Rendszerváltó szabadkőművesek

 

Óh, azok a titokzatos, csodálatos szabadkőművesek!

Mindenki/bárki beszélhet róluk, de senki sem tudja, kik azok és mit csinálnak. Mert a legnagyobb titok – ugyebár -, hogy kik is azok, kik is ők, mit csinálnak, és miért teszik, amit tesznek, ha egyszer hivatalosan nem is léteznek…

 

Először a címről

 

A cím legalábbis egy „tripla” paradoxon. Legfőképpen a „hivatalos” mainstream álláspont szerint - még „az ellenkezője sem” igaz…

Nos, nézzük, mi minden miatt nem lehet valós a választott cím!

 

1. Magyarországon nem történt rendszerváltás. Csak „papíron”.
2. A szabadkőművesek vagy nem is léteznek, vagy ha mégis – a po­litikával nem foglalkoznak. (Ezt ők deklarálják magukról.)
3. A meg sem történt rendszerváltást tehát nem csinálhatták a nem is létező, vagy a politikával „hivatalból nem foglalkozó” szabadkőművesek. Csak valaki más(ok), vagy senki…

 

De mégis, valami azt súgja – a témához ez lesz a legjobb cím.

 

Miért éppen én?

 

Kérdésként felmerülhet a nyájas olvasóban: miért épp én írom ezt a tanulmányt, meg aztán az is: miért épp most? Nos, azért én írom, mert összefogóan én rendelkezem a mindennek megírásához szük­séges és elégséges ismeretekkel. Igen. Kiválasztottként arra az ön­ként vállalt szenvedésre, amit a mindezen ismeretek megszerzése jelentett az elmúlt 20 év során. Nem állítom, hogy csak én volnék tisztában ezekkel a tényekkel, s azt sem állítom, hogy a megérzé­seimmel nincsenek „megverve” rajtam kívül még legalább százan, magyarok. Csak annyit állítok, hogy aki mindezt sejti/tudja, an­nak egyrészt kötelessége, másrészt felelőssége is mindezt megírni. A többi tulajdonképpen jön, szinte önmagától… A legszebben ezt Drá­bik János, atyai jóbarátom fejezte ki: „Amit te, László, meg­írsz, azt sokan mások is tudják, látják. De nem írják meg, mert a leleplezésnek, a valóságfeltárásnak is vannak írott/­íratlan (kötelező) szabályai, amelyeket a mainstream újság­í­rók hallgatólagosan elfogadnak, és be is tartanak. Te azon­ban fittyet hánysz ezeknek a szabályoknak és megírod, amit igaznak gondolsz. Ennyivel több, amit írsz, a publi­cisz­tiká­nál.”

 

Miért épp most?

 

Mert most van itt az ideje.

Korábban még túl korai lett volna. Korábban még alig ér­tet­ték vol­na néhányan, ha mindezt megírom; az olvasók túlnyomó többsége talán szimpla agyrémnek minő­sítette volna mondanivalóm lé­nye­­gét. Nem jó érzés, ha az embert úton-útfélen „bolond”-nak né­zik; - ha csak kevesen adnak hitelt a szavaimnak, a következteté­se­im­nek. A személyem persze nem több, csak egy hiteles tanú. Ko­rábban egy­részt feleslegesen „áldoztam vol­na fel” magamat a sem­mi oltá­rán, nem értek még meg bizonyos fel­tételek. Az igazság ki­fejtésének – és a háztetőkről hirdetésének! – is súlyos elő­fel­tételei van­nak. Mostanra – bár rettenetes árat fizetve, de - „felnőtt” a tár­sa­dal­om egésze is ar­ra, hogy szembenézzen a szomorú valósággal. Ha túl korán tartod a tükröt valaki elé, szükségtelenül vad dolgok történhetnek. Esetleg megölnek, vagy a bírált személy lesz „öngyil­kos”; - netán­tán, mint már annyiszor, az éretlen társadalom egé­sze sodródik egy öngyilkos forradalom­ba, ami az értel­metlen halál – az „EUtanázia” – egyfajta kollektív változata. Ma már lényegében nincsenek ilyen veszélyek; már a kardfogú tigrisek is papírtigris­ként utálják saját magukat is, a nagy többség pedig olthatatlanul szomjazik az igazság megismerésére. Várnunk sincs már mire – a globális vagy nemzeti csodára, Csaba királyfira, a valódi rendszer­váltásra, a sültgalambra, mire?  A „király” immár meztelen. Nincs értelme tovább várni, sem titkolózni, mert maga a végcél savanyú.

A titkos zsenik magukra vakolták, ránkfalazták a nagyvilágot…

 

Kettős időrend

 

Senki nem születik „titkos tudással” a zsebében. Viszonylag korán eldől, hogy te is beállsz-e kórusban üvölteni a farkasok közé, vagy megmaradsz „magányos farkasnak”, ami egy kegyetlenül perdöntő lépés, visszavonhatatlan választás. Ha elfogadod a világ farkastör­vényeit, úgy „a jég hátán” is megélhetsz; a REND mindig segíteni fog „az Özvegy Fián”. Hogyha a REND szabályos kis téglája, épí­tő­koc­kája, fogaskereke vagy, a dolgok mindig megoldódnak majd va­lahogy; a problémák elhárulnak, a mókuskerék pedig forog to­vább. De ha „ellenszegülsz” – Isten irgalmazzon neked. Irgalmazni fog – de nem ezen a világon. Mert ez a világ a REND világa. Mind­ezek miatt is kétfajta valóságos időrend létezik. Az egyik az objek­tív időrend, amely a titkos, de valóságos történések – melyeknek semmi közük nincs semmilyen „hivatalos” narratívához – elvileg felismerhető, de a történelmi jelenben gyakorlatilag felismerhetet­len egymás­u­tánja; a másik a szubjektív időrended, amelyben te csak fokozatosan ismered fel, hogy mik is a valós történések, azok milyen valós múltban is gyökereznek, és végül, a valós trend kvázi meghosszabbításával előre meglátod, felismered, hogy mi is fog a jö­vőben tör­ténni, mert hát a történelem kényszerpályán mozog, a történései előre kódoltak. Nem volt ez mindig így! Engels ősmaj­má­ból akár még ember is lehetett volna, ha Hiram Abif nem hal mártírhalált a Salamon templománál… Ám amióta ez a ször­nyű tragé­di­a megtörtént, nincs mit tenni. A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz. A titkolózás legfőbb célja, hogy ne de­rülhessen ki, mi, miért fog megtörténni. Ezért titok, hogy kik azok, akik a titkok évezredes selyemfonalát gombolyítják. Nehogy valaki felgöngyölje Ariadné fonalát. Nos, tehát: vagy beállsz hamis történelemgyártónak, vagy nekiállsz és felgöngyölíted az egészet...   „A világ a titok által létezik.” (Idézet: a Széfer ha-Zóhárból, ami a zsidó Kab­ba­lában a Fény Könyve.)

Nem lesz egyszerű.

 

Sokat gondolkoztam, hogy az objektív, vagy a szubjektív időrendet kövessem-e. Egyszerűbb lenne az objektív időrendet követnem, de az efféle pöffeszkedő „igazságfeltárás” legnagyobb kockázata, hogy az író olybá’ tűnik fel, mintha ő találta volna fel a melegvizet. Pe­dig „feltalálásról” szó sincs, maximum már-már „beteges” tisztes­ségről. Úgy döntöttem: sokkal életszerűbb, hitelesebb, hogyha vé­gigkövetem – velem hogyan tör­tént. Menet közben a ráébredés.

