P. John Abberton

Vassula Ryden és a Vatikán: a korábbi és a jelenlegi helyzet
( erdeti angol )

A Mrs. Vassula Rydenről szóló, Közleményként ismert dokumentumot 1995. október 6-án bocsátotta ki a Hittani Kongregáció. Akkoriban szinte semmit sem tudtam Vassula Rydenről és írásairól, de eleget láttam ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam.

Nem tetszett a kézírás nyomtatott másolatát tartalmazó spirálozott füzet furcsa külalakja. Voltak olyan barátaim, akik nem tartották megbízhatónak ezeket az írásokat. Olvastak néhány kötetet, de egy pap lebeszélte őket azzal, hogy Vassula "álpróféta". Az ő és mások elbeszélései alapján, arra jutottam, hogy Vassula nem hiteles misztikus. Bár a Közlemény körül is volt néhány furcsaság, azt is be kellett ismernem, hogy nem tájékozódtam megfelelően ahhoz, hogy megalapozott véleményt formálhassak.

Az alábbi okok miatt, mindig is gondosan ügyeltem arra, hogy milyen személyes ítéletet fogalmazok meg a misztikus írásokról: 

1.         Ha valóban sugalmazottak, vagy természetfölötti eredetűek, akkor tiszteletet érdemelnek, és akár olvassuk őket, akár nem, nem szabad őket megvetéssel kezelni.

2.         Ha nem Istentől valók, a gonosz lélek is sugalmazhatja őket, és akkor az írónak tanácsra és segítségre van szüksége. Az ilyen üzenetek olvasóival pedig tapintatosan, de határozottan kell bánni, és világos tanácsot kell nekik adni a félreértések elkerülése érdekében.

3.         Ha az ilyen üzenetek minden valószínűség szerint komoly mentális betegség vagy akár csak jelentős személyiségzavar (beleértve a hírnév iránti beteges vagy tisztességtelen vágyat) hatása alatt álló képzelet szüleményei, akkor az írónak inkább segítségre, mint kritikára van szüksége; az érdeklődőket pedig a lehető legmegfelelőbb módon le kell beszélni a szövegek olvasásáról.

Bármi legyen is a helyzet, megfontoltan szabad csak véleményt formálni: mind a szövegeket író, mind az azokat olvasó személyek miatt. Más szavakkal: a pasztorális szempontoknak kitüntetett szerepe van.

Nem örültem a Közleménynek, bár akkoriban nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a probléma vele. Ahogy újra elolvastam és megvitattam egy másik pappal (aki szintén szkeptikus volt az írásokkal kapcsolatban), kezdtem észrevenni, hogy a Közlemény elhibázott. Vitatható a "jogi" státusza, mivel Vassula görög ortodox, és már létezett egy egyezmény az Ortodox Egyház és a Vatikán között (az 1993-ban kibocsátott Balamandi Nyilatkozat), ami kimondja az ortodox keresztények jogainak tiszteletben tartását.

Különösnek találtam, hogy egy görög ortodox asszonyt részesítsenek ilyen jellegű figyelmeztetésben, míg mások azt vetették föl, hogy az eljárás nem sérti-e meg a fent említett nyilatkozat szabta határt. Talán nem sértette meg, bár úgy tűnt, némiképp átlépte azt. Továbbá nem volt tudomásunk arról, hogy lett volna bármiféle egyeztetés az ortodox hierarchiával. Egyáltalán képezheti-e egy görög ortodox keresztény ténykedése a római katolikus kánonjog tárgyát?

Továbbá nyitott maradt az a kérdés is, hogy milyen "eljárás" zajlott le. Amint Ratzinger bíboros később (1999 januárjában) mondta, a Közlemény nem elítélés volt, hanem figyelmeztetés. Nem történt hivatalos kihallgatás; nem volt "tárgyalás". Valójában nem folytattak párbeszédet Vassulával, és a Közlemény megjelenése előtt a Kongregáció egyetlen tagja sem kapta kézhez és nem olvasta el azokat a dokumentumokat, amelyeket egy teológus-tanácsadó Vassula nevében már korábban elkészített. Úgy tűnt, hogy hiányzott az eljárás egyik kulcsfontosságú tényezője: a párbeszéd. Egy 1999-ben készült interjúban (amire már utaltunk: 30 Giorni, 1. szám, 1999. január) a bíboros elmondta, hogy továbbra is folyamatban van a Közlemény által fölvetett kérdések tisztázása. Bár az eredeti Közleményt 1996-ban beiktatták, nem egészen három év múlva a bíboros mégis egyetértett az interjú készítőjével abban, hogy az eljárás (vagy vizsgálat) még nem fejeződött be.

A jelenlegi helyzet elég világos: befejeződött az eljárás, amelyre a bíboros utalt. A Francia, a Svájci, az Uruguay-i, a Fülöp-szigeteki és a Kanadai Püspöki Konferenciák elnökeinek küldött levele, semmi kétséget sem hagy afelől, hogy ezután már nem szükséges újabb véleményt kérni a Kongregációtól.

