Czike László

              Előre hozott választások

                                              avagy

      Hogyan állítsuk meg a pokolba tartó expresszvonatot?

Amiben hiszek, azt megírom, amiben nem, azt nem.

Az író szava – aki, mit fülbe súgnak, a háztetőkről hirdeti – legyen egyértelmű: igen – igen, nem – nem.

Ugyan kit ne foglalkoztatna, legalábbis tudat alatt a napról-napra nyomasz­­tóbb, lassanként maga is közhellyé silányuló, ám mégis é­gető vész­kérdés: lesznek-e 2007-ben előre hozott ország­gyű­lési vá­lasz­tások, vagy továbbra is ben­ne maradunk nyakig a kakaóban, csodára várva, mindaddig, amíg esetleg - mint „új EU-tag” - majd már Törökország is bevezeti honi fizetőeszközként az eurót?!

Mert csodák ugyan előfordulnak, de Isten nem tesz csodát egy o­lyan or­szággal, amelyik önként és dalolva rohan a vesztébe…

Nos, helyesen feltéve nem az tehát a kérdés, hogy lesznek-e - mert lenniük kell, hiszen a túlélésünknek ez az egyetlen útja! -, hanem, hogy ki fogja megérdemelten, az ország, a nép javára megnyerni?

Mert ha megint „a bal-jobb tandem”, akkor hiába itt minden.

Még két ilyen „konvergencia-év”, és kő-kövön nem marad.

A történelem mindig a győztes rablót szentesíti.

Magyarországon ma abszolút patthelyzet van, ami a legrosszabb.

A janusarcú Fidesz, élén „a rendszerváltó dauphine”-nel láthatóan tartósan beéri a 30-cal, míg lucifletóé a 70 – így ebek harmincad­­jára hagyják Magyarországot, hadd vigyék, aki kapja, marja.

A Fidesszel tehát csak sűrűbben vagyunk, de többen nem.

A szakrális trónörökösnek – nemhiába volt a nagyapám egész éle­té­ben eltökélt le­gitimista, ámbár azért előre ő sem tudhatta, „a vé­gén” kit is sarjadzik nekünk a dinasztia! - egyébként, ha egyre rit­káb­ban is, de vannak „jó beköpései”, még ha nem is a Balog Zoli írja mindet… Az egyik legfrappánsabb meglátása szerint a balol­dal, ha alkalma kínálkozik, ráront a nemzetére. Nos, ez igen találó megállapítás. Merthát milyen baloldal az ilyen? Nézzük hát, eddig kik rontottak rá a magyar nemzetre, a győztes baloldal nagy hazugságokkal kipárnázott hamis jogcímén? Kik is próbálták erő­szakkal „boldoggá tenni” a magyar népet, hogy aztán mindig csak sírás-rívás, végpusztulás, fogak csikorgatása származzék belőle?

Íme a böszmék büszke névsora:

Kun Béla, Szamuelly Tibor, Rákosi Mátyás, Kádár János, Ap­ró Antal, Horn Gyula, Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc.

Mert milyen baloldal az, amelyík ráront a saját nemzetére, hogy a multinacionális-szupranacionális csirkefogókkal, brókerekkel-tró­ge­rek­kel 30 ezüstpénzért szövetkezve fossza meg maradék minde­né­től a népet? Az ilyen baloldal nem nemzeti, hanem nemzetközi.

Vagyis változatlanul - eurokommunista.     

Én még nem találkoztam élő emberrel, aki ezekre a szocialistákra szavazott volna: akik rájuk szavaztak, utólag már nem vállalják, s le­tagadják – vagy a valóságos szavazatokat amerikai szavazatsok­szorozó szisztémával számolták össze, így ez a választás valójában „a töredékszavazatok nagy győzelmét” hozta a szocik számára.

