A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt.

[szerkesztés]

A történeti Rend

A jeruzsálemi templom dómjának alaprajza

A templomos lovagrend egy 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payns vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak: Pauperes Commilitorum Christi nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.

Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat, amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. Clairvaux-i Szent Bernát reguláit használták, melyet Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae címen foglalt írásba. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől kezdve pedig Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak a lovagok.

[szerkesztés]

A Rend szervezete

Templomos Kereszt

A rend tagjai három csoportra oszlottak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.

A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok - általában egy-egy ország alkotta provinciák - vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

[szerkesztés]

A Rend zászlója

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel.

A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

[szerkesztés]

Felemelkedés és bukás

Templomos körtemplom Tomarban (Portugália)

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. Kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek.

A Rend őrízte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más szláv népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rhodos szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, mely végül a rend bukását okozta. 1307 október 13-án pénteken (azóta szerencsétlen nap a „péntek 13”) IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen nap leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomásokat kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták. Ez a módszer pontosan megismétlődik majd a pálosok magyarországi feloszlatásakor. Először, amikor II. József egy nap alatt lefoglalta és bezáratta a pálos kolostorokat, és minden vagyonukat elkobozta, majd 1951-ben, amikor Rákosi elvtárs bezáratta kolostoraikat, a szerzeteseket pedig lecsukatta, többüket megkínozta és kivégeztette.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, hazánkban is el tudtak vegyülni más szerzetekben.

[szerkesztés]

A Rend Nagymesterei

• Hugues de Payns (1118/1119- †1136)
• Robert de Craon (1136/1137- †1149)
• Everard de Barres (1149- †1152)
• Bernard de Tremelay (1152- †1153)
• André de Montbard (1153- †1156)
• Bertrand de Blanquefort (1156- †1169)
• Philippe de Milly/de Naplouse (1169- †1171)
• Eudes de Saint-Amand (1171- †1179)
• Arnaud de Toroga (1180- †1184)
• Gérard de Ridefort (1185- †1189)
• Robert de Sablé (1189- †1193)
• Gilbert Erail (1194- †1200)
• Philippe de Plessiez (1201- †1209)
• Guillaume de Chartres (1210- †1219)
• Pedro de Montaigu (1219- †1232)
• Armand de Périgord (1232- †1244)
• Richard de Bures (1244- †1247)
• Guillaume de Sonnac (1247- †1250)
• Renaud de Vichier (1250- †1256)
• Thomas Bérard (1256- †1273)
• Guillaume de Beaujeu (1273- †1291)
• Thibaud Gaudin (1291- †1293)
• Jacques de Molay (1293-1307. †1314. március 19., Párizs)

[szerkesztés]

A Rend Magyarországon

A Templomos Rend Magyarországon a XII. század második felében jelent meg. Az első, források által is igazolható templomos ház az Adriai-tenger mellett fekvő vránai rendház volt. A Vránában álló bencés Szent Gergely monostor ugyanis már 1169-ben a templomosok kezében volt. Ezt követően, a XII. század utolsó évtizedeiben a magyarországi templomosok újabb birtokokat, rendházakat kapnak, például Senj városát, a hozzá tartozó Szent György egyházzal együtt. A XIII. század elejétől pedig kezdetét vette a rend viszonylag gyors terjedése a királyságban, ami elsősorban keresztes eszmeiséget pártfogoló királyaink, Imre és II. András adományainak köszönhető. András király 1217-ben részt vett az ötödik keresztes hadjárat akcióiban, sőt, egyes források szerint tagja is volt a Templomos Rendnek, bár ennek nem maradt fenn hivatalos dokumentuma.

A jelenleg ismert források szerint a középkori Magyar Királyság területén a templomosoknak a rend eltörléséig tizennégy rendháza: (Boisce, Béla, Dubica, Esztergom, Gecske, Glogonca, Gora, Keresztény, Nekcse, Okriszentlőrinc, Szentmárton, Vrána, Zablata, Senj, és közel 50 egyéb birtoka (földterülete, temploma, vára, városa, háza, halastava, stb.) volt. Feloszlatása pillanatában a rendnek Angliában és Provence-ban például 40-40, míg Aragóniában és Katalóniában együttesen 32 rendháza volt. A felsorolásból kitűnik, hogy a rend magyarországi házai és birtokai elsősorban az ország déli tartományaiban: Szlavóniában és Horvátországban feküdtek. A magyarországi templomos házak és birtokok önálló provinciát alkottak már a XII. század második felétől.

