Gyurcsány már pitizik a népnek
2008.03.05. 19:43
Czike László
Gyurcsány már pitizik a népnek
Gyurcsány Ferenc, szeretett miniszterelnökünk legutóbb bejelentette az Országgyűlés előtt az ő népének, hogy mintegy 150 milliárd forintnyi nagyságrendben mozgásteret lát arra, hogy némileg csökkentse a reánk malomkőként nehezedő adóterheket. Azóta ez az összeg – nem utolsósorban a koalíciós partner SZDSZ nyomására - 200 milliárdra „emelkedett”, s az sem lehetetlen, hogy érvényes és eredményes népszavazás esetén majd valahol 250 milliárd forint magasságában fog megállapodni, netán elérheti a 300-at is.
Némi gyanúra ad ugyan okot, hogy az adóprés szorításának enyhítését valamiféle adórendszer-egyszerűsítés operatív tervével egyidejűleg jelentették be és tervezik végrehajtani, aminek ugyebár az szokott lenni a lényege, hogy a monumentális szerkezeti átalakítások közepette elfogy-eltűnik a beígért adócsökkentés – mármint az életszínvonal javulása –: csak statisztikai tényként regisztrálható.
Az SZDSZ, az 1 %-os párt persze minden termikre rácsimpaszkodik, csakhogy nemlétező népszerűségét valamelyest felsteigerolja. Ha az MSZP elnöke történetesen 1000 milliárdnyi mozgásteret látott volna sűrű, delphoi útjai valamelyikén, hát az SZDSZ azonnal tolómércét s logarlécet ragad, majd Eörsi Mátyás rögvest bejelenti, hogy a számításaik szerint lehet az a mozgástér bizony 1100 is!
Hogy lehet az, hogy az elmúlt évek drámai adó-és járulékemelései után hirtelen adócsökkentésre nyílt, nyílik lehetőség? Ennyire sikeres lenne a Felzárkóztatási Program eddigi kérészéletének teljesítése? Annyi pótlólagos többletet beszedtek már tőlünk adóból, járulékból, a járulék pótjárulékából, vizitdíjból; annyi potyautast lelepleztek, hogy túlcsordult a maastrichti vájdling? Immár olyan alacsony lenne az államháztartásunk hiánya, s akkora pótlólagos adósságtörlesztést teljesítettünk, hogy végre fellélegezhetünk?
Leszóltak az Unióból, hogy most már hagyjatok a népnek is?
Sajnos nem így van.
Ezzel szemben az az igazság, hogy a megszorító intézkedések nem érték el céljukat, mindössze annyi „változott”, hogy az infláció felugrott a kétszámjegy közelébe – mindjárt el is éri -, ami a gazdaság természetes védekezése (láza) az állam manipulatív beavatkozásaival szemben. A felzárkóztatási várakozások nem teljesülnek, lemaradásunk egyre fokozódik, hiszen még a velünk együtt csatlakozott országok is messze elhúztak mellettünk, hogyan közelednénk hát a fejlett Nyugathoz, amikor a Kelet legvégén kullogunk? A költségvetési helyzetünk sem sokat javult, csak a statisztikákra felkent smink vált összetettebbé, többtényezőssé – az államadósság továbbra is oly’ meredeken nő, hogy már mérni sem érdemes.
Nem keletkezett hát itt semmilyen mozgástér.
Egyszerűen arról van szó, hogy amit adócsökkentésre „szánnak”, annak összege belül van a statisztikai hibahatáron. Ha mondjuk 200 milliárdot „fordítanának” adócsökkentésre, ez bizony nem éri el a GDP 1 %-át, vagyis azt a mértéket, amennyivel a mai stagflációban az ország éves bruttó teljesítménye állítólag nő.
Fogalmuk sincs róla, hogy hol tartanak. A makro-számok, mutatók – ahogy esik, úgy puffan – spontán, „önmaguktól” alakulnak, s a mért „tényadatokra” sem ajánlott mérget venni. A GDP ugyanis olyan számított összeg, amelynek a képzési módja eleve magában hordja önnön növekedését. Tudni kell, hogy a GDP csökkenése normális körülmények között spontán sohasem következik be -hogy mégis csökkenjen, ahhoz természeti vagy társadalmi kataklizmának kell történnie. Ha valamelyik ország statisztikája tehát stagnálást mér, az azt jelenti, hogy egyrészt dekonjunktúra van, másrészt azt, hogy az ország vezetése teljességgel tanácstalan.
Adócsökkentés lesz (?), a hibahatáron.
A GDP 1 %-a így nyugodtan elkölthető, akár béremelésre, akár az adók csökkentésére is, ettől a világon semmi nem változik. Ettől a mértéktől sem szegényebb, sem gazdagabb nem lesz senki. Sem az állam, sem a polgárai.
Egyikük sem érzi meg.
Ez volt hát a dolgok praktikus oldala.
Ami az „elméleti alapokat” illeti, az megint csak arra vall, hogy a magyar miniszterelnök tényleg részvénytársaságnak, azon belül is ügyvezetői territóriumának tekinti az országot. Lassan minden viszonylagossá, átmenetivé, változékonnyá, cseppfolyóssá, bizonytalanná, ideiglenessé, gyökértelenné, sodródóvá válik.
Ebben a kísérleti országban minden folyton lebeg.
Lebeg a benzin ára, majd meghaladja a 300 forintot. Lebeg az euró árfolyama, majd eléri a 300 forintot; ám bevezetni akkor sem fogják, inkább eltörlik a forint árfolyamsávját is, hogy a devalvációnak immár technikai korlátja se maradjon. Lebegnek az árak, lebegnek a kamatok, s hamarosan már a béreket is lebegtetni fogják. Lebegő ország leszünk; mint a Mohamed koporsói ég és föld – beteg adóalanyok a kórházban, a kórterem és a folyosó között.
Lebegni fognak az adók is – választások után mindig feljebb, az új választások előtt mindig lejjebb fognak lebegni; a szilárd trendet s a szilárd talajt végleg elfelejthetjük. Felettünk lebeg óvón az MSZP szociális platformja, s a miniszterelnök újabb janusarcú reformja.
A mértékeket sűrűn korrigálja a fontoskodó SZDSZ.
Ám most a janusarcok hirtelen mosolygósra változnak.
Mert népszavazás jön, s az ősszel egy újabb. Majd jövőre az EU-s képviselő-választás, végül 2010-ben a magyar országgyűlési képviselők megválasztása.
Adni kell, mert kér a nép, mégha a kenyeret mind el is lopták.
Ha nincsen valódi kenyér, hát teremteni kell kevés virtuálisat.
Gyurcsány mostantól már pitizni fog a népnek.
Ne higgyünk neki!
Vác, 2008. március 4.
Czike László
|