Czike László

     A patkány a saját farkába harap

                                    avagy másként

            A törzsfejlődés svédcsavarja

Miután a dinozauruszok valami rejtélyes csillagközi katasztrófa, ál­lí­tólag egy viszonylag „közeli” szupernóva-robbanás következtében ki­haltak; a kétéltűek hódították meg a szárazföldet, amelyek – legaláb­bis a törzsfejlődés időrendjét és irányát tekintve – a madarak és az el­ső em­lősök (s vele a méhlepényesek) közvetlen elődeinek tekinthe­tők. Ősi elődünk – hiszen ez a lény volt a ma élő valamennyi emlős, tehát az ember ge­ne­tikai elődje is! – úgy 200 millió évvel ezelőtt, az ún. felső triász korban alakult ki, egy erősen „patkányszerű” rág­csá­ló volt; nyúlnagyságú, tehát némileg termetesebb a mai vándor, föl­di, illetve leg­egyszerűbben szólva házi vagy csatorna patkányoknál.

Ahhoz, hogy a lényegi mondanivalómat megalapozzam, szükséges és fontos az alábbi tanmese-idézet, még pedig Wass Alberttől:

                           „PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA

                       Tanulságos mese fiatal magyaroknak

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.

Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.

Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn ís, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a he­gye­kig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pin­cébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélsze­rűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállók­ban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.

Így élt az ember.

Még tudnunk kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák áll­dogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körűl a házat, s nyáron madár­dal és sok-sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember éven­te egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kú­szott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szé­les­re tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

lgy élt a ház és benne az ember, sokáig.

Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, vala­hon­nan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáz­tak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva ha­gyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól­lak­tak és hamarasan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak, s tavasz­ra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett vol­na.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belő­le annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar. És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúr­tak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember megcsóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meg­­lát­ta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és beme­szelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúr­ták ki megint.

Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:

- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.

És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig ro­hamo­san szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falá­ban is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamrában, a padláson, sőt; éj­sza­kánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden meg­rághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rág­­ni, az ember megharagudott, és odasújtott a baltájával. Az egyik pat­kányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffen­tek össze er­re a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember el­lenség, a­ki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogai­kat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsí­ros­bödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat!

És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.

Az ember minderről nem tudott semmit. A haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal to­vább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincé­ben az összes veteményt, a kamrában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt, már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kö­tőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött.

- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, amikor rájöttek, hogy nem fér­kőzhet­nek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt és kizsákmányol!  Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki ma­guk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, a­míg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, ki­ker­gették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihir­det­ték a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virá­goknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem pat­kányország, jog és törvény szerint. Azzal uralkodni is kezdtek - pat­kány­­módra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrág­tak, ami nem volt ehető, de a szemük elé került. Kiürült rendre a pin­ce, a kamra és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, a fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, meg­rág­tak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a te­tő­ről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátong­tak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a meg­rongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és et­ték egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és ott­hagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a te­tőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a föl­det felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virág­illat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamra és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mint­ha semmi sem történt volna. Azonban elrejtőzve, maradt mégis né­hány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az em­ber észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgon­dol­ko­dott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cse­­le­kedjetek!”

(Megjelent az Ellenzék c. folyóiratban, a ’30-as években.)

Mi ebből a tanulság? Kérdezhetné bárki. Szép kis állatmese, bár ezt nem a Lafontaine írta. Ne hagyjuk hát, hogy a házunkban, a házunk kör­­nyé­­kén, az udvaron elszaporodja­nak a patkányok, mert akkor mi is ha­sonlóképpen járhatunk, mint a történet szenvedő alanya; a vé­gén elveszíthetjük minden javainkat, földönfutóvá leszünk – s jó, ha a végén csak elkergetnek bennünket, és nem rágják át a torkunkat, amíg éjjel gyanútlanul az igazak álmát alusszuk.

Ennyi.

Aztán történt egyszer, hogy egy magyar fiatalember mezőgazdasági tel­ket örökölt, s mivel a foga túlzottan amúgy sem fűlött a banktiszt­vi­selői élet­hez – hasznos, értékalkotó tevékenységre vágyott -, elha­tá­roz­ta, hogy gazdálkodni fog. Legott össze is gyűjtötte összes meg­ta­­ka­rított pénzecskéjét, ingóságait pénzzé tette, és korábbi életét fel­számolva, egymaga kiköltözött a dúsan termő vidékre. Szerszámokat vásárolt, rendbe hozta a düledező viskót, tenyészállatokat, vetőmag­vakat, kerti kisgépeket vett, beszerzett a mezőgazdálkodáshoz szük­séges minden eszközt, anyagot.   

