Czike László
Orbán Viktor szupersztár
történelmi esszégyűjtemény
Vác, 2004. december
A dimenziók megnyílnak
A jelenségek a világegyetemben - így a Földünkön is - egymással egyetemes és kölcsönös összefüggésben, sőt, meghatározottságban állanak. Egyaránt érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre, hiszen az ember a természet része.
Ray Bradbury egyik novellájában ‘történik’, hogy az időben évmilliókat vissza-utazó őslényvadász-expedíció elővigyázatlan tagja letér a kijelölt ösvényről: noha akaratlanul, de eltapos egy éjjeli pillangót. Mikor visszatérnek a saját jelenjükbe, ‘mindent változatlanul’ találnak, - egy kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnökválasztás nem az általuk ismert, hanem azzal éppen ellentétes eredményt hozott: a konkurens jelölt lett az elnök. A lepke elpusztítása visszamenőleg meg-változtatta a múlt egészét, a módosult történelem pedig ‘egy kissé’ megváltozott jelenhez vezetett!
Lehet, hogy egy elővigyázatlan időutazó (vagy a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényről letérve a múltban Magyarországon is eltaposott valamit?!
******
A társadalmi-politikai változások is objektíve meghatározottak.
Ha mégsem láthatjuk azokat pontosan előre, annak nem az az oka, mintha a vak-véletlen irányítana mindent - vagyishogy nincsen determináció -, hanem sokkal inkább az összetevők nagy száma, és kölcsönös egymásra hatásuk bonyolultabb érvényesülése: a végeredmény, az összes hatások eredője normális agyvelővel vagy komputerrel már nem számítható ki.
A történelem több példát is produkált, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a körülmények kedvező (?) összejátszásában előre meglátta a jövőt. Például Nostradamus, vagy a szintén francia Jules Verne.
A modern világirodalom legdöbbenetesebb, legaktuálisabb regényciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak eredeti folytatása. A véget érni nem akaró cselekmény-fűzér vissza-visszatérő főszereplője Hari Sheldon (a ‘mi’ leleplezős, rendszerváltó Tőke Péterünk - alias: Peter Sheldon - tőle kölcsönözte írói álnevét) a hírneves történész-professzor, az intergalaktikus politikai tanácsadó, aki a modern szociológiát/politológiát a matematikai/statisztikai vívmányokkal (mint új módszertannal) ötvözte, majd ezt az „Öszvér”(a regényciklus negatív főhősének a neve)-tudományt - a pszicho-históriát - kora politikai problémáinak megoldására, a lehetséges/szükségszerű jövő feltárására alkalmazta, a galaktikus válságkorszak lerövidítése érdekében.
Isaac Asimov műve - modernkori prófécia. Megjósolja, hogy idővel a jövendő-mondáshoz nem kell majd transzba esni, különböző rituális hókusz-pókuszokat végezni; ‘elég’ lesz, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen elemzi a múltat és a jelent, és mintegy modellezi, szimulálja: kiszámítja és megoldja a jövő titkát.
A próféták kivételesen erős akaratukkal felfokozzák a képzeletük térerejét, így képessé válnak a távoli téridőből - a jövőből - folyamatosan érkező értelmes jelek érzékelésére, felfogására, dekódolására; a bennük rejlő üzenetek megfejtésére és értelmezésére.
Sándor András a következőket írta a Püskinél 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" című könyvének 179. oldalán:
"A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülő) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világ-elit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretű struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (a nemzeti célok el-tüntetését), és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen. A ‘skinhead’-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és időszerűtlen állapotában, és ezzel a merőben új, globális fasizmus számára álcázási lehetőséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, vala-mint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak; a XX. század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornáknak a kizárólagossá tételével globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva ezzel Hilferding ‘generálkartell’ látomását.
Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincsen demokrácia? Miért válik, válhat a demokratikus intézményrendszer erőszak-érvényesítő mechanizmussá? Miért is nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a globális fasizmus kora, - bárminek hazudják is világcsászárokká vált tőzsde-hiénák. A sajtója és a tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) minden ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, kilátása a halál. S az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti őket: az öngyilkos terrorba. A Föld íme az Antikrisztus kezébe adatott, aki az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, - mint a pelyvát fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetőségünk, mint lárvaarcunk alatt megőrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét."
Mert (hamarosan) eljön az idők teljessége, a beteljesedés, ami még mindig nem a világvége.
Az élettelen-fakó bábokból tavasszal hirtelen gyönyörű pillangók lesznek.
A frissen-kelt pávaszemek részegen csaponganak az áprilisi szélben.
Eljön a karácsonyi újszülött, hogy érettünk beteljesítse keresztáldozatát: Soros, a Vörös Cégér, a Vörös Ördög, a Róka, a Hálózat, az Aranyborjú ellen.
