Czike László

                Ki és mi jöhet (még) Gyurcsány után?

Az elmúlt hetekben „keringett” az interneten egy éleslátó belpoliti­ka­i hely­zet­elemzés, amelyről kiderült – nem az írta, kinek a nevé­­vel szerteküldték, vagyis a valódi szerzője ismeretlen. Mindazon­ál­tal mégsem olyan, mint mondjuk egy névtelen levél; annál sokkal érdekesebb és értékesebb. Az írás vége – „végkövetkez­te­té­sek” és „le­hetséges forgatókönyvek” – olyan gondolatokat fejt ki, amelyek egyrészt rendkívül figyelemre méltóak, igazak, illetve kétségtelen hozzáértésről, helyzetismeretről és lényeglátásról tanúskodnak - másrészt érdemesek arra, hogy a végső konklúzióit áttekintsük és értékeljük.

Helyzetelemzés és diagnózis

„A Gyurcsány Ferenc által kiépített rendszer nem demokrácia. A rend­szer azért nem totalitárius diktatúra, mert az igazságszol­gál­tatás minden ágát még nem volt képes bekebelezni. Jelenleg a bíróság polgári ügyekkel foglalkozó része viszonylagos függet­len­sé­get mondhat magáénak. Ez azonban csak a következő választá­sokig maradhat fenn, mert nagyjából ebben az időben - 2011 - éri el a szociális válság a felső középosztályt. Ekkor a jogállamiság tel­jesen megszűnik, és egy a Milosevics Szerbiájához hasonló, nyi­tott határral rendelkező diktatúra alakulhat ki. A politikai rend­szer hasonlóan zavarossá válhat, mint az olasz politikai rendszer a '60-as, '70-es években.”

Polgári jogszolgáltatás

A kórisme alapvetően – helyes. Ezzel együtt olybá’ tűnik, hogy az elemzés író­ját tisztánlátásában mégiscsak – és még mindig – „kor­lá­tozza” valamifajta idealizmus, hiszen nyilvánvaló, hogy a polgári peres ügyek nem képeznek üdítő kivételt az általános kommu­nis­ta, sőt, pontosabban bolsevik ítélkezés alól, tekintve, hogy a „tisz­tán" polgári ügyek ugyanazokon a bíróságokon, ugyanazon általá­nos gyakorlat szerint zajlanak, mint az igazságszolgáltatás többi, nem polgári része. Magyarországon ma nem is igazságszolgáltatás fo­­lyik, hanem csak jogszolgáltatás, ami sajnos egyfajta történelmi­leg be­­szűkült demokrácia-értelmezés; az állampolgár ma sem va­ló­di polgári szabadságjogokkal, pusztán a rendszerváltás által ön­kényes irányban és mértékben egyezményesen (az „elit” konszen­zusával) kijelölt meghatározottsággal, kvázi egy „liberalizált pro­le­tár” ké­tes ér­tékű jogaival ren­del­kezik. Vajon milyen joga van, le­het a 3-4 millió vagyontalan, nincs­telen és az 1-2 millió tényleges állástalan (munkanélküli, hajlék­talan, földnélküli, kényszervállal­kozó, stb.) csepűrágónak? Mivel a rendszerváltás alapjait a PAK­TUM rakta le, nem csodálkozhatunk, hogy egyfelől érvény­ben ma­radt a diktatú­ra éveiben született megannyi jogszabály (pl. az AL­­KOT­MÁNY szövegének jelen­tós hányada), másfelől az azóta hozott új jogszabályok sem a korlátlan nép­felség elve jegyében születtek, ha­nem a rendszervál­tó elit-gondolkodásmód szerint, amely­nek to­vább­ra is a tiltás és a korlátozás a lényege, csak sokkal bonyolul­tabban, áttételesebben, mint a rendszerváltás előtt.