A „kánaáni” időszakot rövidre fognám, amúgy sem tartott sokáig.

Eleinte rendben ment minden – a fák, bokrok, egyéb haszon-és dísz­növények dúsan virágoztak, a kert tavasztól őszig egyetlen illatfelhő­be burkolózott. A cseresznye és meggyfák roskadoztak a sok ízletes gyümölcstől; a szorgalmas ifjú gazda alig győzte a piacra hordani a dúslevű termést. Fiatal kajszi-és nektarinfái minden évben meg­két­szerezték hozamukat – a sok üveg jóféle lekvár mellett jutott az asz­tali gyümölcsöskosárba is bőven. A föld amolyan hamísítatlan „bio­kertészetként" termett mindenfajta primőr zöldséget – paprikát, pa­radicsomot, hagymákat, levesbe valót – és számtalan gyönyörű virá­got; az első néhány évben a permetezés szükségessége fel sem me­rült, mert kártevők szinte egyáltalán nem jelentkeztek. Az állatok is szépen szaporodtak: a kisnyulakból, csirkékből, tojásból szintén bő­ven jutott a közeli kisváros piacára is, a napi friss húsétel bizto­sí­tá­sa mel­lett. Sőt, a gazdi skótjuhász szukája 9 szebbnél-szebb kölyköt ellett egy meleg áprilisi napon…

Aztán egyszercsak - mintha varázsütésre – összeomlott minden.

Ám hiába a gyümölcsfák megszokott pompázó virágtengere; - április vé­gén hirtelen 30 fokos afrikai hőség tört az alig elvirágzott kertre és rendkívüli szárazság. A kipattanó levélbimbóknak megszűnt a nedv-utánpótlása, a frissen harsanó, élettel teli gallyak azonnal lekókad­­tak. Az ágak barnán leszáradtak, a fák törzseit szürke csomós üszök lepte be. Ezen a tavaszon nem nyíltak a nárciszok, jácintok, minden tulipán bennszorult a rengeteg esőtől lucskosra ázott földben. A ró­zsabokrok sem hajtottak bimbós ágakat, zsenge száraik barnán le­száradtak. A gyümölcsfa-törzseken iszamós, undorító barna gumók, al­kalmi rákos daganatok nőttek, és nyomásra kipukkadva, spórákat szórtak szerteszét. A gazda a zöldségekkel sem járt különbül. A pa-lánták ugyan most is gyorsan szárba szökkentek, de néhány nap el­múltán érthetetlen okból hanyatt dőltek, és többé semmilyen módon nem lehetett lábra állítani őket. Amelyik paradicsombokor zöld ter­mést hozott, azzal sem büszkélkedhetett… Bepirulás helyett keddről szerdára megfeketedett a paradicsom-fejek napfelőli oldala, megenni nem lehetett. Az éghajlat, az időjárás teljesen megváltozott. Azelőtt – ha nem is óramű pontossággal, de – egymástól jól elkülönülő évsza­kok váltották egymást. A kiszámíthatóság egycsapásra megszűnt. A hőmérséklet elkezdett összevissza ugrálni – nem volt ritka, hogy egy-két napon belül 15-20 fokot liftezett a hőmérő higanyszála. Forróság és özönvíz váltakozott. A palánták vagy kiégtek a tikkasztó ibolyán­túli su­gár­­zásban, vagy elrohadtak a 20 centis belvíz és sár alatt. A na­­pon szinte azonnal megégett a gazda háta, vagy megfőtt a tarkója – az árnyék­ban pedig nem lehetett megmaradni a rengeteg szúnyog, bö­göly és a döglegyek miatt. Soha nem látott mennyiségű, és eleddig ismeretlen fajgazdagságú, repülő és mászó rovarinvázió fenyegetett. Hangyákból csak 15-20 fajta, különböző nagyságú jött elő a sem­miből… A hetekig tartó monszun jellegű időjárás hatására a növé­nye­ken fürtökben lógtak a különböző színű, formájú és nagyságú hernyók és kukacok – a fák törzsét és a talajt belepte valami hófehér penész. A kert megtelt madárfészkekkel, a föld kikeletlen tojásokkal, majd több tucat, repülni még nem tudó kis rigóval, melyeket éjszaka levadásztak a szintén szaporodó macskák. A bőven kiszórt fűmagot szinte azonnal felcsipegették a verebek százai; ami meg kikelt, az be­fulladt az ingoványosra ázott földben. Mintha a természet egyszerre fellázadt volna az ember ellen. Nem volt magyarázat…

Hiába a piacgazdaság – a piacon is felborult a korábbi egyensúly.

