A forradalom még ráér
2006.09.13. 17:01
Czike László
A forradalom még ráér
Olyan még sohasem volt, hogy amikor a történelem már véget ért, és beköszöntött az örök béke korszaka, az Aranykor – „Óh, csak az arabokat, a kínaiakat meg a terroristákat tudnám feledni, akkor valóban így is lenne!”, mondhatná Francis Fukuyama, udvari jövendőmondója megfellebbezhetetlen próféciájáról, persze zárt körben George W. Bush -; egy kis fél-balkáni provincia nyughatatlan népe egyszer csak gondol egyet, s hatalmasra duzzadt jóléte kellős közepén, hipp-hopp, egyszer hopp, másszor kopp forradalmat csinál, minden idők legtökéletesebb társadalmi berendezkedése, a liberális demokrácia ellen…
Persze, ilyen nem is lesz, mert ennyi ok még nem elég.
A forradalom még bőven ráér.
De azért beszélgetni – lehet róla…
Let’s talk about the revolution – amint Tracy Chapman énekli.
Nem vagyok – már úgy 6-8 éve nem vagyok - Orbán Viktor elkötelezett híve, mert amióta megtapasztaltam, hogy nem tűri az építő kritikát sem, azóta semmi dolgom vele. A Fidesszel meg sohasem volt. Nagyon igénytelen ez a nép, hogyha elfogadja, elfogadná vezetőinek a Pokorni, Deutsch, Rogán, Szájer, stb. típusú egyen-szabású euroszerencse-ifjakat, johannita és egyéb fajtájú szerencselovagokat. Évek óta nagyon csodálkozom azon is, hogy egy állítólag minden tekintetben „tökéletesen rátermett” népvezér, akinek a világnézete keresztény-konzervatív – hallgassátok csak meg a netről letölthető mp3-át, amelyen a papok előtt is megvallja istenhitét! -, hogyan veheti magát körül olyasvalakikkel, akik 1990 előtt nyilvánvalóan a kommunista elit kivételezett személyiségei voltak? Ennyi hibát, bűnt, eltévelyedést nem lehetne megbocsátani – pláne nyílt, őszinte megbánás hiányában! – ilyen egyszerűen, csak azért, mert mi mindennél jobban szomjazunk valakire, aki végre szavak helyett tettekkel, és elsősorban minket, a magyar népet képviseli. Valaki olyan kellene, aki mindenre képes, aki saját magát, elemi „érdekeit” is feláldozná a magyar nép megmentéséért, felemeléséért. Aki nem a hódító multinacionálisok ügynöke, tehát nem vamzerből lett „államférfi”. Aki átlátja, hogyha eljött a végső idő, amikor többé már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a bűnhalmazt, ami a rendszerváltó elitünk „lelkét” terheli. Aki nem restell cselekedni, amikor már minden beszéd értelmét vesztette. Aki nem mentegeti magát, saját tehetetlenségét örök Pató Pálként:
„A forradalom még ráér, most fő a demokrácia betartása.”
Mert ugyan mi is a forradalom?
A „demokrácia” kivívása vagy visszaállítása – a szabadkőművesek vezényletével -, amikor éppen nincs…
De mit is kell(ene) nekünk betartanunk?
Hagyni, hogy mindenkinket, mindenünket elorozzák, elvegyék.
Kinek a családját, a szüleit, kinek a szerelmét, kinek a feleségét, kinek a gyermekét-gyermekeit, kinek a munkáját, a vagyonát, élete minden értelmét, a meggyőződését, vallását, országát, hazáját, a szavak és a tettek ősi jelentését, az igazsághoz való alapvető emberi jogunkat. Hogy az egész életünk velünk született természetes értelme egy céltalan káosszá változzék, rémületes lidércnyomássá, állandó létbizonytalansággá aljasuljon, és ezt a tömény borzalmat az eszünk és a lelkünk feletti féktelen tobzódásukban mégis liberális demokráciának, népuralomnak, szabad-versenyes tudásalapú társadalomnak, jóléti államnak, szociális piacgazdaságnak, az önmegvalósítás, a vállalkozás tökéletes szabadságát biztosító emberközpontú rendszernek nevezzék el!
Nyugi, a forradalom ráér, életünket nem fenyegeti veszély.
De vajon valóban így van-e?
Vajon tényleg nem fenyegeti a fizikai létünket közvetlen veszély?
