Az Új Baloldal választási programja

Külgazdasági egyensúly és növekedés   
A magyar nemzetgazdaság - különösen a rendszerváltás óta - nyitott, ami azt jelenti, hogy a GDP döntő hányadában a külkereskedelmen keresztül realizálódik. Minden önellátásra való törekvés így csupán hiú ábránd. Egy elszigetelt, magányos magyar gazdaság tehát eleve folyamatos leépülésre (depresszióra) lenne kárhoztatva, - elsősorban a külgazdasági (az export-értékesítést sújtó) védővámok, valamint a cserearányok folyamatos romlása következtében. Egy esetleges protekcionista gazdaságpolitika a forint konvertibilitását is felborítaná; folytatni kellene a csúszó leértékelést, ami pedig újból „felpörgetné”, gerjesztené a belföldi inflációs tendenciákat.
Mindezek következtében a magyar nemzetgazdaság rendkívül érzékeny a külgazdasági, a külkereskedelmi (világgazdasági) folyamatokra, - mind a külkereskedelmi mérleg, mind a fizetési mérleg alapvetően export-import érzékeny. Nem véletlen, hogy már körülbelül 1985 óta folyamatos dilemma a gazdasági növekedés gyorsítása, a gazdaság állami beavatkozás révén történő tudatos élénkítése; a különböző, egymást követő kormányok restrikciós (pénzszűkítő) gazdaságpolitikája éppen azt a célt volt hivatott szolgálni, hogy visszafogja (lefojtsa) a növekedést, nehogy az export-import spirál (ti. a növekvő termelés, a növekvő export dinamikájában még nagyobb import-hányaddal párosul!) a külgazdasági egyensúly vissza-fordíthatatlan felborulását idézze elő. A növekedés le is lassult!
A rendszerváltás után összeomlott a hagyományos KGST-piac, s a keleti értékesítési csatornák elapadását évekig nem kompenzálta a nyugati piac felvevőképességének a növekedése. A magyar gazdaság teljesítménye katasztrofális mértékben visszaesett, - az 1990 előtti szint 60 százalékára.
Az állami vagyon kampányszerű, erőltetett ütemű privatizációja, a gazdaság és a külkereskedelem túlzott, ellenőrizhetetlen, szabályozott mederbe nem terelt általános liberalizációja mindenfajta (pozitív és negatív) féket egyaránt kioldott, ami robbanásszerű negatív tendenciákat, többek között „vágtató” infláció (évi 30 %!) keletkezését idézte elő. Az Antall-kormány időszakában jelentősen megromlott az ország fizetési mérlege, az államadósság pedig rohamosan nőtt. A korszak egyetlen pozitív gazdasági eredménye, hogy a teljesen szabadjára engedett gazdaság az export-ösztönzés (többszöri nagyarányú, majd folyamatos, állandó forint-leértékelés) révén lassan megtalálta az új, most már nyugati irányú értékesítési lehetőségeket, ami hosszú távú reményt jelentett a nemzetgazdaság stabilizálására.
A Horn-kormány 1994-ben egy feltuningolt, „lázas” gazdaságot örökölt; így egy kerek évig tartott, mire kidolgozta a konszolidációt szolgáló lépéseit. Jellemző, hogy az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció azonnal a restrikció leg-keményebb módszereihez nyúlt; - az MSZP egyébként fennen hirdetett szociáldemokrata „identitása” ellenére - a lakosság, a munkavállalók terheinek további növelésében látta a helyzet megoldását. Az elhíresült Bokros-csomag tovább csökkentette a reálbéreket, a nyugdíjak reálértékét (az életszínvonal 1996-ban már csak az 1989. évi szint 60 százalékát érte el!) és rendkívüli mértékben megnyirbálta a társadalombiztosítási juttatásokat is, amelyek még ma sem érik el a korábbi színvonalat.
Mi, szociáldemokraták a korszak értékelésében sem az MSZP, sem a Fidesz álláspontjával nem értünk egyet. Elfogadjuk egyrészről, hogy sürgős és különleges döntéseket kellett meghozni az eredményes stabilizáció érdekében; sőt, azt is visszaigazoljuk, hogy a végül is sikeresnek bizonyult konszolidáció tényleg a Bokros-csomag intézkedéseinek volt köszönhető. Kétségtelen, hogy az Orbán-kormány regnálásának teljes időszakában nem tett mást, minthogy passzívan learatta azokat az eredményeket, amelyek elérését elődjének „keserves erőfeszítései” tettek lehetővé. A szétosztható többlet-forrásokat (és jövedelmeket) pedig nagyjából egy ún. polgári elitnek, jórészt saját klientúrájának juttatta. Ugyanakkor másrészről meg vagyunk győződve arról, hogy a stabilizáció árát egyáltalán nem a rendszerváltásért a legnagyobb áldozatot hozó tömegekkel, a munkavállalókkal kellett volna megfizettetni, hiszen számtalan egyéb lehetőség is kínálkozott. A teljesség igénye nélkül megemlítjük, hogy például az állami kiadások mérséklése, az olcsóbb állam megteremtése, a nagytőke fokozott megadóztatása, vagy bizonyos privatizációs bevételek célszerűbb felhasználása kétségtelenül helyesebb megoldás lett volna, mint a szociáldemokrata elvek felrúgása.
Soha többé ne fordulhasson elő az a politikai képtelenség, hogy egy jobb-oldali konzervatív koalíció (esetünkben az Orbán-kormány) mintegy a saját fegyverével; család-támogató és egyéb szociális „vívmányokkal” győzze le az ún. baloldalt, a magát szociáldemokratának deklaráló MSZP-kormányt.