A kiszolgálás tatarozás közben is zavartalan…

 

 

Coming out

 

Amint már nem függtem annyira a napi pénzkeresés borzalmaitól, egyre növekvő „szabad időmben” mind többet olvastam, csak fon­tos könyveket; aztán elkezdtem „körülnézni” a politikában, mert é­reztem, hogy „valami nincs rendjén”. Korábbi munkahelyeimen már sok olyan munkatársat, ismeretséget szereztem, akik/ame­lyek később az országos politikai életben is „visszaköszöntek”. Dr. Sztojanovics Iván barátom – akkor még közlekedési helyettes ál­lam­titkár – a leköszönő miniszterhez (1994-1995.), majd független országgyűlési képviselőhöz, Dr. Schamschula Györgyhöz ajánlott. Sokat beszélgettünk budapesti V. kerületi irodájában, de Ivántól sem szakad­tam el. Éreztem, hogy a „rendszerváltással” valami baj van; emellett a Horn-érával – akkor még csak informálisan – újra visszatérni látszott a kommunizmus. Mivel fokozatosan mindenről kialakult a saját kritikai állásfoglalásom, elkezdtem rendszeresen ír­­ni, hogy hangot adjak ellenérzéseimnek, „felfedezéseimnek”, vé­le­ményemnek – és hogy reményeim szerint megváltoztassam a vi­lágot. Akkor még hittem benne – lehetett hinni benne -, hogy csak múló kisiklásról van szó, ami helyrehozható. Első átfogó politikai pub­licisztikáim Schamschula György barátom személyes ajánlá­sá­ra jelentek meg Bencsik András lapjában, a De­mokratában. Ben­csik helyettese, Seszták Ágnes gyakran fogadott virágos jókedvvel, amikor egyik-másik cikkemet vittem be a szerkesztőségbe, disken.

Egyszer ekként „adomázott”: „No, mit hoztál, Lacikám; hogyan lesz a zsidóból kereszténydemokrata?” Akkor persze – mint kezdő pub­licista - még megrökönyöd­tem ezen a profán kiszóláson: miért is ne lehetne? Évek­kel később megértettem, hogy a szólás közvetlen tapasztaláson alapuló, mély népi bölcsességet takar.

 

Mivel 1995-ben „ki is léptem a szervezett társasági üzleti életből”; mint egyéni vállalkozó, menedzsment tanácsadó lettem. 1997-ben állásajánlatot kaptam Dr. Schamschula György közvetítésével; így Peták István, a részvénytársasággá alakult Magyar Televízió első elnöké­nek főtanácsadójaként, hamarost „selfmade média-köz­sze­replővé” is avanzsáltam. A közvetítő jóbarátja Dr. Skultéty Sán­dor, az MTV főigazgatója, vezető jogtanácsosa volt. Ebben a politi­kai és média szempontból egyaránt „sűrű” időszakban a Demokra­ta, az Új Magyarország és az Új Idők lapokban publikál­tam, újpes­ti képviselőjelöltje voltam a Független Kisgazdapártnak, valamint ki­terjedt politikai levelezést folytattam Sándor András író-publi­cis­ta barátommal, ami a jövőmet illetően is alapvető szellemi épülé­semre szol­gált. Mindemellett állandó tanácsadója voltam Varga Mi­hálynak, a Fidesz gazdasági kabinetfőnökének, államadósság, privatizáció és állami költségvetési ügyekben, egészen az 1998. évi választásokig. Amikor Sándor András 1997-ben, 74 éves korában, szívinfarktusban meghalt – új globális ismereteimmel, megkezdett dol­gaimmal teljesen magamra maradtam. Halála előtt pár hónap­pal, egy bükki kirándulásunk alkalmával átadott nekem egy cé­dulát, amelyet olvasatlanul tettem el a farmernadrágom zsebébe. András már nem élt, amikor egy nagymosást követően a cédula előkerült. Ez állt rajta: „Ha többet akarsz tudni a való világról, keresd fel Vass Csabát, és kérd el, olvasd el a Világállamról szóló tanulmányát.”  Később ez meg is történt, de menjünk sorjában…

 

Nevek – baljós előjelek

 

Aki valamelyest érti a politikai csíziót, és figyelmesen átrágta ma­gát az iménti történéseken, sőt a különböző összefüggésekben fel­sorolt – engem segítő, ajánló – neveket is megjegyezte, annak nyil­ván feltűnt, hogy az én történetemben egy csomó (képtelen) para­doxon rejlik, amelyeknek, mint korai hóvirágoknak, sajnos ki kell nyílniuk, meg kell fagyniuk, majd lekonyult fejjel meg kell vár­ni­uk, amíg egy-egy kevésbé óvatlan/szertelen társuk el nem találja majd a kedvező helyet és időpontot, amikor virágozni már tényleg érdemes. Inkompatibilis személyek, szerveződések és események fe­szülnek a mélyben – egymásnak -, amiből az össze nem illők ha­mar kirostálódnak. Hogy’ lehet valaki a Demokrata írója, ha a ba­rátja Sándor András, aki – Csurkával - az MDF alapító tagja? Sőt, hogyan lehet valakiből kisgazdapárti képviselőjelölt, miközben – Or­bán Viktor révén – a Fidesz szakértője? De főként: hogyan lehet valaki a Nemzeti Szövetség tagja, Schamschula barátja, hogyha a minimum rózsaszínű Peták István elnöki főtanácsadója? Az illető talán őrült, talán többszörös ügynök – hihetnénk -; de semmiképp nem hétköznapi figura, annyi szent. Aztán ki is tört az égzengés…

 

Az igazság balekbajnoka

 

