Magyarország kivéreztetése
2006.01.04. 13:49
Czike László
Felzárkóztatás helyett pénzügyi kivéreztetés
December 31-én felhívott egy még ma is kedves jó barátom – igencsak megbecsülendő ritkaság! -, hogy elmondja újévi jókívánságait. Egykori kiadóm – ma már ő sem ad ki semmit, elhallgattatták; furcsa módon épp azok, akik azelőtt a szponzorai voltak, de hát ez ma már inkább törvényszerű általánosság, mintsem meglepő kuriózum – szeretettel, jóindulatúan figyelmeztetett: nagyon vigyázzak, mert gonosz idők jönnek. Mondtam neki: tudom, ezek ketten most széttépik egymást – az országnak meg annyi…
Ez egy jó mondat volt – válaszolta még, aztán letettük.
Minek szomorítsuk tovább egymást?
Aztán a napokban elkezdtem gondolkozni: mennyi is az annyi?
A közvetlen apropót az adta, hogy december 30-án az egyik közszolgálati televízió képernyőjén egyszer csak váratlanul, minden átmenet nélkül megjelent a már régóta várva várt „annyi”…
Mint ugyebár „ismeretes”, az államadósság valóságos mértékét az állam hivatalos szervei hol eltitkolják, hol elködösítik; a politikai pártok pedig – akár éppen kampány van, akár nincs - egyformán hazudnak, mintha csak egy közösen betanult szöveget, számokat skandálnának: az adósság egyezményes eltagadása az egyetlen, amiben maradéktalanul egyetértenek. Az 1990-es állítólagos rendszerváltás óta még soha nem jelent meg hivatalos közleményként semmilyen teljeskörű, átfogó helyzetkép Magyarország valós pénzügyi helyzetéről. Hangsúlyozom: a magyar állam még akármikori pillanatkép közlésére sem méltatta állampolgárait, nemhogy rendezett, összehasonlítható és közérthető számadatok közreadásával tendenciájában is bemutatta volna a tényleges helyzetet, ami pedig kutya kötelessége lett volna, legalább minden év végén…
1997-ben Varga Mihály pénzügyi tanácsadója, szakértője voltam – államadósság-kérdésekben. Jelentéseimben hiába figyelmeztettem folyamatosan, hogy az energiaszektor eladása utáni több-milliárd dolláros államadósság-csökkentés ellenére is folyamatosan tovább romlott Magyarország pénzügyi helyzete – „pártkabinet-főnököm” csak megvonta a vállát, s csak két súlyos megjegyzést tett: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik mindent ennyire rosszul csinálnak!” – De bizony, lehet! – válaszoltam. A másik: „Az államadósság egyébként se lesz kampánytéma, úgyhogy ne lovalld bele magad különösebben!”.
Nem is lett. Aztán a Fidesz nyert, és dicséretére szolgáljon: a négy év alatt nem növelte jelentős mértékben az ország külső adósságát. Hirtelen megjelent és felnövekedett azonban a belső adósság.
„Nem tudom megbocsátani” Varga Mihálynak, hogy önkéntelenül, vagy ki tudja miért, de belesimulni látszik „a megváltoztathatatlanba”, amikortól is kritika nélkül átvette az MSZP államadósság-frazeológiáját; - tekintve, hogy televíziós interjúiban éppúgy megfeledkezett a kádárizmustól örökölt, azután Antall és Horn által szépen továbbdagasztott külső adósságról, mint a Kormány hivatalos szakértői közlései. Amelyek szerint a magyar állam adóssága éppen megfelel a maastrichti előírásoknak, vagyis hát „alulról döngeti” a megengedett felső határt, miszerint pont a GDP 60 %-át teszi ki. Csakhogy amiről a Kormány és Vargáék beszélnek - és amivel ezek szerint nagy ügyesen hasba akasztották az EU, úgy látszik a magyarokéihoz hasonló sóhivatalainak nem túl körültekintő tisztviselőit is -, az kizárólag csak az állam belföldi, lényegében a kötvényekben megtestesülő forintadóssága, ami a Medgyessy és a Gyurcsány kormányok regnálása időszakában ugrásszerűen megnőtt, s összegszerűen ma már meghaladja a 14.000 milliárd forintot, bár úgy egy éve ennek az adósság-tételnek a pontos összegéről is megszűntek a hivatalos közlések.