A Húsvétkor feltámadó Krisztus üdvözült, pünkösdi teste fenséges pillangóként repül ki bábjából, a torinói lepelből - a tekintete szilárd: jóságos, de kőkemény.
Az idők vége felé minden dolgok is - feledve és feladva rejtőzködésüket - azzá válnak, amik valójában.
Rabszolganépek támadnak fel: a Sátán birodalma darabjaira esik szét.
A gyarló ember gyakran elrejti valódi arcát, bebábozódik, kódolja írását, sőt, a gondolatait is. Pedig valójában az ezerszínű Világ, az izgalmas Valóság az, ami sorsszerűen kódolt. Tényei dekódolásra, leleplezésre várnak.
Sándor András (= 1997.) pedig nagyon értette a Világmindenség működési elvét; pontosan tudta, hogy itt, a Földön Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást.
A halálosan - gyógyíthatatlanul - bűnös ember elkárhozik.
A gyarló emberi lelkek a bűnbánat és a bűnbocsánat révén, rövidebb-hosszabb purgatóriumi fogság után, üdvözülhetnek.
A lelkiismeretlen emberek túlvilági sorsa előttem ismeretlen.
Az egyenes gerincű emberek üdvözülése nem diszkrét esemény - mint például a halál -, hanem olyan töretlen folyamat, amely gyakran már az evilági életükben fokozatosan végbemegy.
A próféták viszont már eleve üdvözülten jönnek erre a földi világra.
A testi erejüket gyorsan felőrölve, apránként próféciáikba pazarolják.
A próféciák, a jövendölések lepkék. Szárnyra kelnek, majd elillannak.
Ha a lepkéket összegyűjtjük, sorba állítjuk: megnyílnak a dimenziók.
A törésvonalak szélén egyensúlyozva haladunk a pokol egyre mélyülő bugyrában. Kétoldalt elhúznak mellettünk az Apokalipszis lovasai...
Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyző-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), vagy nemzetközi konspiráció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyar-országot!); - de a csomagba tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik...
Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette.
Miután fű alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált! - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszer-váltásból és a globalizációból nekünk csak ez jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyar-országon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi globalizáció, integráció céljával...
Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Hol volt ‘a fejlődés görbéjének extrém inflexiós pontja’, ahol még más irányba is fordulhattunk volna, látva a veszélyt?
Ezekre a kérdésekre is keresem a feleletet publicisztikáimban, melyekkel egyszer s’ mind visszatekintő történeti elemzést, választ is szeretnék nyújtani és adni arra a legégetőbb alapproblémára, miszerint: Mi a fontos ezen a világon, a pénz vagy az ember, az emberi lélek? Kevesek olcsó sikere vagy sokak örök üdvössége?!
Kezdjük az elemzést, mindjárt az események viharában, a dolgok legközepén!
Orbán Viktor a magyarországi rendszerváltás - kényszerpályán a jövő! - egyetlen kulcsfigurája. Szupranacionális ‘építési tervrajz’ alapján kinevelt janicsár ő, vagy a világmagyarság legutolsó esélye, reménysége, a szakrális király ígérete?
Hatalom és forradalom
Az istenfélő, a keresztény ember nem nagyon tud mit kezdeni a földi hatalommal; nehezen, vagy sehogyan sem igazodik el a politika útvesztőiben. Krisztus országa nem evilági, a napi politika pedig nagyon is az: a hazugság, az ármány, a cselszövés művészete. A hatalom állandó kísértés egyre nagyobb bűnök elkövetésére.
Idézet Czike László és Sándor András (= 1997) levelezéséből:
Czike László (1996. XI. 8.): "Krisztus óta legmodernebb vallás a kereszténység, ám minden egyes ember szuverén joga, ha 'vallásilag más' kíván lenni, vagy ha meg akar maradni az egyistenhitnek egy történelmileg ősibb szintjén. De ahhoz senkinek/senkiknek nincsen joga/joguk, hogy egész nemzeteket vagy országokat a liberális hitetlenség mocsarába süllyesszenek, - illetve pénzzel, erőszakkal és agymosással a hitetlenséget tegyék kötelező és intézményes világvallássá. Ez a szellemi terrorizmus = fasizmus!