Mint már mondottam volt: a szálak oldója, kötője és legfőbb bogo­zó­ja Dr. Skul­téty Sándor volt; olyan ember, akinek személye élő bi­zonyíték volt arra nézve, hogy teljesen értelmetlen és alaptalan az embereket jobb-és baloldaliakra szortírozni. Ezen a ponton kény­telen vagyok a szubjektív időrendből átlépni az „objektív” időrend­be, különben – önökkel, olvasóimmal együtt – én is elveszítem Ari­adné fonalát. Nos, Sanyi – az én Sanyim! - rendkívüli személyiség volt, minden tekintetben. Olyasvalaki, aki ha nincs, ki kellene ta­lálni. Petákkal együtt – két főnököm a Magyar Televízióban – gya­kori vendégek voltak a kertünkben, ahol épp nyár volt, 1997. for­ró, tékozló nya­ra. Vidáman ettük a termésünkből feleségem sütöt­te meggyes süteményt, és az elhangzott beszélgetések súlyos kö­vet­kezményekkel jártak, legfőképpen énrám nézve. Munkaköri fel­adatként kaptam, hogy Peták elnök takarékossági intézkedéseit a­látámasztandó, vizsgáljam felül az MTV Rt. valamennyi vállalko­zá­­si és produkciós szerződését – nagyjából ezerszer 10-20 oldalnyi üzleti, jogi és pénzügyi trükköt -, hogy végre kiderülhessen: kik, mi­lyen mód­szerekkel, milyen nagyságrendben „lopják ki” az ál­lam (az előfizetők) pénzét a Magyar Televízióból, évek óta. Emellett új szabályzatokat, elnöki utasításokat is alkottunk, hogy folyamatosan betömjük „a hajó” szivárgó eresztékeit. Vizsgálati e­redményeimet 50 db folytatólagos jelentés tartalmazta, melyek új­szerűsége nagyjából mindenkit kiakasztott. Tekintve, hogy a meg­előző évtizedekben a Szabadság téren dolgozó művész hölgyek és urak – tisztelet a kivételnek – olyan elszámolási rendszert vívtak ki maguknak, amelyben mindenfajta költség-felülvizsgálat tabu volt, illetve már a gondolat is szentségtörésnek számított volna; nem is dolgozott a produkciós területen soha egyetlen közgazdász sem. A legmagasabb rendű üzemgazdászi feladat a ráfordítások utólagos összevadászása volt – lett volna -, amit nagyképűen utókalkulá­ció­nak csúfoltak, de eredményeket nem tudtak felmutatni. Tulaj­donképpen - a gengszterváltás után 6-7 évvel – zseniálisan „go­nosz” ötlet volt személyemben egy vérbeli közgazdászt re­á­szabadítani az MTV Rt. nevű gebines pénzmosó szentélyre; s hogy ilyen ötlet megfoganhatott Schamschulában, Skultétyben és Pe­tákban egyszerre, abban előbbi jobboldalisága, középső kétku­la­csos­sága és utóbbi - megszorult helyzetében érthető – befolyá­solhatósága, illetve a kétkulacsosság felé való jelentős „elhajlása” egyaránt fontos szerepet játszott. Miután engem – viszonylag jó fi­zetéssel, de minden védőfelszerelés, vagy jótanács nélkül – bee­resz­tettek, mint egyszeri őszinte közgazdászt a porcelánboltba, le­ültek „malmozni”, és várták a „kedvező” híreket. De egy plasztikus hasonlattal is megvilágítom a kialakult helyzetet. Mivel Skultéty és Schamschula is, a szó szoros értelmében is, „nagyvad-vadá­szok” voltak – szabad idejükben disznóra, szarvasra mentek -, kis túlzással állítható, hogy számukra én voltam az ideális hajtó, míg ők a gondosan megépített, kényelmes magaslesen ücsörögtek, ki­biztosított so­rozatlövő ismétlőfegyverrel a kezükben. A közel-távol biztonságában pedig a mindig tanácstalan Peták elnök ácsorgott, mint bizonytalan hitehagyó, aki nagy naívul az MDF-FIDESZ tan­dem felé ka­csin­gató kriptokommunista szociálde­mokratát alakí­tot­ta, s kíváncsi­an leste a fejleményeket, nem is sejtve, hogy épp a saját fellegvárát dönti romba, pontosabban maga alatt vágja a fát. Az ősi törzsi ösztönök összefonódó ereje minden kötelező óvatos­sá­got félresöpört.

 

Carmen megérezte

 

Némi szakmai előzmények ismertetése után tehát kilépek a szub­jektív időrendből, és egy „kicsit rásegítek” – ki is volt az én Sa­nyim; mert nem az volt, akinek látszott. „Nem az vagyok, akinek látszom, de jó.” – mondta feleségemnek, akinek ezoterikus megér­zéseit Carmen, a sűrű fekete skótjuhász szukánk is megerősítette, mert mindig Sanyi széke mögött ólálkodott, tettre készen, mintha csak őszinte önvallomásra akarná késztetni az én kettős rendelte­té­sű főnök-barátomat, aki mondta is sűrűn: „Hamis a kutyád!” – De mégsem tartottak egymástól különösebben, csak úgy 2 méter tá­volságot. Nos, én teljesen gya­nút­lanul „rajongtam” a Sanyiért, aki­hez hasonlítható barátom azelőtt soha nem volt. Nagyvonalú ó­vatlanságomban még az sem zavart, mikor már bizonyos tényeket is hallottam felőle. Peták azt mondta róla: „A Sanyi nekem csak úgy van.” (Mint „földiek”, régről ismerték egymást.) Sanyi kétlaki volt, vagyis hivatalos beosztása mellett volt neki egy nem ugyanott hivatalos. Népnemzetinek mutatta magát – talán szíve mélyén az is volt -, ugyanakkor tősgyökeres „szociáldemokrata” gyökerekkel rendelkezett és akkor még finom voltam. Ismereteim szerint ő volt a Nagy Imre újratemetés biztonsági főmegbízottja –; lehet, hogy a konkrét elnevezés nem stimmel, de amit hallottam, tudok, azt én nem aktákból tudom. Édesapja TSZ-elnök volt Szolnokon, leány­testvére Király B. Izabella. Ami a nem jogászi karrierjét illeti: tudo­másom szerint a „rendszerváltás” – amit ő nemes egyszerűséggel „ügynök-rendszerváltásnak” nevezett – után a Grand Orient Hóba­goly legfőbb biztonsági tisztje lett, ami később jó ajánlólevél lehe­tett számára Orbán Viktor kormányába is. (Némi festmény-lövöl­dö­zést pár hó­nappal követően ugyanis Sanyit a Környezetvédelmi Minisztéri­um közigazgatási államtitkári „székében” érte a hirtelen szívhalál. A kormányba amúgy – elmondása szerint két kisgazda (!) író segí­tet­te be, név szerint Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula; akik azóta már szintén elhunytak. Lassanként kihal az egész G. O. nemzedék.) Mindezen tények később visszaköszönnek még…

 

Elolvasás előtt elégetendő

 

Peták elnök eleinte nem nagyon merte a jelentéseimet kiadni az é­rin­tett szerkesztőségeknek – később aztán kiadta -, de a Kuratóri­um Elnökségéhez és az ORTT-hez is eljuttatta azokat. Az előbbi­hez hivatalosan, az utóbbihoz nemhivatalosan. Ilyen volt az akko­ri munka-„leosztás”. Ha eléggé elővigyázatosak lettek volna, ráütik az alcím szerinti minősítést. Ám a választások előtti évben – 1997. - a politikai helyzet már annyira várakozással teli, s feszült volt, hogy mindenki „eredményeket” akart produkálni; nem gondoltak arra, hogy a megrendelt vizsgálati jelentések tartalma majd min­denkinek a torkán fog akadni, illetve „kiégeti” a fiókokat. Az egyre szaporodó jelentéseimet kvázi szamizdatként titokban sok­szo­ro­sí­tották, és Tellér Gyula, a Kuratórium nagybefolyású fideszes tagja is szinte feljajdult minden egyes újabb olvasmány érkeztekor, hisz azok olyan tényeket tartalmaztak, melyek egyenként valószínű­leg (köz)is­mertek lehettek, ám egyenként számszerűsítve és tételesen összesítve már felér­tek egy kényszerű tükörbenézéssel: így műkö­dik az MTV Rt., hi­ába a menedzsment, a kuratórium, a felü­gye­lő­bi­zottság és az ORTT minden „újabb erőfeszítése”. – „Jesszu­som, már megint egy újabb Czike-jelentés!” – szörnyűlködtek hivata­lo­san, miközben nemhivatalosan ezt gondol­ták: … amellyel betű szerint egyetértünk, ám hivatalosan mégsem tehetünk sem­mit.” Ezt az ellentmondást muszáj volt feloldani – valahogy.

Feloldották…

 

Mondj igent, jöjj közénk!

 

Az események a számomra teljesen váratlan fordulatot vettek.