A magyar rendtartomány első említése az 1156 és 1169 közötti időből származik. Ekkor keletkezett a templomos regulának a Statuts Hiérarchiques (Szervezeti rendelkezések) címet viselő része, amely felsorolja az akkor létező európai provinciákat: a franciát, az angolt, a poitou-it, az aragónt, a portugált, a szicíliait és utolsóként a magyart.

A templomosok komolyan részt vettek a harcokban a tatárjárás idején, a muhi csatában azonban nem bírtak a túlerővel, és mesterükkel együtt mindannyan odavesztek.

A rend tagjai a katonáskodás mellett hiteleshelyi tevékenységet is folytattak az országban. A középkori Magyarországon „hiteles helynek” azokat az intézményeket nevezték - elsősorban a szerzetesrendek kolostorait -, amelyekben írásba lehetett foglaltatni a különböző jogi ügyleteket. A templomosok több magyarországi konventje is tevékenykedett hiteleshelyként, de csak néhány általuk kibocsátott irat maradt fenn.

A XIII. században Léka volt a templomos lovagrend egyik központja. A felsővár udvara alatt volt egy rejtélyes funkciójú helyiség. Ez két, negyedgömb kupolával fedett tér, benne egy lapos, hasáb alakú kő („oltárkő”), amit felállítottak a zárókőbe vésett jellegzetes templomos kereszt alá. Lékán misztérium-helyből átalakított őskeresztény szentélyről van tehát szó. Állítólag volt egy titkos átjáró is, ami egy mély kútból vezetett Borostyánkő várába, ahol az ottani kútnál volt az átjáró másik vége.

A rend ellen indított per megpecsételte a magyar tartomány sorsát is. A rend feloszlatása több forrás szerint Magyarországon békésnek tűnt, többségük a rivális lovagrend, a Johannita Rend tagja lett, és minden valószínűség szerint a pálosok közé is sokan beléptek.

Visszatérve Lékára, a templomosok ottani tevékenységének Károly Róbert vetett véget, aki annak a Szép Fülöpnek volt rokona, aki Nyugat-Európában irtotta a lovagokat. Károly Róbert kegyelmet ígért, amire a templomosok mentességi levelet kértek. A válasz: törvényen kívülinek nyilvánították őket. Johannita és Teuton lovagokkal megostromolták a várat, ám azt nem tudták bevenni. Ezután árulás folytán, a titkos alagúton át bejutottak a várba, és a kultikus terembe menekült hét templomost, akik az oltár előtt imádkoztak, lemészárolták, tartományi mesterükkel Radványi Gyulával egyetemben. Az eseményről az az okirat tájékoztat, amelyben a király Kőszeg városának visszaadja a városi rangot köszönetül azért, amiért őt a város polgárai „egy fontos és nehéz helyzetben” megsegítették. A Borostyánkő felé menekült templomosokat ott érte a végzet. A vérfürdő helyét a néphagyomány ma is ismeri.

Más források szerint viszont Magyarországon tovább élt a Rend. Akárcsak Portugáliában, titokban újraszerveződtek, állítólag még Mátyás király idejében is éltek remeteként a hegyekben, ezúttal már mint „fehér barátok”.

Egy hazai sajátosság: a magyar nép a templomosokat az ország több részén is „vörös barátoknak” nevezte, valószínűleg a ruhájukon viselt kereszt színe miatt, más feltevések szerint viszont a feloszlatásuk utáni vérengzés után kapták nevüket az orvul legyilkolt lovagok.

Rudolf Steiner szerint a templomosok fő feladata - a Szent Grál őrzésén kívül - „Európa gazdasági és társadalmi felemelése” lett volna.

1925-ben a Margitszigeten folytatott ásatások közben vélhetően templomos kolostor-templom maradványait fedezték fel, köztük egy sírkövet, melyen az alábbi felirat volt olvasható: HIA CETVA DEVITON'S. A kutatásoknak Krúdy Gyula is lelkes híve volt, tárcát is írt az ásatásokról, és egy ma már kevéssé ismert elbeszélése, A templárius is e hatás alatt állt.

