Czike László

         Lopózva jövök el, mint a tolvaj

Egyszer már meg kell ezt írni, s most jött el az ideje.

Orbán Viktor – mint rendszerváltó nemzeti mítosz – nincs többé.

A szakrális trónörökös igazi nagy forradalmi tettek nélkül kiörege­dett, s nem maradt más utána, csak a csalfa dzsinn foszló füstje – köd előtte, köd utána.

A hamis rózsaszín után a piszkosszürke valódi… 

Érdekes, nem hirtelen pukkadt ki, mint egy, a forgószélben elbi­tan­golt kalandor, május-elsejei luftballon, csak lassan leengedett, szertefoszlott, felbomlott, mint egy többszörösen túlhordott illúzió.  

Több levelezőlistán is levelezek, így – egyéb, más források mellett –a viszonylagos (polgári) jómódban élő és tevékenykedő jobboldali, hí­vő fi­atalok és középkorú értelmiségiek világnézetét, politikai ál­lás­foglalását abszolút megbízhatóan, jól ismerem.

Orbán Viktort, főleg a fiatal családanyák és a közép­korú hölgyek részéről – a férfiak már lábadoznak - szinte kritika nélküli, válto­zat­lan imádat övezi, s erre semmilyen józan magyarázat nincsen.

Mert ez az imádat lassanként kifejezetten patologikus.

Az imádatnak igazából soha semmilyen valóságos alapja nem volt, pusztán az a szinte össznemzeti, romantikus várakozás, ami ezt a szerencsétlen infantilis magyar népet – vesztére – jellemzi. Mikor felsejlett a „rendszerváltás” hajnala, a hiszékeny magyar nép – no persze Aczél György tálcán kínálta nekünk e legígéretesebb kine­veltjét! – azonnal kitalált magának egy imádandó idolt, a legkisebb fiút, a dauphine-t, aki majd a balvégzetű magyar történelem eddig felgyűlt minden beteljesületlen vágyát „egy­­-személyében” kielégíti.

De Orbán Viktor – hiába keresztelte Győző papa mindkét fiát a „ki ha én nem” Győző-Viktor névre, akik közül persze az idegen hang­zású nevű lett politikai potentát - csak egyszer győzött, és sikerét azonnal aprópénzre is váltotta: néhány ezer polgár egziszten­ci­á­ját fon­­tosabbnak ítélve, szűk választási klikkjét emelte hatalomba az egész magyar nép helyett. Klikkje uralmáért feláldozta a nemzet jövőjét: a perc élvezetéért eladta-feláldozta az örökkévalóságot.

Ezért Orbán Viktor nem királyfi, nem trónörökös, csak hasonmás. Hasonmás, aki csak bitorolja a valódi várományos pozícióját, gör­csösen ragaszkodik ebül szerzett hatalma utolsó maradványaihoz, mert a valós küldetése nem a magyar nép felemelése, hanem a trón-örökség bitorlása, nehogy felbukkanjon valaki, aki igazi küldetéstudattal és küldetéssel kivezetné a népet a csapdából. Aki kivezetné, kivezethette volna a népet abból a csapdából, amelybe épp Or­bán Viktor és tár­sai te­relték bele, hogy féktelen becsvágyuk­ban, álszent módon, minden más utat kíméletlenül felégetve, csak ma­guknak vindikálják a jobboldal politikai főszerepét, és fapofá­val, de nyugodt „lelkiismerettel” eljátszhassák az internacionalista nem­­zet­mentés dicstelen-unalmas szomorújátékát, egy oly korban, amikor pedig megszabadulhattunk volna összes láncainktól…

A külső államadósság Orbán országlása alatt sem csökkent, míg a belföldi adósság ugrásszerűen megnőtt. A magyar állam a főpolgár uralma alatt adósodott el a bankoknak belföldön, helyrehozhatat­la­nul. A szocik „csak” továbbfolytatták „a felfedezett új” trendet. S a magyar föld Orbán révén vált szupranacionális hitbizománnyá…

