Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
2007.09.10. 14:03
Czike László
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
(egy szociográfia margójára)
A bevezető
a „kimerevített” - 2007-es - pillanatképet mutatja, amikor az állam legfőbb célkitűzése, hogy a költségvetést az EU Kormányának benyújtott, és Almunia biztos által (aki még gyanúba is keveredett, hogy összejátszik a magyar kormánnyal) jóvá is hagyott konvergencia-terv teljesítése révén próbálja kihúzni a szakadékból, vagyis leszorítani a hiányt olyan alacsony szintre, ami már megfelel a maastrichti követelményeknek.
Igenám, de ehhez egyrészt nagymértékben csökkenteni kellene az államadósságot, hogy jelentősen csökkenjen a költségvetés kamatterhe (de már nincs mit privatizálni!), másrészt le kellene állítani az államadósság további növekedését, vagyis csökkenteni kellene a költségvetési deficitet, ami vagy a lakossági terhek (adók és járulékok) további emelésével (ki tudja hányadik, újabb Gyurcsány-csomag bevezetésével!), vagy az állami kiköltekezés megfékezésével lenne elérhető. Ám valódi állami takarékosságról továbbra sem beszélhetünk, így inkább valószínűsíthető, hogy egy újabb megszorító intézkedés-csomag következik, ami felveti az alapvető kérdést: meddig lehet még fokozni a bérből és fizetésből élők terheit, akik már most is visszafordíthatatlan elnyomorodásban, egyik-napról a másikra, a létminimumon, vagy mélyen alatta élnek? Ez nyilvánvalóan csak „költői kérdés” lehet – a magyar lakosság adó-és járulékterhelése józan ésszel tovább már nem fokozható, az életszínvonal tovább már nem csökkenthető.
Valami generális megoldásra lenne tehát sürgető szükségünk, ami egyrészt hosszútávon is lehetetlenné teszi a költségvetési hiány további/újbóli felnövekedését, másrészt jelentősen megemeli (szanálja, konszolidálja, újjáépíti) a magyar lakosság anyagi-pénzügyi, mentális-morális, fizikai-szellemi teherbíró képességét, konkrétebben: az EU teljesítmény/bér arányainak megfelelő szintre emeli a magyar nemzeti produktum nemzetközi pénzügyi-gazdasági elismerését.
Ez a tanulmány-kötet tulajdonképpen:
TÖRTÉNELMI PERÚJRAFELVÉTEL, ami még soha nem volt.
Deklarálása, bizonyítása annak, hogy:
A RENDSZERVÁLTÁSKOR VALAMIT ELRONTOTTAK.
Tételes felülvizsgálattal demonstrálása annak, hogy amennyiben továbbra is az 1990-ben tévesen, hibásan, bűnösen, nemtörődöm-gondatlan módon megállapított, elrontott és hosszútávon is teljesíthetetlen alap (gazdasági, pénzügyi, jogi, stb.) kondíciók kiinduló bázisán „építjük tovább” a kapitalizmust, akkor egy új Magyarország felépítése helyett – az egyszerű, dolgozó emberek, a milliók önhibáján kívül – kollektíven a gödör, a szakadék legfenekére kerülünk, ahonnan többé már nem is lehetséges felemelkedés.
Rendszerváltóink azt ígérték, hogy a kapitalizmus, a szociális piacgazdaság bevezetésével a piaci szabad verseny 1-2 évtized alatt lehetővé teszi, hogy Magyarország felemelkedjék az európai átlag szintjére. Ám ehelyett az elmúlt 17 év alatt csak a multinacionális monopóliumok oligopol egyeduralma alakult ki, a magyar bedolgozók kamatrabszolgaságán élősködve. A privatizáció másfél évtized leforgása alatt – bagóért – multinacionális tulajdonná aljasította a magyar nép deklarált társadalmi tulajdonát, és a nemzeti működő tőke 90 %-a mellett odaveszett a teljes keleti piac és másfél millió munkahely is. 1993-ra a GDP az 1989-es szint 60 %-ára, az életszínvonal az 1969-es szintre zuhant vissza, és csak 2002-ben értük el újra az 1989-es szintet. Azt ígérték, hogy majd a verseny hamarosan kikényszeríti a magyar jövedelmek felemelkedését, ehelyett azt tapasztaljuk, hogy helyzetünket az Európai Únióba történt belépésünk (2004.), sőt, a 10 új tagállam felvétele (2007.) is tovább rontotta. A magyar bruttó bérszínvonal az úniós átlag ötödét, a reálbér a negyedét-harmadát teszi ki, miközben az 1 főre jutó GDP-termelésünk az úniós átlag 70-75 %-án mozog. Eközben a forint jelentősen romlott az euróhoz képest, még mindig nem csatlakoztunk az euro-övezethez (jó, ha 2013. körül sikerül!), sőt, az infláció ismét emelkedik, kétszámjegyűvé vált, és a magyar munkanélküliségi adatok is az EU sereghajtói közé sorolnak bennünket, éppen úgy, mint az államadósság globális mutatói. Ma már az olyan államok – Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Románia, Csehország, stb. - is megelőztek bennünket a gazdasági fejlődésben, amelyek a rendszerváltás előtt mélyen mögöttünk lemaradva álltak az európai országok rangsorában.
