Ökológia : A patkány a saját farkába harap |
A patkány a saját farkába harap
2006.11.29. 19:49
Czike László
A patkány a saját farkába harap
avagy másként
A törzsfejlődés svédcsavarja
Miután a dinozauruszok valami rejtélyes csillagközi katasztrófa, állítólag egy viszonylag „közeli” szupernóva-robbanás következtében kihaltak; a kétéltűek hódították meg a szárazföldet, amelyek – legalábbis a törzsfejlődés időrendjét és irányát tekintve – a madarak és az első emlősök (s vele a méhlepényesek) közvetlen elődeinek tekinthetők. Ősi elődünk – hiszen ez a lény volt a ma élő valamennyi emlős, tehát az ember genetikai elődje is! – úgy 200 millió évvel ezelőtt, az ún. felső triász korban alakult ki, egy erősen „patkányszerű” rágcsáló volt; nyúlnagyságú, tehát némileg termetesebb a mai vándor, földi, illetve legegyszerűbben szólva házi vagy csatorna patkányoknál.
Ahhoz, hogy a lényegi mondanivalómat megalapozzam, szükséges és fontos az alábbi tanmese-idézet, még pedig Wass Alberttől:
„PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA
Tanulságos mese fiatal magyaroknak
Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn ís, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.
Így élt az ember.
Még tudnunk kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körűl a házat, s nyáron madárdal és sok-sok virág. A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
lgy élt a ház és benne az ember, sokáig.
Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarasan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak, s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar. És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember megcsóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint.
Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.
És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamrában, a padláson, sőt; éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott a baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat!
És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.
Az ember minderről nem tudott semmit. A haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamrában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt, már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött.
- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, amikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt és kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virágoknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. Azzal uralkodni is kezdtek - patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de a szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamra és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, a fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamra és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna. Azonban elrejtőzve, maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!”
(Megjelent az Ellenzék c. folyóiratban, a ’30-as években.)
Mi ebből a tanulság? Kérdezhetné bárki. Szép kis állatmese, bár ezt nem a Lafontaine írta. Ne hagyjuk hát, hogy a házunkban, a házunk környékén, az udvaron elszaporodjanak a patkányok, mert akkor mi is hasonlóképpen járhatunk, mint a történet szenvedő alanya; a végén elveszíthetjük minden javainkat, földönfutóvá leszünk – s jó, ha a végén csak elkergetnek bennünket, és nem rágják át a torkunkat, amíg éjjel gyanútlanul az igazak álmát alusszuk.
Ennyi.
Aztán történt egyszer, hogy egy magyar fiatalember mezőgazdasági telket örökölt, s mivel a foga túlzottan amúgy sem fűlött a banktisztviselői élethez – hasznos, értékalkotó tevékenységre vágyott -, elhatározta, hogy gazdálkodni fog. Legott össze is gyűjtötte összes megtakarított pénzecskéjét, ingóságait pénzzé tette, és korábbi életét felszámolva, egymaga kiköltözött a dúsan termő vidékre. Szerszámokat vásárolt, rendbe hozta a düledező viskót, tenyészállatokat, vetőmagvakat, kerti kisgépeket vett, beszerzett a mezőgazdálkodáshoz szükséges minden eszközt, anyagot.
A „kánaáni” időszakot rövidre fognám, amúgy sem tartott sokáig.