Orbán Viktor, a Merlin oxfordi varázsvesszejével botcsinálta/­self­ma­de, anglomán-janicsár műurbánus, két­szer egy­más után is ve­szí­­tett, mert el­taszította magától a magyar vidék félrevezetett la­kosságát éppúgy, mint a nemzet határontúli tagjait. Kétszer egy­más után is elvesztette a döntő ütközetet, ami egy vezető poli­ti­kus esetében éppúgy meg­­bocsáthatatlan, mint a hadvezérek esetében. Képzeljük csak el, vajon megtörténhetett volna-e, hogy pl. Marcus An­tonius kétszer is veszítsen Octavianus ellen? Vagy hogy Bona­parte Napóleon Waterloonál kétszer egymás után szenvedjen vere­sé­get Wellingtontól?  S ahelyett, hogy a kedvező széljárást kihasz­nálva, gyorsan elpucolt volna Szent Ilona irányába, bánatosan vi­gyorgó ábrázattal közölje katonáival, velünk, hogy „sorry”, megint nem voltunk elegen, mert jónéhánnyal kevesebben voltunk? Hogy aztán tovább trónoljon az antallista kereszténypótló neokonzer­va­tív semmi tetején, mintha csak fényes győzelmet aratott volna?!

Nem, ezt csak Orbán Viktornak engedte meg a történelem.

Meg ez a szerencsétlen hiszékeny, szépreményű magyar nép.

Aki 40 %-ban még azt is bevette, hogy a két választás közti hely­ha­tósági siker valójában frontális-totális győzelem, vagyis hát há­rom korner egy tizenegyes. Meg öt offside egyenlő hat oxforddal…

Megint csak partdobásból kerültünk a partvonalon túlra.

Aztán elsőnek jött a hír – félreértés ne essék: hír nem az, amit a Naptévé vagy a Hírtévé közzétesz -, hanem sokkal inkább az, amit a nép fiai fülbe suttognak, hogy azután a háztetőkről hirdessék! -: Orbán Viktor visszavonul a honi politikától, feljebb lép az Únióba, esetleg az Európai Únió (egyik?) alelnöke lesz. De nem lett. Aztán jött egy másik hír: Orbánt felváltja a Fidesz élén az SZDSZ által is sze­retve kedvelt Pokorni Zoltán, hogy az immár „orbántalanított” Fi­deszt szalonképessé téve – Fodor Gáborral és Horn Gáborral – „összehozzák” a már régen vágyott liberális nagykoalíciót, tekint­ve, hogy az MSZP-t úgy tűnik, másképp nem lehet kiakolbólítani a hatalomból. Ezzel megvalósulhatna a Demszkyék eredeti nagy, szamizdatos álma, hiszen, ha 1990-ben nem az MDF, hanem az SZDSZ győz – sokon nem is múlott! -, úgy Magyarországot már 16 évvel ezelőtt totális liberális diktatúrába lehetett volna hajszolni, s most nem kelle­ne már a har­madik ciklusban, soványka 5-6 %-kal, mint farok csóválva a kutyát, minden aprócska döntésért késhegy­ig menő harcot folytatni, holmi opportunista ál-szociáldemok­ra­ták­kal. Bár most úgy tűnik: a kocka elvettetett – ez a Molnár meg­éri a pénzét! Amit 100 év alatt nem sikerült elérni, az most hamar megvalósul: az egészségügyi reformnak álcázott rómaiklubos genocídium eredményeként a következő 3 évben cirka 2 millióval csökkenthető a csepűrágók száma, mármint azon hajléktalan-va­gyon­talan-állástalan magyaroké, akik csak azért sem hajlandók meg­fizetni a vörös cégér kötelező átlagprofitját. Ez is megmutatja: amire ezek az álszent, gyáva „szociáldemokraták” gyárilag képtele­nek, azt egy tüsszentés ideje alatt végrehajtja egy vérprofi, aki az akciózás „blitzkrieg”-jellegét kitűnően elsajátította a nemzetközi ha­­dikereskedelemben. Amit szocialista ráolvasással nem lehetett el­érni, azt gumikartáccsal, vízágyúval pillanatok alatt sikerült. Az ilyen hóbortos, orbánimádó néppel csak így lehet elbánni, s ha ez a sikeres vonalvezetés szusszanás nélkül folytatódik, nyárra meg­szavazzák a gyűlölet-törvényt is, hogy azt a Morvai Krisztináját!