A sanyarú helyzetünknek az elrontott bázis a legfőbb oka.
Az elrontott bázis, a magyar munka folyamatos leértékelése, a Pénzügyi Konvent (az állami Co-Nexus fedőneve) újabb hazaárulása, a rabló privatizáció, az örökölt és újjá nem alkotott herdáló kommunista állami költségvetés, és a mindezen generális induló téveszmékre és gyakorlatra ráépülő további esztelen pusztítás, fosztogatás. Ütött az utolsó óra, hogy rendezve a múlt baklövéseit, újjá teremtsük a jövőt.
Máskülönben Magyarország örökre elveszett.
A költségvetés mély válsága
Az a baj, hogy ameddig nincs bevezetve Magyarországon az euró, addig hazánk továbbra is az ún. „forró” (vagyis: spekulatív) tőke korlátlan vadászterülete. Minden árfolyam-ingadozást vagy különbözetet könyörtelenül bezsebel és lefölöz, ami még tovább rontja a költségvetés pozícióját s a kamat-kondíciókat is. Emellett Magyarországon az általános, mindenre kiterjedő pénzügyi instabilitás miatt – az euró bevezetéséig - nem alakulhat ki stabil árszínvonal a belső fogyasztásban sem. Amennyiben a kormány inflációs becslései nem válnak be, vagy az emelkedés tartósnak bizonyul – az euró bevezetése még 2014-nél is későbbre halasztódhat.
Itt meg kell jegyeznem, hogy a konvergencia terv elkészítésekor és bevezetésekor (2005-2006.) a költségvetés hiánya 9-10 % körül (felett) mozgott a GDP százalékában, hiszen – mint utóbb be is bizonyosodott – a magyar Kormány kozmetikázott statisztikai adatokkal (PPP, autópálya, egyéb tekli-mekli, stb.) operálva, magát az Úniót is becsapta. Ebből ered Almunia biztos meggyanúsítása is, hiszen meglehetősen furcsa, hogy Furcsaferkó és a Főtirpák ily’ könnyedén képesek voltak átverni az EU teljes vezérkarát; s mint majd még látni fogjuk, egyáltalán nem biztos, hogy hőseink feltárták mostmár az igazság minden apró részletét. Explicit megfogalmazásban: a páncélszekrényben rothadó hullák és kifakult csontvázak lapulnak, a számítógépek memóriáiban pedig dekódok, melyek segítségével a publikált hazugságokból az aktuális, de nem publikus „igazság” bármilyen variációja tetszés szerint előállítható, annak érdekében, hogy se’ az Únió, se’ a magyar állam ne maradjon „a match”-ban, a magyar nép kizsákmányolása pedig a végtelenségig tovább fokozható legyen. Amiből persze valószínűsíthető az is, hogy a titkos pénzügyi és egyéb paktumok nem (csak) személyek, hanem a globális, nemzetközi szervezetek között köttettek. Mert – ha még nem mondtam volna -: az Únió sem egy igazságos, közérdekű európai népjóléti intézmény ám, hanem egy globalizációs lépcső, amely az épülő Nagy Karám egyfajta ideiglenes Kis Karámja, a neki megfelelő korlátokkal.
Megjegyzem: az államadósság és törlesztése, kamatszolgálata, az ezzel kapcsolatos stratégia 2006., illetve az öszödi beszéd előtt sohasem volt parlamenti vita tárgya. Most sem lett az, hiszen a közös titok mindkét politikai oldal számára kényes téma…
Csak, hogy tudjuk, hol keressük a titkokat.
Gazdasági tönkretételünk rövid története
1. Indultunk volt 1990-ben, 80-100 Mrd USD, a Világbank által felértékelt nemzeti működő tőkével, 22 Mrd USD bruttó külső államadóssággal, 0 belső adóssággal és 0 valuta-tartalékkal. A privatizáció (1988-2006.) során eltűnt – a párt-nómenklatúra és a multik kezébe került - az állami vagyon 90 %-a, a privatizációs összbevétel mindössze 10-12 Mrd USD. Horn Gyula miniszterelnök 1998-ban azt nyilatkozta, hogy eltűnt a privatizációs dokumentációk számottevő hányada.
