményezni és végül lefolytatni a kicsit észak-keletebbre ordító ferdeszemű kistigrissel. (Igaz, hogy „a kistigrisnek” nincsen annyi kőolaja.) A koreai vezetők ím máris vérszemet kaptak, és a pökhendiségük nőttön fokozódik, kijelentették: mivel az USA volt az első és máig az egyetlen, sőt, ma is a legnagyobb atom-hatalom, amelyik háborúban bevetette az atomfegyvereket (értsd: Hirosima és Nagaszaki atombombázása, a sok tízezer ártatlan japán polgár értelmetlen halála, máig ható szörnyű sugárfertőzési következmények); - neki kell azokat „elsőként” leszerelnie is! A magam részéről e kijelentéseket még meghallani is szégyellem, hiszen: „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek!”

A harmadik idegesítő hír-bomba, amelynek a messze mutató jelentőségét ma még csak felmérni sem tudjuk: Taszár. Nézem a televíziót, s benne Lendvai Ildikó és Juhász Ferenc önfeledt magyarázkodását: mennyire nincs veszély, illetve milyen fontos, hogy a magyar kormány hozzájárult az amerikai bázis kiképző-központtá való átalakításához és felhasználásához „a feltételezett” iraki invázió nyelvi elő-készítése címén... Már „a tolmács-verzió” igen korai kihirdetésekor biztos voltam abban, hogy nem a nyelvi nehézségek ilyen nagyok. Minden további nélkül elképzelhető ugyan, hogy ma az Amerikai Egyesült Államokban abszolút, vagy pláne relatív hiány mutatkozik olyan irakiakban, akik folyékonyan beszélik mind az angol, mind a perzsa (az arab, a szanszkrit, vagy ‘mi-a-francia’) nyelvet, sőt a közigazgatás fortélyait is behatóan ismerik, viszont akkor miként fogják össze-verbuválni, „összefogdosni” a több ezer irakit, hogy még imádott, ám a trónjáról jenki utasításra letaszítandó vezérük ellen fellázadjanak, tolmácsoljanak?! Az említett poltévé-sztárok (valamelyikük) bizalmasan fontoskodva előadták, hogy Magyarország a kicsiny Taszár feláldozásával ügyes manőverrel mintegy „meg-menekült” a nagyobb rossztól, hogy harcoló alakulatokat legyen kénytelen Irakba küldeni, szövetségesi kötelezettsége teljesítésére. Majd még inkább fontoskodva elmondták, hogy Magyarország „igen kemény feltételeket” támasztott az USA taszári tolmácsképző akciójával szemben, amikor előírta, hogy a potenciális iraki közigazgató nyelvészek nem érkezhetnek közvetlenül Irakból, csak az Egyesült Államokból; és nem érkezhetnek (már a kiképzésük után) Irakba közvetlenül Magyarországról, hanem csak az Egyesült Államok, mint közbülső úticél közbe-iktatásával...

Ezzel úgymond’ az USA teljes körű felelősségét hangsúlyozták, követelték meg, és írták elő az összes iraki jöttmentekkel kapcsolatban... Szinte látom is a látnoki lelki szemeimmel, amint a harci cselekményekre egyébként is felajánlott magyar légtér csak úgy hemzseg a szorgoskodó amerikai csapatszállító repülőgépektől, amelyek feneketlen gyomrukban fejvesztetten szállítgatják ide s oda a több ezer potenciális, vagy immár kiképzett tolmács-közigazgatót, - Amerika, illetve Irak irányában... Ez a magyar előírás ugyebár a magyar felelősség kiiktatására szolgál; nehogy a még éppen fennálló Szaddám-diktatúra kvázi „megorroljon” a magyar kormányra, mert az tolmácsképzéssel avatkozik bele Irak belügyeibe, és legott valami szörnyű terrorcselekménnyel vegyenek elégtételt rajtunk... 

Számításaim szerint a magyar „intézkedés” legalább duplájára, de lehet, hogy a három-négyszeresére növeli a tárgyi szállítási költségeket, dehát ne szőrözzünk, mi közünk hozzá; ennyit nyilván kibír a háborús büdzsé, s a közmondásos béke-partner-barátság. Tehát még egyszer, utoljára: előbb Irakból az USÁ-ba, onnan Taszárra; majd Taszárról újból az USÁ-ba, és végül onnan (végleg?) Irakba szállítják a jelölt, majd kész tolmácsokat...

De vajon mi lehet az a hallatlanul nagy komparatív előny, ami miatt megéri a horribilis költségtöbbletet felvállalni? Ennyivel jobbak lennénk a kétoldalú angol-perzsa nyelvoktatásban, vagy az iraki közigazgatásban Amerikánál? (Tudom, mi nem oktatunk...) Milyen rejtélyes külön-érdek vezethette W. Bush elnököt ebbeli döntésében?! Hacsak az nem, hogy Taszáron, mint afféle sötét lyukon átfűzve bennünket, így húzza-vonja be Magyarországot és vele egész Európát a közös fenyegetettségbe...

Ami pedig a terrorcselekmények magyarországi kockázatát illeti, - ez ügyben is elhangzott ma egy megnyugtató szakértői vélemény. (Mellesleg a másik szak-értőre a médiaguru jól rápirított: ne adjon ötleteket a terroristáknak!) Nevezetesen azt merészelte mondani a szakértő, hogy „az esetleges terrorcsapás” a legkevésbé sem irányulhat pl. a jelentéktelen taszári mezőkre, - ilyenkor mindig egy nagy-várost szoktak célba venni! Milyen megnyugtató is ez, különösen Budapestnek!

A szomorú csak az: senki nem fog Taszárra, mint casus bellire gondolni, amikor majd esetleg - mondjuk - a West End, vagy egy pláza a levegőbe röpül. Sebaj, a győzelemnek mindig borsos ára van!