Tisztes polgári tőketulajdon

Mire gondolok itt például? Arra, hogy a nép egyszerű fiai két okból még ma sem juthattak-juthatnak tisztes megél­hetést biztosító, azt lehetővé tévő polgári tulajdonhoz. Mert egyik oldal­ról az állami tu­laj­don­ból semmizték ki, amikor a rendszerváltók a társadalmi tu­lajdont - a nemzeti termelő tőkét – lényegileg mind szét­osz­tották a multinacionális privatizátorok között, a felvett ál­la­­mi kölcsönök kvá­zi jelzálog-követelése fejében; természetesen a komp­rádor bur­zso­áziát „megillető” busás jutalék „elkülönítése” u­tán (vö. „spon­tán” privatizáció). Olyan – privatizációs és más – tör­vényeket hoz­tak, amelyek hosszabb távon is csupán a rendszer­vál­tó elit tagjait hoz­ták tulajdonosi helyzetbe, az egyszerű embereket még potenci­á­lisan sem. Sem népi részvény konstrukció, sem va­lódi munka­vál­­la­lói tulajdonlás megvalósítására nem került sor. (Ki és hol hal­lott már olyan rendszerváltásról, demokratikus kapitalizmusról, a­melyben a dolgozók társadalmi tulajdonát egyszerűen ellopják, vagy elkótyavetyélik; ám a titokban felvett államkölcsönök összes kamatterhét utóbb rájuk terhelik? Ki és hol hallott már olyan „e­re­deti tőkefelhalmozásról”, amelyben a közüzemi szolgáltatók – pl. csatorna, földgáz, telefon, stb. hálózatok első kiépítése – működő tőkéjét az új fogyasztók adják össze, akikkel azután a fogyasztói árakban megfizettetik az eszközarányos profitot, amelynek induló tőkeösszegét ők, maguk fizették be? Mi, csakis itt, Magyarorszá­gon.) Eközben a kivételezett reform-kommunista körök tagjai – tit­kos megállapodások és elvtelen, azóta elégetett (vö. ÁVÜ) „szerző­dések” alap­ján, vagy anélkül - százmilliárdokat hordtak szét, akár az Állami Vagyonügynökség asszisztálásával, akár a csődbe ment állami kereskedelmi bankok csődportfolióinak „konszolidációja”, vagy a mindmáig büntetlenül vég­hezvitt effektív bűncselekmények révén. Más oldalról olyan jogszabályokat „alkottak és alkot­nak” még ma is, amelyek kifejezet­ten korlátozzák a polgárokat vállal­ko­zási szabadságuk megvalósí­­tásában. A vállalkozásalapítás és mű­ködtetés olyan terhekkel jár, amelyeket az átlagember (az átlagos vállalkozás) képtelen teljesíte­ni. Az állam minden lehetséges esz­kö­zével – sőt, az állampolgárok befizetett adóiból is! - a nagybe­fek­tető multi­nacionális cégeket tá­mo­­gatja, így a „piaci versenyben” be­hozhatatlan előnyökhöz juttatja őket; - miközben a belföldi tu­laj­donú kis-és középvállalkozások üzletvitelét o­lyan adó-és szám­vi­teli jogszabályokkal „engedélyezi” (inkább bünteti) csak, amelyek eleve lehetetlenné teszik a rentábilis működést. A posztkom­mu­nis­ta állam ma is olyan mértékű adókkal és járulékokkal sújt­­ja a kisvállalko­zásokat, amelyeket azok képtelenek kitermelni; a bank­hitelek is olyan drágák, hogy képtelenség kamatostul visszafizet­ni azokat. Az USA meggazdagodását annak idején épp’ az tette le­he­tővé, hogy az államalapítók szinte korlátlanul – minden más kö­ve­telménynél erő­teljesebben - érvényesítették a vállalkozás szabad­sá­gát. Magyarországon rendszerváltáskor a rendszerváltó jogalko­tó­kat mintha az vezette volna, hogy minden új vállalkozást – lehe­tőleg már alakulásakor – megfojtsanak; szabad teret biztosítva ez­zel a karvalytőke és a korrupció privatizációs, kereskedelmi (pro­fit) és spekulációs (pénzügyi) szabadrablásának. Ennyit a polgári megélhetés szabályozási oldaláról. Ami már pedig a „jogszolgálta­tás” szubjektív oldalát illeti; egyszer megkérdeztem gyakorló ügy­véd ismerősömet: milyen a mai bírói tanácsok személyi összeté­tele? Mutatóban van már „néhány jobboldali” is – válaszolta. Ha ez igaz; ez a tény is a PAKTUMRA – az intézményesre és a titkosra – hajaz. Vagyis arra, hogy a szimpla jogszolgáltatássá aljasult egy­kori igazságszolgáltatás ma is ugyanazok kezében van, akikében a rendszerváltás előtt volt. Legfeljebb elbizonytalanodtak kicsit. A szemléletesebb megvilágítás érdekében elmondok még egy hason­latot, annak illusztrálására, hogy e tekintetben sem egyedi jelen­ség­gel, hanem általános tendenciával állunk szemben. Mert mit is jelent, hogy az igazságszolgáltatás puszta jogszolgáltatássá alja­sult? Ugyanazt, amit az állami egészségügy privatizálása, profitá­bilissé tétele jelent. Azt, hogy az egészségügy egyszerű „biztosítói szolgáltatássá” silányul. Azt, hogy a bírói, ügyvédi, orvosi eskük, a sokezer éves erkölcsi normák, lelkiismereti szabályok nem számí­ta­nak többé. Az egyetlen szabály: pénz beszél, kutya ugat.