2. A külső államadósság 17 év alatt csak egyetlen ízben csökkent, amikor a Horn-kormány 2006-ban cca. 4 Mrd USD-ért eladta a komplett energia-szektort egy német-francia állami tulajdonú konzorciumnak – a privatizációs szerződés titkos záradékában olyan szégyenletes állami garancia-vállalással, miszerint a magyar állam garantálja évi 8 %-os tőkearányos profit kifizetését a befektetőknek akkor is, ha a szolgáltatások bevételéből ez a mérték nem realizálható. Ekkor – első ízben – csökkent a magyar állam külső adóssága, cca. 4 Mrd USD-vel, mert a teljes bevételt törlesztésre fordították.
3. A külső adósság 1998-ban újra elérte a 30 Mrd USD-t, emellett megjelent az ún. belső adósság. A Fidesz kormányzása alatt a külső adósság stagnált, de a belső felnőtt 9000 milliárd forintra. (A valutatartalék már elérte a 10-12 Mrd USD-t, nagyságrendileg ma is annyi – adósság-jellegű „forró” tőke elemekből áll. Vö. Plenter János tárgyi megállapításaival.)
4. A Horn-kormány 1998-ban ún. „adósság-konverziót” hajtott végre, aminek az volt a lényege, hogy az MNB által kezelt külső (dollár) adósságból 2032 milliárd forintot „kamatozóvá tettek”, vagyis átterheltek az állami költségvetésre – de vajon mi lett a többivel? Mert ma már ennek sincs nyoma…
5. A Fidesz kormányzása alatt a forint konvertibilissé vált, beléptünk a NATO-ba, és felkészültünk a belépésre az Európai Únióba. Kérdés: a maastrichti követelményekhez igazodó eurostat-egyeztetések során HOVÁ TŰNT EL A DOLLÁR-ADÓSSÁG, ugyanis a GDP 60 %-os adósságlimitjét úgy számítják, hogy a számlálóban csak a belső államadósság szerepel.
6. Az ezután következő szociálliberális kormányok alatt újabb 8000 milliárd forinttal nőtt az állam belső (forint) adóssága, ami az államkötvények állományával egyenlő. Nos, elszaladt az állami költségvetés hiánya, mindenekelőtt az ugrásszerűen növekvő adósságszolgálat kamatfizetési kötelezettsége miatt. Ez olymértékben megnövelte a költségvetés hiányát (10-11 % fölé!), hogy az Eurostat megtévesztése céljából a „kettős könyvelés” - belföldön már korábban is jól bevált – módszeréhez folyamodtak: bizonyos nagyberuházási (pl. „ppp” tételeket) ettől fogva „a költségvetés mellé” könyveltek. Az EU-Almunia-Eurostat trió azonban – Orbán besúgta? – rájött a csalafintaságra; végül is emiatt került sor a Gyurcsány-csomagok megszorításaira, mivel a Kormánynak esze ágában sincs állami lobby-kiadásai mérséklésére, tehát gátlástalan túlköltekezései – HOVÁ LETT A TENGERNYI PÉNZ? – súlyos következményeit maradéktalanul a magyar néppel (adóprés) igyekszik megfizettetni.
7. Feltételezhető, hogy a már említett dollár-adósság – amely a belső adóssággal parallel, növekvő mértékben létezik! – szintén valamiféle „kettős könyvelés” révén „tűnt el”, legalábbis a maastrichti követelmények és az Eurostat látószögéből. Kérdés: LEHETSÉGES, HOGY AZ IDŐKÖZBEN LÉTREHOZOTT ÁLLAMADÓSSÁG-KEZELŐ KÖZPONT EGYSZER CSAK EGY ÚJABB „ADÓSSÁG-KONVERZIÓT” RENDEL EL, ÉS HIRTELEN KAMATOZÓVÁ TESZI AZ AZÓTA IMMÁR 70-80 MRD USD-RE NŐTT KÜLSŐ ADÓSSÁGOT? Magyarország végleg eltűnik a népek történelmi adósság-süllyesztőjében…
8. Ma tehát az összes adósság – külső + belső állami + a vállalkozások saját deviza-hitelei + a lakosság 35 Mrd USD hitelállománya mindösszesen MINIMUM 200-220 MRD USD, és magától értetődő az is, hogy könyvelve, vagy könyveletlenül, a költségvetésben szerepeltetve, vagy „mellé” könyvelve, de - így vagy úgy - már TÖBB, MINT 200 MRD USD UTÁN FIZETÜNK ÉVES ADÓSSÁG-SZOLGÁLATOT…