Vajon tényleg csak a vitázók pitiánersége hozta volna, hogy a választási kampány fókuszában a társadalombiztosítás és járulékai álltak? Nem! Épp a kampány lényege, hogy a nemzetközi szabadkőműves háttérhatalom újabb megszorításokat követelt a magyar nép kerékbetörésének felgyorsítása érdekében – s míg az egyik fél „nem vette a lapot”, és inkább a járulékok csökkentését tűzte zászlajára, addig a másik a felszámoló ügynökség hitbizományává ten-né (tudja, meri és teszi is!) az egész egészségügyet, s ezzel egy csapásra két legyet is ütne: a magyar nép egészségét, munka-és életképességét a multinacionális biztosítók kénye kedvére szolgáltatná ki, s emellett spontán piaci eszközökkel lendítené fel a multinacionális koporsógyártást. Emlékezzünk, mit is jelentett a több biztosítós rendszer bevezetése, vagyis a nemzetközi „nyugdíjbiztosító” szélhámosok beengedése a magyar piacra? A magyar munkavállalók fizettek, biztosítást nem kaptak – a befizetett pénz elveszett. S mit jelentett általában a nemzetközi biztosítók beengedése a piacra? Az árak többszörösre emelkedését, meg azt, hogy a biztosítási biznisz lényegében „magáévá tette” Magyarországot – a puszta levegőt, a mi levegőnket árulják, nekünk, méregdrágán és tengernyi pénz megy veszendőbe, jelentősen megnövelve a mindennapi élet egyébként is egyre elviselhetetlenebb terheit. A biztosítás Magyarországon a létbizonytalanság, az improduktív kiadások növekedését hozta, s nem a biztonságot, amint hirdeti. Ami eddig történt, csak „olcsójáték” azonban a társadalombiztosítás készülő privatizációjához képest. A még fennmaradt utolsó posztkommunista elosztási rendszer „lebontása szükségszerű” mondják, ám a multi biztosítók bevonása az egészségbiztosítás állami finanszírozásába ismét, a már jól ismert „olcsójáték” újra-eljátszását jelenti, csak ezúttal sokkal nagyobb tétekben. A lényeg: a társadalombiztosítás állami kasszája fokozatosan vagy egyszerre, de mindenféleképpen a multik (biztosítók, bankok, stb.) tulajdonába megy át, a nép alanyi (állampolgári) jogon járó társadalom-biztosítása pedig lényegében megszűnik – ezentúl a törzsi varázslónál tett minden preventív, illetve „jogfenntartó pofavizit” cca. 20 euróba fog kerülni, egy komolyabb műtéti beavatkozás pedig egy életmű munkájába. Akik már a fogsorukat is képtelenek évek óta megcsináltatni, mert nem futja rá a csekélyke jövedelmükből, ezentúl „joggal kárörvendhetnek": ezrével lesznek olyanok, akik már az életmentő műtétjüket is ”mindörökre” elhalasztják…
De a forradalom még korai, ráér.
Elvégre is Antall óta „demokratikus jogállamban” élünk.
Nem tetszettünk, és még most sem tetszünk forradalmat csinálni, ami persze a szabadkőműves vezényszó nélkül – amúgy „spontán-önmagától” – nem is megy. Ahhoz vezér és vezényszó is kell… Késlekedik az aktuális nagymester, a mastermind, akinek személyreszabott feladata lenne a koncepcióalkotás, a stratégia és a taktika kidolgozása, majd a vezényszó mesterien időzített „kikiáltása”, a forradalmi össztűzre.
A legnagyobb aljasság, ahol kilóg a lóláb – ávósbakancs van ezen a lólábon! -: a társadalombiztosítási kártyák bevonása, és újak kibocsátása. Ennek az egyébként „ártatlannak” tűnő, adminisztratívnak intézkedésnek az a célja, hogy már eleve megfossza az emberek egyharmadát-egynegyedét az egészségbiztosítási szolgáltatások igénybevételének puszta lehetőségétől is, azon a „jogcímen”, hogy a kártyájuk mögött nem áll rendszeres biztosítási befizetés. Az állami vállalatok dolgozóinál, akiknek a cége „fizetésképtelenségből eredően” nem fizet, már évek óta társadalombiztosítási járulékot, feltehetően egyelőre nem lesz probléma, mert az állam az egyik zsebéből a másikba teszi a nem létező pénzt – „pénz az ablakba!” -, és rendezettnek tekinti a be nem fizetett összegeket. De azok a magánszemélyek és egyéni (kényszer)vállalkozók, akik jövedelem hiányában – munkanélküliség, megrendelés-hiány, multinacionális konkurencia, stb. – nem képesek fizetni a képtelenül magas, nép-és emberellenes adójellegű járulékokat, mostantól komoly bajban lesznek, mert elveszik, bevonják a tébékártyájukat, s mivel nem kap(hat)nak újat, a munkájuk és megélhetésük mellett így az egészségük megőrzésének utolsó lehetősége is odavész. Ne feledjük: a nemzetközi háttérhatalom elképzelései – vö.: a Római Klub ’70-es évek végi ajánlásaival - szerint Magyarország területén mindössze 6-8 milliós népesség a kívánatos nagyság!
Most jönnek az Illuminátusok, s „az ideát” meg is valósítják.
De a forradalom szükségtelen, még ráér, merthát hol is van, ki is az a „láthatatlan” ellenség?!
Ha valaki a szokásosnál kissé mélyebben elgondolkozik, és veszi a fáradságot, hogy áttekintse az elmúlt 16 év – a rendszerváltásnak nevezett népbutítás - kormányzati politikáját, látni fogja, hogy abban ugyan nem lehet felfedezni semmilyen pozitív stratégiai irányvonalat, de egy határozott trend mégis megfigyelhető. Megfosztani a magyar népet mindenétől, ami veleszületett jogaként az övé.
Ez zajlik – folyamatos gyorsítással, mert valakiknek ez egyre sürgősebb! – minimum 1982 óta, nyilvánvaló sikerrel.
Tetszettek volna forradalmat csinálni!
