Czike László

Forgatókönyvek választási eredményekre

Emlékeznek rá, hogyan lett amerikai elnök George W. Bush?

Államonként-esetenként néhány tízezer szavazatnyi különbséggel.

Nos, most Magyarországon szinte ugyanez a forgatókönyv valósul meg, ugyanakkor minden a szavazás részvételi arányain múlik.

Az utolsó pillanatig tombol a látszólag végletekig kiélezett küzde­lem, a kés­hegyig menő harc, melyben mindenki és minden demo­ra­lizálódik, devalválódik, a legutolsó „értéktartalékok” is felemész­­tődnek a harc gyehenna­tüzében. Ám a mesterséges zivatar csitul­tával sajnos mégsem a megtisztulás vár ránk, hanem valami jeges borzalom, ami a mostani elmebajos erkölcsi fertőnél is rosszabb.

Ha valaki ennek a politikai ingyen-cirkusznak csak egyszerű, bea­vatatlan, kvázi passzív szemlélője, csak annyit lát-ért az egész­ből, hogy az országot alkotó két oldal négy pártban testesül meg (a kis pártok – MIÉP, Jobbik, Centrum, Kisgazdapárt - a „jobb­ol­dal” megosztásán túl már semmilyen szerepet nem játsza­nak). Az egész színpadot betöltő-bejátszó négy „nagy” párt a vá­­lasz­tás má­so­­dik for­du­lójá­nak acidparti-éjsza­ká­ján pedig majd va­lamilyen al­kalom-szül­te konstelláci­óban összefekszik, s a ko­rábbi „elveiket” leg­­ott sutba dobva szokásos álszent koalí­ci­ót alkotnak csak azért, hogy zavartalanul foroghasson tovább a terrorellenes szövetsé­ge­sek örök világuralmára, mint holtbiztos bázisra felépített kis helyi mókus­kerék. Ez részben így van – mindenütt, mindig így szokott lenni -, de a dolgok ezúttal alapvetően másként alakulhatnak.

Orbán Viktor csak néz, mint a moziban, és nem akar hinni a sze­mének, hiszen a Bleyer Tóniék évekkel ezelőtt – vagy esetleg már Ox­fordban - megígérték ne­ki, hogy a közeljövőben mind­vé­gig ő lesz a kis vörös kakas (little red rooster) a magyar szemétdombon; erre most tessék, hát nem itt táncol előtte ez a ve­szett rókákat ráküldeni mégsem akaró, fenéken lőtt flamingó, a­kárha eszét vette volna a madárinfluenza, vagy az önlegitimáció kény­szeres pótcselekvése! Nem erről volt szó, kiáltja Viktor felhá­borodottan, mert igaz ugyan, hogy annakidején néhanapján a mi­niszterelnöki dolgozó-szobájá­ban edződresszben – ő is - el-elde­káz­gatott az alcsúti bo­gyó­val, de „miniszterelnöki elő-örömtáncot” lejteni azért mégis csak más, sokkal „durvább” cselekmény!

Nos, Viktor anno hiába tett látogatást „a csendestárs” Izraelben, hogy „a pájeszosokat” személyes varázsával győzze meg amúgy tö­ret­len szimpátiá­járól, s rohant aztán rögtön, Gyurcsányt is mege­lőz­ve a neokonzervatív amerikai császárhoz, szintén hűségde­mon­stráló au­­di­enciára, miszerint a hamis látszatok ellenére ő is elkö­te­lezett híve a terrorizmusellenes, olajrekviráló koalíciónak.

Senki nem hitt már neki, mert az idő múlása (lásd még: = vas­fo­ga, a rozsda) közben túlhaladta a Viktor folytonossági illetve „tör­vényszerű visszatérési” esélyeit; mi több, az euro-és világkom­mu­niz­mus már oly­mértékben elörehaladott, hogy Rasmussen és bil­derbergi társai megalkották a táncoló kutyavadász eu­rópai mércével mérve is groteszk figuráját, aki „forradalmi” pszi­chotí­pu­sát te­kintve egy jakobinus anarchista – ezért is élteti oly’ sokszor a köz­társaságot! –, meg egy trockista bolsevik (vö. pl.: Szamuelly) szánalmasan nyilvánvaló ötvözete.

