Czike László

                     Hazádnak rendületlenül

„Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!”, - mert csak igaz, hű magyarként élhetsz emberhez méltó, Istennek tetsző életet; a Világállam világpolgáraként is. Ne higgy hamis prófétáknak, mint az orvos-genetikus Czeizel Endre, aki az ATV-ben keserűen megkérdezte a szerkesztőtől:

„Tudja, mi a magyar Nobel-díjasok titka? Az, hogy tudták, mikor kell idejében elmenni! – hisz’ idehaza csak félreismert zsenik voltak...”

„A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely! - Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned s meghalnod kell!”

Néhány éve parlamenti (bizottsági) vizsgálatok folytak annak kiderítésére, hogy a rendszerváltás utáni addigi négy kormányban hányan szerepeltek a leváltott kommunista rend ügynökei, besúgói, titkos tisztjei, kémelhárítói és/vagy hírszerzői; vagy szerepelnek ma is, esetleg illegalitásban...

Különös hangsúllyal merülhet fel a pénzügyi gyarmatosító (globalizációs) hatalommal való aktív kollaboráció kérdése, hiszen Magyarország 1990. után - miután rendszert váltott - szakított múltjával, s a korábbival látszó­lag „ellen­tétes” politikai és gazdasági fejlődési kényszerpályára lépett:

(1) Kivonultak a megszálló szovjet csapatok (1991), s Magyarország kilé­pett a KGST-ből és a Varsói Szerződésből.

(2) Az egypárti diktatúrát felváltotta a többpárti parlamenti demokrácia.

(3) A gazdasági és politikai tekintetben egyaránt megbukott „szocialista” rend építését örökre (?) félbehagyva, áttértünk a kapitalista piacgazdaság felépítésére.

(4) A magyar állam (miután legitimnek ismerte el a nómenklatúra-burzso­ázia spontán privatizációját is) alig néhány év alatt magánosította a szinte teljes nemzeti működő tőkét, amely 1990. előtt még „társadalmi tulajdon” néven össznépi tulajdon volt.

(5) A privatizáció ellenére a külső államadósság nem csök­kent; sőt, mára a hétszeresére nőtt.

(6) A nemzeti működő tőkénk 80 %-a multinacionális tulajdonba ment át. (7) A letűnt kommunista párt tulajdonképpen nem bukott meg, nem vonult ki a politikai életből (elitje máig megőrizte vezető pozícióit a gazdaságban is), csak átkeresztelte magát „modern szociáldemokrata párttá” és hát, mint ilyen a „konzervatív jobboldal” váltópártjává alakult - olyannyira, hogy 4 éves kihagyások után rendszeresen (1994., 2002., stb.) visszatér a ha­talomba és „baloldali” kormányt alakít.

(8) Az önmagát következetesen jobboldalként aposztrofáló „polgári erő” vezető politikusai a frissen megalakult MSZP-SZDSZ-kormányt először a nemzetközi nagytőke „képviselőjének”, szálláscsinálójának, majd „a hálózatok” kormányának, mi több, nemzetközi bankárkormánynak ki­ál­tották ki (vö.: „luxus-baloldal”), holott közismert tény, hogy az ún. jobb­oldali erők egyrészt (már a rendszerváltás pillanatában) kiegyeztek a szo­cialistákkal, másrészt éppen úgy a nemzetközi tőke növekvő térfoglalását se­gí­­tették elő, akárcsak a „baloldal” kormányai; mi több, „ügynök-ügy­ben” sem kevésbé érintettek a politikai ellenfeleiknél.

(9) Magyarország 1990-ben hátraarcot mutatott Moszkvának; a jobboldal és a baloldal azonos lelkesedéssel fordult New York, London és Brüsszel felé, aminek egyenes következményeként 1999-ben beléptünk a NATO-ba, majd 2004-ben az Európai Únió tagjai lettünk. Úgy váltottunk tehát po­­litikai és gazdasági rendszert 1990-ben, hogy az egypárt-állam többpárti­vá, „plurálissá” alakult, a nemzeti vagyonunk össznépi tulajdonból multi-ma­gán­tulajdonná vált; az államadósság növekedésének terhei pedig ka­matrabszolgaságba taszították a nemzetet, miközben a politikai irány­vo­nal 180 fokos (Moszkva - Brüsszel) fordulatot vett...!

A politikai elit jobb és bal oldala sárral dobálja egymást; sőt, az ún. polgári erők hazaárulással vádolták meg a szocialistákat.

Nem mindegy, kinek?