Amennyiben hihetünk Czére Bélának; már a waterlooi csata kimenetelét sem a résztvevő népek vagy hadseregek hite, érdeke, igazsága vagy ereje döntötte el, hanem valami egészen más erő. Már a Francia Forradalom sem volt tiszta ügy: sokkal inkább a Sátán felemelkedése, mint az egyén, a népek vagy az Ember kvázi-öntudatra ébredése. Rövid konszolidált időszakok után mindig újra, meg-erősödve tér vissza a Sátán uralma. Ennek a borzalmas folyamatnak méltó vég-kimenetele a XX. század története. E században már egészen rövidek, és egyre rövidebbek a viszonylag csendes, ‘haladónak’ tűnő időszakok. A kommunizmus létrejötte és őrülete, a hitleri nácizmus rémtettei: mind teljes egészében a Sátán elképesztő ütemben koncentrálódó hatalmának megnyilvánulásai. A holocausttal is a Sátán Krisztus kereszt-áldozatát, és annak összes valódi eredményét akarta egyszerre megsemmisíteni, ami hajszál híján sikerült is neki. Mindezek után a kettős - valójában egységes - USA-SZU világhatalom látszólag csendes (hideg-háborús) évtizedeiben, a "dialektikus békeharc" leple alatt észrevétlenül újból felnövekedett a Sátán.
A szemünk láttára, mégis láthatatlanul felcseperedett az Antikrisztus, létrejött a pénz kizárólagos rémuralmán alapuló társadalmi rendszer, - beteljesült Orwell rettenetes látomása. Összeomlott a szovjet birodalom, csak azért, hogy az USA irányításával az egész Földön egyeduralkodóvá válhasson a liberális (!) világ-kommunizmus. A magyarországi rendszerváltás volt a világesemények fókusza, talán az egyik utolsó esély (lehetett volna), hogy ez a földi világ esetleg teljes egészében mégiscsak elkerülhesse a közeledő Armageddont, az Apokalipszist. Az SZDSZ kétségtelenül ‘rendszeridegen párt’ a politikában. De szerintem választói érdekeit képviseli - a kozmopolita világpártét. A magyar választók minimum 10-15 százaléka ugyanis a kozmopolitizmusban, a világkormány korlátlan magyar-országi uralmának megvalósulásában érdekelt. Nehezen is írom ezt le: de való-színűleg sokkal erősebbek, mint mi, nemzetiek. Mit lehet tenni?! Kollaborálni, besáncolni, vagy harcolni utolsó leheletünkig: vállalva az esetleges ‘értelmetlen’ mártíromságot. Krisztus felvilágosított bennünket, hogy országa nem e világról való, valamint hangsúlyozta az élet szentségét. Sohasem mondta, hogy mindenki köteles lenne követni az Ő keresztáldozatát, pláne nem bíztatta az emberiséget a kollektív öngyilkosságra. A Sátánt az egyén csak a horrorfilmekben győzheti le; valójában a Sátán egyedüli méltó ellenfele az Isten. Ha istenes életet élünk, Isten bennünk lakik és nem engedi belénk költözni a Sátánt, védekezni tehát képesek vagyunk. De a Sátánt transzcendens értelemben megtámadni és legyőzni egyedül Isten képes, ez az Ő privilégiuma. Más dolog az Antikrisztussal dacolni; - ővele talán érdemes és lehetséges. Súlyos dolgok ezek, mindenki a lelkiismerete szerint dönti el, konkréten mit csinál. Túl sokat nem lehet ugrálni. Képtelenség békében együtt élni a multinacionális cégekkel, a multikultúrával, a másság-kultusszal, a Coca-Colával, az AIDS-szel, a Hit Gyülekezetével, az Internettel s eközben meg-próbálkozni kirekeszteni életünkből a világpénzt, a világkormányt és mindenütt hangyaként nyüzsgő ügynökeit."
Sándor András (1997. I. 17.): "Az elkeseredésed érthető, de nem célszerű. Kb. 1942-től Magyarországon minden tisztességes írónak tömve voltak a fiókjai. Ezt itt meg kell szokni, vagy meg kell szökni, - de ma már ez sem lehetséges, mert nincsen 'szabad világ'. Az egész világ fogoly. Én is azon veszem észre magam, hogy mindinkább egy saját belső szabad világot teremtek magamnak és baktatok kifelé a nagy Babilonból, holott ezt az apokaliptikus felszólítást a kifutásra még 1994-ben sem tartottam aktuálisnak. Tegnap este láttuk a Hon-foglalást. Vegyes érzelmeim vannak. Kamerával festett, nagyon szép mozgó freskó, de meglátszik, hogy nem volt pénz elég statisztára, és így ötven magyar hajtotta végre az egész honfoglalást. Kár volt Árpádot egy taljánnal játszatni, aki, ha megfeszül, sem tud magyar lenni. (Miért is tudna?) Zenei struktúrája nem pentaton, és így nem korhű. Feleségem a szememre hányja, miért keresek csomót a kákán. De hát ez olyan káka, mely tele van csomóval, legfeljebb úgy tehetek, mintha sima lenne. Mindazonáltal nem lehet eléggé hálásnak lenni a készítőinek, Isten áldja meg őket. Megtették, amit csak tudtak. Bethlen Gábor módjára kell politizálni. Ha a magyar túléléshez épp törökön keresztül visz az út: Isten neki, fejedelemmé választatom magam a török katonák gyűrűjében, csak én tudom, hogy sohasem a szultánt fogom szolgálni (de hadd higgye).”