[szerkesztés]

Az újraszerveződött Rend

A XX. században több, főleg angolszász szervezet alakult, mely a templomosok utódjának nevezte magát, ám ehhez egyik sem kapta meg a pápai engedélyt.

1979-ben, Poggibonsiban (Siena, Olaszország) Gróf Marcello Alberto Cristofani della Magione kezdeményezésére megalakult egy olyan, laikusokból álló szervezet, amely - az ősi Rendtől való egyenes származtatás követelésének igénye nélkül - elfogadta azt az életideált és életstílust, amelyet még Szent Bernát foglalt írásba. A szervezetet, amelyet lovagrendi alkotmányának megfogalmazásával és az ősi Rendhez visszanyúló világos hivatkozásaival 1979. szeptember 21-én polgárjogilag jóváhagytak, az akkori sienai érsek 1988. szeptember 8-án Ordo Militiae Christi Templique Hierosolymitani néven mint hívők magántársulatát hagyta jóvá. 1989. november 24-én ugyancsak ő erősítette meg az alkotmány néhány módosítását, 1990. november 18-án pedig Siena új megyéspüspöke hagyta jóvá a Templomos Lovagrend Krisztus Szegény Lovagjai Rendjének Szabályzata elnevezésű regulájukat, amely az ősi Rend szabályzatából ered, ám a jelen korhoz alkalmazkodik.

Ma a Lovagrend 10 nemzeti praecepturával és több priorátussal, valamint helyi javadalommal rendelkezik; tagjai köze fogadott cserkészcsapatokat valamint több ifjúsági szervezetet Olaszországban és külföldön is. A nagymesteri szék Poggibonsiban, a castello della Magione-ban található, ami 1312-ig a templomosok, majd feloszlatásuk után a Johanniták tulajdonában volt, egészen addig, amíg della Magione gróf megvásárolta, és adományként az alakuló Templomos Lovagrend nagymesteri székhelyévé tette.

A Lovagrend tagjai hozzájárulásaiból, nyilvános vagy magánközületek adományaiból, és saját tevékenységéből tartja fenn magát.

[szerkesztés]

A Rend öltözete

Az ünnepélyesen fogadalmat tett lovagok (szerzetesek), és az engedelmességi lovagok (világiak), alkalmanként fehér ruhát viselnek, amely tunikából, a mellrészen vörös nyolcszögű kereszttel ellátott egy skapuláréból áll. A dámák fehér, ujjnélküli fátylat viselnek, a felső ág nélküli kereszttel. A káplánok fehér főpapi vállgallért hordanak vörös szegéllyel és vörös gombokkal, elöl bal oldalt a vörös kereszttel. A többi bejegyzett laikus nem visel öltözetet, csak jelvényt, vagy adott esetben kitüntetést.

[szerkesztés]

A magyar templomosok

A Lovagrend magyarországi tevékenysége 1999-ben vált legálissá. Ennek eredményeképpen itthon három commenda működik, valamint a Magyarok Praeceptoriájához tartoznak külföldön élő hazánkfiai is. A Lovagrend itthoni lelki vezetői és pártfogói a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai közül kerülnek ki. Magyarországon a Rend főként ifjúságvédelmi, karitatív, valamint a lovagrend magyarországi történetét vizsgáló tevékenységet fejt ki.

És egy magyar vonatkozású hír: 1998 augusztusában a Templomos Lovagrend arra kért engedélyt II. János Pál pápától, hogy a Szent Koronát rendjük használhassa jelképrendszerükben, mint ereklyét. Az engedélyt megkapták.

[szerkesztés]

Ajánlott irodalom

• A Templomos Lovagrend regulája (Agón-Kairosz, 2002)
• Volker Loos: A templomos lovagrend története (Art Nouveau, 2000)
• Edelényi Adél: Templomos lovagok az európai néphagyományban (Gondolat, 2004)
• Wolfram von Eschenbach: Parsifal (Arkánum Szellemi Iskola, 2003) - mint a templomos lovagok szimbolikus megjelenítése

[szerkesztés]

Külső hivatkozás

• A Templomos Lovagrend honlapja
• A Templomosrendiek újjáalakulása