Tetőbontó jólét     Kupa Mihály, az EU-kompatibilis reformkommunista adórend­sze­rünk legfőbb konstruktőre, s anyagi jövőnk egyik pénzügyi sírásója is már legalább 10 éve forog az ágyában, amikor látja azt a fantáziátlan tutyimutyiságot – Sándor György humoralista barátom kifejezésével élve: tepetupaságot -, amivel az egymást követő, jobbára reformkommunista kormányok, még a népnyúzás mono­ton melójához is tehetségtelen adóvámpírjai toldozzák-foldozzák a Kupától örökölt, akkor még gömbölyű és koncepciózus sziszté­mát, mely az azóta eltelt röpke 18 év alatt ezerkarú-csápú polip, vagy még inkább hydra képét öltötte, hogy ne igazodhasson rajta ki többé, se a saját szülőapja, se a mindenkori pénzügyminisz­ter, se az EU ügyeletes magyar-lázálomügyi főinstruktora, Almunia. A mai magyar adórendszer egy szerteágazó, ám rendkívül primitív ugyanakkor mérhetetlenül aljas „konstrukció”, pontosabban sem­mi­lyen erköl­csi, filozófiai vagy más érvrendszerrel kellően alá nem támasztott harácsoló, pénzbehajtó - pökhendi, s többnyire álszent fik­ciókra és teljesen hamis megfontolásokra épített „szabályok” laza, skizofrén halmaza, amely feltűnő mohósága mellett a szakmai dilettantizmus és a pitiánerség jellegzetes jegyeit hordozza magán. Mindamellett a legalapvetőbb tulajdonsága, miszerint nincsen egy kézben, sőt, még halvány nyoma sincs annak, hogy az elmúlt 16 évben bárki alkotó, rendszerszemléletű szakember akárcsak egy „futó pillantással” legalább megpróbálta volna áttekinteni és/vagy elemezni, értékelni, hogy ti. miért, mi célból, mi után, milyen meg­fontolásból hányféle és milyen összmértékű adót és adójellegű be­fizetési kötelezettségeket teljesítünk, azt az állam mire használja fel, továbbá mitől rendszer ez a fatális rendetlenség, amely évről-évre csak dagad, duzzad, burjánzik, mint egy rákos daganat, mely szemlátomást - rettenetes adminisztrációs folyományaival együtt – egyrészt a kollektív őrületbe (paranoiába) kergeti, másrészt tönkre is teszi az „adóalany” állampolgárokat, míg preferálja a multikat. Egészen mostanáig az „adórendszer” csupán a félig rejtett őrültség állapotát mutatta, azonban I. Gyurcsány Ferenc, de különösen II. Gyurcsány Ferenc óta a kórkép kivirágzott, teljes rémségében ki­mu­tatta tűhegyesre köszörült vámpír-szemfoga undorító sárgá­ját, s mintha büszkén hirdetné is magáról: „Jövök, mindenki menekül­jön, amer­re lát!”. Mostantól senki nem lehet biztonságban, hiszen tökéletesen biztosra vehető, hogy „a hatályos jogszabályok” zűrza­vara alapján mindenki, főleg minden polgár potenciális adócsaló, persze a zseniális miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, a majdnem zseniális miniszter, Kóka János, valamint a nagy trükköző Veres János kivételével, akik persze most is, mint mindig jó időben, jó helyen vannak, s teljesítenek szadista szolgálatot az egész magyar nép kárára, de frusztrált önmaguk megújuló kielégítése céljából. Az elhazudott, eltitkolt eladósodásunk immár olyan összegű, hogy unokáink sem tudják megfizetni. Ami még ennél is súlyosabb: a kamatokat már a lakosság éppúgy képtelen kitermelni és fizetni, akár a kormány, s az állami költségvetés. A megnövekvő kamat-terhek egyre növekvő adóbeszedést tesznek elkerülhetetlenné. A növekvő adók pedig ellehetetlenítik mind az egyéni és a családos megélhetést (növekszik az adóeltitkolás, a lakossági hitelfelvétel, és tovább nő a szociális-egészségügyi szolgáltatásokra rászorulók száma), mind a vállalkozók pozícióit, versenyképességét; mindez – öngerjesztő hatásként – újra csak fokozza az állami eladósodást. Egyre inkább általános a – tényekkel bőségesen megalapozott! – közvélekedés, miszerint amíg a létező szocializmusban tényleg az ember volt a legfőbb érték, addig ebben a farkastörvényekkel kormányzott állatias kapitalizmusban észrevétlenül egy álérték került minden valós érték helyébe: a profit. Ebben a világban nem a munka, a tisztes megélhetés lett a fő cél, követendő példa, hanem az ügyeskedés, a munka nélküli vagyonszerzés, melyben a mindenkori kormány, a politikusok, az ország vezetői – tisztelet a kivételnek - járnak az élen. Képtelenség békében és biztonságban élni egy olyan országban, amelyben pénzügyi tisztviselők éjjelente megújuló titkos terveket szőnek arról, hogyan tudnák reggelre – az adótörvények megváltoztatása jogcímén – a tetőt is lebontani a fejünk fölül, csak hogy a növekvő jólétüket (adó)számlánk terhére állandósítsák. Czike László