Mármint hogy igazából csak a töredékét kapták a kihirdetettnek…

Egy élő értelmiségi embert – azt mondta: jó barátom - ismerek, a­ki bátran kinyilatkoztatta, mennyire szimpatizál korunk hősével, Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel. Neki rendkívül szimpatikus az érvelése, szimpatikusak a nézetei és az intézkedései, a modora; ugyanakkor elképzelhetetlen vehemenciával utálja Orbán Viktort.

Emberben ekkorát még nem csalódtam, ami elég nagy szó…

Szegény ….m „hűséges” szoci, …m meg vénülő fideszes.

A ….m egy „alanti” felesége, a …..m pedig olyané volt.

Ilyen ország lettünk.

Csak dőljön a lóvé, s gondolkodni ne kelljen.

Hogy az egész népet teszik orvul lóvá és rabszolgává, mit számít.

S aki ezt kimondja, az csak számkivetett, öngyilkos bolond.

De ugye mindenki mégsem lehet jutalékos hazaáruló.

Sok értelmiségi ismerősöm van, aki utálja ugyan a Gyur­csányt, és napi „közbeszédében” pokolba kívánja borzalmas böszme kormá­nyá­val együtt – viszont ami az egzisztenciáját illeti: „belőle”, már­mint a szocialista kliens-rendszerből él. Bizony a magyar értelmi­ség a rendszerváltás során – tisztelet a csekélyke kivételnek, aki kevesebb lehet, mint minden háromszáz-nyolcvanhatodik magyar - en bloc éppenúgy elárulta a balsorsú Magyarországot, mint elmúlt száz­ötven éves történelmünk során eddig szinte mindig. Az árulás külö­nö­­sen az MSZP-s, Fideszes és MDF-es értelmiségiekre áll, akik csendben megalkudtak a magyar nemzet lassú – vigyázat, a meg­sem­misítés folyamata most vált át a lassúból gyorsba! – önfeladó halálával, és azzal nyug­­tat­gatják már csak alig-alig lázongó „lelki­is­me­re­tü­ket”, miszerint a XX. század óta már szükségszerű trend, hogy a globalizáció feloldja a nemzeti kötelékeket. Pedig: sehonnai bi­tang, kinek hazája nincs – akinek „az egész nagyvilág” a hazá­ja, annak nincsen semmilyen hazája, nincsen nemzeti kötődése.

Sem isteni, sem nemzeti, sem családi, sem semmilyen.

Az ilyen csak liberális egoista önmagához tartozik.

E­zért megy nekik könnyen a hazaárulás is.

Mert mi is a haza?

A nemzet évezredek során felhalmozott anyagi (tár­gyi) és szel­lemi (szakrális) javainak, vagyonának, kultú­rá­jának, nemzetet összefo­gó hagyományainak az összessége. A haza egyrészt kézzel­fog­ható – a haza földje, az ország a maga földrajzi valóságában és a közös nyelv -; másrészt megfogha­tat­lan összetartozás-érzés a­zok között, akik számára az Isten, ha­za, csa­­lád szeretet-hár­mas­ság még ma is szívet-lelket meghatározó és melengető erő, s mint ilyen, külön­le­ges-kitüntetett jelentőséggel bír.

Mert mi is a hazaárulás?

Mindezek eladása és (önként) feladása. A tárgyi javakat – eladták. Most jön majd sorra a haza földje, hogy az is dánoké, hollandoké, norvé­goké, stb. legyen. Magyar kultúra – már nincsen. Szétverték, szét­lopták, meghamisították, a maradványokat leöntötték emészt­hetetlen balliberális szósszal, hogy örökre felismerhetetlenné vál­jék a gyökértelen utókor számára. A szent hagyomány – a nevesí­tett nem­­zeti örök­ség – már miniszteriális szinten is megszűnt, mi­óta egy bagolyképű basztard bohócfigura lenullázta, hogy a poz­dorjává zúzott örökséget is beolvaszthassák a Hiller alá.

Egykoron így pusztíthatták el – többek között - a maja, az inka, az azték, a sumér és az indián kultúrákat is, az aranyborjú, az isten­tagadó bálványimádás jegyében.