Társadalmi tulajdon
Antall József „rendszerváltó” kormánya mindenekelőtt jóváhagyta a nómenklatúra-burzsoázia (a „szövetséges” reform-kommunista politikai és pénzügyi elit) „spontán privatizációnak” elkeresztelt szabad rablását. Ezután – még mielőtt a magyar nép követelhette volna jogos jussát, melynek folyamatos, erőltetett bővítéséért (vö.: 25-30 %-os felhalmozási ráta, nagyberuházások külföldi kölcsönökből, stb.) évtizedeken át, gyakorlatilag éhbérért dolgozott – pánikszerűen „államosította” a nemzeti vagyont (társadalmi tulajdon = „TT”) s elrendelte az államosított működő tőke (vállalatok) kampányszerű, intézményes privatizációját, azzal a hamis prekoncepcióval, hogy „legyen miből visszafizetni” a bukott szocialista rendszer illegitim módon felvett külső hiteleit. Ma már tudjuk, ez az elképzelés téves (vagy hazug) volt – a nemzeti vagyon eltűnt, döntő hányada multinacionális óriásvállalatok tulajdona lett, az adósság pedig mára meghétszereződött -; a „kampányszerű privatizáció” viszont végeláthatatlan folyamattá aljasult, mely egyrészt a privatizációs kiadásokon (ÁPV Rt., tanácsadói díjak, stb.) keresztül megteremtette a költségvetési rabló privatizáció alapjait is, másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a „kampány” mindaddig tart, amíg a teljes magyar közvagyon el nem fogy, illetve mindenestül külföldi kézbe nem kerül. Az állami portfoliókezelő szervezetek tulajdonában ma már alig van jövedelmező vagyonelem.
Nemzeti ipar
A féktelen, lavinaszerű, átgondolatlan (megvalósítható koncepció nélküli), és kizárólag a korrupciós jutalék-éhség vezérelte állami-intézményes privatizáció első baljós következményeként elveszett az egész magyar nemzeti ipar; az élelmiszerfeldolgozó-ipart hamarosan követte a gépipar, az energiaipar – alig maradtak olyan kis-és közepes üzemnagyságú vállalkozások, melyek képesek felvenni a versenyt a multik hatékonyságával és tőkeerejével, és még nem süllyedtek a puszta bérmunkás bedolgozó reménytelenül alacsony profit-szintjére.
Nemzeti kis-és nagykereskedelem
A kis-és nagy-, a bel-és külkereskedelem a termékek értékének, a profit realizálásának fő szolgáltató szakterülete. Akié a kereskedelem, azé a legtöbb haszon, hiszen a nyereség (a termelőé is) döntő hányadában a kereskedelemben realizálódik. Tudták ezt a magyar állami vagyont kisajátító, elprivatizáló külföldi befektetők is, akik elsősorban a saját nemzeti termékeik (élelmiszerek és iparcikkek) számára kerestek és találtak (szereztek) pótlólagos piacot Magyarországon. Nem az elavult magyar kapacitásokra „vadásztak” hát - ezekből feleslegük volt a saját hazájukban is -, hanem a magyar nemzeti piacot jöttek megvásárolni, potom áron. A termelő vállala-taink felvásárlásával három legyet is ütöttek egy csapásra:
(1) Megvették a magyar ipart, amit azután vagy beintegráltak multinacionális társaságuk nemzetközi hálózatába (network), vagy – mint felesleges kapacitást - egyszerűen felszámolták.
(2) Övék lett a kereskedelem minden viszonylata, ami a teljes termelői és értékesítési profit lefölözését jelentette.
(3) A piac teljes körű ellenőrzése és birtoklása következtében már minden akadály elhárult, amelyet korábban a nemzeti piac puszta létezése jelentett; teljes keresztmetszetében megkezdődhetett a piac és a kereskedelem nemzetközi monopol-kapitalista átszervezése, amely - bevásárló központok, felvásárlás és bedolgoztatás rendszere, stb. révén - már eleve kizárta, hogy az önálló nemzeti ipar, a mezőgazdaság s a kereskedelem a jövőben bármikor is újjá születhessen, vagy újraszerveződhessen.
Magyarország tehát véglegesen és visszafordíthatatlanul, mint bedolgozó bérmunkás gyarmat tagozódott be a világ és az Európai Únió nemzeteinek nagy közösségébe, amit egyébként „szaknyelven”, cinikus-nagyvonalúan csak integrációnak, világpiacnak és/vagy globalizációnak hívnak.
Mezőgazdaság
A multinacionális privatizátorok célja természetesen a mezőgazdaság tekintetében is ugyanaz volt, mint a nemzeti ipar és a nemzeti kereskedelem megszerzése terén: kitágult lehetőségeket szerezni, és azokat örökre bebiztosítani a saját termékek értékesítésére, s minden jövőbeli profit bekebelezésével elsorvasztani a potenciális nemzeti erőforrásokat, és ezzel felszámolni az újraéledés minden perspektivikus lehetőségét. A legfontosabb távlati cél azonban a termőföld tulajdonjogának végleges megszerzése volt. Vagyis a parasztok, a kisgazdák elkergetése földjeikről; - ezúttal már nem olyan erőszakos eszközökkel, mint az ipari forradalom idején, Angliában, hanem „tisztán gazdasági, piaci” értékítélettel bizonyítva be, hogy a családi gazdaságaink életképtelenek, nem versenyképesek az EU-tagországok optimális üzemnagyságaival szemben. Ha többé már nem lesz magyar nemzeti parasztság – sem ős-vagy családi kisárutermelés, sem kiskereskedelem -, és mindenki a shopping centerekben, a plazákban vásárolja a klónozott-génkezelt holland sárgarépát is; akkor a személyes fogyasztása kiszolgáltatottjává tett néppel már bármit megtehet „a terrorizmusellenes világ-demokratúra”, mivel a magyar személyes és jogállami függetlenség többé már nem állítható helyre. Magyarország földje -– amint az úniós belépési tárgyalások során, a mezőgazdasági fejezet lezárása kapcsán, még 2002-ben ezt aláírta az éppen regnáló magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is – pedig a mindenfajta jogharmonizációs trükkök, egyoldalú diktátumok révén egyszer csak „a mobil nemzetközi működő tőke” szerves, integrált részévé vált.