Orbán Viktor – immár anakronisztikus. Nem kell már Európának a szakrális Habsburg-trónörökös -; könnyen lehet, hogy az Únió királya vagy császára egyből az Antikrisztus lesz, nincsen szükség semmilyen kváziszalonképes „intermedier-figura” közbeiktatására.         

Lám, már a Bleyer Tóni is meghasonlott – nemrégen még a Viktor kezét szorongatta, „örök barátsággal” biztosítva arról, hogy oxfordi „szakképzettségét” úgyse szárnyalhatja túl senki. Sic transit gloria mundi – a Tóni most a vörös flamingónál ebédelt, miközben meg­nyugtatta Fletót: nézeteik azonosak, pártjaik azonos cé­lokért küzdenek -– s azért jött, „hogy érette kampányoljon”. A Tóni így elpártolt; - tehát nem csupán az angol Munkáspártot árulta el (copyright by T. G. M.), de Orbántól is elfordította köpönyegét…

Aztán eljött - hosszú tömött sorokban - a pályafutását egykor a KGB-ben kezdő Vlagyimir Putyin, és magas kitüntetést nyújtott át Szabó István filmrendezőnek. Korábbról honnan ismer­hették egy­mást?! Majd Putyin magánlátogatást tett Gyurcsánynál, orosz szempontból talán Magyarország „egyik legmegbízhatóbb” telep­he­lyén, ahol megette a Bleyer Tóni ebédjének „a maradékát”, stíl­sze­rűen az Apró-villában.  

Putyin az Orbánnal tervezett személyes találkozóját a kormány ké­résére – lemondta. Viktorunk tehát Blair után Putyintól is kosarat kapott…

Ezt a Gyurcsány Fletót a szociknak végszükség esetére találták ki; egy inverz Orbán Viktorként, - akkora pofonként az egész magyar nép számá­ra, hogy esze ágában se legyen soha többé szabad­ság­ról és demok­ráciáról álmodozni. Orbán csak szédül, nézi-nézi a pa­ranoiásan ke­ringő dervist, aki egy központi telepre gyűjtené be a kóbor kutyákat, majd diszkréten, amúgy Medgyessy módra be­in­tett a Karcagon – Varga Mihály szülővárosában – tartott magán­bo­hózatáról kívül rekedt szerencsétlen (szintén szoci) magya­rok­nak. Jön még a Bush sátánista győzelemjele is; amikor majd a vá­lasztások örökre-örökölt, messzelátó gardedámja ki­hirdeti az USA-vi­lág­szoft­ver újabb lehengerlő sikerét, melynek eredményeként vá­ratlanul mindig a másik, a baljóslatú fél az aktuális győztes…  

Mi fog itt történni, mármost a pártok esélyeit latolgatva?

Az MDF

Nem jut be a parlamentbe, maximum az MSZP hátán, de ennek a „tisztességesen megalapozott” megszervezésére ma már nincs elég idő. Az MDF még/már a mérleg nyelve sem lehet; a veresége után viszont majd nemzeti platform lehet/lesz az MSZP-ben…

Az SZDSZ

Egyenes ágon, normális körülmények között nem juthat be a par­lamentbe, de a mostani körülmények a legkevésbé sem (lesznek) normálisak. Rendkívül alacsony részvételi arány mellett bejuthat.