Kétségtelen tény, hogy gazdasági növekedés és egyensúly - különösen a nyitott gazdaságú Magyarország, hazánk esetében - egymással szorosan összefüggenek. Kicsit szkeptikusak vagyunk ugyanakkor mindazokkal a nézetekkel szemben, melyek direkt és egyenes arányú meghatározottságot „vélnek felfedezni” a két tényező között. A kételyeink kétirányúak. Egyrészt nem vagyunk a hívei annak a burkoltan elsősorban nagytőkés érdekeket szolgáló mechanikus, és meglehetősen primitív szemléletnek, mely szerint minden más prioritást a mindenek felett álló gazdasági növekedésnek kell alárendelni. A Fidesz-kormány pontosan ebbe a hibába esett, „fétise” rabjaként választási ígéreteiben 7 %-os évi növekedést ígért, - amiből csak 4 % valósult meg, és a lakosság túlnyomó többsége ebből sem érzett meg semmit. Arról is megfeledkeztek, hogy az általuk fantasztikus sikerként megélt növekedéshez a kormány ténykedése semmivel nem járult hozzá; az teljes egészében a Magyarországon működő multinacionális cégek többlet-eredményéből fakad, mint puszta statisztikai szükségszerűség, továbbá ez a profit nagyjából maradéktalanul el is hagyja az országot. Másrészt nem csak a gazdasági növekedés „mindenek-felettiségét” tagadjuk - sokkalta fontosabb prioritások ennél az elosztás helyes arányai, a természeti környezet megfelelő védelme, a jövő tudatos megalapozása komplex stratégiai tervekkel, a társadalom nyugalma és a szociális biztonság, stb. -, de vitatjuk „az ún. még fenntartható növekedés” kategóriájának szinte imaként mormolt tiszteletét is. Teljes egészében elvetjük azt a (fiskális, költségvetési) szemléletet, amely abból indul ki, hogy a mindenfajta forrás-arányok „optimálisak”, kőbe véshetők; így bármiféle növekvő invesztíció, többlet-ráfordítás csak és kizárólag pótlólagos források megteremtésével és felhasználásával eszközölhető, - tehát minden áron növekedni kellene, mert többletek csak ezáltal keletkezhetnek. Mivel azonban rájöttek, hogy mégsem lehet minden határon túl növekedni - mert felborul a külgazdasági egyensúly, és ellehetetlenül a környezetvédelem! -, önvédelmül kitalálták a „fenntartható növekedés” ütemét, mint olyan varázs-küszöböt, amelyet sajnos „a legjobb akarattal” sem lehet túllépni, s ezt kinevezték objektív felső korlátnak. Mi, szociáldemokraták azt gondoljuk erről, hogy roppant kényelmes szempont (önérdek!) örökre megmerevíteni a hatalommal már egyszer elért költségvetési struktúrát, és a továbbiakban „nagyvonalúan” már csak az így vagy úgy keletkező többletek elosztásával törődni! A lényeg éppen abban rejlik, hogy az alapoknál kezdve kell újragondolni a forrás-képzés és a felhasználási struktúra egészét! Az alapvető aránytalanságok és társadalmi igazságtalanságok felszámolása szempontjából az egyik évről a másikra keletkező (a gazdasági növekedésből származó) többletek marginális jelentőségűek, így szertefoszlik a fenntartható növekedés ideája. Növekedni természetesen szükséges, de nem öncélúan, és legfőképpen nem minden áron. Sokkal fontosabb a társadalmi céljaink újraértékelése.
A profithajhász növekedési szisztéma egyrészt a természeti-, másrészt a társadalmi környezetet, viszonyokat rombolja le. Miközben egy szűk elit- réteg vagyona, portfoliója és fogyasztása mértéktelenül, minden határon túl nő; aközben mélyül a társadalmi szakadék: egyre nagyobb rétegek helyzete súlyosbodik napról napra, s szakadnak le a bármikori felemelkedés minden reménye nélkül. Képtelen és értelmetlen egy olyan - akármilyen gyors! - növekedés erőltetése, amely a társadalmi feszültségek fokozódásával, a szegénység növekedésével, alapvető szociális szükségletek tömeges kielégítetlenségével, sokmillió ember minimális megélhetését is alig biztosító bérezési viszonyokkal, a dolgozó tömegek egészségének romlásával és a környezet folyamatos károsításával párosul, illetve jár együtt, csak azért, hogy bizonyos profit-érdekek „maradéktalanul” érvényesülhessenek.
A teljes foglalkoztatás, a valóban ingyenes oktatás, az egészséges életmód és az ökológiai egyensúly megteremtése sokkal fontosabb a növekedésnél.
Mi, szociáldemokraták úgy akarjuk bevezetni Magyarországot az Európai Únióba, hogy előbb itt, az országon belül rendezzük saját problémáinkat.
Csatlakozás az Európai Únióhoz, globalizáció  
Magyarország nemzetközi integrációja elkerülhetetlen, ezért az Európai Únióhoz való csatlakozásunkat természetesen támogatjuk. Támogatjuk, mert a remélt csatlakozás nélkül a magyar nemzetgazdaság lehetőségei beszűkülnek, - a belépéssel viszont (elsősorban a várt támogatások révén) jelentősen kibővülnek.
Mi, szociáldemokraták úgy látjuk, hogy Magyarország külpolitikáját részben az elmúlt 12 évben lezajlott, és azóta is erősödő főfolyamatok; részben pedig a világpolitikában a legutóbbi időszakban keletkezett bizonyos új, jól megkülönböztethető, ugyanakkor egymással szorosan össze is függő tendenciák határozzák meg, amelyek legfontosabb tényezői a következők: (1) Euro-Atlanti Integráció (NATO); (2) Európai-Úniós csatlakozás; (3) Határon túli magyarság; (4) Globalizáció.    
 Az Euro-Atlanti Integráció az új, immár versenytárs nélküli világerőt képviselő hatalmak, államok és országok elsősorban külpolitikai és katonai integrációja, ami a NATO-ba történt belépéssel a számunkra (1999. március) tényszerűen és jogilag megvalósult, illetve befejeződött. Magyarország teljesíti szövetségesi kötelezettségeit, ami mindmáig elsősorban békefenntartó tevékenységet (Koszovó) jelentett; ám 2001. IX.11. óta a helyzet gyökeresen megváltozott. A New York-i WTC-tornyokat rombadöntő terrorista támadás nyilvánvalóvá tette, hogy a világbéke, az USA és a NATO legfélelmetesebb aktuális ellensége a nemzetközi terrorizmus. Előre még nem látható, hogy a szövetségesi viszonyból milyen új feladatok megoldása vár majd Magyarországra, mint a terrorizmus-ellenes koalíció, illetve a NATO tagjára. Ezt a közeljövő eseményei, a harc további fejleményei fogják meghatározni; az, hogy a terrorizmus felszámolását milyen ütemben sikerül majd megvalósítani.