A „rendszerváltás” megismétli (?) önmagát

„A rezsimnek már nincs veszteni valója, mert az elkövetett cselek­ményeik miatt egy új rendszerváltás esetén mindenképpen felel­ni­ük kell. Jelenleg ezért a félelem irányít: a network fél a felelős­ség­re vonástól. Ezért az idő húzásában érdekelt. Reménykedik, hogy valamely időpontban lesz alkalma saját magát átmenteni, vagy a győztes oldalon pozícióban maradni. A rezsim kiszolgálói közül az ún. balliberális értelmiség és a rendőri felső vezetés a vég­sőkig ki fog tartani a rezsim mellett. Ezért nem várható törvényes hata­lom­­átadás még 2010-ben sem. Valami hasonlóval fognak próbál­koz­ni, mint 1989-ben: előre beépülnek a Szövetségesek közé, és a nemzeti összefogás égisze alatt az átmeneti időszakban biztosítani kívánják „befektetéseik” védelmét. A rendőrség akár törvénytelen esz­közökkel is fenn fogja tartani - fenntartja - Gyurcsány hatal­mát és biztosítani fogja a pénzek kimenekítését.”

Lehetséges változatok

„Mindezek ellenére a helyzet nem reménytelen. A lakosság türel­me kezd elfogyni, mert a közüzemi számlák a fogyasztói kosárban lassan túllépik az 50%-os lélektani határt. Ma Budapesten egy át­lagos dolgozó fizetése 12%-át fizeti ki azért, hogy elmenjen dolgoz­ni, és 55%-át azért, hogy legyen víz, villany és fűtés. A helyzet tár­sadalmi robbanással fenyeget. Ennek kezelésére a Gyurcsány-re­zsimnek láthatóan nincs és nem is lehet forgatókönyve. A Szö­vet­ségeseket láthatóan azzal zsarolják, hogy ez könnyen elsöpörheti a teljes politikai elitet. A zsarolás sikere érdekében bevetik a teljes közvélemény-kutatást és minden rendelkezésre álló eszközt, bele­értve az egész balliberális médiát, a kereskedelmi televíziókat is. A közvélemény-kutatások jelenleg óriási bizalomhiányt mutatnak az egész politikai elittel szemben. A helyzet az, hogy mindkét oldallal szemben - de nem azonos okokból, bár ezt próbálják meg elhitetni a rezsim kiszolgálói - nagy az elégedetlenség. Ez nagyon fontos! A Szövetségesek támogatása a kormánnyal szemben jelenleg 78% fölötti, a 2007-es mérések alapján a társadalom a rezsim ellen, és a Szövetségesek mellett van. Akkor miért az elégedetlenség? Mert a választók nem értik, „miért nem tesz valamit a FIDESZ". Lakos­sági szemszögből a jelenlegi rezsim alatt minden nap csak további szen­vedés és további kín, reménytelenség. Ezzel szemben a raci­o­nális cél az, hogy politikailag bele kell fojtani a gyurcsányi rezsim diktatúráját a saját szennyébe.