Peták elnök egy nap hivatott, és közölte velem, hogy eddigi életé­ben eddig csak egy hozzám foghatóan „okos embert” ismert, Tim­kó Iván a neve. Elmondta, hogy van neki egy társasági köre, mely­ben nagyon okos emberek cserélnek eszmét. Szeretne velük meg­is­mertetni. El is vitt magával valami óbudai művészeti talál­ko­­zó­ra, a­hol meglepetésemre több olyan ismerőst is felfedeztem, akik korábban közeli munkatársaim voltak valahol. Tévések, rádiósok, ORTT-sek is voltak közöttük. Kardos Lajossal 1970 és 1976 kö­zött a Posta Rádió-és Televízióműszaki Igazgatóságnál dolgoztunk – én „a vége felé” tervosztályvezető, ő pedig a talán legbizalmasabb ra­dar­ál­lo­más vezetője volt. Kiderült (1997), hogy az ORTT-ben Ré­vész Tamás Mihály, ORTT-elnök helyettese. Elmesélte még, hogy a Petőfi sírját Barguzinban „megtaláló” Morvai-expedíció híradósa is volt. Amikor az ORTT-ben meglátogattam, furcsán, izgatottan viselkedett. Ki-be röpködött az ajtón – látszott, hogy még másokat is vár rajtam kívül. Átadtam neki egy disken a televíziós jelentése­imet, mert - mint mondta – Révész T. Mihály elnök vizsgálatot a­kar indítani, a jelentéseim tartalma alapján. Előbb majd még meg akar ismerni, személyesen is. A „vendégek” között volt Vass Csa­ba szociológus is, akiről „Lali” elmondta, hogy Horn Gyula ellenlá­basa a miniszterelnök-jelöltségben. Mert, mint mondta: „az ő ked­ves kis pártjuk az MSZP, és reméli, hogy én is hasonlóképpen ér­zek.”. Vass Csaba (Duna Televízió) megígérte, hogy elküldi nekem tanulmányát a világállamról. Aztán „Lali” egy perdüléssel kihívott a folyosóra. „Van nekünk egy kis titkos társaságunk, kérlek, mondj igent, lépj be közénk!” – Visszamentünk. A többiek tudták, miért is hívott ki „Lali” a folyosóra, de odabenn nem beszéltünk erről.

 

Felhívás a táncra

 

Gábor Józsefről azelőtt még sohasem hallottam. (Valamit később megtudtam a Sándor Gyuritól, aki évekig a legjobb barátom volt; de az nem volt reá nézve túl hízelgő.) Peták István tévéel­nök hoz­zá kül­dött – legyen a pártfogó instruktorom, aki majd megismertet „a tit­kos társaság elnökével”, bizonyos Zel­nik Jó­zseffel. Gábor József az előző két kormányban is államtitkár volt. A találkozó – a várbéli dol­­go­zó­szo­­­bájá­ban – hamarosan afféle „spontán találkozóvá” fejlő­dött, hi­szen egyre újabb, illusztris vendégek érkeztek, feltehetőleg első­sorban azért, hogy engem, a „frissen kiszemelt pipihusit”, mé­re­­ges­senek, alkalmas jelölt vagyok-e? Baranyi Károly  is jött, aki a re­formtanterv „atyja” volt; majd megérkezett Vass Csaba szocioló­gus is, aki elküldte nekem a „Valóság” folyói­ratban évekkel koráb­ban megjelent szociológiai tanulmányát a Világállamról. Vele Sán­dor Andrásról beszélgettünk. Gábor József hosszan méltatta Kar­dos Lajost is, a barguzini Petőfi-expedíció híradósát, legnagyobb nem­zeti költőnk földi maradványainak „megtalálásában” végzett ki­tartó munkájáért, helytállásáért. Büszke voltam, hogy hazafiak közé kerültem, akik számítanak rám „a társaság” tagjai között.

 

Melegszik a helyzet

 

Amikor egy előadáson – Peták István tartotta a piaristáknál a ma­gyar televízió köz­szolgálatiságáról - már Timkó Ivánnal is megis­merkedtem; a helyzet fokozódni kezdett. Timkó Iván – azóta már halott, Is­ten nyugosztalja – szintén kapacitált, „lépjek be”, hívott a Gellért-fürdő gőzfürdőjébe is, mondván, hogy ha „kételyeim” len­né­nek, ott „mindent” nyu­godtan átbeszélhetünk, kettesben. Ezek a történések egyre inkább lázba hoztak, mert halvány fogalmam sem volt, mi ez a „kis titkos társaság”, melynek a kedvenc pártja az MSZP, és olyan okos embereket tömörít magába a közélet min­den területéről, hogy – szerintük – azonnal be kellene lépnem. Itt volt az ideje, hogy az egész kérdést átbeszéljem néhány értelmes emberrel, olyanokkal, akikről feltételeztem: egyrészt átéltek vala­mi hasonlót, másrészt a legjobb tanácsot adhatják majd nekem. A két férfi, akit „kinéztem” magamnak, Dr. Skultéty Sándor főnököm és az édesapám voltak, természetesen egymástól függetlenül.

 

Vegyük előbb apámat, aki hamar átlátta a helyzet súlyosságát.

Láttam rajta, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik „megkeresésem” iránt. Hangsúlyozta egyrészt, hogy imádkozik értem, mert akit tit­kos társaságok tagjai táncba hívnak, azt nem egyhamar hagyják békén. Másrészt afféle szolid „féltékenységfélét” is felfedeztem a vi­selkedésében, mintha csak fur­csáll­ná, hogy előbb „nem őt” keres­ték meg, hanem en­gem. Nem mintha szörnyen vágyott volna kö­zéjük, viszont saját magát nálam sokkal többre tartotta minden­faj­ta (fel)hasz­nálhatóság terén. Óvott is – vigyázzak, mert „ezekkel nem lehet packázni”. Érdekes, hogy a határozott válaszadásomat illető bárminemű „időhúzást” packázásnak nevezte, mintha csak a meg­fe­lelő szakszót használná rémült vacillálásomra. „Márpedig én sem­mi o­lyanba nem lépek be, amiről előre nem tudom teljes bizton­ság­gal, hogy mi­­csoda.” – mondtam. Egész hasonlóképpen csóvál­ta a fe­jét, mint amikor – még 1994-ben – közöltem vele, hogy kilépek a Co-Nexus Rt.-ből. Akkor azzal ijesztgetett, hogy „aki tengelyt a­kaszt a vörös Lászlóval”, az később elveszíti a munkáját és egész egzisztenciáját. Megkérdeztem apámtól: „A László titkos társaság tagja volt?” – „Nem, konkréten megkérdeztem erről, és tagadta.”

No hiszen, még hogy tagadta!

Attól még bármi lehetett.

 

Sanyi lerakja az alapokat

 

Skultéty Sanyi semmit nem rejtett véka alá. Meg sem lepődött a­zon, hogy Peták közvetítésével kerestek meg. „Öregem, ezek biz’ a szabadkőművesek, más néven vakolók!”. Egyrészt ő is a fejét csóválta, másrészt viszont gátlástalanul (ki)röhögött. Kérdőre von­ta Petákot is – megtehette, hiszen erősen véleményes volt kettejük viszonyában, melyikük is áll ténylegesen a másik felett -, mi ez az egész? Aztán amikor átlátta, komoly a dolog; savanyú, sőt, le­sújtó humorával közölte: „Látod, Pista, Te szabadkő­mű­­ves­nek sem vol­tál jó! Inas maradsz életed végéig!” Pista „lenyelte” a súlyos sértést, és láthatólag nem tudta, vagy nem akarta eldönteni, hogy szimp­la fejvadász-inas maradjon élete végéig, vagy szembenézzen a ténnyel, hogy őt a vakolók szponzorálták a Magyar Televízió élé­re, szemben a Koltay Gáborral, akit a mérleg örökös nyelve SZDSZ valamiért annyira utált, hogy elképzelni sem tudta tévéelnöknek (Pe­tákot el tudta). Sanyi legott nekikezdett az okításomnak, tekin­tettel arra, hogy látta: halvány fogalmam sincs a szabadkőműves­ségről. (Ekkor még nem tekintette feladatának, hogy ő is megpró­bál­jon rávenni a belépésre. Ekkor még jóbarát volt, érdek nélkül.)