Hirtelen minden mérhetetlenül megdrágult, és újra felszaporodott a hiánycikkek listája, ami egyaránt érintette az eszközök, az anyagok és a termények legkülönbözőbb csoportjait. Például: amíg korábban voltak évek, hogy alig lehetett eladni a cseresznye és meggytermést, mert mindenkinek olyan sok termett – most szinte egyik évről a má­sikra el­tűnt mindkettő, mivel a növénynek-állatnak-embernek egya­ránt elviselhetetlenül nedvesre változott éghajlat/időjárás folytán fel­lépő monília-járvány majd’ minden fát elpusztított.  

Időnként akkora esőzés zúdult a kertre, hogy az enyhén lejtős oldal kerítése mellett valóságos alkalmi patak hömpölygött a kapun át az út felé. A páratartalom alig esett 100 % alá, ami persze ked­ve­zett min­den, a levegőn át terjedő fertőzés kialakulásának is. De a le­ve­gő­vel valami más baj is volt. A gazda időnként furcsa szagot érzett, és a nyálkahártyái is begyulladtak valami rejtélyes „gáz” hatására, ami meghatározatlan, szabálytalan időközökben, de leggyakrabban este 7 óra után lepte el a kert légterét, majd félóra elteltével – előzmények nélkül, ahogy jött, ugyanolyan észrevétlenül – nyomtalanul eltűnt. Amíg tartott a havária, a kutyák elbújtak a vackukban és keserve­sen vonítottak, mint egy vezérét veszített farkas-falka. A mérgezés egyre erősödött és egyre gyakrabban jelentkezett; elvonulta után sok elpusztult lepke és bogár teteme borította a földfelszínt. Különösen a páva­szemek, atalanták és a szarvasbogarak sínylették meg – bénul­tan hevertek, szárnyaik és lábaik görcsökben rángatóztak kimúlásu­kig. A kerti tóban az aranyhalakat is valami ismeretlen kór támadta meg: a testükön „vattaszerű” bevonat keletkezett, ami behatolt mé­lyen a testszövetekbe, s a szerencsétlen – még táplálkozó állatokról – élve rothadt le az izomszövet, a nyers hús, amíg el nem fogytak. De a fiatal gazda egészsége is kezdett megromlani – krónikus légcsőhu­rut és orrmelléküreg-gyulladás kínozta, melyeket semmilyen kezelés nem tudott elmulasztani, de még enyhíteni sem.

Beszélték, hogy a légvonalban alig néhányszáz méterre működő hő­erő­mű az olaj-és pakurafűtésről profitnövelés céljából részben áttért veszélyes hulladékok (pl. az ipari zagytavakból származó savgyanta, gu­miabroncsok, műanyagok, stb.) é­getésé­re, ami a szűrők tisztítása­kor dioxin és egyéb, súlyosan mérgező anyagok kibocsátásával járt, de a helyi önkormányzat mindenkit megvett vagy megfélemlített, aki ezt terjeszteni próbálta, merészelte. A közeli kisváros kórházában és rendelő intézeteiben ugrásszerűen a többszörösére nőtt a felső légúti panaszok, megbetegedések gyakorisága, ám e statisztikák közlését a városvezetés egy idő után betiltotta.

Ami mármost a megmagyarázhatatlan, hirtelen éghajlat-változást il­le­ti – a koráb­ban dú­­san termő vidék egyszerre alkalmatlanná vált a mezőgazdasági termelésre -; hivatalos magyarázat vagy tájékoztatás híján, a legkülönbözőbb találgatások keltek szárnyra. Beszélték pél­dá­ul, hogy vala­mi üvegházhatás következtében globális felmelegedés zajlik, ami állítólag felborította volna a Glóbusz atmoszférájának sta­bil egyensúlyát; levegőjének, csapa­dé­kának és vizeinek körforgá­sát, az alapvető szélirányokat, stb., és emiatt fordult volna szélsőségesre az időjárás, de mivel ezeket a híreket semmilyen tájékoztatás nem e­rősítette meg, az csak puszta szóbeszéd, híresztelés maradt.