9. Csoda-e, tehát ha a Kormány „előre” menekül?
Cserearány-romlás
A mélyen leértékelt magyar teljesítmények láthatatlan kiszivattyúzásának immár 30 éve jól bevált módszere: cserearány-romlásra hivatkozni, sunyi módon „elfelejtve”, hogy a cserearányok a legkevésbé sem önmaguktól romlanak, hanem azokat éppen azok rontják le tudatosan, akik a romlásra hivatkoznak. Divattá vált a Pénzügyi Konvent (az Állami Co-Nexus) köreiben kígyót, békát összehordani csak azért, hogy a magyar nemzetgazdaság - külső hitelek nélküli - öneltartó-önfenntartó képességének hiányát bizonyítsák. Az 1970-es éveket megelőzően a magyar gazdaság még képes volt (lett volna) az önfenntartásra - önerőből is. De aztán szándékos eladósítással, improduktív hitelekkel képességétől megfosztották. Azóta úgy tesznek, mintha a világgazdaság éppúgy „valószínűségi törvényszerűségeknek” engedelmeskedne, mint Werner Heisenberg valószínűségi relációiban a szubatomi világ. A valós folyamatok elkendőzése – mindkét esetben – ugyanazt a gonosz célt szolgálja: a tömegek értsék meg, hogy a Jóisten szerepét a pénz-oligarchia vette át, és nyugodjanak bele, hogy mostantól a „valószínűség”, az anarchia és a cserearány-romlás az új törvény.
Az 1970-es évekbeli olajárrobban(t)ás – amit a nemzetközi pénzoligarchia szándékosan, előre kitervelten hajtott végre - kétségtelen következménye volt, hogy Magyarország külkereskedelmi cserearányai felborultak, a hagyományos külkereskedelmi szerkezet, az export-import arányok összeomlottak, a világpiaci áremelkedések – ha többéves késéssel is, de – könyörtelenül begyűrűztek, és erre az elavult magyar termelési és külkereskedelmi szerkezet változása nem tudott azonnali és hatékony választ adni. Megindulhatott az ország feltartóztathatatlan eladósítása, mindenek előtt az egyre romló külkereskedelmi mérleg miatt növekvő fizetési mérleghiány következtében. Itt azonban meg kell jegyeznem valamit. Az első, tapogatódzó magyar hitelfelvételeket a mostani tendenciákhoz képest még nagyfokú konstruktivitás jellemezte. A IV. és V. ötéves tervidőszakban – tehát 1970. és 1980. között – Magyarország ugyan ténylegesen felvett cca. 1 Mrd USD valódi nyugati dollárhitelt, mindenekelőtt a Világbanktól, de ezeket a hiteleket kifejezetten és kizárólag produktív, elsősorban infrastruktúra-fejlesztő (egyedi és célcsoportos, pl. távközlési) nagyberuházásokra fordította. Ezzel szemben a „rendszerváltás” utáni szociálliberális kormányok egyszerűen nem tudnak elszámolni a felvett hitelekkel, illetve amivel igen, az is mind improduktív kiadás csak.
Dr. Drábik János „Világdemokratúra” című könyve 268. oldalán az MNB „Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon” című műhelytanulmányok II. kötetéből – megjelent 1993-ban – idézi: „Az időszak egészét (1973-1989) tekintve mintegy 1 milliárd dollár erőforrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, 11 millárd dollár halmozott kamatkiadással járt.” Vagyis a 17 év alatt mindössze 1 Mrd USD valódi hitelfelvétel történt, a „többi” mind csak kamatkiadás volt! 1979-ben még nemhogy súlyosan, de sehogysem voltunk eladósodva. Az igazi eladósodás akkor kezdődött, amikor – 1982-től, az IMF-be és a Világbankba történt belépéssel – Magyarország már a rendkívül kedvezőtlen kondíciókkal felvett MNB-hitelek (lásd: hitel/kamat = 1/12!) puszta kamatainak törlesztésére vett fel újabb és újabb hiteleket, anélkül, hogy tőketörlesztésre képes lett volna. (Így jöhetett létre a 22 Mrd USD tartozás 1990-re, kizárólag az MNB máig ellenőrizhetetlen eladósító tevékenységeként, vagyis lehetséges, hogy a fenti elképesztően rossz arány nem is 1:12, hanem 1:34!) Ezek tények, a számok nyelvén. Az is jól látszik, hogy produktív teljesítmény (termelő beruházás) is csak maximum 1 Mrd USD értékben
keletkezhetett – összevetve a valódi hitelfelvétellel.
