ZALÁN TIBOR: A szabadkőműves páholyban Pierre Bezuhov versének a fordítása Az este, ahogy beléptem a pétervári éjszakák mögött van még egy éjszaka van még egy sötétebb éjszaka van még egy sötétebb sötét van akár a mély bársonyok csatornalejárók fölmeredő csonkján A koponya szemüregén át városok fényei, világvárosok fénye csordul a fekete asztalon derengő koponya szemüregéből Nemléten jövő-átszivárgások lelkemben most buggyan fel zavarosságát veszítve mindaz, amit eddig kerestem A hideg posztón ezüst tőr hever - idegen villanása végigszánt arcomon A gyertyák csontig égnek akkorra elkészül végrendeletem És már nem tudom mit kell nem felejtenem, súlyos érceim hová kerültek, mit elhagynom, ha oda kerülök végre, és a Világegyetem Nagy Építőmestere elfogadja kései jelentkezésemet megrokkanásom megroppanásom után Kit szólít ez a távoli kalapácskoppanás Félig térden bekötött szemmel is látom a gyönge fényt a szépséget pedig még nem vagyok a fénynél a bölcsességet a fény messze van és az erőt és mégis látom már, hiába hogy az elején vagyok a vége tisztán tűnik szemembe a tiszta vég. És tiszta leszek a végén én is a véghez - végtelenül tisztább Elhagyott érceimtől megkönnyült szívvel léptem ki a sötétkamrából, hogy soha nem ismert vidéken kezdjem meg három utazásomat Nehéz férfikéz vállamon Nehéz levegőben nehéz szagú ruhákban ünneplőbe öltözött férfiakat sejtek meg körben, hallom nyaki ütőerük halk neszezését Orromban gyertyák kanócának illata Idegeimben szégyen és a régen elutasított lelkesedés valamiért valami után A mellem fölé tartott tőröket csodálkozás nélkül, férfiként fogadom Sic transit gloria mundi Feketével letakart hosszú asztal mögött komor férfiak ülnek - fölöttük a falból csillag tündököl le rám De nincs szükségük életemre Az életemre van szükségük ezeknek a tőröknek is Jobb kezem az Íráson a körző hegye szívemre mered valaki elsorolja a rend törvényeit az eskü szavait, megérzem a derékszögbe állított láb kollektív magányát Az oszlopok alatt már elviselhetetlen a fény, fejem szédül homályosodik szemem Amit látok, az már csak belül Köténnyel felöveznek, kezemre kesztyűt húznak ékszerrel felékesítenek Nem ismerek többé fokozatokat erény és bűn között Segítek testvéreimnek bárkicsodák is a tévelygőt jóra intem az elesőt felkarolom haragot vagy gyűlölséget nem forralok testvérem ellen Ellenségeimnek megbocsátok, rajtuk nem állok bosszút Régi, elveszített fenségem nyomaira rátalálok Szememből könny csordul, alig hallom az ezüst kalapács újabb koppanásait Ki vagyok Ki lettem Ha innen kilépek melyik szörny-Oroszország hever el lustán a lábam előtt.   Vissza