Mindjárt a következő – pontokba is szedtem - alapvető ismere­te­ket kap­­tam tőle, néhány röp­ke óra leforgása alatt: (1) Sosem fo­god teljesen megérteni, mi is a szabadkőművesség. (Ebben bi­zony alaposan tévedett; - bár mire nagyjából megértettem, addigra ő már nem élt). (2) Az el­nök Boross Péter. (Később, amikor már nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogok belépni a titkos társaságba; verset kellett írnom Boross Péter 70. születésnapjára, hogy meg­bocsásson. Sanyi volt a „kézbesítő”. Állítólag megbocsátott…) (3) A legmagasabb hatalmasság, az egész világra kiterjedő hatás­körrrel: II. Erzsébet, angol királynő. (Ma már tudom, hogy ez a világ-háttérhatalom – sematikusan - egy Lucifer-Erzsébet-Roth­schild érdekszövetség; Sanyi ekkor és itt csak a szakrális főnök­re gon­dolt.)  

 

Vizsgáztató felkészítés

Ma már jól tudom, hogy mindazok számára, akik így vagy úgy, de ben­ne voltak/vannak a pixisben, azok számára nincs, és nem volt különö­sebb je­lentősége, hogy Peták elnök, vagy Sanyi főigazgató – vagy akár az épp’ regnáló Kormány – marad-e a helyén, avagy „ki­nyír­ják”. Hisz’ a használható emberek mind(ig) folyamatosan to­vább­­szol­gáltak; legfeljebb a színlelt (fedő-) szolgálati helyük válto­zott időről időre, az egzisztenciájuk nem. Lényegében Petáknak is mindegy volt, hogy elnökként vigyorog-e a szemétdomb tetejéről, avagy visszamegy egyszerű mű­sorkészítőnek (értsd: Szent István tú­rát tenni az or­szág legkülönbözőbb tájain – vagy idegenvezetni a Vár kazamatáiba, a koponyák és lábszárcsontok közé.) Amint egy­re közeledtünk az országgyűlési választások (1998 tavasza) felé, a korábban felsorolt politikai aktivitásaim lassan elfogytak, a követ­kezők szerint: (1) Az FKgP elnöksége egyszer csak (1998 januárja) már nem hívott többet a képviselőjelöltek egyeztető megbeszélésé­re. Schamschula György barátomat kértem, nézzen utána, mi is történhetett. Ezt „nyomozta” ki: Várhelyi András (politikus?, író?) - aki ma a Vitézi Rend főkapitánya - mondta Torgyánnak: „Aki egy akkora csirkefogó tanácsadója, mint a Peták István, az nem lehet az FKgP parlamenti képviselőjelöltje.” Kihúztak - nem is „védekezhettem”, nem is értesítettek. (2) Újdonsült „szponzoraim” egy ideig arról fag­gattak, igaz-e, hogy Orbán Viktorék tanácsadója vagyok? Apránként rá is jöttem, hogy afféle „onli­ne” kapcso­lat­nak kell­hettem a miniszterelnök-várományos fidesz-­elnökhöz, amire nemhogy nem haraptam rá, de egyenesen nem voltam hajlandó. Visszagondolva, az a legnagyobb gond, hogy a velem kapcsolatos történésekről folyamatosan és maradéktalanul tájékoztattam Sa­nyit, akit egyetlen megbízható barátomnak hittem. Éppen őt – nem kellett volna. Jóval később egyszer elmondta, hogy neki „hivatal­ból senki nem lehet a barátja ” – mindenki gondolja át és ta­lál­ja ki, vajon miért. Szóval – azelőtt bármilyen anyagot nyugodtan el­küldhettem a Viktornak, mindent megkapott; tündérien kedves, intelligens és szolgálatkész, fiatalos hangú titkárnője Marika, még azt is elmondta, hogy a Viktor elolvasta-e már, és ha nem, mikor fogja átnézni. Egyszer a mobilján hívom a Viktort, aki azt mondja: „Elnézést, nem jól hallom, jön az alagút.” Hívom a titkárnőjét, hát a Marika helyett egy undok szipirtyó hangja jelentke­zett be, és mikor elhadartam, ki vagyok és mit szeretnék, ellentmondást nem tűrően kioktatott: „Magának nem Viktor, hanem Elnök Úr. Az El­nök Úr most nem ér rá. Magának máskor sem. Az Elnök Úr egyébként csak hivatalos küldeményeket fogad. Marika he­lyett a továb­bi­akban mindig ÉN vagyok, leszek. Viszonthal­lásra.” Én­szerintem királyok, nemzetek, csaták, háborúk sorsa múlhat egy titkárnőn. Érdekes, hogy ettől kezdve Varga Mihályt is hiába kerestem, már nem tartott igényt a tanácsadói munkámra. Fi­desz-kapcsolatom ezzel megszakadt. (3) Miután az Új Magyaror­szág­ban megjelent egy cikkem – Az utolsó bolsevik (Horn Gyula) címmel -, a főszerkesztő, Varga Domokos György (Dombi) értesí­tett, hogy egyrészt nem tud honoráriumot fizetni, másrészt bizal­masan elmondta, hogy a cikkem miatt „megszüntették” a napi­lapot… Skultéty épp vezetői értekezletet hívott össze, mert néhány nap múlva volt esedékes Horn Gyula személyes látogatása a Ma­gyar Televízióban, Petáknál, tekintettel a közelgő választásokra... A Gazdasági Hivatal már a tisztítóba is küldte a lépcsőn a bejárati ka­puig legurítandó vörös szőnyeget… Sanyi az íróasztalára könyö­köl­ve felolvasta a cikkemet alárendelt vezetőinek. „Ez az ember – és itt rám mutatott – egy utolsó bolseviknak nevezte Magyaror­szág jelenlegi miniszterelnökét.” A szó megfagyott a levegőben.

Skultéty Sanyi barátom közben folyamatosan okított, óvott és vizs­gáz­tatott. Mivel az Új Idők-nek még a vezető publicistája voltam - Sándor András pedig meghalt -; állandóan azt ismételgette: „Laci, ne írj! Különösen a Sándor Andrással ne hozd magad közös ne­vezőre!” – A figyelmeztetéseiből arra következtettem, hogy vala­kinek nagyon kellemetlen, ha Sándor András szellemi örökösének tekintem magam; sőt, talán neki, Petáknak, és talán még Scham­schulának is „keresztbe teszek” Sándor András állandó emlegeté­sével. (Akkor még nem tudtam, hogy Sándor András dezertált sza­badkőműves volt – Isten nyugosztalja, nekem a valaha élt legjobb barátom volt.) Sanyi minden nap többször is „vizsgáztatott” a napi politikai fejlemények alapján, hogy várhatóan mi fog történni. Azt vettem észre, hogy egyre jobban felkeltettem a személyes érdeklő­dését. Egyre mélyebb és bonyolultabb összefüggésekről vizsgázta­tott, és egyre gyakrabban kaptam tőle a válaszaimra „csilla­gos ötös" minősítést. Később, amikor már gyanítottam, kicsoda Sa­nyi, elhatároztam, írásban is kiugratom a nyuszit a bokorból. Írtam egy cikket Peták védelmében, aki még mindig nem hitte el, hogy most ugyanazok a királycsinálók akarják kinyírni (1997 vége – 1998 eleje), akik 1996 végén megválasztatták őt tévéelnöknek. Ő is elolvasta, és közölte, ha ezt a cikket bárhol kiadatom, kénytelen lenne engem azonnal kirúgni. Egy hét múlva kaptam egy fény­má­solt le­velet a hivatali postával, ami az én cikkem volt, névtelen le­vélként. Sanyi is kapott egyet, Peták is, sőt az MTV egész vezető­sége. Este Sanyi nagy röhögve elmesélte, hogy a nővére (Iza) ceglé­di nyomdájában állítottak elő többszáz példányt, és el is küldték a kor­mánynak, meg az országgyűlési képviselőknek is. Nem sokkal később írtam egy kőkemény cikket „Pakoljunk, vagy mégse?”; az ORTT is vastagon szerepelt benne, mint Országos Révész Ta­más Testület. Odaadtam Sanyinak. Fogadkozott, hogy megje­len­te­ti a HVG-ben, de ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé hittem ne­ki. Aztán a saját szakállamra odaadtam Bencsik Andrásnak, aki már a Demokrata következő számában lehozta. Másnap ott volt a lap a Sanyi kezében: „Átvertél engem!” – mondta, furcsán, kény­szeredetten  mosolyogva. Mit tehettem? Visszamosolyogtam… 