Munkahelyek
A rendszerváltás következményeként Magyarország szinte azonnal kilépett a KGST-ből, valamint a Varsói Szerződésből. Így a rubel elszámolású külkereskedelmi piacunk hónapok alatt összeomlott, s mindezek együttes következményeként Magyarországon mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, anélkül, hogy új munkahelyek létesültek volna, hiszen a kollektív tulajdonú nemzeti működő tőke kampányszerű állami privatizálása még nem involvált ún. „zöldmezős beruházásokat”; a magyar nemzeti vállalatok kivásárlása mindenekelőtt a nemzeti piac megszerzésére irányult, ami a munkavállalók tömeges elbocsátásával is párosult, igen gyakran ellentétesen a privatizációs szerződés konkrét előírásaival. Az elmúlt 16 év alatt még további sok tíz-és százezer munkahely szűnt meg, mert az állam nem gondoskodott új munkahelyek létesítéséről sem közvetlen, sem közvetett formában. Maga nem hozott létre új munkahelyeket; a kisvállalkozásokat pedig nemcsak, hogy nem támogatta, de az adóterhek állandó növelésével, a vállalkozási-és hitelfeltételek folyamatos ellehetetlenítésével gyakorlatilag minden potenciális fejlesztési forrást elvont tőlük. Másrészt a privatizáció súlyos munkahely-megszüntető következményei csak néhány évvel a konkrét tranzakciók lezajlása, nyélbeütése után jelentkeztek teljes szélességükben. Mivel a szakmai és tisztán pénzügyi befektetők egyaránt csak azért jöttek Magyarországra, hogy a megszűnő/felvásárolt állami vállalatok piacait a multinacionális network számára maradéktalanul megszerezzék: egy-két évnyi, a beígért fejlesztések nélküli látszatműködést követően felszámolták előbb a leányvállalatokat, a gyáregységeket, majd az egész vállalatot, az ingatlanokat eladták, majd a magyar piacot elárasztották tízszeres áron „kínált” olasz, német, francia, holland, amerikai, stb. termékeikkel, s a kiszolgáltatott, megvett piac „eszi, nem eszi, nem kap mást”, kénytelen volt ezentúl ezeket megvásárolni, az eredetileg sokkal olcsóbb s gyakran minőségükben is versenyképes, de megszüntetett magyar termékek helyett.
Az elmúlt 16 évben mindezekkel párhuzamosan lényegében megszűntek a hagyományos munkavállalói jogok, a jogorvoslati lehetőségek is formálissá silányodtak - a szakszervezeti érdekvédelem „felmondta a szolgálatot”, és a Munka Törvénykönyve is inkább viselhetné már „A tőke törvénykönyve" címet, olyannyira csak a munkáltatók érdekeit képviseli. Ilyenformán annak, aki nem akar ráfanyalodni a tőkének, a tőkésnek minden tekintetben kiszolgáltatott bérmunkásrabszolga kilátástalan életmódjára, annak egyetlen lehetősége (maradhatna) az önálló vállalkozás függetlensége, a polgári egzisztencia megszervezése, felépítése.
Nézzük, valóban reális lehetőség-e ez?