 Az Európai-Úniós csatlakozásunk a rendszerváltás után a polgári fejlődés útjára lépett Magyarország külpolitikájának kulcskérdése; nem véletlen, hogy eddigi mindhárom kormányunk (Antall-, Horn-, Orbán-) egybehangzóan, párt-hovatartozásától függetlenül a csatlakozási tárgyalások sikerét, teljes jogú tagfelvételünk időpontjának elérhető közelségbe kerülését, meghatározását tekintette legfőbb feladatának. Úgy tűnik, hogy ezeket az erőfeszítéseket végre siker koronázza, mert a napokban nagyjából rögzítésre került Magyarország 2004-2005. körüli felvétele, ami ismételten bizonyossá teszi, hogy belépésünk a következő kormány időszakában történhet meg. Ez szintén különös jelentőséget ad a még hátralévő tárgyalásokon elérendő eredményeknek. Amit az Orbán-kormány e téren még elér(het), - az lesz az új kormány legfőbb öröksége. Az előző három kormány erőfeszítései legfőképpen a tagfelvételünk fel-gyorsítására, nevezetesen arra irányultak, hogy Magyarország „ország-teljesítménye” (értsd: az úniós ország-jelentések értékelő tartalma) tegye lehetővé a mielőbbi belépést. A fő súlyt a jogharmonizációra helyezték.   Az eddig tárgyalt fejezetek lezárása eredményesnek tekinthető, viszont a legnehezebb kérdések tényszerű megoldása még kétségtelenül előttünk áll. Ezek: (1) A mezőgazdasági termelésünk EU kvóta-rendszerbe illesztése, versenyképességének biztosítása (optimális üzemnagyság!), a családi gazdaságok felzárkóztatása, s a földtulajdon rendezése. (2) A magyar bérek, az életszínvonal és a szociális biztonság Európai Úniós szintre emelése. A lemaradásunk e két területen a legnagyobb! Mi, szociáldemokraták előre látjuk, hogy amennyiben nem történnek sürgős, rendkívüli intézkedések a jelzett két alapvető probléma megoldására, még a tényleges csatlakozást megelőzően, úgy megengedhetetlen károk, veszteségek keletkeznek. Az EU-s termelési kvóta-rendszer Magyar-országra vonatkozó előírásainak érvényesítése önmagában is azonnali, fokozódó munkanélküliséget fog előidézni a mezőgazdaságban (5-600 ezer főt is érinthet ez!), ami még drámaibb következményekkel járhat, ha a még fennmaradó, egyébként „termelőképes” gazdaságok, családi vállalkozások beruházási forráshiányuk és likviditási problémáik miatt nem képesek teljesíteni az EU-s hatékonysági követelményeket; tönkre- mennek a számukra esélytelen versenyben. Ugyanilyen válság-helyzetet jelent, idézhet elő, ha a magyarországi potenciális termelők tőkehiány miatt képtelenek földtulajdont szerezni; e tekintetben az Európai Úniótól egyelőre kapott 7 éves moratórium (ami a külföldiek magyarországi termőföld-vásárlásainak ideiglenes korlátozására irányul) csak elodázza, de véglegesen nem oldja meg a bajt. Mindez azt mutatja, hogy elsősorban nagy összegű, célzott támogatások egész rendszerét kell kidolgozni, és ténylegesen nyújtani is a következő 1-2 évben a mezőgazdaságban; másrészt pedig komplex csomagként, tárcaközi egyeztetéssel készült intézkedésekkel kell megakadályozni a munkanélküliség bekövetkezését. Félő, hogy amennyiben nem teszünk soron kívüli, hatékony lépéseket a magyar átlagbérek, az életszínvonal és a szociális ellátások terén az EU-s átlag elérése, vagy legalábbis gyors megközelítése érdekében, akkor a mai horribilis különbségek (a magyar reálbér alig egyötöde  az úniós átlagnak!) a csatlakozás után is fennmaradhatnak - áthidalhatatlan szakadék keletkezik! -, sőt, az olló még tovább is nyílhat. Magyarország ugyan továbbra is kívánatos marad(hat) a külföldi tőke befektetései számára, ám a munkavállalók, a lakosság esetleg tovább szegényedik. Az Európai Úniós csatlakozásunk legfontosabb megoldandó kérdése, hogy a magyar nemzet minden tagja azonnal és jelentős mértékben érezze meg a tagság előnyeit, ami életkörülményeinek javulásában kell kifejezésre jusson. A kulcsszó: az esélyegyenlőség! Amennyiben a magyar munkavállaló azonos minőségű munkájáért nem kaphat azonnal közel azonos bért; vagy a magyar termelő, a vállalkozó azonos teljesítmény esetén nem juthat közel azonos üzleti lehetőségekhez, akkor mindannyian csak az Únió másodrendű állampolgárai leszünk! Az Únió ugyanis kétségtelenül széles skálán kínálja (leendő) tagországai számára a nyugati típusú fejlődés mindenfajta lehetőségét; ugyanakkor mindkét oldalról konzerválni igyekszik majd azokat a fejlettségi szintbeli különbségeket, amelyek a belépés pillanatában minden téren fennállnak.  Az úniós csatlakozást megelőzően teljes körűen szükséges tájékoztatni az ország munkavállalóit, vállalkozóit, lakosságát arról, hogy létfeltételei, életlehetőségei miben, milyen módon, és mennyiben változnak meg, hogy mindenki körültekintően mérlegelhesse a várható előnyöket és hátrányokat, mielőtt a belépést végleg eldöntő népszavazásra sor kerül. Ez az a kritikus terület, amiben talán országosan a legrosszabbul állunk.