Három „lehetséges” változattal rendelkeznek a Szövetségesek:

1. A Köztársasági Elnök a jogállamiság megszűnésének veszélye jogcímén felmenti Gyurcsány Ferencet, miniszterelnöki esküjének megszegése okán, hogyha a szocialisták nem hajlandók az egész­ség­biztosítási törvényt népszavazási kontroll alá vetni. Ez reális le­hetőség. Nemzetközi visszhangja miatt azonban szinte lehetetlen lenne kimagyarázni. Emiatt ez a variáció szükségképpen "nemzeti egységkormány" alakulását feltételezi. Valószínűtlen forgatókönyv.

2. A győztes, nagyarányú népszavazási részvétel után visszaadják a Szövetség tagjai a képviselői mandátumokat. Ez esetben előre­ho­zott választások lesznek, még ősszel. A kormány ezt nem tud­ná kimagyarázni sem nemzetközileg, sem itthon. Ez a közvélemény-ku­­tatási adatokat ismerve 90% fölötti támogatást eredményezne. Talán ez a megoldás járna összességében a legkisebb társadalmi megrázkódtatással. Közepes valószínűségű forgatókönyv.

3. A Szövetségesek megpróbálják megverni a Gyurcsány rezsimet, 24 hónap alatt minden esedékes választáson, népszavazáson. Vél­hetőleg igyekeznek elkerülni a társadalmi krízist, ezért kivárják, amíg az MSZP-SZDSZ-MDF által kialakított rendszer megfojtja sa­ját magát. Siker esetén a rendszerváltás libertariánus (szabados = ököljogon alapuló) rendszere megszűnik és egy teljesen új nemzeti politikai rendszer alakulhat ki. Ez utóbbi forgatókönyv teljes meg­sem­misülésbe taszítaná a jelenlegi politikai rendszert, támogatóit és pénzügyi háttér-finanszírozóit egyaránt. Kockázatos variáció!

A két utóbbi változat elfogadható, mert nem biztosítana menekülő utat az gyurcsányi network-nek. Ezt láthatta át Orbán Viktor és ta­nács­adói háttere, mikor a népszavazási kezdeményezést megin­dí­tot­ták. A Gyurcsány mögött álló elemzők és a rezsim ki­szol­gálói ezért is próbálták minden lehetséges eszközzel megakadályozni a nép­szavazást. Az MSZP és a párttagság (+ holdudvar) egyetlen le­he­tősége a menekülésre, ha időben „kiszállnak” a falnak rohanó ex­presszvonatból, valahol a 10-15%-os támogatottság környékén.”