Szabad vállalkozás, megélhetés
Az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt két évszázadban többek között – sőt, elsősorban – azzal lett naggyá, hogy a Kongresszus mindjárt a kezdet kezdetén olyan kisvállalkozói törvényt alkotott, amely deklarálta és garantálta, hogy az USA, a szövetségi demokrácia alapvetően a vállalkozás szabadságára épül. Ezért az állam minden lehetséges eszközével – jogilag és pénzügyileg is – támogatta az új vállalkozások gründolását, feltőkésítését, fejlesztését; az pedig kifejezetten törvénybeütköző cselekedet, törvénysértés és bűntény lett volna, ha valaki, netán egy „eszement honatya” olyan törvényre tesz javaslatot, amely „az aranytojást tojó tyúkok levágására”, a még alig magalakult új vállalkozások megfojtására irányul. Az ilyen szenátor, egy ilyen törvényjavaslat épp az új állam, az izmosodó USA létalapjait ásta volna alá. De nem így történt ez a rendszerváltó, újrakapitalizálódó Magyarországon! A reformkommunista nómenklatúra-elitet mi sem jellemezte inkább, már ko-rábban is, mint a kreativitás teljes hiánya, a könyvelői vénájú pitiánerség és ennek megfelelően a bigott vállalkozásellenesség. Megjegyzés: a más vagyonának, jövedelmének, egzisztenciájának, alanyi/elemi emberi jogainak, ötleteinek és tudásának, tudományának, szakmai eredményeinek, találmányának, életművének, stb. kisajátítására irányuló mohó kommunista hajlam, és az intézményesen (államilag, illetve a hanyatló pártállam maradék erejének, szervezeteinek, kapcsolatrendszereinek illegális felhasználásával) megszervezett - értsd: bűnszövetségben elkövetett – spontán privatizáció, majd az orvul szerzett vagyon felélése nem egyenlő a vállalkozással. A közös lopásra irányuló „vállalkozás” egyfajta állami maffiát tételez. Az új magyar állam törvényeit a nómenklatúra csinóvnyikjai hozták, azok, akikbe évtizedes pénzügyminisztériumi gyakorlatként idegződött be a rákosista padlássöprés ideológiája, mely alaptermészete szerint egyre növekvő bátorsággal kopasztotta, kopasztja meg ma is, bornírt, ember-és életellenes törvényeivel valamennyi önálló egzisztenciára törekvő kisvállalkozót. Ma már nem érdemes semmire vállalkozni. A munka eredményét, az árbevételt, a jövedelmeket - sőt, már a fiktív vetítési jövedelemalapként bevezetett dupla minimálbért, házipénztári pénzállományt, „elvárt” minimum-jövedelmet, stb. is - olyan mértékű adók, illetékek és járulékok, irreális bankköltségek és kamatok terhelik, melyek kitermelhetetlenek és megfizethetetlenek (lásd pl.: Gyurcsány legújabb megszorító csomagjait, melyek legalábbis atavisztikus, mélytudati gyökereiket s várható politikai-társadalmi hatásaikat, következményeiket tekintve egyfajta kunbélás/ávós szellemet idéznek). A nyilvánvaló céljuk, hogy az összes keletkező, elsődlegesen magyar jövedelmet a bankok és az állami költségvetés feneketlen (lyukas) zsebeibe tereljék be, és ezáltal felszámolják a vállalkozásokat, ami legalábbis gátlástalan multinacionalizmus, mely Magyarországot, a magyar fogyasztói és beruházási piacot kizárólag a multik szabad vadászterületeként értelmezi. Minden egyéni vállalkozónak szembe kell néznie azzal, hogy még ha nincs is realizált jövedelme, akkor is évről évre növekvő, lassan már mintegy félmillió forintos összeget kell évente befizetnie, a legkülönbözőbb koholt jogcímeken az államnak, amely pedig az adó-és járulékbevételeket maradéktalanul, sőt, növekvő hiánnyal (+ a felvett hitelek és azok kamatai!) szó szerint elherdálja (vö. pl.: utántöltős Gripenek, Siemens-Combino villamosok vásárlása). A magyar kisvállalkozások 80 %-a a tönk szélén vegetál, ezrével szűnnek meg, miközben az állam, amely elvileg csak az állampolgáraiért van, illetve kellene, hogy legyen, gyakorlatilag viszont belőlük él – dőzsölve pazarol.
Termőföld
Mint említettem, hazánk termőföldje a mobil nemzetközi működő tőke szerves részévé vált – még 2 év a moratórium -; tehát a föld, hol ősapáink és ősanyáink sírjai domborulnak, már csupán névleg a miénk, és közel a pillanat, amikor a fél kegyelmű, de teljesen liberális parlament meghozza végső döntését, miszerint a „Magyarország” elnevezés már idejét múlta, hiszen ebben az országban immár főként nemcsak magyarok élnek, hanem mindenféle multikultúrális-kozmopolita népek, ami a demokratikus köztársaság lényege: a terrorellenes koalíció.
Nemzeti hadsereg, önvédelem
A magyar nemzet kormánya az elmúlt években tökéletesen feladta saját önvédelme önszervezésének minden lehetőségét. A NATO-ba történt belépésünk Magyarország önvédelmi lehetőségein semmit nem javított – csupán előkészítette beléptetésünket a terrorellenes koalícióba, ami ugyanaz, mint a NATO: a „nemzetköziesített” USAvilághatalom világcsendőr katonai erőszakszervezete. Megszűnt a sorkötelezettség, kislétszámú professzionális hadsereg alakult, de az állami költségvetésünkben mégis nőtt a hadikiadások aránya – bár ennek mértékével a NATO messze nem elégedett! -, mert a belépés szükségszerűen kikényszerítette NATO-kompatibilis hadifelszerelések beszerzését. Az utántöltős Gripenek kötelező beszerzése újabb nyolcszáz-milliárd forinttal terhelte meg az amúgy is végletekig eladósodott magyar költségvetést, mindemellett önvédelmi képességünk ettől egy jottányit sem javult. Egy feltételezett (fiktív) újkori Jellasich bán egy éjszaka leple alatt úgyszólván minden ellenállás nélkül elfoglalhatná a fél Magyarországot - adja Isten, nehogy meg is történjék.