A kamat ugyanis abszolúte improduktív kiadás.
Épp amiatt nem tud felmutatni a rezsim produktív hitelfelvételből megvalósult beruházásokat, mert vélelmezhető, hogy a „visszafizetések” (értsd: „kamatszolgálat”) és a 22 Mrd USD „adósság-maradvány” egyaránt fiktív, illetve teljes egészében ki nem fizetett – s így könyvelhetetlen - uzsora-kamatot takar. Vagy teljesen fiktív az egész, ami a legvalószínűbb. Egyébként hol található, hol van az 1973-1989 közötti időszak MNB bizonylati dokumentációja? Vizsgálta már valaki? Vagy az is szőrén-szálán – eltűnt, mint a privatizáció dokumentációja?
Ismereteim szerint – a SZU kivételével, de ők végül is, mint Oroszország, jórészt aranyban, vissza is fizették – a béketábor többi országának nem volt számottevő dollár-adóssága, csak Magyarországnak. Románia igaz ugyan, hogy a legszegényebb volt 1989-ben, viszont semmi adóssága nem volt. Magyarország adósság- és/vagy kamatvesztesége 1973 és 1989 között minimum 50-60 Mrd USD-re tehető. Az eladósítási folyamat – fiktív hitelek, uzsora-kamatok, cserearányrontás, valuta-spekuláció, rabló privatizáció, stb. – mint pénzszivattyú – azóta is zavartalanul működik, Magyarországon.
„Vajon” más országokban is, ugyanígy?
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
Mint ugyebár „ismeretes”, az államadósság valóságos mértékét az állam hivatalos szervei hol eltitkolják, hol elködösítik; a politikai pártok pedig – akár éppen kampány van, akár nincs - egyformán hazudnak, mintha csak egy közösen betanult szöveget, számokat skandálnának: az adósság egyezményes eltagadása az egyetlen, amiben maradéktalanul egyetértenek. Az 1990-es állítólagos rendszerváltás óta még soha nem jelent meg hivatalos közleményként semmilyen teljeskörű, átfogó helyzetkép Magyarország valós pénzügyi helyzetéről. Hangsúlyozom: a magyar állam még akármikori pillanatkép közlésére sem méltatta állampolgárait, nemhogy rendezett, összehasonlítható és közérthető számadatok közreadásával tendenciájában is bemutatta volna a tényleges helyzetet, ami pedig kutya kötelessége lett volna, legalább minden év végén…
1997-ben Varga Mihály pénzügyi tanácsadója, szakértője voltam – államadósság-kérdésekben. Jelentéseimben hiába figyelmeztettem folyamatosan, hogy az energiaszektor eladása utáni több-milliárd dolláros államadósság-csökkentés ellenére is folyamatosan tovább romlott Magyarország pénzügyi helyzete – „pártkabinet-főnököm” csak megvonta a vállát, s csak két súlyos megjegyzést tett: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik mindent ennyire rosszul csinálnak!” – De bizony, lehet! – válaszoltam. A másik: „Az államadósság egyébként se lesz kampánytéma, úgyhogy ne lovalld bele magad különösebben!”.
Nem is lett. Aztán a Fidesz nyert, és dicséretére szolgáljon: a négy év alatt nem növelte jelentős mértékben az ország külső adósságát. Hirtelen megjelent és felnövekedett azonban a belső adósság.
„Nem tudom megbocsátani” Varga Mihálynak, hogy önkéntelenül, vagy ki tudja miért, de belesimulni látszik „a megváltoztathatatlanba”, amikortól is kritika nélkül átvette az MSZP államadósság-frazeológiáját; - tekintve, hogy televíziós interjúiban éppúgy megfeledkezett a kádárizmustól örökölt, azután Antall és Horn által szépen továbbdagasztott külső adósságról, mint a Kormány hivatalos szakértői közlései. Amelyek szerint a magyar állam adóssága éppen megfelel a maastrichti előírásoknak, vagyis hát „alulról döngeti” a megengedett felső határt, miszerint pont a GDP 60 %-át teszi ki. Csakhogy amiről a Kormány és Vargáék beszélnek - és amivel ezek szerint nagy ügyesen hasba akasztották az EU, úgy látszik a magyarokéihoz hasonló sóhivatalainak nem túl körültekintő tisztviselőit is -, az kizárólag csak az állam belföldi, lényegében a kötvényekben megtestesülő forintadóssága, ami a Medgyessy és a Gyurcsány kormányok regnálása időszakában ugrásszerűen megnőtt, s összegszerűen ma már meghaladja a 17.000 milliárd forintot, bár úgy egy éve ennek az adósság-tételnek a pontos összegéről is megszűntek a hivatalos közlések.