A megelőző években a környéken vidám gazdaélet folyt.

A szomszédos gyümölcs-és zöldségtermelők a kerítésnél beszélgetve, egymást es­tén­ként meg-meglátogatva, kicserélték híreiket, tapaszta­la­taikat, meg­kóstol­ták egymás pálinkáját, könnyítettek mások gond­­ja­in – egyszóval valóságos közösségi életet éltek, miközben mindenki megőrizte teljes önállóságát. A vidéken csend, nyugalom és béke ho­nolt, cívódás vagy pláne veszekedés, erőszakos cselekmény sohasem fordult elő. Mígnem egyszerre jött a szörnyű hír: az egyik távolabbi szomszéd verekedés közben kiszúrta a másik mindkét szemét. Majd – merthogy kiengedték – a rákövetkező évben késsel leszúrta a fele­sé­gét. Egy évre rá - gyors egymásutánban – még hárman meg­hal­tak; egyikük tisztáz(hat)atlan körülmények között. Lassanként elnép­tele­ne­dett a környék, mintha átok telepedett volna az egykor oly’ ottho­nos kis völgyre. Körös-körül lakatlan, egyre romló állagú tanyák ma­rad­tak csak; 3-4 év elteltével pedig minden szomszéd elköltözött.

A gazda azt is észrevette, hogy valami furcsa, fokozódó tevékenység folyik közvetlenül a földfelszín alatt, de mivel gyakran látott sok, kü­lönféle állatot – kígyót, mókust, nyestet, pockot, vakondot, sün­disz­nót, macs­kát – mász­kál­ni a környéken: nem tulajdonított az ügynek jelentőséget. Egyik nap például már félig oszlásnak indult sünt fede­zett fel az aranyhalas tó festett betonkáváján – hogyan került estéről reggelre oda? -, és ugyebár az is föld alatti üregekben lakó, éjszakai ál­lat… De a kutyák csak nem nyugodtak el – minden éjjel fokozódott a sűrűsödő, kétségbe esett vonítás, amit vad kergetőzés zaja kísért, hatalmas zuhálásokkal, mintha a sötétség nyughatatlan vámpírjai ro­hangásznának, egymásnak adva randevút az ereszcsatornán, meg a kennelek tete­jén. Közben némely egyedek mintha diókkal golfoztak volna a palatetőn, majd a dobálás zaját fűrészelő-nyeszetelő hangok követték, kísérték. Észbontó volt! A gazda éjjel már a legapróbb ne­szekre is fel-felriadt, és az álmai lassan fél-ébrenléti lidércnyomássá torzultak. Próbálkozott egérfogók kihelyezésével, ragasztóanyaggal is – de csak „saját magát” fogta meg, néhány kis széncinege mellett… Ám egy napon felülkerekedett a szerencséje. Észrevette, hogy egyik kutyája valamivel a szájában elrohan, majd nagyot nyel, és a fogai között eltűnik egy farkinca. – Egér lesz ez! – gondolta, és felújította az egérfogókkal korábban félbehagyott „kísérleteit”… Hajnaltájban fül­sértő lármára ébredt. Kapkodva felöltözött s kirohant az udvarra. A palatetőre, az esőcsatorna mellé „kihelyezett” nagyméretű egérfogó csörömpölve leesett a meggyfa elé a földre, és a földön ugrált tovább. Lecsapódott „guillotine”-ja megfellebbezhetetlenül tartotta nyakánál a testes, kövérre hízott, felnőtt vándorpatkányt. A gazda beleizzadt a hirtelen felismerésbe. – És én még mókusnak hittem a padlásról jövő furcsa zajokat, s a kicsik nyüszögését! – gondolta.

Minden mozaik a helyére került.