Nemzeti függetlenség (EU)
Magyarország szuverenitása az EU-ba történt belépésünkkel – talán mindörökre – elveszett. A hangsúly most nem az „elveszett” igére teendő – hiszen a független magyar állam utoljára talán Hunyadi Mátyás alatt létezett -, hanem a „mindörökre” időhatározóra. Most az a remény, amely utoljára hal meg, az veszett el végleg, s halt meg. A magyar állam önmagát és népfelségét önként feladva belépett egy olyan „világ korruptja” – szabadkőműves – szövetségi rendszerbe, melynek nem is titkolt jövőképe egy, az Amerikai Egyesült Államokéhoz hasonló föderáció (ámbár végkifejletében elképzelhető egy monarchisztikus változat is) létrehozása, hogy a világhatalmat megint csak kísérletileg és látszólag kétpólusossá tegyék, egy évszázados okkult mesterterv alapján. Olyan, központilag (Brüsszelből) kormányzott hatalmi monstrumba léptünk be, amely a tényleges belső viszonyait tekintve leginkább a szétesett Szovjetúnióra, meg a „béketábor”-ra emlékeztet, ámde annak valós emberbaráti – vö. pl.: „Legfőbb érték az ember!” -, szociális és egészségügyi vívmányai nélkül. Ez a szövetségi rendszer úgyszintén az erőforrások és a hatalom (a közigazgatás) központosított újraleosztásán alapul – vö.: a hadikommunizmus korai, primitív formájával, a „tervutasításos gazdaságirányítási rendszer”-rel -; de hiába hirdeti fennen az ún. „szubszidiaritás” elvét, abból semmit nem valósít meg, még annyit sem, mint a levitézlett kommunista rendszer. A nemzeti függetlenség legerősebb pillérei – úgy, mint a pénzügyek, a költségvetési- és az adópolitika, a gazdaság jogi és piaci feltételei, a területi önigazgatás, a külügyek, a honvédelem, a szociális támogatások s az egészségügy rendszere, de még az oktatás és a kultúra is – mind a nagy szövetségi rendszer, az Európai Únió általános sémáinak, elvárásainak rendeltettek alá, így a magyar állam kompetenciája a zéró felé közelít. Kis túlzással állíthatjuk, hogy az „egyéni problémák” megoldásában az állam csupán annyit tehet, hogy a hozzá benyújtott bármilyen tárgyú magyar panaszos-levelet haladéktalanul továbbítja Brüsszelbe vagy Hágába, ahonnan úgysem fognak megoldani semmit. Arra, hogy a magyar kormány valódi hatásköre milyen mérhetetlenül kicsire zsugorodott össze, mi sem jellemzőbb, mint hogy külügyminiszter lehetett egy olyan kvalitású női hölgy – csak azért, mert -, akinek az édesapja Magyarország minden idők legnépszerűbb műfordítója (vö.: „A gyűrűk ura”) volt. Az igazság az, hogy a legfontosabb állami döntési hatáskörök „szükségszerűen” Brüsszelbe tevődtek át, ami „természetes velejárója” az európai hatalom koncentrációjának és centralizációjának, ami az EU lényege. Így hát nem is a „takarékosság” önként, józan megfontolásból felvállalt szükségszerűsége kényszeríti ki a magyar állam méretének, apparátusának, közigazgatási kompetenciájának és tisztviselői létszámának, valamint költségvetésének drasztikus – az „államprojekt” stratégiai tervezője a pénzügyminiszterként egyszer már megbukott (Drasztikus) Draskovics Tibor – leépítését, hanem a globálisan integrált szabadkőműves (illuminátus) alapvetésű EU-háttérerők ama nem publikus terve, miszerint a nemzetállamokat fokozatosan mindenestül el kell sorvasztani, hogy a közös karámba sikeresen betagolt népek soha többé ne legyenek képesek a függetlenségre, vagyis országuk szuverén irányítására. Hogyha csak tisztán gazdaságossági-hatékonysági megfontolások vezetnék a magyar állam mostani reformját, akkor „a Haza Bölcsei” munkájuk végeredményében javaslatot tehetnének felelős országgyűlés, politikai pártok és nemzeti kormány helyett egy csak néhány tucat főt számláló adminisztratív ügynökség felállítására, amely csak közvetítené, szignálná az ügyiratforgalmat Brüsszel és Budapest között, oda-vissza.
Néhány év múlva megérjük, még ezt is…
Az emberi jogok a kasztrendszerben
Nos, nézzük csak, hogyan is változott Magyarországon a rendszerváltás óta a legalapvetőbb emberi jog: a munkához, az értelmes élethez, az önálló – képességekhez mért – karrier felépítéséhez, a családalapításhoz, az önálló egzisztencia megteremtéséhez való jog, más szóval: AZ EMBERI ÉLETHEZ való jog esélye. Különös tekintettel arra, hogy e jogokat az alapvető nemzetközi emberjogi egyezmények (pl.: ENSZ alapokmánya, genfi egyezmény, stb.) is garantálják, sőt, még az úgynevezett kommunista diktatúra több évtizedes gyakorlata is megvalósította az általános és teljes foglalkoztatást, mi több, a szinte tökéletes össztársadalmi létbiztonságot, híven hivatalosan deklarált eszméjéhez-eszményéhez, mely szerint: A LEGFŐBB ÉRTÉK AZ EMBER. Azt remélhetnénk, s joggal gondolhatnánk, gondolhattuk, hogy a liberális demokrácia – ha már meghódította az egész glóbuszt (vö.: Francis Fukuyama) – legalább annyira magáévá teszi/tette az alapvető emberi értékeket, jogokat, mint az általa sokat kárhoztatott átkos rendszer, a kommunizmus.