Czike László (1997. I. 31.): "Amit Bethlenről mondasz, az nagyon érdekes és mélyen igaz - egyesekre. Ez lelkialkat, személyiség, valamint idegi tűrőképesség kérdése - legfőképpen jó gyomor kell(het) hozzá. De nem hiszem, hogy én képes lennék effajta intellektuális/taktikai kettősjátékra. Sohasem tudnám hitelesen elő-adni, hogy sztárolom és híven szolgálom az - esetleg Orbán Viktor nevű - fiók-diktátort, miközben valójában másként gondolkodom, más célok mozgatnak, és talán egyébként sem hiszek az egészben. Az a baj, hogy én alapjában véve nem hiszek sem a monarchiában, sem a demokráciában, sem a liberalizmusban, - de persze anarchista sem vagyok. Egyedül Jézus Krisztusban hiszek, az Ő országa azonban nem e világról való. Csak végszükség esetén születnek olyan uralkodók, akik nemesek és népiek is egyszerre, akik tudván-tudják, hogy uralkodásuk leg-fontosabb célja az ország első embereként is Isten szolgálata. Sajnos, Mátyások ritkán születnek. A jelen Magyarországának igazi nagy kérdése éppen ez: vég-szükség áll-e fenn? Mert ha igen - a helyzet nagyon így fest! -, akkor kell egy Mátyás, és ezért lesz is egy Mátyás. Isten - Deus ex machina - nem irányítja közvetlenül a világtörténelem folyását, viszont konvergensre tervezte az egészet! Az emberi társadalom fejlődésében - mint ahogy már a koacervátum-cseppben is ott szunnyad a radiális energia: az Élet! (Chardin) - a meghatározó törvény-szerűség a közeledés Jézus Krisztushoz, Istenhez, a kollektív üdvözüléshez. Na-mármost lehet, hogy túl hirtelen és merész logikai absztrakció, de én kizártnak tartom, hogy Isten általában is lemondjon a nemzetek sokféleségéről, konkréten a magyarságról. Francis Fukuyama nem volt egészen hülye, amikor azt írta, hogy a liberális demokráciák megvalósult világhódításával véget ér(t) az emberi történelem. De nem tudta, hogy mit írt le! Az emberi történelem első szakasza Krisztus megszületéséig tartott. A második szakasz - a Fukuyama történelme - Krisztus újabb eljöveteléig tarthat. A liberális demokrácia dominánssá válása, megvalósult világuralma szükségszerűen az egyközpontú, centrális hatalmú, egységes világállam kialakulásához vezet, amely elkerülhetetlenül a népek, a nemzetek olvasztótégelye lesz. Ez ellen lehet, és kell is küzdeni - Isten nekünk talán éppen ezt szabta próbatételül! -, ám a tendencia végérvényes. Aki a zúgó-habzó áradatban kapálózva-evickélve érzi-hallja a közelgő zuhatag (a vízesés) moraját; tudja, hogy nincs kiút, és ezért kétségbeesésében káromkodik, szidni kezdi Istent, majd a felesleges rugdalódzás erőfeszítéseitől kimerülve eszméletét veszíti - annak hite kevés, az a Biblia szavaival élve kicsinyhitű. Amikor minden remény elveszni látszik, amikor minden küzdelem reménytelennek tűnik, amikor az Antikrisztus hatalma delelőre hág és a nemzetek már feloldódni látszanak a Coca-Cola olvasztótégelyében, amikor a Fukuyama történelme véget ér: akkor másodszor is eljön Jézus Krisztus.
A feladatunk éppen az, hogy "egy újkori Mátyással" az élünkön megmentsük a magyarságot, hogy az még létezzen, amikor Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Még nem egészen értem, hogy ez az egész miért fontos, de tudom, hogy igazam van. Talán azért, mert az üdvözülés misztikus hierarchiájában valami módon külön-külön is létezik az egyéni, a páros, a családi, a nemzeti, valamint a kollektív emberiségi üdvözülés is."
Sándor András (1997. III. 12.): "A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohase’ tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét előttről eredt. Kihalt, azután Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba. Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is megbánták és rögtön mentek Lengyel-országba királyért, azután Bécsbe (mert Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, - a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengő ritteréről, Otto von Habsburgról mindig a Deák Ferenc beköpése jut eszembe: 'Akinek a szél lefútta a kalapját, az nem tud olyan méltóságteljesen futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.') Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl newyorki lakását sem), elnökké választatván magát (egy prezidenciális rendszerben): ide a rozsdás bökőt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózon-pajzsra is emelvén. Fő, hogy nem hazulról való, és nem kell megpukkadni az irigységtől: mért ő, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az előszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínű gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, annál is inkább, mert ott is van 'kácá'-ja."