 

 

Előre menekülés

Petákot leváltotta a Kuratórium elnöksége. Nagyjából ugyanazok, akik kinevezték. Ezt ő ugyan nem tudta feldolgozni, mert képtelen volt megérteni, hogy ő az elnökcsinálók kisinasa. Noha pontosan tudta, hogy a rendszer, melyben élünk, köszönő viszonyban sincs „a demok­ráciával” – azt már nem értette, hogy egy ilyen gyarmati sorba süllyesztett országban nem jó tévéelnökre, vagy jó miniszter­elnökre van szükség, hanem mindig olyanra, aki a nagyon labilis, állandóan változó – mindig fúj a passzát, vagy az antipasszát szél – viszonyok, követelmények között, a szintén változó célokra a leg­használhatóbb és személyében a legke­zelhetőbb. Mivel az én kirú­gásom is csak napok, hetek kérdése lehetett - egyetlen lehetősé­gem maradt, az előre menekülés. (Balszerencsém volt: a köszvény csak hónapokkal később tört ki rajtam elemi erővel, így akkor be­tegállo­mányba sem mehettem, legalábbis nem volt hozzá pofám.) Sokan meghúzták ezt (Sanyi is); - hónapokkal, évekkel hosszab­bították meg a munkaviszonyukat. A Kuratórium által kiírt pályá­zat alapján megpályáztam a Magyar Televízió elnöki posztját. Az említett fogadatlan támogatóim erre ráharapva – újból „begyorsul­tak” irányomban. Olvasóim nyilván megértik: ez az í­rás nem a te­levízióról szól, és nem is egy önéletrajzi részlet, ezért csak olyan epizódok megemlítésére van lehetőségem, melyek a fő­csapás szerinti cselekményt lendítik tovább. A bemuta­­tott te­levíziós események azért képezik a történetem szerves részét, mert az én életemben, az átélt okkult „szörnyűségek” a Magyar Televízi­óban kezdődtek, így lett a számomra - magától értetődően – min­den politikai, művészeti, irodalmi okkultizmus központja az MTV. Az előre menekülést azért tartottam jó megoldásnak, mert azt re­méltem, hogy "ez a fajta időnyerés” majd felülírja a kirúgásomat, és a „szabadkőműves beavatásom” kísérletét is. Az ígért epizó­­dok zömmel spontán találkozókban realizálódtak. A spontán találkozó a szabadkőműves tervszerűség csodálatos találmánya, s a vakoló gondolkodásmód iskolapéldája. A lényege az, hogy legkevésbé sem spontán; - ellenkezőleg: abszolút aprólékossággal előre megterve­zik minden mozzanatát. Az olyan emberek – látszólag véletlen – találkozója, akik egyébként a büdös életben nem ülnének egymással közös asztalhoz. A vakolók tehát együttműködésre késztetik, kényszerítik az egyébként ellenségeket is, hogy előmoz­dít­sák terveik megvalósulását. A szokatlan rituálé meglepetéssze­rű „kényszere" megteszi hatását, így jönnek létre a nagykoalíciók.

Vesegörccsel a Viktor nyakában

A Fidesz 1998-ban győzött. A választási győzelmet kellőképp meg­ün­nepelen­dő, kongresszust hívtak össze az Elektromos Művek új­lipótvárosi telepén. Engem is meghívtak. Mondanom sem kell, sok tucatra tehető azon meghívottaknak a száma, akik korábban egy­­sze­rű­­en csak kine­vet­ték az 1996. augusztusban, a Demokra­tá­ban meg­jelent „jós­latomat”, miszerint Orbán Viktor lesz a kö­vetkező miniszterelnök. A választás előtt, ezek a részben köz­is­mert emberek, még vagy lekicsinylették, szóra sem méltatták, vagy kifejezetten gyűlölték a Fidesz elnökét. Most persze arcukon boldog mosollyal, ott csápoltak a kongresszusi ülésterem legelső soraiban – köztük például a leváltott Peták István is. Ott voltunk mi is; feleségem a reggel kezdődött vesegörcsöm ellenére „rávett”, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. Amikor a gratulációk ideje el­kezdődött, olyan fájdalom nyilallt a jobb oldalamba, hogy nem volt erőm odamenni sem a Viktorhoz. Ülve maradtam – az ünnepi pil­la­nat, ami­ért az egész oda-vissza utat, Vácról Budapestre „bevál­lal­tuk”, kihasználatlanul tovaillant, nem maradt más, csak a testi fájdalom és a lelki csalódás. Csak félgőzzel követtem a programot – nagyobbik ré­szemmel a veseműködésemre koncentráltam. Előt­tünk, a sorok közötti feljáró lépcsőtől balra, 10 méterrel lejjebb ült Otto von Lambsdorff, az európai liberális internacionálé elnöke, a­kiben akkoriban még a Viktor legfőbb európai támogatóját tisztel­hettük (azóta megváltozott a Fidesz identitása, bebújt az MDF he­lyén a jobboldalon támadt űrbe, s ma már a Néppárt a sláger, mi több a Viktor további úniós karrierjének legfőbb letéteményese is). A győzelmi beszédjét követően a Viktor egyszer csak odaröppent a Lambsdorff mellé, hogy mint házigazda, felkonferálja neki a követ­kező hozzászólókat, a továb­­bi programot. Nagy elánnal sugdosott valamiket a liberális nagyúr fülébe, egészen átadva magát feladata teljesíté­sé­nek. Mivel közben „jobban” lettem, elhatároztam, hogy – amint feláll – „meglepem”. Soha kínálkozóbb pillanatot! Így is lett. Amint a Viktor – még mindig erősen elgondolkodva – felállt, rögtön felugrottam, ott is termettem mögötte, majd az ocsúdó testőrökkel mit sem törődve, elébe álltam, gratuláltam. Meglepetten – hisz ez már nem a protokolláris gratulációk ideje volt - kezet nyúj­tott, mi­re átöleltem, aztán úgy maradtunk. A kamerák vették az egészet, a testőrök tébláboltak, a Viktor is egyik lábáról a másikra állt. Ők nem tudhatták, hogy derekamban hasító, éles fájdalmat érez­tem, ami olyan erős volt, mint a boszorkánylövés (hexenschuss). Nem bírván felegyenesedni, a teljes súlyommal a Viktor nyakában lóg­tam, támaszként használva Magyarország leendő miniszterel­nö­két. Úgy egy perc elteltével oldódott a varázs, a – Deus ex machina – vesegörcs. Életünk leghosszabb közös egy perce volt. És máig az egyetlen. A Leleplező egy korábbi számában, a fő­szerkesztő Tőke Péter is megírta ezt a történetet…