 A határon túli magyarság anyaország részéről történő támogatása egészen új fényben tűnik föl, és jobbára újabb problémákat indukál az Európai Únióhoz várható csatlakozásunk tükrében. Eme problémákat a Fidesz-kormány - akarva-akaratlan? - a végsőkig élezte az ún. „státusz-törvény” sietős parlamenti megszavaztatásával; anélkül, hogy a törvény tervezetét előzetesen hivatalosan, a legfelsőbb szinten egyeztette volna az érintett környező államokkal. A kedvezmény-törvény nem véletlenül éppen azokban a szomszédos országokban váltotta ki a legnagyobb ellenérzést (Románia és Szlovákia), amelyek Európai Únióhoz történő csatlakozása még kétesélyes, vagy legalábbis Magyarországéhoz képest csak több éves „fázis-késéssel” valósulhat meg. A probléma élő, valós: az Orbán-kormány a magyar összetartozás deklarálásával akarja kvázi „kierőszakolni”, hogy  Magyarország csatlakozásával egyidejűleg - egyfajta sajátos külpolitikai-jogi árukapcsolásként! - a határainkon túl (Romániában, Szlovákiában) élő magyarok is nagyjából ugyanolyan jogokkal rendelkező (pl. vízum-mentesség) úniós állampolgárokként vétessenek számba, mint az anyaország lakói. Meggyőződésünk, hogy a státusz-törvénynek ez a valódi, dekódolt értelmezése, hiszen a törvény jelentősége alapvetően szimbolikus; a tényleges/tételes kedvezmények (utazás, tanulás, stb.) korántsem olyan mértékűek, ami egyrészt az erős magyar kormányzati akaratot, másrészt a román és szlovák kormányzat tárgyi heves ellenérzéseit, nyilatkozatait indokolná. Nem lehet csodálni - különösen a szükséges egyeztetések elmaradása tükrében! -, hogy a román és a szlovák kormány „hátsó szándékokat sejt”; gyanítja, hogy a magyar igazolvány valójában egy olyan „kódolt menlevél” az Európai Únióba, amellyel a kivételezett magyarok akkor is, addig is, már előre bejutnak, amíg Románia és Szlovákia „még csak” várakozó ország. Az ellenérzések alapja tehát valamiféle etnikai kirekesztéstől való félelem. A sejtés „jogosságát” lényegében az is megalapozni látszik, hogy egyrészt a státusz-törvény nyilvánvalóan érvényét veszti, megszűnik működni, amint Magyarország mellett Románia, Szlovákia és Szerbia is felvételt nyerne (ez utóbbiakra esetleg 6-8 évet is kellene várni!) az Európai Únióba, hiszen az Únión belül minden állampolgár jogai egyenlők, tehát nincs szükség külön preferenciákra, - másrészt legújabban maga, az Európai Únió is rosszallását fejezte ki, és előírta a magyar kormánynak a szükséges kormányközi egyeztetések lebonyolítását. Eléggé valószínű; éppen a státusz-törvény körüli bonyodalmak vezettek oda, hogy az Únió egyes vezető országai (országainak vezetői) felvetették: nem lenne-e célszerűbb elhalasztani a mostani, részleges bővítést egészen addig, amíg az érintett országok mindegyike fel nem vehető, egyidejűleg. Ezzel azt is kimondtuk, hogy tulajdonképpen a státusz-törvény, pontosabban nem is annyira a konkrét tartalma, mint „bevezetésének a módszere” az, ami effektíve veszélyezteti, vagy késlelteti felvételünket az Európai Únióba! Eléggé furcsa, hogy az MSZP a törvényt támogató szavazataival lényegében „statisztált” mindehhez, ami a kellő előrelátás hiányát mutatja. Mindemellett hangot kell adnunk annak a véleményünknek, miszerint csak remélhetjük, hogy a probléma valahogyan megoldást nyer, még a magyar országgyűlési választások (2002. április) előtt, mert ellenkező esetben az új kormány „lehetetlen helyzetet” fog örökölni mostani elődjétől. Meg kell jegyeznünk - noha mi, szociáldemokraták is a mielőbbi csatlakozás hívei vagyunk! -, hogy az erőltetett, gyorsított eljárások tőlünk idegenek, mert olyan nehézségekbe sodorhatják az országot, amelyeket el lehetett volna kerülni. A mai, szükségtelenül felgerjesztett etnikai ellentét Romániával és Szlovákiával egyrészt nem használ a határainkon túl élő magyaroknak sem, - másrészt ténylegesen előidézheti, hogy Magyarország felvételét is elhalasztják, egészen a nevezett országok egyidejű csatlakozásáig. 
 A globalizáció (ahogyan a nevében is benne van!) lényegében az egész glóbuszra kiterjedő - az Euro-Atlanti és az Európai Úniós, államokra irányuló integrációtól részben független, de ezeken az alrendszereken belül is létező - elsősorban világgazdasági, pénzügyi egységesülési tendencia, amely alapvető természete szerint éppen hogy az államhatárokon átívelve zajlik, s így részben az említettekkel ellentétes folyamatokat is indukál. A globalizáció „önjáró motorjai” a multinacionális gazdasági társaságok, amelyek gazdálkodási és pénzügyi tevékenysége keresztül hatol az államhatárokon. Amíg a független nemzetállamok fent említett katonai, külügyi, gazdasági, pénzügyi, államjogi célú integrációi nem csupán feltételezik, de egy nagyobb egység (a konföderáció) égisze (védőernyője) alatt, a nemzeti önállóság egy alacsonyabb szintjén, de tulajdonképpen konzerválják is a nemzetállamok államhatárainak jelképes fennmaradását, - addig a globalizációs folyamatok, mintha öntudatlan, kvázi „természeti csapások” lennének, kifejezetten a mindenfajta határok lebontása, ledöntése irányában működnek, hatnak. A határokon átívelő gazdasági tevékenység, a multinacionális cégek számára az államhatár szükségtelen korlát, amely mintha feltartóztatni igyekezne, akadályozná a minden határon túli, parttalanul áradó növekedést, ezért a globalizáció és a nemzetállam egymással ellentétes (érzelmi) töltésű, tartalmú és érdekű kategóriák, amelyek az alaphelyzetből fakadóan gyakran egymás kioltására törekednek. A probléma abból ered, hogy a multinacionális részvénytársaságok (pl. Coca-Cola, McDonald’s, Motorola, Philips, Marlboro, stb.) tulajdonosi összetétele nemzetek feletti, s mint ilyen egyrészt állandóan, nyomon követhetetlenül változó, másrészt identitásuk ilyenformán megismerhetetlen, mi több, nemzeti értelemben nincs is.      Noha az integrációs és a globalizációs főfolyamatok együtt, egymással összefüggésben egyértelműen a világ végső egységesülése, egy nagy, közös, globális Világállammá válása irányába mutatnak; mégis azt kell mondanunk, hogy a világ sok tekintetben még nem érett meg erre. Mivel a nemzetek feletti vállalkozások, társaságok uralkodóvá válása apránként kiküszöböli a világpiacon a szabad versenyt; egyre nagyobb a veszélye annak, hogy a termelés, az értékesítés, a kereskedelem és a pénzügy minden szférája monopolizálttá válik, ami a teljes személytelenséggel párosulva lehetetlenné teszi a tárgyi folyamatok bármiféle ellenőrzését. Tekintve, hogy a részvénypakettek névtelenségébe burkolózó szupra-nacionális tőke, a majdnem világmonopólium nem érdekelt az energiával és a Föld egyéb kincseivel (a földdel, a vízzel és a levegővel) való kellően takarékos gazdálkodásban; az esztelen mértékű növekedést erőltetve lassanként ökológiai katasztrófába sodorja az emberiséget. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a globalizációnak kizárólag csak káros hatásai lennének; de azt mindenképpen, hogy a nemzetek feletti vállalkozások tevékenységének jogi, pénzügyi, humanitárius és környezetvédelmi - tehát globális társadalmi és ökológiai - ellenőrzése ma, az egységesülés viszonylag korai szakaszában még csak a nemzetállamok különálló léte és érdekei alapján oldható meg. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a nemzet-államok bár már akadozva, ám azért még talán elvárható hatékonysággal működő önvédelmi mechanizmusai óvják meg a Földet a katasztrófától, mindaddig, amíg a fokozatosan kiépülő egységes Világállam az ellenőrző funkciókat maradéktalanul át nem veszi. Sőt, a konfliktusok, a problémák ma még/már elsősorban éppen abból adódnak, hogy a nemzetállamok már egyre nehezebben birkóznak meg a multikat ellenőrző funkcióval! Ezért nincs más megoldás, mint egyelőre megerősíteni a nemzetállamot a mindent lenyelni akaró, anonim multinacionális tőkével szemben, mert ellenkező esetben lehetetlenné válik a nemzeti érdekek valós képviselete. Mi, szociáldemokraták azt valljuk, hogy a globalizáció közös erővel, a nemzetközi szociáldemokrácia összefogásával „megszelídíthető”, ember szabásúvá tehető, humanizálható, miként a nemzeti kapitalizmus. Akkor, és csak akkor mondhatjuk el, hogy ezt elértük, ha a kétségtelenül valós globalizációs sikerek az egész emberiség „népjólétét”, minden egyes ember életkörülményeinek, életesélyeinek, fogyasztási kultúrájának és szellemi felemelkedésének segítését, lehetőségei kiszélesítését fogják szolgálni, - ha esélyegyenlőség lesz nemzetek között, s azokon belül is. 