Czike László (1997. III. 16.): "Ne haragudj, de egy kicsit vitatkoznom kell Veled! Nem hiszem ugyanis, hogy a magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Inkább azt gondolom, hogy a magyarság - mint hagyományos pusztai nép - hosszú évszázadokon át problémamentesen és kiválóan megoldotta a saját vezéreinek folyamatos utánpótlását, ami a kárpátmedencei letelepedést követően sokkal nehezebbé vált, hiszen megváltozott, új követelményekhez, módszerekhez kellett igazítani a nép vezetését. Fel kellett építeni az európai feltételeknek meg-felelő államot, melynek megteremtésében, működtetésében a magyar nemzetnek és vezetőinek nem volt tapasztalata. Ezzel együtt a magyarság a természetes ki-választódás révén olyan királyokat és vezetőket termelt ki magából, mint pl.: Szent István, IV. Béla, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Rákóczi fejedelem, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Nagy Imre, stb. Hunyadi Mátyást kifejezetten közvetlenül a magyar nép választotta királyává, és egyáltalán nem választott rosszul. A tréfát értem, de Sorost szerintem soha nem emeltük volna ózonpajzsra!"
Sándor András (1997. III. 19.): "Fiatalon pl. Fekete Gyula is, én is komolyan hittünk a kollektivitás elsőbbségében az emberi csoportkultúrában. Mi abban nőttünk fel, hogy 'énekelje el a keresztyén gyülekezet' (református liturgia), és nem abban, hogy 'énekeljétek el, keresztyén atyámfiai'. A két szélsőség a köz-gazdasági szférában egy gúzsba kötött, börtönbe zárt nép belső impulzusait fejezi ki. Mikor pedig a márianosztrai, meg a váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk és ezzel fellármáznunk a világot, - a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom: 'jönnek a jenkik a csokoládéval'."
Czike László (1997. III. 16.): "Ez a koalíció már régóta láthatóan - ulti-nyelven - betlit játszik, legfőbb célja, hogy a 'korgó gyomrok forradalma' kirobbanásának időpontját áttolja a következő ciklusra. Torgyán és az FKgP kiválóan alkalmas a bűnbak szerepére, néhány hónap után hatalmasat bukhatnak, és így a vállukon elviszik a spontán népfelkelés balhéjának teljes ódiumát. Ezért aztán ha Orbán Viktornak van egy csöpp esze, sohasem lép koalícióba az FKgP-vel. Ha mégis, akkor együtt buknak: és szinte azonnal visszatér a kommunizmus, ahogy szokott. Ezek a valódi realitások, illetve a valós veszélyek. Két megalapozatlan, zavaros, irreális - sőt, ellentétes! - gazdaságpolitikai koncepcióból semmilyen vegyítési arányban nem lehet egy jót összeötvözni."
Sándor András (1997. III. 19.): "Már az Egri Dohánygyárban megmondtam: Kádárék arra játszanak, hogy az utánuk következő garnitúra vigye el a balhét. Nos, Antallal el is vitették. Most másodszor akarják megcsinálni ezt a bamba magyarokkal. Aknamező-telepítés ostoba magyarok számára, akiknek mindent megér, hogy 'egy nyáron át táncoljanak'. Én megint csak azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott. Az viszont igaz, hogy a kivételes pillanatokban (pl. honfoglalás, török invázió, német invázió, forradalom, modernizálódás-polgári átalakulás) kinőttek a nemzetből hivatott vezetők. Nagy Imre, sajnos, nem az volt. Őt a körülmények sodorták oda, jó-indulatú volt, de nem vezér. Az volt viszont Hunyadi János, Zrínyi, Kossuth. Igazán hiteles könyv 1956 történetéről nincs. Ha mindet elolvasod, amit róla írtak, összerakhatsz magadban egy képet.
Sándor András (1997. IV. 10.): Stumpf István azt mondta Csurkáról a Magyar Nemzetben, hogy a számára olyan, mintha a kis csapatával, egy nemzetiszínű zászlóval csak állna a barikádon és tüzelne, miközben a globális pénzmaffia tankjai már körülvették a barikádot. Mindig 48-as voltam, s több negatívumát soroltam magamban 67-nek, mint pozitívumát. (...) A 48-asság egyfajta alkat. Csurka is 48-as, csak ő türelmetlenebb, mint én (noha én sem vagyok éppen a türelmesség emlékműve). Az is lehet, hogy anakronisztikusak vagyunk, de 60 éven túl az ember már nem tud gyökeresen megváltozni. Vannak persze vén-lányok, akik idősecskén is vőlegényváró menyasszonyok. No de itt nem is arról van szó, hogy lehet-e kiegyeznie két erőnek, amely nem bír egymással. 67-ben két keresztény társadalomról volt szó (tehát azonos neveltetésűekről), amelyek közül az egyik fölényben volt, de mégsem akkorában, hogy lemondhatott volna a másiknak a támogatásáról, nála erősebb ellenfelekkel szemben. Most más a helyzet. Az egyik meg akarja ölni a másikat, amely ki van szolgáltatva neki."