Az MSZP biztos szavazótábora az összes szavazóképes lakosságon belül mintegy 35-40 %-ra tehető. Valószínűsíthető, - ezek az em­berek szinte kivétel nélkül elmennek szavazni, ugyanis az MSZP-nek sikerült a lehetséges maximumig – „maximum overdrive” – fa­nati­zálnia saját támogató bázisát. Ráadásul a politológiai értelem­ben "bizonytalanoknak” nevezett tömegekben is nagyobb arányt képviselnek a potenciális MSZP-szimpatizánsok, ami mindenek­e­lőtt arra vezethető vissza, hogy az elszegényedett lakosság döntő hányada még mindig egyfajta „szocializmusban” reménykedik, hi­szen – bármily meglepő - az elkeseredett gazdák, nyugdíjasok, ér­telmiségiek és (kényszer-)kisvállalkozók többsége a Magyaror­szá­gon part­talanul tomboló vadkapitalizmus kö­rül­ményei kö­zött táv­latilag is nagyjából reménytelennek látja eg­zisztenciája megte­rem­tését és fenntartását. Így a szegénység növekedése – furcsamód’ -az azt előidéző MSZP malmára hajtja a vizet, mert az elkeseredett emberek nem látnak komoly alternatívát az ellenzéki pártban…

A FIDESZ biztos szavazóbázisa csak mintegy 30 %-ra tehető.

Mint az előzőekből is következik, a Fidesznek igazából sem az ala­csony, sem a magas választási arány nem kedvez, mert mindkét esetben az MSZP esélyei jobbak, s akkor még ott van a fenyegető veszély, hogy az SZDSZ esetleg bejut a parlamentbe, vagy valami módon még az MDF is „beszáll” a fidesz-ellenes koalícióba, ami nagyobb arányú MSZP-sikert jelentene, mint 4 évvel ezelőtt. Ha a véleményemet kérdezi valaki, úgy szerintem a legnagyobb esélye annak van, hogy 2006-tól gyakorlatilag egy MSZP-SZDSZ-MDF-(+ Centrum) koalíció fog kormányt alakítani az ország irányítására.

Kérem tisztelt olvasóimat, hogy egy pillanatig se higgyék, hogy ne­tán „a titkos politikai vágyálmaimat” fogalmaznám meg – mi sem álljon tőlem távolabb! Pusztán csak a valós esélyeket latolgatom, s hát a kiinduló feltételekből – amiken a hátralévő másfél hónapban már nemigen lehet változtatni – sajnos ez a végeredmény jön ki…

Joggal felmerül a kérdés: valójában akar, akarhat-e a Fidesz a ki­a­lakult gazdasági helyzetben választást nyerni? Van-e praktikus értelme, hozadéka hosszabb távon a választások megnyerésének? Azt kell mondanom, hogy nincs. Az MSZP pénzügyileg oly mérték­ben "lenullázta” a nemzetgazdaságot, hogy ehhez képest a rend­szer­váltás előtti időkben - a jelenleginél - még Kádár általános vál­sághoz vezető gazdaságpoliti­kája is ezerszer jobb helyzetet hagyott az utódokra, mint Gyurcsány kormánya. A rendszerváltás pillana­tában 20,5 milliárd dollár volt a nemzetgazdaság összes adóssága, ma pedig a teljes adósság meghaladja a 140 milliárd dollárt, míg a nemzeti működő-tőke a számunkra lényegében maradéktalanul eltűnt. A EU ún. maastrichti követelményeinek teljesítése Magyar­ország számára elérhetetlen távolságba került; az állami költség­vetés szanálása olyan mértékű gazdasági és egyéb erőfeszítéseket kö­vetel, amelyekhez belső források már nem állnak rendelkezésre, újabb hitelt pedig teljesíthető feltételekkel egyrészt már senkitől se kapunk, másrészt épp az eddigi mértéktelen és értelmetlen – ho­vá lettek a milliárdok? –, nyakló nélküli és ellenőriz(het)etlen hitel­fel­vételek vezettek ide, a mai kilátástalan és képtelen pénzügyi hely­zethez. Ilyen körülmények között nem érdemes választást nyerni.