Szóval: most már az államadósság is „kampánytéma” lett, de ismét csak ügyesen, annak csak a belföldi összetevője, s annak is csak a - szocik által „elkövetett” - növekménye…
A közszolgálati televízió képernyőjén 3 évvel ezelőtt – óvatlan, nem kellőképp beavatott, esetleg „beépített provokatőr szakértő beszerkesztéseként”? – megjelent a valóság már-már szinte elfelejtett, gyökereiben 17 éves összetevője: a külső adósság, amelyet ki tudja, mily’ megfontolásból, átkereszteltek a nemzetgazdaság adósságának. Azért érdekes a terminológiák tendenciózus megváltoztatása, mert ameddig a belföldi adósságunk fel nem növekedett az előzőekben vázolt mértékűre, mi több, amíg meg nem jelent – a 2004-től már ténylegesen EU-tag Magyarország számára kötelezően teljesítendő - maastrichti előírásként az a bizonyos bűvös 60 %, addig a külső, USA-dollárban kifejezett adósságot neveztük államadósságnak. A témában kevésbé jártas olvasók számára: azt az ominózus 22 milliárd dollár külső tartozást, amelyet még Németh Miklós „fedezett fel” közvetlenül a kapuzárás előtt, és amely azóta minden privatizációs bevételből történt állítólagos törlesztés dacára 56 milliárd euróra növekedett. Mert ez a – 3 éves! - adat jelent meg a tévé képernyőjén, a nemzetgazdaság bruttó külső adóssága néven. Vagyis a dollárból euró lett – lépést tartunk a korral -, az államból pedig: „nemzetgazdaság”.
Ugye, milyen izgalmas?
No mármost, mikor a kormányok által rég elfeledett külső adósság aktuális „végkifejletét” szám formájában megláttam, legottan lázas számolásba kezdtem. Persze, - semmi „nem változott”, csak a név. Az örökölt és többszörösére duzzadt külső államadósságot az immár sokkal megnyugtatóbban csengő „nemzetgazdaság külső adóssága” névre keresztelték át, ami persze nem csak egyszerű névváltoztatás, hanem annak – nyilván a külföld előtti – nyílt deklarálása, hogy az örökölt kommunista dollár-államadósságot, az összes hatványozott növekményével együtt, az államról a nemzetre terhelték át. Ez az önkényes, és nyilvánosságra utólag ezúttal sem hozott „állami intézkedés” egyébként tökéletes szinkronban van a társadalmi tulajdon kampányszerű elprivatizálásával, amikor Antall József uralkodása idején a magyar nép kollektív tulajdonát egyik napról a másikra állami tulajdonra nevezték át, hogy azután külön engedély nélkül eladhassák az egészet, átlag 10 %-os áron (- személyes jutalékok!) a multiknak, akik a Világbank közvetítésével – cserében az elvtársi hitelekért – szintén titokban, jelzálogjogot formáltak a teljes magyar működő tőkére, lett légyen az akár össznépi tulajdon is.
Megvan tehát a bűvös szám, amelyről eddig - már évek óta - azt hihettük, elveszett. A tékozló fiú – a nemzetgazdaság - összes külső adóssága tehát: 56 milliárd euró, ami a január 2-i árfolyamok alapján 66,3 milliárd USD-nek felel meg. (Joggal vetheti fel a nyájas olvasó: hát nem mindegy, hogy mit minek nevezünk? Így is, úgy is vissza kell fizetni, kamatos-kamatostul – ez a lényeg, a többi csak „líra”. Nem egészen így van. Először is: hogyan lesz, s hogyan lett ténylegesen is a Nemzeti Bank – állam volt, és ma is állam az államban – által felvett hitelekből „a nemzetgazdaság” adóssága? A nemzetgazdaság – az állam, és vele a Nemzeti Bank nélkül – a vállalatokat, a vállalkozásokat, azok összességét jelenti. A Nemzeti Bank az állam szerves része, hitelfelvételei és tartozásai nem a vállalkozási szférába tartoznak, már csak azért sem, mert a Nemzeti Bank tárgyi hitelfelvételei és tartozásai kifejezetten az állam, és nem a vállalkozási szféra finanszírozását szolgálták. Másrészt – mint majd a továbbiakban részletesebben is látni fogjuk – hogyha a magyar állam minden valós hiteltartozását összeadjuk, úgy még ezer év múlva sem tudnánk kielégíteni a maastrichti előírást, hiszen a teljes (külső + belső) adósság nemhogy a GDP 60 %-át, de annak a teljes összegét is jóval meghaladja. Mindez csak „könyveléstechnika” – mondaná netán kedvenc szavajárásával az „illetékes elvtárs”, miként tudták, merték, s tették ezt például egykoron a híres nevezetes ENRON, vagy a Postabank vezetői is, profi könyvvizsgálói sugallatra. Így aztán joggal merül fel a gyanú, hogy nemcsak az állami autópálya-építések „pí-pí-pí-jének” elszámolásával, de az adósságbeszámítással is jól – s ezúttal sikeresen is – átvertük az Európai Úniót.