A belső egyensúly politikai és gazdasági tényezői  
A szociáldemokrácia hármas politikai jelszava: szabadság, igazságosság és szolidaritás. Ebből következik, hogy mi a szabadságot nem a liberális, vagy a libertariánus (értsd: „szabadosság”) felfogásban közelítjük meg, amikor is az egyén, személyiségi jogai birtokában a jogállam keretei között bármit megtehet, amit a törvény nem tilt. Idegen tőlünk az a „mechanikus”, a szabad piac szerepét kvázi fetisizáló piacgazdasági szemlélet is, miszerint a termelés és az elosztás minden részfolyamatát a verseny, a szabad piac keresleti és kínálati törvényszerűségei hivatottak szabályozni; az állam pedig egyáltalán ne avatkozzék be a piaci folyamatokba, az elosztásba, hanem hagyja magára azt, és vonuljon ki a gazdaságból. A szabad verseny és a gazdasági folyamatok teljes liberalizálása - véleményünk szerint - nem old meg semmit, anarchiához vezet, s a „Pusztuljon a férgese!”, vagy a „Győzzön a jobbik!” elvek és gyakorlat minden józan határon túli érvényre juttatása végül erősekre és gyengékre, gazdagokra és szegényekre osztja (polarizálja) a társadalmat, ami nem egyszerűen erkölcstelen, méltánytalan és igazságtalan (antihumánus), hanem végső kifejletében a társadalom működésének hatékonyságát is jelentősen lerontja, veszélyezteti. 
Ezért azt tartjuk, hogy a demokrácia, a demokratikus szabadságjogok intézményes garantálása csak a szükséges, de nem elégséges feltétele a társadalmi békének, a harmóniának és a közmegegyezésnek, - a szociális juttatások alkotmányos emberi jogként való deklarálása és biztosítása épp úgy szerves része a demokráciának, mint az úgy nevezett szabadság.
A szabadság ugyanis a felismert szükségszerűség! Szükségszerű ugyanis, hogy a társadalom valamilyen formában gondoskodjék minden tagjáról; az elesettekről, a munkanélküliekről, a gyengékről, a betegekről, az öregekről, a nyugdíjasokról, a hátrányos helyzetű gyerekekről, a fiatalokról, a nagy-családosokról; s tegyen azért, hogy az életesélyek kiegyenlítődjenek, hogy felzárkózhassanak a valamilyen okból lemaradók is.
Nem elég tehát a demokrácia; szociális demokráciát kell teremteni, - ez a szociáldemokraták meggyőződéses hitvallása. A demokrácia politikai értelemben is csak akkor, attól lehet stabil, ha a szociális jogok biztosítása harmóniát alkot az egyébként szabad piacgazdasággal. Az ún. „jóléti állam” (J. K. Galbraith) képzete lényegében a szociális piacgazdaságot jelenti.
Ennek az a lényege, hogy az állam egyrészt a Parlament által alkotott törvényeken, konkrét direktívákon és preferenciákon keresztül befolyásolja a piac (egyébként szabad) működését; másrészt pedig a piacgazdaság elsődleges jövedelem-termelő szereplőitől adók és járulékok formájában jövedelmeket von el, illetve központosít, annak érdekében, hogy az ílymódon képzett forrásokból rendszeres szociális juttatások folyósítását biztosítsa.
A magyarországi rendszerváltás (1990.) megvalósításából (pl. privatizáció, kárpótlás, liberalizáció) a döntnökök teljes mértékben száműzték a szociál-demokratikus alapelveket, de az intézményes szociáldemokráciát is. Épp ennek a végzetes politikai tévedésnek „köszönhető” az az elképesztően gyors vagyoni és jövedelmi polarizáció, differenciálódás, ami elvtelenül és igazságtalanul kettéosztotta a magyar társadalmat, és mára ez a különbség jelképes és valódi értelemben egyaránt áthidalhatatlan szakadékká nőtt.
Politikai értelemben a társadalom nincs egyensúlyban; ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szűk milliárdos elit szinte mindent megtehet, amit akar, a mozgásterének a szabadsága szinte végtelen; a társadalmi igazságosság meghatározását és érvényesítését is kisajátította magának, és a megfelelő források, illetve érdekérvényesítő mechanizmusok hiányában nem működik hatékonyan a társadalmi szolidaritás sem. Az elesettek, a szegények, a végleg leszakadók rétege egyre bővül, - élet-perspektívájuk egyre szűkül.