Nehéz lenne ugyanis szignifikáns különbséget tenni; különösen a titkos Rózsadombi Paktum, mint rendszerváltó többpárti + „soktényezős” meg­egyezés néhány pontjának tükrében, amelyek tetszőlegesen kiragadva a következők:

n  Az MSZMP-párttagok mentesítése bűneik büntetése alól.

n  A titkosszolgálatok megvédése egy esetleges megtorlástól.

n  A megbízható kommunisták „átszervezése” más pártokba.

n  Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe.

n  Az igazságszolgáltatás megtartása kommunista kézben.

n  A gazdasági befolyás (a multinacionális privatizáció) az USA „vadász-területe”, a politikai hatalom pedig „maradhat” a kommunistáké...  

A rendszerváltó hatalom fő korifeusai váltig állítják: Rózsadombi Paktum márpedig nem volt...! Nézőpont, illetve világnézet kérdése. Az emberek (struccal rokon) nagyobbik fele csak akkor alszik jól, amíg szentül hihet az események spontán folyásában, a vakvéletlenben. A kisebbségbe szoruló okosabbak jól tudják: ma már a csekély jelentőségű hatalmi ügyekben is ritka kivétel a véletlen, a főbenjáró változásokban ismeretlen fogalom.

A múlt eseményei és leszűrt konzekvenciái tekintetében édes mindegy, volt-e paktum, vagy sem; hiszen minden úgy történt, „mintha” lett volna! Vagyis: ha nem lett volna rózsadombi paktum, ki kellett volna találni... 

Joggal felmerül a kérdés: megfelelnek-e mindezek a leírt, valós történelmi események a demokrácia szabályainak, a népfelség elvének? Vajon a nép váltott itt rendszert, vagy csak egy szűk körű elit, busás jutalékért?!

Vajon a magyar pénzügyi, politikai és kultúrális elit tetteit kizárólagosan a ha­zaszeretet motíválta? Mint a legenda szerint Medgyessy Péter egykori miniszterelnököt, a néhai (mára elaltatott) D-209-es kémelhárító tisztet és az 1978. és 1982. közötti szigorúan titkos tevékenységét, amikor is halált meg­vető bátorsággal vezette be Magyarországot a Nemzetközi Valuta­alap és a Világbank védő sáncai mögé, vitézül félrevezetve a KGB leg­ravaszabb ügynökeit is?! Épp erre az időszakra (1973-1989.) esik az a hi­hetetlenül alacsony hatékonyságú hitelfelvételünk, miszerint: ”az időszak egészét tekintve mintegy 1 Mrd USD erőforrás-bevonás az ezt több­szörösen meghaladó, 11 Mrd USD halmozott kamatkiadással járt” (MNB Műhelytanulmányok 2, 1993., 56. oldal) - idézi Drábik János „Uzso­ra­civilizáció” című művének 127. oldalán. Miközben az ország adósság­állománya 1989-re elérte a 20 Mrd USD-t, s mára annak a hétszeresét…

Nem az-e inkább a valóság, az igazság, hogy a legendás időszakban (1978-1989.) eladósították (vö.: világbanki hitelek, államadósság); 1990-től pedig kilóra kiárusították és elprivatizálták vagyis elkótyavetyélték min­denünket, ugyanazok a reform-elvtársak, vagy azok szalonképesített rein­kar­ná­ciói?!

Nem az-e a valóság, hogy a rendszerváltás is csak egy hazug legenda?

Vagy tényleg azok lennének az igazi hazafiak, akik előbb szocialistaként tönkretették, majd kapitalistaként eladták az országot?!       

A haza, a hazaszeretet lényege leginkább az otthon, az otthonosság ér­zetével fejezhető ki, illetve azonosítható. A költő Petőfi Sándor így ír erről az érzésről: „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadre­gényes tája; tán csodállak, ámde nem szeretlek, képzetem hegy-völ­gyedet nem járja!” Mert csak itt Magyarországon, a hazájában érezte ma­­gát otthon! Szemben a globalizmus hazugságaival, álságaival, hamis illúzióival. Az egyszeri magyar ember turistaként, kiküldetésben (pl. keres­kedőként) természetesen csodálattal adózhat a fantasztikus bűnös város, New York paranoid és mégis működőképes forgatagának, London világ­ha­talmi fenségének, Párizs idegenforgalmi látványosságainak, Róma an­tik szépségének, Athén eleven történelmének, Kairó zsibvásárának; - az emberi civilizáció, az ezerarcú természet elképesztő csodáinak, melyeket otthon legfeljebb csak képekről vagy filmekből ismerhet meg... Rövidebb-hosszabb külföldi tartózkodás után azonban mindenki megismeri a hon-vágy érzését. Mert a haza, az otthonunk az a kitüntetett hely, ahová az ember bizonyos idő elteltével elemi erővel visszavágyik, hiszen oda kötik az összes fizikai és szakrális gyökerei! Különösen akkor, ha a hazával - a magyar hazával - olyan erős érzelmi szálak fűzik össze az embereket, mint talán sehol másutt a világon. Magyarországban épp az a csodálatos, hogy rendkívüli összefogó, visszahúzó ereje van - annak ellenére, hogy a ma­gyar (a zsidó után és mellett) a Föld legszétszórtabb népe. A magyar ember csodálhatja ugyan a Glóbusz egzotikus tájait, építészeti remekeit, mű­vészeti kincseit, okos, vidám, vendégszerető és eltérő kultúrájú népeit; agya és tudata csordultig telhet irántuk bámulattal - ám a szívében és a lelkében szeretetet csak a hazája iránt érezhet.