Eleinte rendben ment minden – a fák, bokrok, egyéb haszon-és dísznövények dúsan virágoztak, a kert tavasztól őszig egyetlen illatfelhőbe burkolózott. A cseresznye és meggyfák roskadoztak a sok ízletes gyümölcstől; a szorgalmas ifjú gazda alig győzte a piacra hordani a dúslevű termést. Fiatal kajszi-és nektarinfái minden évben megkétszerezték hozamukat – a sok üveg jóféle lekvár mellett jutott az asztali gyümölcsöskosárba is bőven. A föld amolyan hamísítatlan „biokertészetként" termett mindenfajta primőr zöldséget – paprikát, paradicsomot, hagymákat, levesbe valót – és számtalan gyönyörű virágot; az első néhány évben a permetezés szükségessége fel sem merült, mert kártevők szinte egyáltalán nem jelentkeztek. Az állatok is szépen szaporodtak: a kisnyulakból, csirkékből, tojásból szintén bőven jutott a közeli kisváros piacára is, a napi friss húsétel biztosítása mellett. Sőt, a gazdi skótjuhász szukája 9 szebbnél-szebb kölyköt ellett egy meleg áprilisi napon…
Aztán egyszercsak - mintha varázsütésre – összeomlott minden.
Ám hiába a gyümölcsfák megszokott pompázó virágtengere; - április végén hirtelen 30 fokos afrikai hőség tört az alig elvirágzott kertre és rendkívüli szárazság. A kipattanó levélbimbóknak megszűnt a nedv-utánpótlása, a frissen harsanó, élettel teli gallyak azonnal lekókadtak. Az ágak barnán leszáradtak, a fák törzseit szürke csomós üszök lepte be. Ezen a tavaszon nem nyíltak a nárciszok, jácintok, minden tulipán bennszorult a rengeteg esőtől lucskosra ázott földben. A rózsabokrok sem hajtottak bimbós ágakat, zsenge száraik barnán leszáradtak. A gyümölcsfa-törzseken iszamós, undorító barna gumók, alkalmi rákos daganatok nőttek, és nyomásra kipukkadva, spórákat szórtak szerteszét. A gazda a zöldségekkel sem járt különbül. A pa-lánták ugyan most is gyorsan szárba szökkentek, de néhány nap elmúltán érthetetlen okból hanyatt dőltek, és többé semmilyen módon nem lehetett lábra állítani őket. Amelyik paradicsombokor zöld termést hozott, azzal sem büszkélkedhetett… Bepirulás helyett keddről szerdára megfeketedett a paradicsom-fejek napfelőli oldala, megenni nem lehetett. Az éghajlat, az időjárás teljesen megváltozott. Azelőtt – ha nem is óramű pontossággal, de – egymástól jól elkülönülő évszakok váltották egymást. A kiszámíthatóság egycsapásra megszűnt. A hőmérséklet elkezdett összevissza ugrálni – nem volt ritka, hogy egy-két napon belül 15-20 fokot liftezett a hőmérő higanyszála. Forróság és özönvíz váltakozott. A palánták vagy kiégtek a tikkasztó ibolyántúli sugárzásban, vagy elrohadtak a 20 centis belvíz és sár alatt. A napon szinte azonnal megégett a gazda háta, vagy megfőtt a tarkója – az árnyékban pedig nem lehetett megmaradni a rengeteg szúnyog, bögöly és a döglegyek miatt. Soha nem látott mennyiségű, és eleddig ismeretlen fajgazdagságú, repülő és mászó rovarinvázió fenyegetett. Hangyákból csak 15-20 fajta, különböző nagyságú jött elő a semmiből… A hetekig tartó monszun jellegű időjárás hatására a növényeken fürtökben lógtak a különböző színű, formájú és nagyságú hernyók és kukacok – a fák törzsét és a talajt belepte valami hófehér penész. A kert megtelt madárfészkekkel, a föld kikeletlen tojásokkal, majd több tucat, repülni még nem tudó kis rigóval, melyeket éjszaka levadásztak a szintén szaporodó macskák. A bőven kiszórt fűmagot szinte azonnal felcsipegették a verebek százai; ami meg kikelt, az befulladt az ingoványosra ázott földben. Mintha a természet egyszerre fellázadt volna az ember ellen. Nem volt magyarázat…
Hiába a piacgazdaság – a piacon is felborult a korábbi egyensúly.