Czike László (1997. IV. 13.): "Abban tökéletesen igazad van, a megalázottság egy bizonyos fokán túl - vagyis 'bármi áron' - bizony már nem érdemes élni sem. Aki teljesen elveszíti az önbecsülését, az undorító véglényként éli le hátralévő életét. Ilyenkor mindig a Spartacus jut eszembe, akiben a megfelelő pillanatban azonnal 'feltámadt' a téli álmot szunyókáló emberi önérzet. A várva várt meg-felelő pillanat eljöttéig csak a biológiai élnivágyás, az alvó életösztön működött a látszólag reménytelen jövőjű rabszolgában. A hangsúly a 'megfelelő' szón van. A mostani pillanat nem megfelelő. Gyakran idézik Antall József híres mondását: 'Tetszettek volna forradalmat csinálni!'. Békés polgárok ugye nem akarhatnak forradalmat. Antall József beteg-cinikus hangsúlya a 'tetszettek volna' kitételen lehetett: ugyanis, ha nem tetszettek, akkor most már tessék tisztességesen végig-csinálni az ún. 'békés rendszerváltást'. És, mivelhogy nem tetszettek - hiszen az urak a forradalom lehetőségétől is finnyásan elfordultak! -, hát tessenek vég-érvényesen letenni róla. Ez az! A megfelelő pillanat tovaszállt, akár egy szabad madár... Nem hiszem hát, hogy tévednék: Antall 'profi' volt, Csurka csupán jó-szándékú, ám önfejű 'amatőr'. Antall nyilván 'ki volt képezve' arra, hogyan kell ügyesen manőverezve elkerülni a forradalmat, - Csurkának forradalom-csináló 'képzettsége' nincsen. Határozottan az a véleményem, hogy a forradalmakat a történelemben minden esetben művileg gerjesztik, vagy 'menet közben' ülnek a nyakára (pl.: Lenin, Kun Béla, Szamuely, Rákosi), folyamatosan manipulálják és irányítják (mint: Robespierre és Danton), majd a végén szépen el-és vérbefojtják (lásd: Windischgraetz, Haynau vagy Kádár). Jézus volt a történelem egyetlen forradalmára, akinek a forradalma közvetlenül nem fakasztotta sűrűn ember-társai vérét, 'csupán a sajátját' ontotta az Isten báránya, érettünk, emberekért. Embervért ontani senkinek nem állhat jogában, mégoly' magasztos célokért sem. A forradalmár többnyire ártatlan ezrek vérét áldozza fel a saját maga által el-képzelt eszmékért, ám az ideái vajmi ritkán igazolódnak. Egy rabszolga-népnek ‘történelmi joga’ (akár még évszázadokon át is) jóhiszeműen 'bárgyúnak' lenni/ maradni, senkinek sincs joga önkényesen, önhatalmúlag vagy rossz időpontban forradalomba vinni őt! Bármely nemzet alapvető feladata - joga és kötelessége - át-és túlélni a történelem viharait. Nem juthat el Istenéhez az a nemzet, amelyet éppen nyughatatlansága miatt irtanak ki. A rabszolgaság 'jobb', mint a halál. A magyar tipikus rabszolganép, mert nem tud uralkodni másokon, hisz még saját magán sem (kiemelés: Tőled). Nem az a kérdés, hogy rabszolgák maradjunk-e, hanem az, hogy: ki alatt, és milyen körülmények között?"
Sándor András (1997. IV. 17.): "Örülök, hogy jó szándékúnak látod Csurkát. Ez most már széltében így van (ezt már csak a leghisztérikusabb judeo-nácik vonják kétségbe, akik az akasztását követelik egy halálbüntetést nem ismerő országban, no meg Surján, a derék keresztény); most már csak amatőr, kor-tévesztő, sajnálatra méltó hibbant. Ez már haladás. Lehet, hogy Antall 'profi' volt (ámbár ezt kétlem), de igaza Csurkának volt, az amatőrnek. A politikában az amatőrök tisztességes emberek, míg a profik szélhámosok. 'Mondjátok meg annak a rókának!' - üzente Jézus Heródesnek. Majd amikor megítéltetik egy-szer a kor, a kortévesztők fognak igaznak találtatni, mert a kor Isten-, ember- és életellenes volt. Ha pedig így van, akkor mi sem természetesebb, mint meg-tagadni az Isten-, ember-és életellenes kort. Ne haragudjál, de a forradalom nem azonos a vérontó lázadással. A valóságos forradalmak nem mások, mint az ugrásszerű bekövetkezései egy gyökeres változásnak, amely a régi rendszer burkában megért. Vérontást mindig csak a régi rendszer kedvezményezettjei kezdeményeznek (bécsi kamarilla, Gerő, Zsukov, stb.). Kétségtelen, nálunk most nincs forradalmi helyzet, csak elkeseredés és rossz esetben törés-zúzásra való hajlam, türelemvesztésből eredőleg. Ez nagyon rossz lenne. No persze, könnyű nekem. Akkor válna el az izé a májtól, ha most lennék 50 éves!"