Ez a „talált” adósság-összetevő összeg azonban 3 év alatt kb. 80 milliárd USD-re nőtt. Újabb tévés hír „azóta” nincs róla…
Mennyi pénzünk folyik ki az országból minden évben?
Tehát nem csupán azt az összeget kell számításba vennünk, mely kamatok címén hagyja el az országot (legalábbis: tulajdonjogilag), hanem azt a profitot is, amelyet éppúgy a magyar munka – közbevetőleg jegyzem meg: értéket csak az emberi munka állít elő, ebben az illuminátus Marxnak tökéletesen igaza volt! – állít elő, miként a kifizetett kamatok összegeit is.
A privatizált nemzeti működő tőke értéke ma 200 mrd USD.
A magyar állam a kampányszerű privatizáció megkezdése (1990.) előtt „hivatalosan” ugyan nem készíttetett értékbecslő felmérést a leltári vagyon piaci-üzleti értékéről, de helyette elvégezték ezt a Világbank szakértői, és összességében 100 mrd USD-re becsülték a privatizálható állami vagyon (a nemzeti működő tőke) összértékét. Ez a vagyon-nagyság természetben, s tulajdonjogi értelemben egyaránt szinte teljes egészében maradéktalanul multinacionális kézbe került – a még ma is állami tulajdonban lévő vagyonérték úgyszólván jelentéktelen; zömében csőd-közeli állapotú portfolió-elemekből áll. A multinacionális tulajdonná vált volt magyar tőke értéke napjainkra cirka a duplájára nőtt, tekintettel minimum arra, hogy a forint/USD paritásarány a forint 16 év alatt bekövetkezett romlásával mintegy a felére csökkent; magyarán: a dollár – és a megvásárolt magyar vagyon - ma a kétszeresét éri annak, mint amit a privatizáció időszakában és áraiban ért. Nagyjában-egészében évi 8 %-os tőkearányos profittal számolhatunk, és így megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi vállalatok mintegy 16 mrd USD/év profitot realizálnak a magyar munkaerő foglalkoztatásával, annak a nemzeti működő-tőkének a működtetése révén, mely 1990-ben, a privatizáció előtt még a magyar dolgozók társadalmi, össznépi tulajdonát képezte.
Összegezhetjük is mindazon befektetési – hitel, privatizált és beruházott tőke és egyéb – tételeknek a piaci-üzleti reálértékeit, amelyek azzal a határozott céllal jöttek Magyarországra, hogy működő tőkeként a világpiaci átlagprofitnál magasabb profithoz jussanak.
Ez az összeg cirka – hozzávetőlegesen - 500 mrd USD.
Ez a summa a pénzügyi hitel s az ún. tőketartozás együttes összege; az a vagyon, ami a miénk lehetne – jelentős részben a miénk is volt -, de állami vezetőink és „elitünk” áldásos aknamunkája eredményeként már nem a miénk, és többé már nem is lesz/lehet a miénk, ha a világ dolgai az érvényes trendek szerint fejlődnek tovább. A Magyarországon (profitot) termelő működő tőke tehát külföldi tulajdonoséké, személytelen, arctalan háttér-figuráké, akik egyetlen céllal jöttek ide, hogy a munkánk gyümölcsét, hozadékát, összes profitját learassák és eltulajdonítsák, a maguk javára.