Hirtelen minden mérhetetlenül megdrágult, és újra felszaporodott a hiánycikkek listája, ami egyaránt érintette az eszközök, az anyagok és a termények legkülönbözőbb csoportjait. Például: amíg korábban voltak évek, hogy alig lehetett eladni a cseresznye és meggytermést, mert mindenkinek olyan sok termett – most szinte egyik évről a másikra eltűnt mindkettő, mivel a növénynek-állatnak-embernek egyaránt elviselhetetlenül nedvesre változott éghajlat/időjárás folytán fellépő monília-járvány majd’ minden fát elpusztított.
Időnként akkora esőzés zúdult a kertre, hogy az enyhén lejtős oldal kerítése mellett valóságos alkalmi patak hömpölygött a kapun át az út felé. A páratartalom alig esett 100 % alá, ami persze kedvezett minden, a levegőn át terjedő fertőzés kialakulásának is. De a levegővel valami más baj is volt. A gazda időnként furcsa szagot érzett, és a nyálkahártyái is begyulladtak valami rejtélyes „gáz” hatására, ami meghatározatlan, szabálytalan időközökben, de leggyakrabban este 7 óra után lepte el a kert légterét, majd félóra elteltével – előzmények nélkül, ahogy jött, ugyanolyan észrevétlenül – nyomtalanul eltűnt. Amíg tartott a havária, a kutyák elbújtak a vackukban és keservesen vonítottak, mint egy vezérét veszített farkas-falka. A mérgezés egyre erősödött és egyre gyakrabban jelentkezett; elvonulta után sok elpusztult lepke és bogár teteme borította a földfelszínt. Különösen a pávaszemek, atalanták és a szarvasbogarak sínylették meg – bénultan hevertek, szárnyaik és lábaik görcsökben rángatóztak kimúlásukig. A kerti tóban az aranyhalakat is valami ismeretlen kór támadta meg: a testükön „vattaszerű” bevonat keletkezett, ami behatolt mélyen a testszövetekbe, s a szerencsétlen – még táplálkozó állatokról – élve rothadt le az izomszövet, a nyers hús, amíg el nem fogytak. De a fiatal gazda egészsége is kezdett megromlani – krónikus légcsőhurut és orrmelléküreg-gyulladás kínozta, melyeket semmilyen kezelés nem tudott elmulasztani, de még enyhíteni sem.
Beszélték, hogy a légvonalban alig néhányszáz méterre működő hőerőmű az olaj-és pakurafűtésről profitnövelés céljából részben áttért veszélyes hulladékok (pl. az ipari zagytavakból származó savgyanta, gumiabroncsok, műanyagok, stb.) égetésére, ami a szűrők tisztításakor dioxin és egyéb, súlyosan mérgező anyagok kibocsátásával járt, de a helyi önkormányzat mindenkit megvett vagy megfélemlített, aki ezt terjeszteni próbálta, merészelte. A közeli kisváros kórházában és rendelő intézeteiben ugrásszerűen a többszörösére nőtt a felső légúti panaszok, megbetegedések gyakorisága, ám e statisztikák közlését a városvezetés egy idő után betiltotta.
Ami mármost a megmagyarázhatatlan, hirtelen éghajlat-változást illeti – a korábban dúsan termő vidék egyszerre alkalmatlanná vált a mezőgazdasági termelésre -; hivatalos magyarázat vagy tájékoztatás híján, a legkülönbözőbb találgatások keltek szárnyra. Beszélték például, hogy valami üvegházhatás következtében globális felmelegedés zajlik, ami állítólag felborította volna a Glóbusz atmoszférájának stabil egyensúlyát; levegőjének, csapadékának és vizeinek körforgását, az alapvető szélirányokat, stb., és emiatt fordult volna szélsőségesre az időjárás, de mivel ezeket a híreket semmilyen tájékoztatás nem erősítette meg, az csak puszta szóbeszéd, híresztelés maradt.
A megelőző években a környéken vidám gazdaélet folyt.