Szóval: lesz-e előrehozott választás, vagy nem lesz?

Mert már nem kér a nép, hanem ordítva-szitkozódva követel.

Az utcán, a boltban, városban-vidéken – országszerte mindenütt.

Esze Tamás jobbágyai valahol már élezik-hegyezik a kaszát, hogy nyakaznák a nemkicsit, nagyonis könnyen megnevezhető latrokat.

Időponti megrendelésre nincsen forradalom, még ha holmi ősziró­zsás kalandorok azt hitték is, hogy csak egyet füttyentenek, oszt’ már ugrik is minden magyar, ki nemrég még mint túrórudit nyalta be a derék D-209-est, hátha a kettős foglalkozású multimilliomos bankár-bróker – a nyelve alatti aranykaviccsal - valójában mégis talán egy rejtőzködő szociáldemokrata démoszthenész. Bevallom, én a molnárt is eleve tamáskodva hallgattam-néztem, amint az in­konnuitás homályából mindjárt „a kossuthot” mímelve, beugrott a középre, hogy hímnemű létére nemzeti násztáncával szórakoztas­sa az éjjeli feketemisére egybegyűlt ügynök-bajtársakat, és a szín­vak statisztériát. Volt valami előérzetem, miszerint ő sem valódi, s kb. úgy molnár, ahogy én kőműves vagyok, vagyis nehezen menne át egy C-típusú eredetiség-vizsgálaton. Amikor meg már az esgyé és a derék Döbrentei is elkezdett cihelődni – mondok magamba’: ez már itten tényleg a világvége, égszakadás-földindulás, mindjárt megindulnak a vakoló tankhadosztályok Óbuda irányából, de hát csak egy T-34-es került elő, azt is kóborárammal indították be, és rögvest meg is állt, mert kifogyott a benzinje. Mondom, tőlük töb­bet vártam, de a valódiak nem mozdultak, tehát ez főpróba volt…

A pók a hálójában maradt, még nem jött el az ideje.  

Forradalmat csak gondosan, szépen, eredeti emberek valódi szán­dékkal csináljanak - vagy sehogyse.

Mert álsággal már teli a padlás.

S valójában ez a legnagyobb dilemma.

A forradalomban rendkívül sok a kockázati tényező; a történelem eddigi gyakorlata azt mutatja, hogy amíg egyesek gondosan ki­ter­velik és meg­szer­ve­zik a forra­dalmat, egészen mások hajt­ják végre, majd végül akárkik ülnek „a győztes” forradalom nya­kára, a számlát mindig a néppel fizettetik meg.

Ezt a „hazardőr” forgatókönyvet ma már senki nem vállalja.

Ennél már stabilabb, „megbízhatóbb” megoldás a szakértői kor­mány, melynek a lényege, hogy akik eddig egy kanál vízben is megfojtották volna egymást, most „váratlanul” kiegyezné­nek, s nagykoalíciót alkotva - mintha mi sem történt volna – kormányoznak tovább. A PÓK valójában a nagykoalíció hálóját szövögeti, de azért néha „stich-próbaként” műforradalmat generál.

Ez sem jó megoldás hát, mert minden marad a régiben…

Csak egyetlen igazán jó megoldás van.

Ha 2007. márciusában előre hozott országgyűlési választások len­nének, és azt nem a baljobb-tandem valamelyike, hanem a nép, a magyar nép nyerné meg, méghozzá elsöprő fölénnyel.

Ha ezt a (mű)soron kívüli demokratikus választást végre nem egy uralkodó parla­menti párt, hanem az - elsősorban vidéki, falusi - nép valódi moz­galma nyerné meg.

Amely végre visszafordítaná ezt a pokolba tartó expresszvonatot.   

A Megújuló Magyarországért Mozgalom.

Más esélyünk már nincsen.

Vác, 2007. január 3.

                                                     Czike László