Elmaradt pezsgőzés

Sanyi egyre csak ezt emlegette: „Ha a vakolók téged támogatnak, te leszel a tévéelnök.” Ezzel minimum implicite a „belépésemet” egyengette, Kardosék kis titkos társaságába, amelyről még mindig csak annyit tudtam, hogy legalább tucatnyian vannak, Zelnik Jó­zsef úr az elnök, és Gábor József a jobbkeze, aki egyébként látha­tó­lag az én instruálásommal is meg volt bízva. Instruktorom meg­kér­dezte, tényleg tévéelnök akarok-e lenni. Becsületesen beval­lot­tam, hogy nem; leginkább erőfelmérésnek szánom pályázatom be­nyújtását. „Közvetítette”, hogy ismeretlenül keressem fel Bereczky Ló­rán­dot, a kura­tó­ri­um elnökségi tagját, a Nemzeti Galéria igazga­tóját, hátha „mon­dana valamit” a jelölésemmel kapcsolatban. Jel­szóként – a telefonszámmal együtt - meghagyta, köszöntsem fel a szü­le­tésnapja alkalmából. Bereczky nevetve megköszönte, majd a tárgyra tért. Meghívott a Nemzeti Galériába, a Rippl-Rónai kiállítás megnyitó ünnepségére, feleségemmel együtt. „A hivatalos megnyitó után lesz egy kis zártkörű pezsgőzés, gyertek majd oda.” – mond­ta kedvesen. Ám a dolgok kicsit másképp alakultak. Szeles szombati nap volt; jó félórával korábban értünk fel a Várba. Felmentünk a kar­zatra, s onnan, a korlátra támaszkodva, szemügyre vettük az érkezőket. Akkor is volt már némi „rossz előérzetem” – sosem ha­gyott még cserben -, de konkréten nem gyanakodtam semmire. (A Gábor „Józsi” fogadott bennünket, és meglepetésemre „rám bízta” a dolgok alakulását – a beígért pezsgőzésig.) Néztem az érkezőket, és figyeltem, milyen ismerős arcokat fedezek fel. És akkor meglát­tam érkezni Gábor Alice-t, Farkas István, férje oldalán – előbbi az MTV Rt. 3 tagú felügyelőbizottságának egyik tagja, utóbbi az MTV sze­mélyze­ti igazgató­ja. Márciusban kirúgtak az MTV-ből. Mivel az eltávolí­tá­som­ban mind a ketten "jelentős szerepet” játszottak, ki­fejezetten rossz ómennek tekintettem a felbukka­násukat. A hir­te­len feltámadt szimatom most sem csalt meg! Mert egyszer csak a be­já­ratban megjelent előbb Kovács András, a kuratórium elnöke (a „Hi­deg napok” filmrendezője), majd maga Ladvánszky György, a Felügyelőbizottság elnöke, akit – nomen est omen – Peták, Skulté­ty és jómagam is a legfőbb rosszakarónknak tekintettünk. Lám, a sorsom már különvált a Petákétól, és éppen elszakadóban volt Sa­nyiétól is; ám ellenfeleinket tekintve még egyként gondolkoztunk. Azonnal átláttam, mi lehet a közös pezsgőzés igazi értelme, je­len­tősége. Ha együtt pezsgőzöm Ladvánszkyékkal, az a „békülé­keny­ségem” csalhatatlan jele. És ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy a tévéelnökké választásom „templomos” támogatása érdekében ki­bé­külök mindazokkal, akik kíméletlenül/gátlástalanul kinyírtak, amikor nem szólt felsőbb – vakoló – érdek ez ellen. Vagyis én sem vagyok különb, mint ők, hiszen engem is „csak” az egzisztenciális érdekeim vezetnek, nem az igazság. (Akkor meg miért nem lépek be?) A pillanat tört része alatt eldöntöttem, mit teszek. Sietve oda­léptem Bereczky Lórándhoz, és szíves elnézését kértem, hogy hir­te­len – pezsgőzés nélkül – távoznunk kell, de „rossz hírt kaptunk otthon­ról”… Ugyanezt elmondtam Gábor „Józsi”-nak is. Bereczky a ba­jusza alatt mosolyogva széttárta a kezét: „Még nincs döntés, bárki lehet még a tévé elnöke! Majd meglátjuk!” – mondta, aztán feleségemmel – dolgunk végezetlen - hazahajtottunk, Tahiba.     

Pakoljunk, vagy mégse?