Gazdasági értelemben sem jobb a helyzet; miközben az Orbán-kormány sajtó-szócsövein keresztül fantasztikus makroökonómiai sikerekről számol be nap mint nap, - az átlagember, az egyes emberek ebből nem éreznek semmit. A Kormány szinte kizárólag egyetlen globális gazdasági mutatón, ti. a GDP növekedési ütemén, mint sajátos torz szemüvegen keresztül látja, s igyekszik minél szélesebb körben láttatni, propagálni hatalmas eredményeit, miközben nem veszi észre, hogy: (1) Az ígért 7 %-os ütem helyett átlag 4-5 az, ami „megvalósul”. (2) A növekedés üteme évről-évre, újból - lassul. (3) Az „erőltetett” növekedés máris megbosszulja magát, nő az eladósodás. (4) Nem bizonyos, hogy valósak a növekedés adatai; számos jel utal arra, hogy amit mérnek, az belül van a statisztikai hibahatáron. (5) Ami növekedés ténylegesen kimutatható, az sem „a magyar” gazdasági szereplők, hanem a Magyarországon működő multinacionális cégek „önerős” növekedése, amiben a Kormány „teljesítményének” semmiféle szerepe nincs. (6) Hiába a növekedés fetisizálása, - a gazdaság egyéb mutatói stagnálnak, vagy épp romlanak; csak szűk részterületeken mutatkozik marginális javulás. A nagy eredmények túlnyomó része amolyan „szó-propaganda”, amit a számok egyáltalán nem támasztanak alá.
Megszüntették ugyan a forint nemzeti banki ún. csúszó leértékelését, ám a forint devalválódása tovább tart, amit a forint/dollár árfolyam folyamatos romlása is bizonyít. Ha igaz lenne a kivételes gazdasági növekedésről szóló Kormány-sikerpropaganda, akkor a paritásnak épp javulnia kellene.
Tekintettel arra, hogy néhány évi stagnálás után a nemzetgazdaság fizetési mérlege ismét deficitesebbre fordult, - a bruttó államadósság ismét nő. A bruttó államadósság újból 30 Mrd USD körüli, - a nemzetgazdaság teljes adósság-állománya pedig 40 Mrd USD felett jár. (A forint konvertibilissé tétele óta megszűnt a Nemzeti Bank devizahitel-monopóliuma; a gazdaság egyéb szereplői közvetlenül is vehetnek fel deviza-hiteleket külföldről.) Amennyiben tekintetbe vesszük, hogy a dollár ma már közel 300 forintot ér, szemben az 1990. körüli cca. 100 forinttal; megállapíthatjuk, hogy mai bruttó adósságunk (3 x 40 = 120 Mrd USD!) 1990-es árfolyamon számolva mintegy hatszorosa a rendszerváltás időpontjában (1990.) regisztrált 20 Mrd USD adósságnak, pedig akkor még a nemzetgazdaság tulajdonát képezte cca. 60 Mrd USD összértékű nemzeti működőtőke, amelynek 80-90 %-a a privatizáció során külföldi részvénytulajdonba ment át.
Hová lettek hát a privatizációs bevételek?!
Márpedig a magyar nemzetgazdaság - az állami költségvetés, valamint az összes gazdasági szereplő - az ország bruttó adósság-állománya után fizeti a nemzetközi hitelek kamatait, ami az adósságszolgálat effektív terhe mellett fokozott kamat-költséggel jár, s ez infláció-gerjesztő tényező.
Az 1998-as választási kampányában a Fidesz azt ígérte, hogy a ciklus végére 6 % alá szorítja le az évi infláció ütemét, ami pedig ténylegesen ez év végén (2001.) még mindig 8-9 % körül várható.
Akkori választási programjában a Fidesz komplex költségvetési-és adóreformot  is ígért. Sem az állami költségvetés értékelemzésen alapuló reformjára, sem az egyszeri, nagyarányú adócsökkentésre nem került sor. Kétségtelen eredményeket mondhat magáénak a Fidesz-kormány a család-védelmi intézkedések (GYES, GYED, családi pótlék, adójóváírás, stb.), és a nyugdíjak reálértékének emelése terén, ami azonban jelentősen alatta marad annak a lehetőségnek, amit a tudatosan alátervezett költségvetéssel szemben a magasabb infláció miatti többlet-bevételek lehetővé tettek volna. 
Négyéves kormányzása legnagyobb gazdasági „eredményeként” éli meg és hirdeti a Fidesz-kormány a minimálbérek két lépcsőben, bruttó 50 ezer forint/hó összegre történt felemelését, ami tipikus félmegoldásnak tekinthető, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a minimálbér is adózik. Ez azért félmegoldás, mert megélni ebből az összegből is lehetetlen, viszont jelentős, feloldhatatlan bérfeszültségek, gazdálkodási problémák merültek fel az emelés miatt; mind az alkalmazotti, mind a vállalkozói szférában.
A Fidesz-kormány egész eddigi, három-és féléves regnálására jellemző az erőltetett ütemű, gátlástalan klientúra építés, amely „öntörvényű törvények” parlamenti áterőltetése, autoriter intézkedések alkalmazása által valósul meg; s így főleg, vagy kizárólag csak egy fideszhű, szűk elit-réteg - az ún. „polgári” középréteg, ami valójában egy kreált, fiktív kategória - érdekeit szolgálja. Elit-építő tevékenységét ráadásul a magyar nemzet történelmi nagyságainak „fedőneve” alá rejti, amikor a Széchenyi-terv keretében osztogatja az állami költségvetés bevételeit saját holdudvarának vállalkozói részére. Az annyiszor beharangozott kis-és középvállalkozók támogatása egyrészt teljesen figyelmen kívül hagyja azt a minimum félmilliós „kényszer-vállalkozói” tömeget, akik az 1990-es években a növekvő munkanélküliség miatt veszítették el állásukat (a 40-50 éves korosztály jelentős hányada), és választották ezt a jobbára működőtőke nélküli és készpénzhiányos meg-élhetési formát. A számukra máig semmilyen hitelkonstrukció nem létezik.
Általában is jellemző a Fidesz-kormány ún. támogatásaira, hogy nem azt a réteget, vállalkozói és népességi kategóriát érik el, amelyet célként előre megjelöltek. Például: a Széchenyi-terv révén máig megvalósult beruházások több mint 60 %-a külföldi befektetők vállalkozásait segítette, támogatta. Az is jellegzetes, hogy a jelentős támogatásokat egyáltalában nem a rászorulók kapják, hiszen a nagyarányú és többmilliós összegű sajáterő-biztosítási kötelezettséget csak a tőkeerős, prosperáló gazdálkodók képesek teljesíteni, azok, akiknek igazából nincs is szükségük az igényelt összegre. A mikrovállalkozások, a kényszervállalkozók tőke és készpénz nélkül csak vegetálnak, a tönk szélén „működnek”, és folyamatosan ezrével mondják fel tevékenységüket, s szakadnak le végleg, elveszítve a felemelkedés esélyét. Ugyanezek a megállapítások vonatkoznak a lakáshitel-konstrukcióra, amely kizárólag egy újgazdag, tehetős „elit” korosztály, annak is csak egy szűk rétege számára biztosítja az egyébként is igen drága lakáshoz jutás lehetőségét. A fiatalok túlnyomó többsége nem képes önálló lakást építeni.