A haza az a kitüntetett hely, ahol az ember otthon érzi magát, vagyis ahol a személyes (és családi) biztonságérzete tökéletes. Ha az ember kezdi el­­veszíteni ezt a „komfort-érzetet” a hazája iránt, valami nagyon nagy baj van készülőben! Idézet Zelnik József Nagy Lászlót is idéző könyvéből:

„A költő az ördögűzés legegyszerűbb, egyben leghatékonyabb mondatát találta meg. Amikor gúnyt bitangol, amikor virágzik a bóvli, amikor kita­szí­tanak házból és hazából, mindenkinek fel kell tennie az ördögűző kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?”

Nagy László idézett versének teljes versszaka így szól:

„Rémálom temploma, s én alul
ízzok, szavamat nem halkítom,
de sikoltom halhatatlanul:
Úristen, én nem vagyok itthon?”

Erről van szó! A globalizáció olyan hamis eszme, hamis prófécia, amely fellazítja a nemzetek, a nemzetállamok összetartó erejét, az anyaföldhöz való mindenfajta nemzeti ragaszkodást, - ki akarja irtani a hazaszeretetet és a honvágyat az emberekből, hogy hontalanná tegye őket. A nem két lábbal a földön álló, az anyaföldbe fizikailag és lelkileg nem gyökeredző embereket könnyű a saját fogyasztásuk és törleszthetetlen hiteleik kamat-rabszolgáivá tenni, hogy manipulálhatókká váljanak bármilyen célra. Mert világpolgárrá, a központosított világállam polgárává csak az tehető, akit előbb megfosztottak mindenfajta nemzeti kötődésétől, elkötelezettségétől. A globalizáció lényege, hogy a világ urai kitépik a nemzeti gyökereinket, el­veszik tőlünk a meleg otthon érzetét, erőszakosan elviselhetetlenné te­szik életkörülményeinket a saját hazánkban, hogy földönfutókká le­gyünk, és valóban ne érezzük magunkat már soha többé itthon. Ez pontosan olyan, mint amikor a török hódítók a kisgyermekeket erőszakkal elszakították az édesanyjuktól, s rabszolgaként Konstantinápolyba vitték őket, hogy janicsárt, katonát neveljenek belőlük Magyarország ellen. Ma a janicsárképzők Londonban, Oxfordban, Bristolban, Brüsszelben, Hágában és főleg New Yorkban találhatók. Az ifjú hazajön, de nem magyar többé... 

A haza a számunkra; mi, magyarok számára legalábbis a honfoglalás óta  az Ígéret Földje, ugyanúgy, mint az ókorban a Mózes vezetésével Egyip­tomból kivándorolt (exodus) zsidó törzsek számára az akkor még csak ál­maikban, képzeletükben és legendáikban élő csodálatos ország, Izrael le­he­tett. Az ősapáink által előre felderített, tervszerűen elfoglalt és bete­lepí­tett anyaföld - a Kárpát-medence - afféle természetes bölcsőnk: a kalan­dozások után letelepült magyar nép, a keresztény magyar állam, a füg­get­len nemzeti öntudat, életmód, gondolkodás és kultúra bölcsője, ami egye­dülálló identitás a Földön, a Nap harmadik bolygóján, az emberiség tör­ténelmében.

A magyarok hazaszeretete kivételesen erős; tömeges mé­­retekben ösz­tönös (atavisztikus) jellegű, ami sok tekintetben oka, illetve magyará­zata annak, miért is bánnak a magyarok amúgy igen könnyelműen a hazájukkal „békeidőben”, ám miért képesek mégis emberfeletti erő­feszítésekre, szakrális véráldozatra háborúban vagy végveszélyben, ha a haza úgy kívánja.    