A kapitalizmus alaptörvénye – Marx és Engels óta változatlan – értelmében a profitráták (értsd: hitelek és tőkebefektetések profitrátái) kiegyenlítődnek: a tőke alaptermészete szerint, a nagyságának megfelelő hozadékot így vagy úgy, de „elveszi”, mintegy kiemeli a megtermelt új érték (∑ profit) tömegéből, mint saját járandóságát. Levágtuk – „elitünk” levágta - az összes aranytojást tojó tyúkot, s azok többé már nem nekünk tojnak. Mivel a profitráták kiegyenlítődnek – a pénzhitel realizált haszna (a kamat mértéke) megegyezik a befektetett (privatizált, megvásárolt, beruházott) egyéb működő tőkék hasznának mértékével, az átlagprofitrátával -; egyformán 8 % profit hagyja el tulajdonjogilag és lényegében természetben is Magyarországot az 500 milliárd USD után, amely profit összegszerűen-összességében mintegy 40 milliárd USD évente. (Ehhez persze hozzászámítandó az az összeg is, amit az állami költségvetésünk terhére évente befizetünk az EU költségvetésébe, mely befizetés ÁFÁ-ból, vámokból s a közös költségekhez való hozzájárulásból tevődik össze, és szintén milliárd dolláros nagyságrendre rúg.) Tudnunk kell, hogy 1990-ben, a hamis „rendszerváltás” időpillanatában még csak a már említett 22 Mrd USD – valódi vagy fiktív – hiteltartozás kamatait kellett fizetnünk, ami összegszerűen mai adósságszolgálatunk kb. 1/12-ét tette ki.
Az elmondottakból, tartozásaink, kamat-és profitkötelezettségeink számszerű levezetéséből világosan kitűnik, hogy a Magyarország számára meghirdetett úniós felzárkóztatási program nem egyéb - nem olcsó, de drága! – szemfényvesztésnél: egyszerűen humbug. Gazdasági felzárkózásunk akkor válna lehetségessé a legfejlettebb országok „teljesítményéhez”, ha mi gazdagodnánk őrajtuk, és nem ők mirajtunk. Hogyha mi tulajdonítanánk el az általuk megtermelt profitot, és nem ellenkezőleg. Ám ez sajnos nem lehetséges…
Mint a közmondás is tartja: „Az erősebb kutya szaporodik.”.
A pénzfolyam ma is, egyhangúan - keletről nyugatra tart.
Még hogyha valós is lenne a Kormány legmagasabb tisztviselői által állandóan kérkedve hangoztatott pénzügyi adat, mely szerint évente 4-5 milliárd euró tőkebefektetés érkezik Magyarországra, akkor is beláthatjuk: ennek kb. a 8-szorosa (nyolcszorosa) megy ki évente az országból.
A GDP-növekedésünk is már csak évi 1-2 % körüli…
Ez nem felzárkóztatás, hanem folyamatos kivéreztetés.
Ami a „Konventet” illeti
A pénzügyi lobby „Konvent” elnevezése – igen találó.
„Egyes szerzetesrendek tagjainak gyűlése” – az idegen szavak szótára egyik értelmezése szerint. A nemzetközi pénzoligarchia tagjának lenni bizony kvázi-szerzetesi személyi kötelezettségekkel, kötöttségekkel jár. Mert a pénz, a profit imádata a Sátán hitvallása. A pénzoligarchia – hazai – tagjai (is) a sátáni hitvallás ministránsai. Tudni kell, hogy ez a viszonylag szűk – néhány száz főnyi – összefonódó „baráti” kör 1968-tól fokozatosan átvette a Magyar Közgazdasági Társaság, majd az ország gazdasági és pénzügyi irányítását, Kádár minden „ébersége” ellenére. Azt is lehet mondani, hogy Kádár politikai értelemben langyos diktatúráját ez a – külfölddel is – „Co-Nexus” roppantotta meg. Ez a haveri összefonódás akkor alakult ki, amikor a tervutasításos rendszert apránként egy manipulált, állami kvázi-piaci mechanizmus, a liberalizálódó pénzviszonyok, majd a kettős bankrendszer létrehozása váltotta fel, a ’80-as években. E fejezet – a Konvent – megértése nélkül sem a reformkommunizmus, sem a korszak „gazdaságtörténete”, sem Magyarország eladósítása, sem a kampányszerű állami privatizáció, különösen annak végzetes „eredménye” nem érthető meg. Ez a belső pénzügyi lobby, a „Konvent”, a komprádor burzsoáziának az a hazaáruló központi magja, amely lényegét tekintve kezdettől fogva a nemzetközi pénzhatalom gátlástalan kiszolgálója; előkészíthette Magyarország újragyarmatosítását, mármint hogy az ország népével és vagyonával együtt, miként kerüljön át – vér nélkül – a Gorbacsov tulajdonából a Bushék tulajdonába. A Konvent alapjaib
|