 Választási rendszer, önkormányzatok, a közélet tisztasága
 
Választási rendszer
Mi, szociáldemokraták nem arra törekszünk, hogy több ciklusra is biztos helyet szerezzünk magunknak a Parlamentben, hanem arra, hogy az Országgyűlés a népfelség elve alapján valódi népképviseletet valósítson meg; a lehetőség szerint minél kevesebb ráfordítás árán.
Célunk a jelenlegi választási rendszer megváltoztatása, az alábbiak szerint:
 Egyfordulós választást; az egyénivel egyidejű listás szavazással!
 Csökkentsük a Parlament összlétszámát 386-ról 260-280 főre!
 Növeljük 4-ről 5 évre a választási ciklust!
 Az önkormányzati választást tegyük a parlamenti ciklus félidejére!
 Teremtsük meg (1 év után, a választók 20 %-ának aláírásával) a képviselők visszahívhatóságának jogintézményét! 

Önkormányzatok 
Mi, szociáldemokraták, a demokrácia elkötelezett képviselői, - alapvető vívmányként értékeljük az önkormányzás intézményének létrejöttét. Az önkormányzás áthatja a társadalmi élet egészét, alapját képezi az önszerveződésnek, és biztosítékát annak, hogy a demokrácia gyakorlása ellenőrzött körülmények között folyik.
Az Önkormányzat egyrészről olyan demokratikus, intézményesített forma, amely nélkül nem képzelhető el a civil és a társadalmi szervezetek együtt-működése. Az önkormányzatok másrészről az államigazgatás és a helyi társadalom viszonyait szabályozó választott szervezetek. Ebből a szempontból a helyi önkormányzatok demokratikus intézményrendszere a legfontosabb társadalmi feladatot látja el, törvényi keretek között; tehát kizárólag a törvényesség által meghatározottan, működési területének a legfőbb hatalmi szerve. Feladata tehát egyrészt a település államigazgatási tevékenysége, másrészt szabályzó, törvényalkotó, tulajdonosi jogokat is gyakorló és a helyi közéletben megjelenő funkciókat foglal magában. Mi, szociáldemokraták az önkormányzatokkal kapcsolatban az alábbiakat valljuk:
 A jelenleginél sokkal pontosabban kell definiálni az Önkormányzatok Hivatala és a jegyző által gyakorolt hatósági feladatokat. Garantálni kell az államigazgatási eljárások tekintetében a felelős végrehajtók függetlenségét. A választott testület e feladatokra való ráhatását kizárólag a jegyző megválasztásával gyakorolhatja.
 Fellépünk minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely az ön-kormányzatok törvényben garantált feladatát vagy jogosultságát szűkíteni kívánja.
 Az önkormányzatok finanszírozása, illetve feladatfinanszírozása (állami költségvetésből), valamint a saját vagyonával és a helyi adóbevételekkel való gazdálkodása képezi a működés eszközeit. Az önkormányzatok függetlensége csak akkor tartható fenn, ha költségvetésének bevételei kiszámíthatóak, s a kötelező feladatai nem alulfinanszírozottak. Az ön-kormányzati finanszírozást így a függetlenség megtartása alapfel-tételének tekintjük. Ezért egyre nagyobb mértékben a helyben képződött adóbevételeket, és csökkenő módon az állami költségvetésből származó támogatást preferáljuk a finanszírozásban.
 Jelentősen szigorítani kívánjuk az összeférhetetlenségi törvényt. Nem tartjuk szükségesnek, hogy önkormányzati tulajdont is vagyonkezelő gazdasági szervezetek irányításában (párt)képviselők is részt vegyenek.
 Törvényi úton szabályozni kívánjuk, hogy az önkormányzatokat irányító polgármesterek három cikluson túl ne legyenek újraválaszthatók.
 A helyi politika súlyát kívánjuk növelni azzal is, hogy ismételten meg-szüntetnénk a polgármesteri és a parlamenti képviselői funkciók együttes gyakorlását, ami meggátolná a helyi és a nagypolitikai érdekek egybe-fonódását, összekeverését.
 Azokon a területeken (például: Budapest), ahol egyidejűleg, egymás mellett több (sok) önkormányzat is működik; síkraszállunk a szövetségi alapon szerveződő önkormányzati modell mellett.
 Önkormányzatok nem csupán területi-, hanem funkcionális elven is szerveződhetnek, illetve működhetnek. A nyilvánvaló jövő minden téren az önkormányzás lehetőségeinek a kiszélesítése; a hatalomgyakorlás, az államigazgatás feladatainak decentralizálása, az önrendelkezés jogainak, feltételeinek a bővítése. Célszerű ezért - ahol ez indokolt - az önkormányzati modellt alkalmazni, a társadalmi élet egyéb közérdekű szféráiban is. Mi, szociáldemokraták ezért visszaállítanánk az egészség-biztosítási és a nyugdíj-biztosítási önkormányzatokat; tekintettel arra is, hogy a társadalombiztosítás tipikusan közmegegyezésen alapuló forma, társadalmi szerződés egy járulékalap ésszerű, takarékos, célorientált felhasználására, - s a legkevésbé sem valamiféle költségvetési adótétel.

A közélet tisztasága 
Az a határozott véleményünk, hogy az állami és a privát korrupció, az ún. „lobbyzás” nem a rendszerváltás szükségszerű hozománya, nem is a vad- kapitalizmus, a szabadversenyes eredeti tőkefelhalmozás „szükséges rossz” velejárója; hanem egy 1990. óta egyre erősödő negatív tendencia, ami jórészt a közbiztonsági állapotok általános megromlásából, s emellett a politikai és a gazdasági hatalom összefonódásából, valamint a szervezett bűnözés térnyeréséből, az állami irányításba történt beépüléséből is ered.