A szomszédos gyümölcs-és zöldségtermelők a kerítésnél beszélgetve, egymást esténként meg-meglátogatva, kicserélték híreiket, tapasztalataikat, megkóstolták egymás pálinkáját, könnyítettek mások gondjain – egyszóval valóságos közösségi életet éltek, miközben mindenki megőrizte teljes önállóságát. A vidéken csend, nyugalom és béke honolt, cívódás vagy pláne veszekedés, erőszakos cselekmény sohasem fordult elő. Mígnem egyszerre jött a szörnyű hír: az egyik távolabbi szomszéd verekedés közben kiszúrta a másik mindkét szemét. Majd – merthogy kiengedték – a rákövetkező évben késsel leszúrta a feleségét. Egy évre rá - gyors egymásutánban – még hárman meghaltak; egyikük tisztáz(hat)atlan körülmények között. Lassanként elnéptelenedett a környék, mintha átok telepedett volna az egykor oly’ otthonos kis völgyre. Körös-körül lakatlan, egyre romló állagú tanyák maradtak csak; 3-4 év elteltével pedig minden szomszéd elköltözött.
A gazda azt is észrevette, hogy valami furcsa, fokozódó tevékenység folyik közvetlenül a földfelszín alatt, de mivel gyakran látott sok, különféle állatot – kígyót, mókust, nyestet, pockot, vakondot, sündisznót, macskát – mászkálni a környéken: nem tulajdonított az ügynek jelentőséget. Egyik nap például már félig oszlásnak indult sünt fedezett fel az aranyhalas tó festett betonkáváján – hogyan került estéről reggelre oda? -, és ugyebár az is föld alatti üregekben lakó, éjszakai állat… De a kutyák csak nem nyugodtak el – minden éjjel fokozódott a sűrűsödő, kétségbe esett vonítás, amit vad kergetőzés zaja kísért, hatalmas zuhálásokkal, mintha a sötétség nyughatatlan vámpírjai rohangásznának, egymásnak adva randevút az ereszcsatornán, meg a kennelek tetején. Közben némely egyedek mintha diókkal golfoztak volna a palatetőn, majd a dobálás zaját fűrészelő-nyeszetelő hangok követték, kísérték. Észbontó volt! A gazda éjjel már a legapróbb neszekre is fel-felriadt, és az álmai lassan fél-ébrenléti lidércnyomássá torzultak. Próbálkozott egérfogók kihelyezésével, ragasztóanyaggal is – de csak „saját magát” fogta meg, néhány kis széncinege mellett… Ám egy napon felülkerekedett a szerencséje. Észrevette, hogy egyik kutyája valamivel a szájában elrohan, majd nagyot nyel, és a fogai között eltűnik egy farkinca. – Egér lesz ez! – gondolta, és felújította az egérfogókkal korábban félbehagyott „kísérleteit”… Hajnaltájban fülsértő lármára ébredt. Kapkodva felöltözött s kirohant az udvarra. A palatetőre, az esőcsatorna mellé „kihelyezett” nagyméretű egérfogó csörömpölve leesett a meggyfa elé a földre, és a földön ugrált tovább. Lecsapódott „guillotine”-ja megfellebbezhetetlenül tartotta nyakánál a testes, kövérre hízott, felnőtt vándorpatkányt. A gazda beleizzadt a hirtelen felismerésbe. – És én még mókusnak hittem a padlásról jövő furcsa zajokat, s a kicsik nyüszögését! – gondolta.
Minden mozaik a helyére került.