A háború a „béke” folytatása

„Joseph Stig­­litz szerint a posztmodern korban a háború eszköze a gazdaság. A gazdaság, ami meghatározza a társadalmat. A valódi fegyveres konfliktusok arra valók, hogy a gazdasági rendszereken kí­vül esőket (is) bekényszerítsék a gazdasági háborúba, amit nem kevés cinizmussal „szabad verseny”-nek neveznek. Magyarorszá­gon most egy gazdasági eszközökkel vívott polgárháború folyik. Az MSZP-SZDSZ által kierőszakolt gazdasági polgárháború - háború az ország és népe ellen - a végéhez közeledik. Hasonlót átélt már a társadalom az 1950-es években is; a maihoz hasonló mód­szereket alkalmazó kommunista rezsim akkor hat év elteltével fulladt bele a sa­ját maga által előidézett műkö­désképtelenségbe. A fentebb be­mutatott belpolitikai forga­tó­könyvek közül az utolsóban az MSZP-SZDSZ kong­lo­me­rátumot „a teljes megsemmisülés” fenyegeti. Ez a végét jelentheti az 1949-ben létrejött és 1956-ban, majd 1989-ben is megreformált államkapitalista autokratikus államrendnek. A kérdés: mikor veszi észre az MSZP-SZDSZ, hogy ki kell szállni a hintából, és vajon lesz-e elég bátorságuk ehhez az országgyűlési képviselőknek? S a legnyugtalanítóbb kérdés: van-e, lesz-e elég ki­­tartás a társadalomban, megvívni modern kori sza­badságharcát, polgárháborúját a 60 éves diktatúra ellen, amely­ben eddig csak egyszer - 1998 és 2002 között - volt remény.”

A polgárháborút, amelybe már belekényszerítették.

A módszerek ismertek, illúzióink ne legyenek.

Ez a polgárháború már nem egyszerűen „csak” gazdasági, mert a nagyobb nemzeti ünnepek alkalmával a hatalom tervszerűen pro­vokálja a társadalmat – hogy kőkeményen „visszaüthessen”. Sőt, visszaüt mindenre, ami él és mozog; azokra is, akik nem dőlnek be a folyamatos provokációnak. De ez csak a felszín, bár az is be­szédes. A (gazdasági) háború a mélyben a legintenzívebb; az állam egész törvényalkotó és jogalkalmazó tevékenysége állandó izgatás: „Emberek, polgárok, támadjatok, mert egyébként is végetek van!”

A társadalom, s a hatalom képviselői nem vállalnak fel semmit.

Semmi olyat, ami a napi túlélést „veszélyeztetné”, így volt ez a 20 évvel ezelőtti „rendszerváltás” előtt is. Csak akkor nem volt „forra­dalmi helyzet”. Immár van, de ez a forradalom már elkésett, ezért sem a kormánypárti képviselők puccsát, sem a nép forradalmát nem valószínűsítem. Ugyanaz fog történni, ami ilyenkor „szokott”.

Tételesen:

1.   A köztársasági elnök nem ment fel senkit, nem áll az élre.

2.   A Fidesz képviselői nem adják vissza a mandátumukat.

3.   A „Szövetségesek” megnyernek minden szavazást, választást.

Mégsem történik semmi.

Nem lesz nagykoalíció, és nem lesz forradalom sem.

Ezúttal is elmarad a remélt megtisztulás; a posztkommunista elit ezt a ma­ga te­remtette csődöt is túl­­éli. Nem adják át „önként” a ha­­talmat most sem senkinek, de nem is veszi el tőlük senki.

Most is, megint csak átvernek bennünket – nem kicsit, nagyon.

Mikor orvosilag is indokolttá válik; a tomboló vezért beáldozás he­lyett beutalják a Gazprom fekete-tengeri gyógyklinikájára, a párt a saját áprilisi bolondjának tekinti. Másnap 9-ike után 10-ike lesz, a mókuskerék pörög tovább. A szekér helyett a táj fog haladni.

Sziliből sem lesz miniszterelnök; legalábbis ezen a létsíkon nem.

Jön Kiss Péter, s majd újra fellángol a Xénia-láz, felmegy 39%-ra.

Mert már nem érik be azzal, hogy „mi” éhen haljunk.

A remény végső halálát is akarják.

Ez a legnagyobb veszély.