Szóval: most már az államadósság is „kampánytéma” lett, de ismét csak ügyesen, annak csak a belföldi összetevője, s annak is csak a - szocik által „elkövetett” - növekménye…
Mint említettem: a közszolgálati televízió képernyőjén viszont – valamely óvatlan, vagy nem kellőképpen beavatott, esetleg beépített provokatőr szakértő „beszerkesztéseként”! – megjelent a valóság már-már szinte elfelejtett, gyökereiben 15 éves, fontos összetevője. Nevezetesen: a külső adósság, amelyet ki tudja, milyen megfontolásból, átkereszteltek a nemzetgazdaság adósságának. Azért érdekes a terminológiák tendenciózus megváltozása, mert ameddig a belföldi adósságunk fel nem növekedett az előzőekben vázolt mértékűre, mi több, amíg meg nem jelent – mint leendő, 2004-től pedig már ténylegesen EU-tag Magyarország számára kötelezően teljesítendő - maastrichti előírásként az a bizonyos bűvös 60 %, addig a külső, USA-dollárban kifejezett adósságot neveztük államadósságnak. A témában kevésbé jártas olvasók számára: azt az ominózus 20 milliárd dollár külső tartozást, amelyet még Németh Miklós „fedezett fel” közvetlenül a kapuzárás előtt, és amely azóta minden privatizációs bevételből történt állítólagos törlesztés dacára 56 milliárd euróra növekedett. Mert ez az adat jelent meg a tévé képernyőjén, a nemzetgazdaság bruttó külső adóssága néven. Vagyis a dollárból euró lett – lépést tartunk a korral -, az államból pedig: „nemzetgazdaság”.
Ugye, milyen izgalmas?
No mármost, mikor a kormányok által rég elfeledett külső adósság aktuális „végkifejletét” szám formájában megláttam, legottan lázas számolásba kezdtem. Persze, - semmi „nem változott”, csak a név. Az örökölt és többszörösére duzzadt külső államadósságot az immár sokkal megnyugtatóbban csengő „nemzetgazdaság külső adóssága” névre keresztelték át, ami persze nem csak egyszerű névváltoztatás, hanem annak – nyilván a külföld előtti – nyílt deklarálása, hogy az örökölt kommunista dollár-államadósságot, az összes hatványozott növekményével együtt, az államról a nemzetre terhelték át. Ez az önkényes, és nyilvánosságra utólag ezúttal sem hozott „állami intézkedés” egyébként tökéletes szinkronban van a társadalmi tulajdon kampányszerű elprivatizálásával, amikor Antall József uralkodása idején a magyar nép kollektív tulajdonát egyik napról a másikra állami tulajdonra nevezték át, hogy azután külön engedély nélkül eladhassák az egészet, átlag 10 %-os áron (- személyes jutalékok!) a multiknak, akik a Világbank közvetítésével – cserében az elvtársi hitelekért – szintén titokban, jelzálogjogot formáltak a teljes magyar működő tőkére, lett légyen az akár össznépi tulajdon.
Megvan tehát a bűvös szám, amelyről eddig - már évek óta - azt hihettük, elveszett. A tékozló fiú – a nemzetgazdaság - összes külső adóssága tehát: 56 milliárd euró, ami a január 2-i árfolyamok alapján 66,3 milliárd USD-nek felel meg. (Joggal vetheti fel a nyájas olvasó: hát nem mindegy, hogy mit minek nevezünk? Így is, úgy is vissza kell fizetni, kamatos-kamatostul – ez a lényeg, a többi csak „líra”. Nem egészen így van. Először is: hogyan lesz, s hogyan lett ténylegesen is a Nemzeti Bank – állam volt, és ma is állam az államban – által felvett hitelekből „a nemzetgazdaság” adóssága? A nemzetgazdaság – az állam, és vele a Nemzeti Bank nélkül – a vállalatokat, a vállalkozásokat, azok összességét jelenti. A Nemzeti Bank az állam szerves része, hitelfelvételei és tartozásai nem a vállalkozási szférába tartoznak, már csak azért sem, mert a Nemzeti Bank tárgyi hitelfelvételei és tartozásai kifejezetten az állam, és nem a vállalkozási szféra finanszírozását szolgálták. Másrészt – mint majd a továbbiakban részletesebben is látni fogjuk – hogyha a magyar állam minden valós hiteltartozását összeadjuk, úgy még ezer év múlva sem tudnánk kielégíteni a maastrichti előírást, hiszen a teljes (külső + belső) adósság nemhogy a GDP 60 %-át, de annak a teljes összegét is jóval meghaladja. Mindez csak „könyveléstechnika” – mondaná netán kedvenc szavajárásával az „illetékes elvtárs”, miként tudták, merték, s tették ezt például egykoron a híres nevezetes ENRON, vagy a Postabank vezetői is, profi könyvvizsgálói sugallatra. Így aztán joggal merül fel a gyanú, hogy nemcsak az állami autópálya-építések „pí-pí-pí-jének” elszámolásával, de az adósságbeszámítással is jól – s ezúttal sikeresen is – átvertük az Európai Úniót.)