Már említettem az alcím szerinti című írásomat, amivel „átvertem” Sa­nyit, mert már nem bíztam benne, hogy „kiadatja” a cikkemet. „Gábor Józsiék” épp ekkoriban szerveztek egy spontán találko­zót, a Selyemgombolyítóba – ez a Magyar Kultúrális Szövetség fe­dő­­ne­vű karitatív társaság székhelye (Budapest, III., Miklós tér 1.), ami belül egy mindenfajta kerti partira felszerelt biliárdasztal-angol­pá­zsitos, rigófüttyös „amfiteátrum”-, ahol egyszer már Mária Terézia korabeli borokat iszogattunk, Zelnik József gyűjteményéből. Ekkor még a Horn-kormány regnált, okkult nyelven parafrazeálva ekkor még a „mi kis pártunk” uralkodott. A Gábor Józsi jó előre „figyel­meztetett”: „Lesznek ott jócskán olyan, közismert személyisé­gek is, akikről nem is gondolnád…!” Én ekkor még igazán nem gondol­tam semmit, csak kíváncsian vártam, mi is fog történni. Az ebédet az elnök, Zelnik József felesége főzte, már igazán elég éhes voltam, hogy megízlelhessem. Balomon a Gábor Józsi, jobbomon a Skultéty Sanyi ült, bár előre hangsúlyozta, hogy ő nem tartozik „a Zelnik-körbe”, de azért összejárnak, hisz, mint említettem, „köz­­ve­títő szerepet” töltött be a létező titkos világ és „a nem létező” titkos világ között. Mindenféléről beszélgettünk. Mivel viszony­lag korán megjöttünk, sorban érkeztek meg az újabb és újabb illuszt­ris ven­dégek, vagy tagok – as you like it… Akik frissen érkeztek, e­lőbb körbementek köszönni a kertben megterített hosszú asztal mentén, és kezet fogtak mindenkivel. Az asztal túloldalán, velünk rézsút, szemben Gyurkovics Tibor ( ┼ 2009.) adomázott, széles, vi­dám gesztu­sokkal, miközben hatalmas falatokban nyeldekelte az asszony készítette borjúláb-pörköltet, amit nagy kortyokban anti­no­ri vörösborral öblített sűrűn le. Egyrészt sohasem ettem még i­lyes­mit, másrészt 48 éves koromra alig voltam még túl a pubertás­kori "zsíroskenyér korszakomon”, bár köszvényes csak néhány hó­nappal később lettem - máig rejtély, hogy a teljesen egészségtelen ét­kezés, vagy a csak évek alatt megemésztett gnosztikus titkok tu­datalattit romboló pszichoszomatikus hatása miatt. Nos, tehát én is jól belakhattam volna a szemre amúgy kívánatos borjúláb-pör­költtel, de végül is a sors másképp rendelte. Alig emeltem a szám­hoz, azonnal megundorodtam. Nemcsak „a számomra gyanús ál­la­ga" miatt, hanem mert nem is ízlett. Egyszerűen nem volt „jó” í­ze. Lopva körbenéztem, felmérve, mi a fenét tehetnék szorult hely­zetemben, miközben a kenyeremmel sűrűn mártogattam a szaftot, remélve, hogy attól nem borul ki, az egyébként eleddig a vasszöget is megemésztő, korhely gyomrom. Gábor Józsi meglátta, mi a gon­dom, és jó tanácsával kisegített. „A kellő pillanatban tegyél rá az asztal közepéről egy piszkos tányért, és azzal együtt tedd vissza, középre. De senki észre ne vegye, mert megsértődik a szakácsnő, ha meglátja!” Így tettem, ezzel megismerkedésem az (arany)borjú lábával lezárult. (Valamikor egyszer, valamilyen alka­lom­ból újból szopogattak borjúlábat, ezúttal rántva, azonban en­gem többé már nem téveszthettek meg.) A „gyomor-epizód” után jobbról halk surranás hallatszott, és besiklott a pázsit közepére az ezüst-metál, fényesre suvickolt sportos Nissan, a volánnál Kardos Lajos, mellette „valaki”. A „valaki” kiszállt, körbe indult, majd mi­kor hozzám ért, megállt épp előttem. Felálltam és bemutatkoztam: „Czi­ke Lász­ló.” – Révész T. Mihály! – válaszolta. (Kis Napóleon volt; az ORTT elnöke, Horn Gyula „média-minisztere”. Róla/róluk szólt a „Pakoljunk, vagy mégse!”.) Ke­zet fogtunk, nem eresztett, de nem szólt, csak nézett szúrós kis szemeivel. „Czike László!” – is­mételtem meg, harsányabban, élve a gyanúperrel, hátha nem is­me­ri a nevemet. Aztán megszólalt: „Tudom, csak jól megnéztem magamnak!” – azzal Zelnik felé vette az irányt, és mellé ült. Gá­bor Józsi kedvesen elmagyarázta minden érkezőről, kicsoda, mit is kell tudni róla; és egyáltalán az egész szcenáriót igyekezett megér­tetni velem. De nem nagyon figyeltem, sem őrá, sem Sanyira. El­gon­dolkoztam. Tényleg, sokan vannak itt, akik közös helyen nem­i­gen „férnek össze” egymással. Azután megértettem. A spontán talál­ko­zó o­lyan (okkult) intézményesített forma, amely arra va­ló, hogy olyanok (is) találkozzanak, akiknek a személyi­sé­ge egyéb te­kintetben inkompatibilis. Amolyan politikai és i­de­ológiai „vámszabad-terület”, ahol a jelenlévők átmenetileg felfüggesztik minden személyes ellenszenvüket, vitájukat és konfliktusu­kat, hogy atrocitás kizárásával, maxi­má­lis haté­kony­sággal együtt tudják szolgálni a közös „páholy”-ügyet, melyet az elnök napirendre tűzött. Az egyik aktuális feladat ta­lán Czi­ke László megfigyelése lehetett, hogy személyiségében va­jon al­kalmas-e arra, hogy „a magasabb cél” érdekében együtt­mű­ködjék olyanokkal, akiket egyébként „látni sem” bír. Azt hiszem, át­me­het­tem a „vizsgán”, legalábbis egyszer sem jöttem ki a béke­tű­résből. Pedig a spontán találkozó vége felé még egyszer próbára tettek, pontosabban: tett, - Révész T. Mihály… Búcsúzólag megint elém állt, és kézfogás közben mondta: „Találkozunk még, kicsi ez az ország!” – önkéntelenül hozzágondoltam: „kettőnknek…”

Meggyes pite

Feleségem, Piroska közismerten finom meggyes pitét süt, abból a bi­o-meggyből, ami a kertünkben terem. 1998. nyarán összessé­gé­ben leg­alábbis többtíz-kiló meggyes pitét megettünk a kerti asztal­nál beszélgetve: Peták István, Skultéty Sándor és én. Szerettek nálunk lenni; voltak is, vagy 10-15-ször. Peták Pista már nem volt tévéel­nök, csak túraműsor-készítő; Sanyi elhúzódó, vissza-vissza­eső egyéves be­tegállományát töltötte, én pedig már munkanélküli voltam. Ráértünk. A beszélgetések mindig ugyanarról szóltak. Egy darabig „reménykedtünk”, hátha mégis én leszek a tévéelnök; - ők ket­ten ezzel szerves összefüggésben, de ettől függetlenül is remél­ték, hogy egyszer majd csak „beadom a derekamat”. Peták feltette a következő kérdéseket, amelyekre szerintem a Sanyitól (vagy Zel­niktől) hallhatta a jó választ. Nagyokat nevetett, nevettek – „Még, hogy demokrácia, ha-ha-ha! Az nem volt soha!” – „Mondd, La­ci, ki a világ ura?” – és rögtön válaszolt is rá: „Az angol királynő.” – „Mondd csak, Laci, kik is uralkodnak a világon?” – ezúttal hagyott vá­­la­szol­ni: „A szabadkőművesek!”- mondtam fel „a leckét”, szinte dü­hösen. „Na, látod!” – nyug­tázta elégedetten – „Hát, ha ők a vi­lág urai, akkor miért nem lépsz be közéjük? Menj el a Zelnik Jós­kához, és mondj a felkérésükre igent. Úgy tudom, a Kardos Lali már egyértelműen feltette neked a kérdést!” – „Mondd, Pista, ki ez a Zelnik Jóska? Ha akar tőlem valamit, hát jöjjön ide, szívesen lá­tom őket is egy meggyes pitére!” – válaszoltam. Mikor hármasban vol­­tunk, egyfolytában nyaggattak; nem álltam kötélnek. Mi­kor ki­jött Piroska, ásványvízzel, vagy egy újabb tál meggyes pitével, ak­kor elhallgattak, vagy sebtiben valami közömbös témáról kezdtek beszélni. Sanyi nevetve ugratta a földijét: „Pista, te évek múltával, még mindig csak kisinas vagy, te még szabadkőművesnek se’ vol­tál jó!” Aztán felálltak: „Hát ez nem nagyon megy! Ez az ember reménytelen eset! Rosszat akar magának!” – mondták csaló­dot­tan, majd eltávoztak. Mindig eltűnődtem: mi érdekük fűződhet ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba? Egyszer aztán össze­szedtem a bátorságomat, és meg­kérdeztem „a mindenes Gábor Jó­zsit”, mi ez az egész? „Nincs itt semmiféle titkos társaság, ab­szolút legális minden.” – mond­ta, és meg is mutatta, mennyi é­ves tagsági díjat fizetnek a ma­­­gán­személyek és a gazdálkodó szer­vezetek. Igen, ezt már lát­tam is nem­rég egy főkönyvi kivonatban… Melyik cégnél is? De ak­kor mi­re föl ez a fene nagy titkolózás? S a meg nem szűnő fejva­dá­szat? És mire föl a politikai események nyil­vánvalóan „társas”, tudatos, tervszerű manipulációja?  És miért beszél Skultéty, Peták, Kardos „titkos társaság”-ról? Mi­ért is küldött a már halott Sándor András a világállamról beszél­getni Vass Csabához? A választ, testvér (!), csak a szél fújja…

Barátnőből feleség

A Hold utcai sörözőben ücsörögtünk: Sanyi, egy kirúgott tévés főszerkesztő barátom – Sanyi nem is ismerte -, meg én. Ígértem: bemutatom Sanyinak. Jókedvűen beszélgettünk. Ez egy közismert sörö