Orbán Viktor az országos kampányában mostanában folyamato­san úgy érvel, hogy a magyar nemzetgazdaság a szocialisták kormányzása alatt egyáltalán nem működött oly’ fényesen, mert 100 forint új érték (GDP) megtermelése csak 150 forint újabb (pótlólagos) hitelfelvétellel volt lehetséges. Vagyis hogy nem a magunk ere­jéből „növekszünk”, hanem úgy, hogy eközben egyre jobban eladósítjuk az országot és – kamat­fizetés formájában - feléljük a jövőt. Csakhogy Orbán Viktor elfelej­ti, hogy ez a ten­den­cia az Antall-Horn-Orbán kormányok regnálására is jellemző volt – hiszen az állam adóssága akkor is elképesztő méretekben nőtt, legfeljebb „az ütem” volt lényegesen alacsonyabb -, másrészt, hogy „felfedezéséből” sokkal súlyosabb konzekvenciák is folynak. Nevezetesen az, hogy a kádári és posztkádári gazdaságpolitika – legalábbis a citált számok ezt mutatják – lényegesen hatékonyabb volt, mint a rendszerváltás utáni összes kormányé, ugyanis amíg a szocialista gazdasági és társadalmi (politikai) rendszer 1973 és 1989 között „mind­össze” 20,5 milliárd dollárnyi hi­teltartozást "hozott össze”, addig a rendszerváltás utáni ed­digi 6 kormány – ugyanennyi idő, vagyis 16 év alatt – plusz 120 mil­li­árdot tett ehhez hozzá, ami feketén-fehéren azt je­lenti, hogy a szocializmus éppen hatszor volt hatékonyabb, mint a mai vadkapitalizmus. Ezt szakmailag nem lehet cáfolni.

Ráadásul csak 2000-ben értük el újra az 1989-es életszínvonalat.

Vagy netán a multik ennyivel többet visznek ki, mint az oroszok?!

Olvasóim részben talán „cinikusnak” tartanak, hogyan vethetem fel egyáltalán a kérdést: érdemes-e most választásokat nyerni?

Hiszen minden politikusnak megtiszteltetésnek kell(ene) tekinte­ni­e – még térítés hiányában is! -, ha/hogy a nemzet képviselője le­het és a magyar nép boldogulásáért dolgozhat, tevékenykedhet…   Pedig hát nem én vagyok cinikus, hanem az uralkodó párt-elitek.

Mert korifeusaik csak a hatalomért teszik, amit csinálnak.

Mert a hatalom szinte azonnal pénzre váltható… Állítólag Krisztus „koporsóját” – nem volt ilyen! – sem őrizték ingyen, a politikusok pedig még csak a bölcsek kövét sem őrzik, pusztán saját jólétüket.

A választáson résztvevő szavazók aránya – noha a pártok ren­geteg pénzt beleölnek a lakosság hiszterizálásába – választásról választásra, szavazásról-szavazásra egyre alacsonyabb; szerintem most olyan alacsony lesz, amely éppen hogy csak legitimálja vala­melyik „kompánia” hatalomra jutását. Az arány 40 % alatt várha­tó, ami egyrészt jól mutatja, hogy az emberek mennyire kiábrán­dultak az egész "úri huncutságból”, másrészt – az előzőekben fel­sorolt érvek alapján - igen valószínűvé teszi az MSZP „győzelmét”.

A nagykoalíció veszélye nem (csak) azért nő napról-napra, mert mintha a színfalak mögött fokozódna a szembenálló pártok közötti szimpátia, hanem furcsa módon azért, mert a nemzetközi háttér­hatalom szerintem "döntetlenre” játszik, éppen úgy, mint anno az USÁ-ban, mikor pedig Al Gore és W. Bush voltak az egymás ellen kiren­delt gladiátorok. Amikor majd a két forduló együttes vége­red­­ménye döntetlenre áll, s amikor majd kiderül, hogy senki nem ké­pes az adott választási eredmény alapján kormányképes koa­lí­ci­ót alkotni, akkor majd „rádöbbennek”, hogy sokkal több minden – leginkább a temérdek közösen elkövetett nemzetrontó történelmi bűn - fűzi őket egybe, mint amennyi elválasztja egymástól.

És akkor Gyurcsány és Orbán egymás markába csapnak.

Mert a politikában semmi nem lehetetlen.

Vác, 2006. március 3.

                                                           Czike László