Távol a medanszétól
2008.03.28. 15:00
Czike László
Távol a medanszétól
Előre bocsátom, nem gondolom, hogy a „medence” francia szó, amit ráadásul fonetikusan – lásd még például: „bijonszé - „kell” írni. Csupán a rózsaszín párduc – Peter Sellers – „nyelvén” nevezem nevén a víztárolót, melyet most megint váladékokkal szennyeznek. Csak hogy nyelvileg jelezzem, mennyire herótom van az egésztől.
Ez a medanszé azt a közszolgálati „vizes edényt” jelképezi, amelybe honfitársaink egy része nem tisztálkodni, vagy éppen testi-lelki felüdülés céljából – pl. úszni – megy vagy pláne jár, hanem azért, hogy a száján és egyéb testnyílásain spontán kikívánkozó váladékait „a közösbe” ürítse. Nos, tehát méregtelenítési céllal, ürítkezni járulnak a tiszta vízzel teli medanszéhoz, hogy salakanyagaikat is megosszák velünk, a közzel, hiszen számunkra, a köz számára e neves személyiségeknek még a kiválasztott salakanyagai is kitüntetett jelentőséggel bírnak. Mindenesetre ők így gondolják…
Most újból teleizélték a közmedanszénket – verbálisan párhónapos periodicitással ürítenek -, hogy megelőzve a gyűlölettörvény hatályba lépését, kihasználják a ma még nyitott lehetőséget. Arra ugyan nem gondolnak, hogy épp a köpkölődésük okán készülnek azok a törvénytervezetek, melyek a „gyűlöletbeszédet” betiltanák…
Rajtuk keresztül, miattuk az egész társadalmat büntetik.
Noshát, nevezzük nevükön e gyermekeket!
Kik is azok, akiknek a belső öntisztulása kívánnivalókat hagy maga után, amiért a közös medanszénkba kénytelenek belebocsátani mindazt, aminek elhordására már a sumérok csatornát építettek? Aminek a kultúrált kezelésére például a papírzsebkendő szolgál?
Ezek az emberek, honfitársaink, olyan szemiták és antiszemiták, akik egyrészt piszkosul gyűlölik egymást, másrészt a szilárd meggyőződésük, hogy az egymás elleni ádáz fenekedésük közügy, ami az egész társadalom halaszthatatlanul „megoldandó” problémája. Mindkét oldalon találunk igen neves szószaporítókat, kiknek szinte már kifinomult mestersége az egymás orra alá ürítés; mondhatjuk, jórészben abból élnek, hogy a gyűlölet parazsát élőn tartsák.
Nem egyszerűen „hivatalból” gyűlölködnek tehát, hanem ez az ősi, atavisztikus, mi több szakrális ürítkezés egyrészt közösségi életük mindennapos megnyilvánulása, másrészt megélhetésük forrása is egyben. Nyilván lehetnek-vannak olyan ürítő-begyűjtő központok, ahonnan kvázi megrendelik a közszolgálati méregtelenítést, aminek több oka is lehet. Azt gondolják például, hogy ezzel a rituális, egymással szembeni, közös ürítéssel nemcsak a fellépő aktor, de az egész társadalom megkönnyebbül, hogy azután újult erővel láthasson neki a GDP szakadatlan növeléséhez. Vagy azt, hogy még mindig jobb egy magányos (vagy páros), hivatalosan megengedett, tervszerű szembeszellentés – habár: ki szelet vet, vihart arathat! -, mint a spontán hurrikán. Fizetett „ürítőművészeket” alkalmaznak verbális szelepekként a „fáradt gőz” kiengedésére, nehogy a kazán felrobbanjon a túlnyomástól, amelyet éppen ők idéznek elő.
Ám a legrosszabb eshetőség, hogyha tényleg vannak gyűlöletközpontok, amelyeket direkt a passzát szél gerjesztésére hívtak életre. S valakik fenntartják, pénzelik őket, pusztán azért, hogy az egyébként teljesen alaptalan gyűlöletet szítsák, s időnként – tettleges háborúság formájában – ki is robbantsák. Ebből a szemszögből a medanszé időleges telefikázása csak olyasmi, mint mikor rá-rádobunk egy-egy hasábot a tűzre, preventív céllal, csak hogy ki ne aludjék. Mert egyszer az igazi, nagy tűzre is szükség lehet...
A rendszerváltás óta figyelem a magyar sajtót.
Láthatólag már hosszú évek óta egész kiadványok, komplett periodikák készülnek, íródnak ezzel a sorok közül kilógó lólábbal. Miért adják egyébként értelmes, felnőtt emberek szinte az egész életüket arra, hogy ápolják a közös medanszé állandó szennyezését? Hogy fenntartsák az össztársadalmi gyűlölködés látszatát, ami pedig nincs, és önmagától sohasem is volt? Miért szegődnek egyébként intelligens, jó szervező és alkotó készségű emberek a rontás szolgálatába? Miféle kudarcélmény, frusztráció készteti őket erre?
A medanszéban – mely hasznos közcélokat is szolgálhatna – mindig újra felkavartan, ott kavarog a rengeteg verbális szenny, csak hogy elfedje a lényeget: valahol, valakik ebből igen jól profitálnak. Mi, a nép, a jóakaratú emberek hatalmas, népes tábora, kívül állunk mindezen. Dolgozunk, gürizünk, senyvedünk, élünk - közel-távol a medanszétól -, és nem értjük, mire jó ez az egész? Minket akarnak beszennyezni, vagy önálló show-műsort mutatnak be, kinek a szórakoztatására? Néha reánk fröccsen ugyan a medanszé szutykos vize, de egyébként semmi közünk nincs ehhez az önkielégítő perverzitáshoz. Hogy ki köpött először vissza? Mi jelentősége van, lehet ennek? Meredten csodálkozunk rá a távoli medanszéban ügyködő „művészekre”, s nem értjük, kinek szól az előadás.
Keményen dolgoznunk kell, nem érünk rá efféle úri huncutságra, meg aztán érdektelen is. Mi a szépirodalmat jobban szeretjük…
A medanszéjukat belőlünk tartják fenn, nem érettünk.
Nem felesleges luxus ez?
|