A bevezető után most kezdjünk el számolni.
1. A „nemzetgazdaság” külső adóssága tehát 66,3 mrd USD.
2. A belső államadósság 14000 mrd forint, ami 70 mrd USD.
3. A lakosság hiteltartozása 2000 mrd forint, - 10 mrd USD.
A fenti három tételt összeadva 146,3 mrd USD „teljes ország-tartozás” (állami + vállalkozói + lakossági) adódik, ami 31.250 milliárd forintnak felel meg, és hozzávetőlegesen legalább 30 %-kal meghaladja a GDP összegét.
Magyarország így összességében cirka bruttó 150 milliárd USD hiteltartozás után fizet, évi átlag 8 %-os (ami igen szerény becslés, hiszen ebben a hitelállományban igen jelentős arányt képviselnek a kamatos kamatok kamatjának a fizetésére felvett hitelek!) kamatot, mely éves kamat összegszerűen 12 millárd USD-nek, azaz 2.563,2 milliárd forintnak felel meg, ami az állami költségvetésnek durván az egyharmadára rúg. S ez még csak a kamatkötelezettség, hol van a tőketörlesztés? Ki kell jelentenünk, hogy az államadósság ilyen mértékű növekedése mellett törlesztés nincs is.
Ezzel hát megvolnánk.
De nem csupán arra vagyunk „kíváncsiak”, hogy milyen mértékű valóságosan Magyarország eladósodása, s hogy mennyi kamatos kamatot fizetünk évről évre, hanem ezen felül még arra is:
Mennyi pénzünk folyik ki az országból minden évben?
Tehát nem csupán azt az összeget kell számításba vennünk, mely kamatok címén hagyja el az országot (legalábbis: tulajdonjogilag), hanem azt a profitot is, amelyet éppúgy a magyar munka – közbevetőleg jegyzem meg: értéket csak az emberi munka állít elő, ebben az illuminátus Marxnak tökéletesen igaza volt! – állít elő, miként a kifizetett kamatok összegeit is.
4. A privatizált nemzeti működő tőke értéke 200 mrd USD.
A magyar állam a kampányszerű privatizáció megkezdése (1990.) előtt „hivatalosan” ugyan nem készíttetett értékbecslő felmérést a leltári vagyon piaci-üzleti értékéről, de helyette elvégezték ezt a Világbank szakértői, és összességében 100 mrd USD-re becsülték a privatizálható állami vagyon (a nemzeti működő tőke) összértékét. Ez a vagyon-nagyság természetben, s tulajdonjogi értelemben egyaránt szinte teljes egészében maradéktalanul multinacionális kézbe került – a még ma is állami tulajdonban lévő vagyonérték úgyszólván jelentéktelen; zömében csőd-közeli állapotú portfolió-elemekből áll. A multinacionális tulajdonná vált volt magyar tőke értéke napjainkra cirka a duplájára nőtt, tekintettel minimum arra, hogy a forint/USD paritásarány a forint 16 év alatt bekövetkezett romlásával mintegy a felére csökkent; magyarán: a dollár – és a megvásárolt magyar vagyon - ma a kétszeresét éri annak, mint amit a privatizáció időszakában és áraiban ért. Nagyjában-egészében évi 8 %-os tőkearányos profittal számolhatunk, és így megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi vállalatok mintegy 16 mrd USD/év profitot realizálnak a magyar munkaerő foglalkoztatásával, annak a nemzeti működő-tőkének a működtetése révén, mely 1990-ben, a privatizáció előtt még a magyar dolgozók társadalmi, össznépi tulajdonát képezte.