Éjszaka, mikor már stabilan beállt a sötétség – fogta felspécizett lég­puskáját, és kiült egy hokedlire a nyitott verandán, patkánylesre… A nehéz nap után egy nehéz nap éjszakája következett; nem is csoda, ha a gazda szépen elbóbiskolt. És hirtelen élettel telt meg az éj. Arra riadt, hogy mindenfelé, amerre pillantása befogja a félhomályt, szor­gos kis négylábúak rohangásznak látszólag céltalan sietségben – fá­ra fel, fáról le, cirkuszi bohócként, hasmánt kúszva kültéri villany­ve­zetéken, villámhárítón, sodronykötélen, ruhaszárító spárgán –, ám a legnagyobb sürgés-forgás a ház mellett álló óriás ezüstfenyő hordó­nyi törzsén tűnt fel; tucatjával mászkáltak át a fenyőről a háztetőre, meg vissza. – Ez itt a vég, ezek itt csak esznek és rágnak, nem állhat nekik ellen senki és semmi. Patkányok ellen légpuskával? Ez maga, az apokalipszis, meneküljünk! – gondolta a gazda, és lemondóan, mint­egy önmagának legyintve, visszament a házába.

Erősen elgondolkodott. Mire jók ezek az állatok, mit akarnak? Mitől szaporodhattak el ennyire? Talán csak nem saját civilizációt építe­nek, egy dekadens, rágcsáló ci­vilizációt? Gondolatai egyre vadabbul csa­pongtak – nem tudott már uralkodni a kínálkozó szabad asszo­ci­á­ci­ók tenge­rén.

Globális felmelegedés és globalizáció?

De vajon kik globalizálnak?

A héják, a modern tömegpusztító fegyverek szabadkereskedői, a ha­mis próféták, a gyar­ma­tosítók, a multina­ci­onális ban­kok, a szupra­na­cionális spekulatív tőke, az őrült politi­ku­sok - akiknek mindegy, mi is történik a Földdel, az éghajlattal, az em­­berek milliárdjaival -, a nem­zetközivé aljasult elektronikus média, a közvélemény-kutatók és a politológusok, a hatalom apologetái. A nemzetközi tőke, mely va­ló­jában semmilyen használható értéket nem állít elő, de mégis ra­gasz­kodik átlagprofitja realizálásához. – Úristen, ezek mind csak rágnak és zabálnak, futkároznak, lázasan szöszmötölnek és ragadoznak, de semmilyen értéket nem alkotnak, csak elveszik, elsajátítják, fel­fal­ják, amit a kreatív emberek állítanak elő. Ezek valójában olyanok, mint a patkányok! - s amikor ezt gondolatban kimondta, egy su­nyi tekintetű, túl közelálló, szúrós szemű, sörtebajszos arc rémlett fel e­lőtte, a Szuperpatkány rémképe! A Szuperpatkányé, aki az evolú­ci­ó csúcsa lesz. Akinek nincsenek már erkölcsi gátlásai, skrupulusai, és mintegy „gyári hibásan” született: lelkiismeret nélkül. A globalizá­ció: a patkányok, a gon­do­lattalan, öncélú rágcsálók globali­zá­ciója, mert a globalizá­ció az internacionalista kommunizmus továbbfolytatása a de­mokrácia leple alatt…

A gazdának eszébe jutott, hogy mit is olvasott Wass Albertnél.

„S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, ki­ker­gették a házból, messzire elüldözték, s azután büszkén kihir­det­ték a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virá­goknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem pat­kányország, jog és törvény szerint. Azzal uralkodni is kezdtek - pat­kány­­módra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent meg­rág­tak, ami nem volt ehető, de a szemük elé került.”

Ült a cserépkályha ülőkéjén, a hátát és a veséjét melengette.

Gondolkodott, erősen törte a fejét, hogy a bajban mitévő legyen.

Mivel momentán semmi okosat nem tudott kiagyalni, pótcselekvés­ként bekapcsolta a televíziót. Valami hírműsorban egy politikusi be­széd ismétlését adták. Belehallgatott: „… el lehet menni Magyar­or­szágról, itt lehet hagyni bennünket, kérem szépen, tessék!”.

A gazdának ez az adott lelkiállapotában már több volt a soknál.

Dühös mozdulattal kikapcsolta a tévét, majd felugrott ültéből, mint a­kit a tömegoszlató rendőrök viperája mart meg.

- Hát én ezúttal nem megyek el! - kiáltotta belül. – Ezúttal nem én megyek el! Ezúttal ti mentek el, azt garantálom! – azzal kifordult a kamrába, hogy legott valami célszerű szerszám után nézzen. Amint visszatért, leült a lócára, és két kezével keményen dolgozni kezdett.

Kezében egy vadonatúj kaszakővel elkezdte élesre fenni.

Vác, 2006. november 29.

                                                           Czike László