A közélet tisztasága ma csupán „jószándékú álom”, nem létezik, ezért meg kell teremteni. Vagyis a közéletet meg kell tisztítani mindazoktól az össze-férhetetlenségektől, összefonódásoktól, korrupciós lehetőségektől, valós „kapcsolatoktól”, amelyek azt ma zavarossá, áttekinthetetlenné teszik, s beszennyezik. S ez nem kizárólag, vagy elsősorban a jogszabály-alkotás, a törvényhozás kérdése! Hozhat egy Országgyűlés a szándékaiban még oly nemes törvényeket is, ha azokat épp az irányító elit hágja át leggyakrabban. Úgyszólván közismert, hogy a társadalmi tulajdon (más szóval: a nemzeti működőtőke) kampányszerű privatizációja az állam irányításával zajlott le, döntő hányadában az 1990-es évek első felében. Nagyjából és egészében mintegy 6 ezer milliárd forint (akkor 60 Mrd USD) összértékű portfolió (részvény, üzletrész, készpénztőke, ingatlan, gyár, üzem, létesítmény, stb.) került az állam kezeléséből - 70-80 %-ban külföldi - magántulajdonba. Az ún. „spontán privatizáció” már 1988. után megkezdődött, és egészen 1991-1992-ig (ekkor vezették be a Privatizációs Törvényt) mindenféle egységes szabályozás nélkül folyt a magánosítás. Közismert, hogy a legkülönfélébb „banki és egyéb trükkök” alkalmazásával, igénybevételével, illetve megfelelő kapcsolat-rendszereken keresztül százmilliós-többmilliárdos vagyonokhoz lehetett hozzájutni, az eljárási rend teljes körű szabályozatlansága folytán. Ezt az exlex állapotot aztán alaposan ki is használták az önmagukat „szolíd befektetőknek” álcázó mindenféle ügyeskedők, - külföldről és belföldről egyaránt. Mindeközben beszivárgott, „begyűrűzött” Magyarországra is a szervezett bűnözés, a különféle maffiák, amelyek kiváló alkalomnak tekintették a magyar privatizációt arra, hogy a piszkos pénzüket tisztára mossák. Aztán végül észrevétlenül kifejlődött a honi szervezett bűnözés is. A privatizációs vagyoni kísértések oly nagy mértékűek voltak, egy-egy „sikeres tranzakció” révén akkora vagyonok cseréltek gazdát, ami érthető okokból nem hagy(hat)ta érintetlenül az állami tisztviselői apparátust sem. Ahány privatizációs eset, - annyiféle konkrét esettanulmány. Kétségtelen, hogy az állami és a banki korrupciós ügyletek (v.ö.: az adott időszak sok-sok „könnyen szerzett” privatizációs bankhitelével, ami összességében 6-700 milliárd forintos „körkörös” bankkonszolidációt eredményezett, az adó-fizetők pénzéből, az állami költségvetés terhére!) egyrészt az általános „privatizációs lázzal”, másrészt a törvényhozás és a törvénykezés feltűnő lazaságaival hozhatók összefüggésbe. Igen, a felismerhetetlen, a ma már szinte kiirthatatlannak tűnő korrupció a társadalom beteges, lázas állapota; ami nagyon hasonlít a gazdaság inflációs lázára, amely egyébként szintén az 1990-es évek közepén (évi 30 % felett) tetőzött, miként a konszolidáció. A leírtak alapján is megállapíthatjuk, hogy a közélet tisztaságát alapvetően ellehetetlenítő korrupciós fertőzöttség a leginkább éppen a társadalmi elit „krémjét” érinti; azokat a csoportokat, amelyek tagjai a példamutatásban is elől kellene, hogy járjanak. A „rossz példák” alapján (s a korrupció teljes felszámolására irányuló valós kormányzati akarat hiányában, hiszen a saját holdudvar számára történő, pályáztatás nélküli vagyoni, költségvetési, megrendelési és munka osztogatás tipikusan a legrosszabb példa!) nem csodálható, ha a korrupció nem csökken, hanem egyenesen tenyészik, s főleg a legfelsőbb körökben.
Előttünk nyilvánvaló, hogy a Kormány hiába büszkélkedik hónapról-hónapra az úniós besorolási statisztikával, miszerint Magyarország már csak a huszon-akárhányadik helyen áll a korrupciós érintettség ország-rangsorában; jól tudjuk, hogy a mi belső viszonyaink sokkal zavarosabbak annál, mint amit ebből a magyar hivatalos szervek láttatni engednek a kül-földnek. Szemfényvesztés ez; mert csak a homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc. Nem az rontja el az ország-imázst, aki beszélni mer erről, hanem az, aki letagadja a valós helyzetet.
Jelentős korrupciós faktor ma Magyarországon az is, hogy egyfajta politikai „beltenyészet” alakult ki a magyar parlamenti demokráciában; mintha csak a rendszerváltó pártok lennének/lehetnének a népfelség, a népképviselet kizárólagos letéteményesei; a két legnagyobb párt - a Fidesz és az MSZP -, mint a jobboldal és a baloldal felkent gyűjtőpártjai, minden kisebb párt teljes önmagukba olvasztására törekszenek, hogy blokkolják a politikai mobilitást. Olyan kétpólusú politikai váltógazdaságot akarnak meggyökereztetni és be is betonozni Magyarországon, ami biztosítja számukra, hogy csak ők ketten érvényesüljenek minden leosztásban. Mi, szociáldemokraták határozottan valljuk, hogy a „pártokrácia”, a kétpólusú állampárti rendszer ugyanolyan rossz lenne, éppoly távol esne a demokráciától, mint az 1990. évi rendszer-váltás előtti egypártrendszer, azzal a különbséggel, hogy az olcsóbb volt! Ezért a társadalmi-politikai mobilitás minden törvényes eszközzel történő élénkítésére törekszünk, hogy növeljük a demokrácia sokszínűségét, ami a társadalmi önrendelkezés kiszélesedését eredményezi. A társadalom politikai aktivitása, öntisztuló képességének a fokozása a legjobb fegyver hosszútávon mindenfajta korrupció ellen, aminek melegágya a belterjesség.
Nem akarjuk természetesen azt állítani, hogy a korrupció csak a legfelső szinteken, a társadalom csúcsán létezik és virágzik, de azt mindenképpen, hogy amíg onnan ered, addig „lejjebb” minden kiirtási kísérlet sikertelen.
A közélet alacsonyabb szintjein létező tisztviselői, közalkalmazotti korrupciót elsősorban kétféle módon lehet megelőzni, csökkenteni, majd felszámolni. Európai Úniós átlagbérezéssel, és az erkölcsi értékrend betartatásával.