Akiről mostanra már kiderítették, hogy – egy trójai Baló!

Ha keservesen is, de a saját ká­rán – kilőtt-kiforduló szemek, szét­nyíló izmok, szakadó ember­hús, ök­löm­nyi „gumitályogok”, - majd­csak megtanulja ez a nép az új (t)rendet! Hogy az úniós pénze­k­ért folyó mesterkélt versenyben előbb nyernek ten­dert a kur­vák – mint Kéjipari és Kéjszolgáltató Zéerté -, mint hogy a szakrális trónörökös átmenjen a tű fokán, vagyis netán újra választást nyerjen, vagy hogy újra gondtalan jólétben élhes­sünk, mert ez utóbbi ket­tő amúgy sem azonos, ámbár szoclib szemszögből egyformán nemkívánatos lenne.

A fenti lírai betét után visszatérve a főcsapásra, megál­lapít­hatjuk, hogy ez a prejudikáció sem jött be, hiszen Orbán Viktor nemhogy nem mondott le, hogy helyét udvariasan átadja az öszvér (liberális + keresztény) Pokorninak – szlávosan: Podgornij -, hanem éppen megfordítva történt: Pokorni elegánsan Budapest XII. kerületi pol­gármesterévé választatta magát, még a gyanúja se vetülhes­sen rá, hogy Orbánnal duellálna. Orbán viszont „ráhúzott” erre a lépésre, amikor viszonzásul megválasztatta magát a fideszes önkormány­zati mittudoménmi (grémium?) vezetőjének, hogy szemtől szembe, kard ki kard, küzdhessen örök ellenfelével, Fleto Diurceanuval az úniós pénzek elosztásáért, vagyis odalépett arra az önkormányzati pástra, amelyen addig két potenciális riválisa, Kósa Lajos és Po­kor­ni Zoltán hirdette-jegyezte magát korlátlan úrnak-úrként…

Igen! Csiki-csuki – pont, mint a malomjátékban!

Csakhogy a mi bőrünkre…

Nos, a héten jött a legújabb találgatások, fülbe súgott szamizdat­hírek sorozata, ami már várható is volt, tekintve, hogy az úniós és egyéb pénzeket csak haza kell vinnie valakinek – ennyi pénzt nem lehet a népnek csak úgy kiosztani, még feltámadna, amikor éppen most számolják fel a kórházakat a konvergencia-terv jegyében. Az igaz, hogy ezt a tárgy szerint fennforgó mintegy 8000 milliárdot ez a nép már többszörösen megfizette, de hát ilyen az élet: a profit és a portfolió a multiké, a csillagászati kamatok a bankoké, a költségvetés a politikusoké, az úniós támogatás a lobbyké – a népnek meg monoklit a szeme köré, gumikartáccsal.

És ezzel eljutottunk egészen a mai napig.

Ma a hivatalos hírközlésben hallottam – Schmidt Mária új jobbol­dali pártot üt, illetve bocsánat, alapít, és az akcióban résztvenne állítólag Áder János is. No pláne – ez egy szoci szójárás! – azt is bemondották, hogy Orbán a Kereszténydemokrata Néppártba tart! Mert nem elég ott egy szentsír-őrző lovag, kell egy johannita is! Hogy két dudás legyen egy csárdában! Ez persze - akár kacsa, akár nem – jó nagy mar­haság, nem is érdemes szót vesztegetni rá.  