Éjszaka, mikor már stabilan beállt a sötétség – fogta felspécizett légpuskáját, és kiült egy hokedlire a nyitott verandán, patkánylesre… A nehéz nap után egy nehéz nap éjszakája következett; nem is csoda, ha a gazda szépen elbóbiskolt. És hirtelen élettel telt meg az éj. Arra riadt, hogy mindenfelé, amerre pillantása befogja a félhomályt, szorgos kis négylábúak rohangásznak látszólag céltalan sietségben – fára fel, fáról le, cirkuszi bohócként, hasmánt kúszva kültéri villanyvezetéken, villámhárítón, sodronykötélen, ruhaszárító spárgán –, ám a legnagyobb sürgés-forgás a ház mellett álló óriás ezüstfenyő hordónyi törzsén tűnt fel; tucatjával mászkáltak át a fenyőről a háztetőre, meg vissza. – Ez itt a vég, ezek itt csak esznek és rágnak, nem állhat nekik ellen senki és semmi. Patkányok ellen légpuskával? Ez maga, az apokalipszis, meneküljünk! – gondolta a gazda, és lemondóan, mintegy önmagának legyintve, visszament a házába.
Erősen elgondolkodott. Mire jók ezek az állatok, mit akarnak? Mitől szaporodhattak el ennyire? Talán csak nem saját civilizációt építenek, egy dekadens, rágcsáló civilizációt? Gondolatai egyre vadabbul csapongtak – nem tudott már uralkodni a kínálkozó szabad asszociációk tengerén.
Globális felmelegedés és globalizáció?
De vajon kik globalizálnak?
A héják, a modern tömegpusztító fegyverek szabadkereskedői, a hamis próféták, a gyarmatosítók, a multinacionális bankok, a szupranacionális spekulatív tőke, az őrült politikusok - akiknek mindegy, mi is történik a Földdel, az éghajlattal, az emberek milliárdjaival -, a nemzetközivé aljasult elektronikus média, a közvélemény-kutatók és a politológusok, a hatalom apologetái. A nemzetközi tőke, mely valójában semmilyen használható értéket nem állít elő, de mégis ragaszkodik átlagprofitja realizálásához. – Úristen, ezek mind csak rágnak és zabálnak, futkároznak, lázasan szöszmötölnek és ragadoznak, de semmilyen értéket nem alkotnak, csak elveszik, elsajátítják, felfalják, amit a kreatív emberek állítanak elő. Ezek valójában olyanok, mint a patkányok! - s amikor ezt gondolatban kimondta, egy sunyi tekintetű, túl közelálló, szúrós szemű, sörtebajszos arc rémlett fel előtte, a Szuperpatkány rémképe! A Szuperpatkányé, aki az evolúció csúcsa lesz. Akinek nincsenek már erkölcsi gátlásai, skrupulusai, és mintegy „gyári hibásan” született: lelkiismeret nélkül. A globalizáció: a patkányok, a gondolattalan, öncélú rágcsálók globalizációja, mert a globalizáció az internacionalista kommunizmus továbbfolytatása a demokrácia leple alatt…
A gazdának eszébe jutott, hogy mit is olvasott Wass Albertnél.
„S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s azután büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virágoknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. Azzal uralkodni is kezdtek - patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de a szemük elé került.”
Ült a cserépkályha ülőkéjén, a hátát és a veséjét melengette.
Gondolkodott, erősen törte a fejét, hogy a bajban mitévő legyen.
Mivel momentán semmi okosat nem tudott kiagyalni, pótcselekvésként bekapcsolta a televíziót. Valami hírműsorban egy politikusi beszéd ismétlését adták. Belehallgatott: „… el lehet menni Magyarországról, itt lehet hagyni bennünket, kérem szépen, tessék!”.
A gazdának ez az adott lelkiállapotában már több volt a soknál.
Dühös mozdulattal kikapcsolta a tévét, majd felugrott ültéből, mint akit a tömegoszlató rendőrök viperája mart meg.
- Hát én ezúttal nem megyek el! - kiáltotta belül. – Ezúttal nem én megyek el! Ezúttal ti mentek el, azt garantálom! – azzal kifordult a kamrába, hogy legott valami célszerű szerszám után nézzen. Amint visszatért, leült a lócára, és két kezével keményen dolgozni kezdett.
Kezében egy vadonatúj kaszakővel elkezdte élesre fenni.
Vác, 2006. november 29.
Czike László
|