Várakozásaink hamis illúzióknak bizonyultak.
A liberális állam csak azok „szabadságát” valósítja meg, s biztosítja – akár a fősodrás vezérállamaiban, akár a periféria gyarmatain –, akik ösztönösen vagy tudatosan, engedelmesen magukévá tették a birodalmi gondolatot és cselekvést, vagyis egész személyükkel örökre elkötelezetten a Világállam hívei. Így a kis magyar provinciában is megvalósult a világállami kasztrendszer modellje, amely egy végérvényesen kettészakadt társadalom képét mutatja: a csekély létszámú uralkodó elitből + a kamatrabszolgák széles tömegeiből tevődik össze. Aki tettlegesen elárulta a nemzeti gondolatot – vagyis a hazáját -, az busás jutalékot húz a nemzeti vagyon kiárusításából, és/vagy tevékeny, köztiszteletnek örvendő állami tisztviselőként vesz részt – jó magas jövedelemért - a nemzetállam felszámolásában. Ezek alkotják azt az álnemzeti elitet, amely ezer szálon és személyi kapcsolatokon (tanulmányút, aspirantúra, ösztöndíj, továbbképzés, előadások, publikáció, stb.) keresztül közvetlenül is kapcsolódik a világállami elithez, és akiket a birodalom legbensőbb köreiben is úgy kezelnek, mintha oda is tartoznának. Ezek az emberek valójában magasan képzett janicsárok, akiket a globális világállam magas költséggel saját nemzetállamuk elárulására és felbomlasztására képezett ki, s küldött haza, mint a világállam ügynökeit. Ők adják az állami tisztviselők, a politikai (párt) vezetők, a politikusok, a tanácsadók, a brókerek, a bankárok teljes személyi állományát – s munkájukban maradéktalanul a világállam szervezésének érdekeit érvényesítik. Valódi nemzeti politikai osztály és nemzeti burzsoázia léte a lassú-gyors halódásra ítélt, de átmenetileg még létező nemzetállamokban nem kívánatos, ezért a trend mindenképpen ezek elsorvadását, tönkretételét, felszámolását mutatja. A nemzeti vállalatokat csődbe viszik, s eleve olyan állami (adó-és egyéb) jogszabályokat vezetnek be, amelyek lehetetlenné teszik nemzeti középréteg (nagypolgárság) kialakulását vagy huzamosabb időn át történő egzisztálását, fennmaradását. Időről időre fel-feltűnnek nemzetinek álcázott politikusok, akikről azután kiderül, hogy ilyen vagy olyan szabadkőműves páholy, lovagrend tagjai – minden esetben olyanoké, melyeknek központi „műhelyei” külországban működnek, ezért periodikusan kötelező is felkeresni őket – beszámolni a végzett „munkáról”, átvenni az újabb feladatokat, s az esedékes kitüntetést (pl. francia lovagkeresztet, becsületrendet, stb.).
A kettéhasadt társadalom legszélesebb tömegei azok a nincstelen milliók, akik számottevő vagyonnal nem rendelkeznek – akik sem portfolió, sem jutalék formájában nem lopták ki a részüket a privatizációnak nevezett nemzetáruló szabadrablásból. Nekik semmi esélyük az elithez való valamikori csatlakozásra; szó szerint csak a munkaerejükkel rendelkeznek, amelyet bérbe adnak valamelyik multinak, aki azután kénye-kedvére ki is használja munkavégző képességeiket, míg el nem használódnak, mint egy felmosó rongy. A nincstelenek a világállam kamatrabszolgái. A kamatrabszolgaság lényege, hogy nem az ember a legfőbb érték, hanem a TŐ-KE, A KAMAT, A PÉNZ ÉS A PROFIT. A világállamot konstruktív szellemi értelemben a pénzügyi-politikai elittel szervesen összefonódott, a tényleges vezetők háttértanácsadóiként működő szakrális elit, a szabadkőművesség névtelen „bölcsei”, afféle Vének Tanácsa irányítja. Az általuk praktikus szempontok szerint kidolgozott és bevezetett „játékszabályok” értelmében csak kétfajta ember létezik: azok, akik hajlandók és képesek is megfizetni a világállam fejlesztéséhez és fenntartásához „szükséges és kötelező” sarcot – amit adónak, járuléknak, kamatnak, illetéknek, vámnak, stb. neveznek, és valójában a lokális háborúk, gyarmatosítás, hódítások, tehát a világállam erőszakos terjeszkedésének finanszírozására fordítanak -, no meg minda-zok, akik nem. Aki hajlandó és képes is megfizetni az elképesztően pofátlan mértékű „hadisarcot” – vö.: „terrorizmusellenes koalíció" -, annak az egzisztenciája bizonyos alapszinten ideig-óráig biztonságban van, de aki akár betegségénél, számkivetett helyzeténél, netán másként gondolkodó mivoltából eredően nem képes, vagy nem hajlandó erre, az menthetetlenül elveszett: halál fia. Kiközösítik, a „társadalom", mint selejtet, (szám-)kiveti magából, és valamilyen gyógyíthatatlan betegség vagy baleset áldozata lesz, de az is lehetséges, hogy hosszú, magányos haldoklásra ítéli az a sajátos automatizmus, amit kontraszelekciónak nevezünk, és tökéletesebben működik, mint bármelyik ávós személyzeti apparátus.