Miniszterelnöki mozaikkép
Kiből lehet miniszterelnök, - kiből nem?
Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?
1.
Gazdaságtörténeti visszatekintés
Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdődött; - előzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idő tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.
1968-ban megkezdődött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetőségét rombolta szét, - anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac előnyös hatásai erőteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.
Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerűsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erőegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képződmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi előnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...
1971-1972-től egyre erősödő ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra évi 30 % fölé nőtt, minek egyenes következménye többek között a bank-kamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.
1968-1975. között korábban soha nem látott mértékben nőtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nőttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentősen bővült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.
1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás is?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nőtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelődött.
Mivel ez a folyamat tartósan és visszafordíthatatlanul zajlott, 1978 és 1981 között felborult Magyarország külkereskedelmi, és ezzel fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...
1977-től megkezdődött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az első szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése után (1988-tól) viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.
1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása.
A fizetési mérleg és a költségvetés növekvő deficitje következtében az állam bel-földön is kezdett eladósodni a bankoknak, külföldön pedig - a Magyar Nemzeti Bank közvetítésével felvett hitelek miatt - elsősorban a Világbanknak, a Nemzet-közi Valutaalapba (IMF-be) történt belépésünket követően.
1982-1989-ig Magyarország bruttó külső adóssága elérte a 20 milliárd USD-t.
Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettől kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.
A rendszerváltás (1990) a nemzetgazdaságban valóságos kataklizmát idézett elő. 1996-ban a külső adósság 35 milliárd USD-ra nőtt; - miközben a GDP jó, ha elérte az 1989. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökkent, a beruházások (a hitelek és befektetések) pedig a termelő ágazatokban 3 évre (1993-1996) gyakorlatilag megszűntek.
Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdődött, kb. 1988. táján. A privatizálható társadalmi vagyon értéke hozzávetőleg 6000 Mrd forintra (60-70 Mrd USD-ra) volt becsülhető 1990-ben, mikortól a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett.
A cél a külső államadósság privatizációs bevételből történő visszafizetése volt.
1993. végéig lezajlott az állami vagyon több, mint a felének a magánosítása; - ennek ellenére a külső és belső államadósság folyamatosan tovább nőtt.
1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költsége már meghaladta a vagyon-értékesítés árbevételét (!).
1995-ben felgyorsult az állami vagyon - főként közszolgáltatók portfoliójának - értékesítése: a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent. 1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti majd még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nő.
A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehető csúcspont után és óta folyamatosan csökkent - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhelt.
A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, pedig a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékű költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe.
Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következő csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság és a nép; illetve esedékes éves adóbevallása kitöltésére, újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerű magyar állampolgár...
2.
A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök
A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetője Magyar-országon hagyományosan a kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelő személyiségű miniszterelnököt, aki az idők szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelő embert, - majd elő-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor viszont fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elő.
A válság egy rendkívüli állapot; - így a válság-korszak rendkívüli személyiségű miniszterelnököt "teremt elő", illetőleg követel a helyzet megoldására.
Bizonyos értelemben "lehangoló" lehet az a történelmi helyzetelemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - azonban meg kell ismernünk a valódi össze-függéseket...
Magyarországot 1982-től az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek, és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékűvé silányul fizetőképességünk látszatának megőrzésével szemben, - akkor az ország végzetes betegségben szenved és közeledik a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bűzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban működő egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...
Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepő is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat és nem illúzió: viszonylagos, ám valóságos jólét volt. A növekedés alapjait dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, mely a reálbér, az életszínvonal emelését is lehetővé tette.
Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezőjére fordult! Külkereskedelmi cserearányaink romlani kezdtek, - a világpiaci árarányok ettől kezdve csak a magyar gazdaság növekvő hátrányára változtak...
Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta; - pénzügyi tranzakcióink, hitelfelvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink mind egyszerre csődöt mondtak...
Először még a világméretű olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "előre ki-számíthatatlan" árhatásai gyűrűztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott előre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnali, kivédhetetlen és nagy összegű károkat okozott Magyarországnak.