Magyarország, az ígéret földje a magyarok számára is a boldog, sikeres életút ígéretét szimbolizálja; vagyis azt: itthon vagyunk, az ország s a föld­je, az állam is a miénk, biztonságban érezhetjük magunkat, mert a hazánk védőburokként feszül fölénk, megvéd minden ellenséges külső és belső tá­madástól, sőt, segít megoldani minden személyes problémánkat. Bol­dogok, sikeresek csakis itt lehetünk, mert a nagyvilágon e kívül nincsen szá­­munkra hely: idegen földön védtelenek lennénk minden ártalommal szem­ben. A gyökereink igen mélyre nyúlnak a magyar anyaföldben, mely­ből százszorta erősebb összetartó sugárzás árad, mint bárhol más­utt a földgolyón. Nemcsak a csillagok pillanatnyi konstellációja, az Univerzum kozmikus sugárzásának megismételhetetlen összetétele, ami a szüle­ten­dő ember személyiségét, jellemét, tudati és lelki önazonosságát „megha­tározza”, de a földsugárzás intenzitása és jellege is, ami az adott földrajzi területen a mélyből felfelé kiárad. A magyarokat hiszékeny, áldozatvállaló, befogadó, ösztönösen összetartó, de könnyelműen szétszóródó népnek teremtette az Isten…

A magyar ember számára Magyarország a legszebb ország; bármilyen kül­földi tájak szépsége a nyomába sem ér. Ez persze korántsem objektív látásmód; csak a haza iránt megnyilvánuló mélységes szeretet és örök kö­tődés megnyilvánulása, mint a kisgyermeké, akinek a számára édes-anyja a legszebb nő a világon. A haza a gyermekkorban mélyre bevésett emlékek, gyökerek összefogó, összegyűjtő fogalma. A haza a magyarok számára a legkisebb közös többszörös, a közös nevező, mely összeköt, bárhová vetődjünk is a világon. A szomszédok, a játszótér, a gyermekkori álmok, a virágillat, az első szerelem, az ifjúkorban kiteljesedő életerő, az első sikerek, a barátságok, a közös élmények, a sport és a zene élvezete; minden emlékünk ide köt, ami a felelős emberré válás tényezője... 

Manapság sokan vannak a hamis próféták, akik szerint: itt van már a Ká­naán – ti. beléptünk az Európai Únióba! -, a hazaszeretet már csak anakronisztikus érzés, romantikus nosztalgiázás a történelmi idők hő­si tettei, tán „igaz sem volt” dicső emlékei iránt; ma már nincs szükségünk a „petőfis” megközelítésre, gondolkodásmódra, mert a haza eredeti fogalma kiszélesedett, átértékelődött, új, liberális értel­met nyert. Ez súlyos tévedés! A hazánk mindig Magyarország marad! Magyarország természetesen - minden gazdasági nyitottsága és etnikai befogadó készsége ellenére - nem mindenki hazája; hanem csak azoké, akik felvállalják a magyarság történelmét, hányatott sorsát, világtör­ténelmi küldetését (hogy a világ népeinek „élő lelkiismerete”), vagyis  az önzetlen lelkületet, hogy inkább ad a világnak, mintsem elvenne...  

A hazaszeretet kettős, kölcsönös kötöttséget jelent.

A haza biztosítja a gyer­mekeinek a tágabb, de mégis családias - fizikai, szo­ciális, mentális, emocionális és szakrális - környezetet, amelyben fe­le­lősen gondolkodó, hasznos emberekké válhatnak. Magyarán: a ma­gyar­nak született (magyarul beszélő, magukat magyarnak valló szülőktől való) gyermek-ember elvárhatja a hazájától, hogy a felcseperedését, tanulmá­nyait, család-alapítását, otthon-teremtését, stb. minden eszközével, min­den lehetséges módon támogassa. Az elvárásnak viszont természetes ellentétele, hogy a felnőtt magyar már szolgálattal tartozik a hazájának (és persze nem elsősorban az Európai Úniónak!), ami azt jelenti, hogy min­den lehetséges módon meg kell védenie a magyar hazát, ha azt külső ve­szedelem - pl. a globalista gyarmatosítás - fenyegeti! Egyrészt: a haza kötelessége, hogy hazafiakat neveljen a jövőnek, másrészt viszont: az új felnőtt nemzedéknek képesnek, alkalmasnak kell lennie a magyar ha­za megvédésére, ellenkező esetben (pl. kollektív hazaárulás esetén!) a haza elvész, és vele odavész az a lehetőség is, hogy az unokáink is a hagyományos magyar hazában nőjenek fel, és váljanak szintén tehet­sé­ges, sikeres hazafiakká...

Ha a lánc, a staféta megszakad, Magyarországot bekebelezi a glo­bali­zá­ció, az Európai Únió, majd a Világállam, és elönti a multikultúra.

Ez ügyben leginkább Petőfi Sándorral értenék egyet: „Sehonnai bitang ember, ki hogyha kell, halni nem mer, kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete!”

Vác, 2006. január 20.

                                                                        Czike László