Node hallottam ennél hitelesebbnek és jelentősebbnek tűnő hírt is – természetesen a föld alatti (underground) hírközlési forrásokból. Állítólag Orbán és Gyurcsány a háttérben megegyeztek!!!

A következők szerint:

1.

Orbán Viktor elkötelezi magát, hogy tavasszal nem viszi utcára a hí­veit.

2.

A Fidesz kap 6 milliárdot a 2006-os választási hiteleinek kifizeté­sé­re, s másik 6 milliárdot a 2010-es választási kampány finanszí­rozására.

3.

Az úniós pályázati pénzeket 70 %-ban az MSZP-SZDSZ, 30 %-ban a Fidesz-KDNP osztja el (saját lobbyi között, teszem hozzá).

Úgy tűnik, Dávid Ibolyának ezúttal számszerűen is igaza lett.

Nyilván előbb ismerte a bennfentes politikai információt, mint mi.

Tegnap hallottam a következő szólás-ferdítést:

„Vigyázzunk, nehogy a korsó közel kerüljön a kúthoz!”

Mert ugyebár akkor – eltörik…

Ami most Magyarországon „épül” – bár ez inkább csak pusztítás -, az konkréten az ördög „építménye”, a tökéletes káosz. Mindent le­rombolnak, ami még így vagy úgy emberi környezetet biztosíta­na a magyar nép számára, s az ország szerteszét foszlik a semmibe.

De az ördög birodalma nem örök. Jézus Krisztus le fogja győzni.

Ám az is összeomlik, amit Orbán Viktor „épít”, hisz’ az sem Isten akaratából való. A „polgári Magyarország” eleve hamis projektjét csak az egykor ígéretes, tehetséges fiatalember becsvágya táplálja – hogy a siker csak őt növessze fel, a népe kárára -, s mint ilyen, az ő „építménye” (a Fidesz), az ember építménye is összeomlásra van ítélve, még ha nem is direkt sátáni, mint ez a „köztársaság”(-tér) nevű, egészség(ügy)-romboló agyrém-torzszülemény.   

Mert minden összedűl, amit az ember Isten nélkül épít.

Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Az igazság mindig búvópatakként tör fel, elemi erővel, olyankor és ott, amikor és ahol éppen senki nem számít rá. Mert Isten nem a hamis, „tudásalapú” blaszfémia által kinevelt „szakemberek” mód­jára gondolkodik és cselekszik, hanem Ő a világ mindenható Te-remtője és Gondviselője, az emberiség Megváltója, verseny és kon­kurencia nélkül. Övé az ország és a hatalom mindörökkön örök­ké. Épp ezért a tervei megvalósításához nincsen szüksége kijelölt és önjelölt hamis prófétákra – mint Gyurcsány és Orbán -, az Ő tervei az utolsó pillanatig, ameddig csak akarja, rejtve maradnak.

Viszont Isten terveinek vezérfonala – az egyetemes igazság.

Minden igazság forrása az abszolút igazság: Jézus Krisztus.

Aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, aki testben jött el, hogy halálával megváltsa az emberiséget, s aki harmadnapon halottaiból feltáma­dott, az közülünk való, aki nem hiszi, az csak szimpla emberszerű hasonmás. Ez a lelkek megkülönböztetése, az Újszövetség szerint.

Az Úristen tervei szerint Magyarország megújul, s fel fog támadni.

Mert az egyetemes és abszolút isteni igazság(tétel) ezt így kívánja.

Lehet, hogy az igazság angyalai már itt bóklásznak közöttünk, és csak Szent Mihály arkangyal felszabadító parancsára várnak.

Ne féljetek, az igazság győzedelmeskedik!

Hasonmások nélkül, vértelenül.

Talán már márciusban.

Vác, 2007. január 17.

                                                           Czike László