Miáltal természetesen állandóan nőtt a gazdaság hiteligénye, amelyet az amúgy is éppen jótékonykodni vágyó nyugati hitelezőink korlátlanul ki is elégítettek...
Eladósodtunk; - a jólétnek pedig mindenestül egycsapásra vége lett.
Történt mindez úgy, hogy a magyar gazdaságban, belül semmi sem változott, nem romlott el! Mintha csak a magyar munka értéke, a "magyar részvény árfolyama" érthetetlenül-sorsszerűen és nagy hirtelen elkezdett volna zuhanni egy misztikus-átláthatatlan nemzetközi tőzsdén! Mintha csak a magyar gazdaságot ‘egyetlen borgőzös éjszakán’ mindenestül elkártyázta volna valaki; anélkül, hogy a benne élők ebből valamit is észrevettek, megértettek volna! Később persze elmesélték nekik...
Cserearány-romlás!
Világpiaci olajár-robbanás!
Nemzetközi tőzsde!
Valutaárfolyam-spekulációk, nyíltpiaci tőke-és hitel tranzakciók!
Világbank és Nemzetközi Valutaalap!
Adósság-csapda!!!
1989-1990.: R E N D S Z E R - V Á L T O Z Á S !
Lett egy csomó politikai pártunk, - az addigi EGYPÁRT helyett.
De a lényeget tekintve mi változott?
Az adósságcsapda-korszak (1982-től) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják, - "kezelik" az adósságot. A helyzet folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Az országból pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az ‘értéktelenné’ vált magyar munka, az export-termékek özöne, a kamatok, a pénz (forint és valuta), a természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az okos emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, illetve minden, ami csak mozdítható.
Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis száz-dollárosok, a népbutító és család-tönkretevő liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mesterséges szemét, a környezetszennyező technológiák, a kóbor és a karvaly tőke, a McDonald's, a NATO és az IFOR, a rave és a techno (zene), a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blőd műhold-adások, az ukrán, az orosz, és a ki tudja még milyen maffia, stb.
A valódi termelőtőke, a stratégiai befektetők nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rablótőkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és "értelme".
Nemsokára tehát nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.
(Persze; pl. akváriumot is így szoktak tisztítani: kiemelik belőle, ami használható, megtartható, ép és egészséges, s még értékes, - azután fertőtlenítik, kiürítik, majd folyó víz alatt jól kimossák az egészet...)
Az adósságcsapda-korszakban bármely párt kormányának bármelyik miniszter-elnöke mindig kényszerpályán mozgott - mindegyik ugyanazt csinálta -, de nem csak a mozgástér beszűkülése miatt, hanem szubjektív (személyiségi) okokból is.
A korszak legutóbbi jelentősebb miniszterelnökei (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula) mindenekelőtt a hatalmat szerették megragadni és gyakorolni; - más és más értelemben ugyan, de egyformán kiválasztottnak hitték magukat. Hivatalukat ‘küldetésnek’ tekintették, és ebben nem is tévedtek...
A magyar nemzet szolgálatához azonban nem rendelkeztek elég hittel, erővel, bölcsességgel és alázattal; - azt gondolták: ők eleve felkent pásztorként terelgetik az egyszerű népet az ismeretlen Kánaán felé. De a legnagyobb baj talán az volt, hogy nem ismerték fel az őrvény gyorsuló szívó hatását, a közeli zuhatag hangját; így a fokozódó válság megoldására nem rendelkezhettek megfelelő koncepcióval.
Nem volt semmilyen használható koncepciójuk.
Ezért jutottunk el mára már majdnem a tévút legvégére.
Más megközelítésben: végleg véget kell vetnünk az "öröklött" és önhitt miniszter-elnöki paternalizmusnak!
Néhány példa, mire is gondolok:
-
Grósz a saját uralma egyetlen (rettegett, fenyegető és nem kívánatos) kvázi-alternatívájaként a „fehér terror” rémlátomását vázolta fel; - ő már nem él, és még csak vörös terror sincsen, nemhogy fehér.
-
Németh miniszterelnöksége vége felé is felröppent valamiféle rejtélyes sajtóhír egy „készülő merénylet” állítólagos leleplezéséről, amiről aztán többet soha-sem lehetett megtudni. (Egyébként Németh volt a legkevésbé paternalista - de nem is volt kifejezetten "küldetéses" miniszterelnök.)
-
Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt volna lenni, továbbá "keresztény Magyarországot akart", mivel „csak annak van jövője”, - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Ezzel szemben Antall meg-halt, az országhatárokon belül még mindig csak 10,5 millióan vagyunk, viszont Magyarország közel ezer éve keresztény, és egy ideig talán még az is marad. A politikai örökség viszont elillant, mint a kámfor. Mindenki másként értelmezi.
-
Horn ‘kezdte’ egy "kv
AJÁNLOM AZ OLDALT