5. A „zöld mezős” befektetések összértéke cca. 40 mrd USD.
A külföldi tőke nem csupán az állami vagyon privatizációja jogcímén és keretében áramlott Magyarországra 1990 és 2005 között, hanem ún. „zöld mezős” beruházások megvalósítása révén is, amikor a befektetés nem valamilyen, már létező objektum (üzem, gyár, vállalat, stb.) megvásárlása által valósult meg, hanem esetenként teljesen új komplexum (pl. autó-összeszerelő üzem) felépítésével, egy merőben új vállalkozás létesítése céljából. Az ilyen céllal beáramlott külföldi tőke (készpénz, technológia, know-how, és így tovább) összértéke mintegy 40 mrd USD-re tehető, természetszerűleg a már számításba vett, privatizációs befektetéseken túl.
Az elért profit – 8 % - éves összege 3,2 mrd USD-re becsülhető.
Immáron összegezhetjük mindazoknak a befektetési – hitel, tőke és egyéb – tételeknek a piaci-üzleti reálértékeit, amelyek azzal a határozott céllal jöttek Magyarországra, hogy működő tőkeként a világpiaci átlagprofitnál magasabb éves profithoz jussanak.
Az 5 tétel végösszege: 150 + 200 + 40 = cirka 390 mrd USD.
Ez a summa a pénzügyi hitel s az ún. tőketartozás együttes összege; az a vagyon, ami a miénk lehetne – jelentős részben a miénk is volt -, de állami vezetőink és „elitünk” áldásos aknamunkája eredményeként már nem a miénk, és többé már nem is lesz/lehet a miénk, ha a világ dolgai az érvényes trendek szerint fejlődnek tovább. A Magyarországon (profitot) termelő működő tőke tehát külföldi tulajdonoséké, személytelen, arctalan háttér-figuráké, akik egyetlen céllal jöttek ide, hogy a munkánk gyümölcsét, hozadékát, összes profitját learassák és eltulajdonítsák, a maguk javára.
A kapitalizmus alaptörvénye – Marx és Engels óta változatlan – értelmében a profitráták (értsd: hitelek és tőkebefektetések profitrátái) kiegyenlítődnek: a tőke alaptermészete szerint, a nagyságának megfelelő hozadékot így vagy úgy, de „elveszi”, mintegy kiemeli a megtermelt új érték (∑ profit) tömegéből, mint saját járandóságát.
Levágtuk – „elitünk” levágta - az összes aranytojást tojó tyúkot, s azok többé már nem nekünk tojnak. Mivel a profitráták kiegyenlítődnek – a pénzhitel realizált haszna (a kamat mértéke) megegyezik a befektetett (privatizált, megvásárolt, beruházott) egyéb működő tőkék hasznának mértékével, az átlagprofitrátával -; egyformán 8 % profit hagyja el tulajdonjogilag és lényegében természetben is Magyarországot mind a 390 milliárd USD után, amely profit összegszerűen összességében mintegy 31,2 milliárd USD évente. (Ehhez persze hozzászámítandó az az összeg is, amit az állami költségvetésünk terhére évente befizetünk az EU költségvetésébe, mely befizetés ÁFÁ-ból, vámokból s a közös költségekhez történő hozzájárulásból tevődik össze, s együttesen szintén milliárd dolláros nagyságrendre rúg.)
Az elmondottakból, tartozásaink, kamat-és profitkötelezettségeink számszerű levezetéséből világosan kitűnik, hogy a Magyarország számára meghirdetett úniós felzárkóztatási program nem egyéb - nem olcsó, de drága! – szemfényvesztésnél: egyszerűen humbug. Gazdasági felzárkózásunk akkor válna lehetségessé a legfejlettebb országok „teljesítményéhez”, ha mi gazdagodnánk őrajtuk, és nem ők mirajtunk. Hogyha mi tulajdonítanánk el az általuk megtermelt profitot, és nem ellenkezőleg. Ám ez sajnos nem lehetséges…
Mint a közmondás tartja: „Az erősebb kutya szaporodik.”.
A pénzfolyam egyhangúan keletről nyugat irányába tart.
Még ha valós is a Kormány legmagasabb tisztviselői által kérkedve állandóan hangoztatott pénzügyi adat, miszerint évente 4 milliárd euró tőkebefektetés érkezik Magyarországra, akkor is beláthatjuk: ennek kb. a 8-szorosa (nyolcszorosa) megy ki évente az országból.
Ez nem felzárkóztatás, hanem folyamatos kivéreztetés.
Vác, 2006. január 4.
Czike László
|