Vassula benyújtotta a Ratzinger bíboros kérdéseire adott válaszait (a Hittani Kongregációnak). Ezek a válaszok olyannyira elfogadhatóak voltak, hogy a bíboros a kinyomtatásukat kérte, hogy mások is elolvashassák. Mindemellett azt is kérte, hogy az Igaz élet Istenben üzenet köteteiben (amelyek Vassula írásait tartalmazzák) jelenjenek meg, vagyis ezáltal magukat a könyveket tette meg a válaszok egyik forrásává. Bizonyos dolgokat egyértelműen kijelenthetünk:

1.                     A könyvek semmilyen értelemben sincsenek "betiltva".

2.                     A katolikusok számára engedélyezett a könyv (vagy könyvek) beszerzése, következésképp olvasása is.

3.                     A Közleményben felvetett kérdéseket Vassula megválaszolta.

Később ezeket a válaszokat "hasznos tisztázások"-nak nevezték, és arra kérdésre, hogy mi a Kongregáció álláspontja Vassula jelenlegi helyzetével kapcsolatban, a bíboros ezt felelte: "A helyzet megváltozott."

Minthogy Vassula megválaszolta a kérdéseket, és a bíboros kérte ezeknek a válaszoknak a kinyomtatását, hogy mások is elolvashassák, többé már nincs szükség a Közlemény olvasására. Ha a kérdések megválaszolásra kerülnek, többé már nem a kérdések a fontosak, hanem a válaszok. Ha megkérdezem valakitől, hogy miért írt meg egy könyvet, és ő erre választ ad - sőt a válasza olyannyira elfogadható, hogy ragaszkodom a kinyomtatásához, akkor mi értelme lenne továbbra is feltenni a kérdéseket? Hiszen azokat már megválaszolták. Esetleg kérhetek további részleteket; kérhetem a válasz megismétlését, de ha a válasz alapvetően elfogadható, akkor a kérdés többé nem áll fenn.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk - és az igazság kedvéért el is kell mondanunk, hogy a Vassulával szembeni figyelmeztetés érvényét veszítette.  Mivel a Közlemény által felvetett kérdésekre Vassula megadta a választ (más szóval tisztázta a helyzetét), a Közleménynek már nincs ugyanabban a helyzetben, mint amikor figyelmeztetésként bocsátották ki, még azt megelőzően, hogy sort kerítettek volna bármely tényleges és alapos vizsgálatra. Ezt követte a vizsgálat, ami mostanra befejeződött.

Az a tény, hogy a Közleményt beiktatták az Acta Apostolicae Sedis irattárába (ahonnan nem fogják eltávolítani), nem jelenti azt, hogy bármilyen komoly erkölcsi hatállyal bírna. Más dokumentumok is találhatók az Actában (például a latin nyelv szemináriumokban való használatáról), de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy olyan erkölcsi hatállyal bírnának, mint amikor először kibocsátották őket. A helyzetek változnak, és azoknak, akik még mindig Vassula ellen akarnak érvelni egy olyan dokumentummal, amelyet ő tulajdonképpen "hasznosan tisztázott", válaszolniuk kell arra a kérdésre, hogy miért kérte Ratzinger bíboros Vassula válaszainak kinyomtatását saját könyveiben!

Érdemes megismételni néhány dolgot, hogy tisztán lássunk:

1.         A Ratzinger bíboros által feltett kérdéseket Vassula megválaszolta.

2.         A bíboros nem utasította el a válaszokat, sőt a kinyomtatásukat kérte.

3.         Erre a kifejezett kérésre nyomtatták a ki válaszokat A KÖNYVEKBEN!

4.         VASSULÁVAL SZEMBEN NEM FOLYIK TÖBBÉ VIZSGÁLAT A VATIKÁNBAN! (Ez külön figyelmet érdemel!)

Irreális elvárás a Vatikántól, hogy többet tegyen annál, mint amit tett Vassula és az Igaz élet Istenben üzenetek ügyében. Akik tisztában vannak azzal, hogyan jár el a Szentszék az ilyen esetekben, őszintén mondják meg, hogy mi mást kellene vagy lehetne tenni ez idő szerint. Mindenesetre már az is elég figyelemre méltó, és bizonyos történelmi jelentőséggel bír, hogy lezajlott egy ilyen eljárás, miközben annak alanya (Vassula) még él! Mivel a könyvek nincsenek betiltva, és Vassula válaszaihoz jó ideig csak magukban a könyvekben lehetett hozzáférni, a nyilvánvaló következtetés az, hogy a katolikusok olvashatják a könyveket. Hogy mit tartanak felőle, az a személyes hiten múlik - mint mindig. Mivel a Vatikán nem ítéli el (ismétlem - NEM ÍTÉLI EL) az üzenetet és nem gyakorol semmiféle erkölcsi nyomást az olvasókra, a katolikusok szabadon vélekedhetnek, ahogy akarnak, mindig engedelmesen alávetve magukat a Szentszéknek. Ha nem áll fenn elítélés, akkor mindenki szabad lelkiismerete szerint dönthet, az ilyen esetekben szokásos megkötésekkel.

Bár senki sem mondta még a Vatikánban, hogy "ezek az üzenetek természetfelettiek," világos, hogy az írások nem jelentenek veszélyt egyetlen katolikus hitére sem, feltéve, hogy mindennek megtartjuk a helyes rendjét, és továbbra is - mint minden ilyen esetben - a Szentlélek vezetésére bízzuk magunkat, a Szentatyának és a vele egységben lévő püspököknek engedelmeskedve.