Az egzisztencia-teremtés esélytelensége
Mint az előzőekben említettem, az Amerikai Egyesült Államok az úttörő (pioneer) telepesek és a szabad vállalkozás (törvénye és gya-korlata) révén lett „nagy”. Magyarország már soha többé nem lesz – még egyszer – „nagy”. Egyszerűen azért nem, mert a mostani viszonyaink között nem teremnek olyanok, akik naggyá tehetnék. A viszonyokat szándékosan, tervszerűen alakították ilyenné. Mert a magyar értelmiségi és alkalmazotti réteg el van bolondítva (vö. pl.: konzum-idióták, panel-prolik és/vagy nemzetáruló janicsárok), a vállalkozókat, a vállalkozást ellehetetlenítették – a polgárosodásunk pedig elmaradt; a középréteg nem alakulhatott ki, illetve történelmünk során a mindig újabb gyarmatosítók több lépcsőben is lefejezték. Az önálló egzisztencia, családi vállalkozás létrehozása – megfelelő örökölt vagy lopott tőke hiányában - már csak azért sem lehetséges, mert Magyarországon a gazdasági s az üzleti élet minden viszonylata és szintje mélyen alárendelődött a multinacionális cégek világuralmának (vö.: a D. C. Korten „alapművében” leírtakkal). Úgy is mondhatjuk, hogy Magyarországon - ahol mindig is, kísérletképpen elsőként próbálták ki a különböző világállami ún. „társadalmi technológiákat”, vagyis azon módszereket, amelyekkel „pozitív” eredmények esetén az egész világot szándékoztak berendezni és kormányozni - a rendszerváltás hamis jogcímén és égisze, sőt leple alatt eleve, tehát originálisan olyan rendszereket, és minden értelemben olyan kontraszelekciós mechanizmusokat építettek fel és ki, melyek lehetetlenné teszik, hogy emberek tömegei számottevő, jelentős létszámban vegyék kezükbe a saját sorsuk, egzisztenciájuk alakítását, s esetleg bújjanak ki így a világállami "„extra-kamatos kamat” megfizetésének kötelezettsége alól. Magyarországon bármely vállalkozás alapításához eleve csak ingatlanjelzálog-fedezetre lehet hitelt kapni. A hitelek kamatai pedig olyan magasak, hogy – a leány-, kábítószer- és szervkereskedelem kivételével – nincsen olyan „tevékenység”, amelynek hasznából a hitel kamatos kamataival együtt törleszthető lenne. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a még magyar tulajdonú ingatlanokat a külföldi magánszemélyek tömegesen vásárolják fel, vagyis kinek van már itt ingatla-na, amely vállalkozási célú jelzáloghitel fedezetéül szolgálhatna?) Az egyéni vállalkozó a gründoláshoz az égvilágon semmilyen állami segítséget, kedvezményt, ingyenes juttatást, stb. nem kap – sőt, ellenkezőleg: bármilyen külföldi tulajdonú vállalkozáshoz képest olyan mértékű adó-és járulékhátrányt szenved, amihez képest az idegen vállalkozások tőkeerő-fölénye és piaci monopolhelyzete – mint további hátrány - szinte eltörpül. A kezdő vállalkozó folyamatos adó-és járulékfizetési kötelezettségei olyannyira magasak, ami eleve alsó árbevétel-limitet szab a vállalkozás számára: nem gazdaságos olyan egyéni vállalkozást szervezni, melynek az első, induló évi árbevétele nem éri el a 8-10 millió forintot, mert ekkora „üzemnagyság” alatt teljes képtelenség kifizetni a felmerülő rezsiköltségeket, bankköltségeket, banki és egyéb kamatokat, illetve az állami adó-és járulék-terheket. Ekkora vállalkozás elindításához pedig legalább 20-30, de inkább 50 millió forintnyi kezdő álló-és forgótőke szükséges, amit nincs honnan előteremteni. Tekintettel arra, hogy a multinacionális cégek „agytrösztjei” nem Magyarországon, hanem a birodalom szívében vannak -– vezető beosztáshoz jutni itt szinte lehetetlen, perfekt angol nyelvtudás nélkül pedig egészen az. A beosztott szellemi munka vállalásának esélyei is rendkívül rosszak, mert a multik magyarországi lerakataiban, leányvállalatainál alkotó szellemi tevékenység szinte egyáltalán nem folyik. Ami mármost az állami vezetői állásokat illeti – a meglévő csekély lehetőségek kivétel nélkül „politikaiak”: politikai (párt-) ajánlás, illetve effektív kapcsolat nélkül ilyen állást nem lehet kapni. Hogy felmérjük egy bármilyen komoly gyakorlattal rendelkező, vagy éppen pályakezdő értelmiségi esélyeit, nem kell mást tennünk, minthogy elemezzük az internetes és egyéb fórumok álláshirdetéseit. Kiderül, hogy a kínálat a következő kettőre-háromra korlátozódik:
- ún. „multilevel-system” (MLM) keretében folytatandó termék-menedzseri tevékenység, vagyis „önálló” értékesítési hálózat felépítése valamilyen multinacionális cég termékeinek marketingjére-eladására;
|