Czike László

            Gyurcsány és a munkaértékelmélet

Marx Károly eredeti munkaértékelmélete szerint hasznos értéket csak az emberi munka hoz létre. Ez az alaptétel összhangban volt Engels Fri­gyes „genezis”-elméletével is, miszerint az embert a mun­ka, a célsze­rű emberi tevékenység tette emberré. Ámbár ez u­tóbbi „nem egé­szen” igaz, hiszen célszerű (tervszerű) tevékeny­sé­get egyes állatok is (lásd: eszközhasználat) végeznek; másfelől az embert Isten eleve embernek teremtette, amikor isteni lelket lehelt belé. Az embert az állattól tehát nem a tudatos munkavégző ké­pes­sége, hanem a lel­ke különbözteti meg, s ez az isteni lélek ere­dezteti például az erköl­csiséget, a lelkiismeretet is, amellyel az ál­la­tok – lélek híján – természetszerűleg szintén nem rendelkeznek.

A fentiekből következik, hogy:

- A tőke használati értéket nem hoz létre.

- Nem a tőke tette az embert emberré.

Tekintve, hogy a hasznos értékek ter­me­­lé­sé­től elkülönült (kereske­del­mi, banki, spekulatív és derivatív) tő­ke megszületésétől kezdve a tőke és a munka szemben (érdekellentétben) állnak egymás­sal, mi több, esetünkre alkalmazva a formális logika szabályait:

- A tőke csak elveszi, elsajátítja és sajátos céljainak megva­ló­­sításáért elfogyasztja a munka által termelt javakat.

- A tőke illegitim „működése” által embertelen viszonyok jön­nek létre, a tőke elemberteleníti az emberi társadalmat.

Nos, ez az igazság.

Tézis, antitézis – szintézis: Hegel után szabadon.

Attól, hogy a tévesen, vagy szándékos megtévesztés céljából kom­mu­nizmusnak elkeresztelt első világállam-modell oly’ látványosan meg­bukott, Marx munkaértékelmélete nem vált visszamenőleg ér­vénytelenné, tévedéssé vagy hazugsággá. Mi több: abból, hogy a vi­­lág ostoba urai-uralkodói, a derivált spekulatív finánctőke jól fi­ze­­tett apo­­lo­­getái a kom­muniz­mussal, mint fürdővízzel, kiöntötték a „gyer­me­ket”, Marx munkaértékelméletét is; még nem következik, hogy a kapi­ta­lizmus, s az általa „ge­nerált” liberális polgári de­mok­rácia lenne a társadalmi fejlődés csúcsa. Noha Francis Fukuyama – „az amerikai álom” történelem­tudósnak álcázott prókátora – azt ál­lítja, hogy a liberális demokrá­cia globális térhódításával véget ért a történelem, mi tudjuk, ez csak hazugság, a császár parancsára.

Nem ért véget, és ezt hamarosan Fukuyama is konstatálni fogja.

A könnyen szerzett, piszkos pénz megrészegít egyes embereket. A pénz sűrített politika (Lenin – ő csak tudta!), sűrített hatalom. A má­sok élete fe­letti korlátlan rendelkezés joga. Akinek a kádkő-ka­szakő vállalata 10 milliókat hoz havi jövedelemként, könnyen u­tal­ja át a miniszter­el­nöki-állami járandóságát alapít­ványoknak.

Még hogy: „mi az, hogy, nagyon is!”?

Ez a tenyérbemászóan hetyke mondat a pogány lélek – aki egyéb­ként sűrűn előadott hamis fogad­ko­­zása­iban mégis gyakran hív­ja segítségül (mintha bármi köze is lenne hozzá) Istent - nyilvánvaló bi­­zonyítéka. Az évi 100 milliós osztalék, a pro forma jótékony­ko­dás, az ebül szerzett vagyon mámora, a kérészéletű evilági „siker” gátlástalan és mértéktelen habzsolása, a pávaként tetszelgő segg­ri­száló csípőmozgás, a vérfagyasztóan hamiskás cinkos mosoly, a negédesen elővezetett olcsó blöffök és az égbekiáltó hazugságok, a „köztársaság” üres eszménye, stb. mind-mind az istentagadó lélek csalhatatlan jelei. Fletó sosem fogja a vagyonát szétosztani holmi szegények között! Még gondolatban sem. Az életeszményei éppen ellentétesek a miénkkel. Fletó „szentháromsága”: pénz, párt, köz­társaság – a miénk: Isten, haza, család. Fletó csak „ebben az (általa elkúrt) országban” él – élhetne bármelyikben, ahol az ál­szocialista párté a hatalom -, minékünk pedig Magyarország az édes hazánk. Áthidalhatatlan különbség. A „köztársaság” sűrűn emlegetése pedig felér egy grandorientalista bálványimádással, az­zal a kiegészítéssel, hogy akik a „szabadság, egyenlőség, testvéri­ség” jelszavát egykor – mily’ valószínűtlenül régen! – harcuk zász­lajára tűzték, azok még erősen hittek a magyar nemzetben, a ma­gyar nemzet felemelkedésében, egyszerűbben szól­va hazafiak vol­­tak. akiknek nem Bush, Putyin és Rasmussen voltak a példaképei.

Mit jelent a jelszó, hogy köztársaság? Mert amikor ez valódi jelszó volt, akkor valami ellen – ti. a monarchia ellen – kellett mellette lándzsát törni, de most mennyiben aktuális jelszó a köztársaság?! Amikor bármely mondandója végén, ex cathedra kijelenti: „a köz­társaságért!” – az ember hátán feláll a szőr, majd a hideg futká­ro­zik: netán attól kell félnünk, hogy valaki, valami kitalált szaúdaráb futball-tenorista egy kossuth­téri merénylettel visszaállítaná az a­l­kot­mányos monarchiát, netán visszatér Habsburg Ottó? A ha­mis jelszavak, anakronisztikus ideák nemhogy gyanúsak, egy­értelmű jelzések. A vidám, fontoskodó csípőrázás, angolul hip­py-hippy sha­ke (The Swinging Blue Jeans) vagy korszerűen hips don’t lie (Shakira – belly, a fémcsörgőkkel) csak body-language, ami arról árulkodik, hogy a gazdájuk amúgy egy komolytalan szer­zet, aki a pénz, a hatalom és a könnyed élvezetek híve, s rabja is.

Előfordulási helye a Kossuth-tér helyett a Köztársaság tér…

Pedig Fletó barátunk alaposan téved.

A vagyonát nem a jó munkájával szerezte – hogy mi a munka, azt jószerivel csak ugatja. Nincs olyan „munka”, ami néhány év le­for­gása alatt milliárdok felhalmozásához vezethetne. Különösképpen nem olyan árulkodó általános körülmé­nyek közepette, amikor a nép milliói önhibájukon kívül el­vesztették mindenüket – vagyon­ká­jukat, megtakarításaikat, még munkahelyeiket és otthonaikat is. A nemzeti vagyon, a működő tőke száz-milliárdjai multináci karvalyok és héják, hazaáruló ügy­nökök és bankár-szélhámosok tu­lajdona lett, melyből az MSZP nómenklatúrája azért komprádor-kollaboráns vamzer-jutalékként csak leszakított 10-15 %-ot: le­gyen mit a tejbe-vajba aprítania, ha már „ebben az ország­ban” is kivirágzik a terrorellenes ko­alíció rossz gyümölcsöt termő tudás-fája. Fletó és élelmes társai bespájzoltak „rende­sen”: pont annyi a lenyúlt portfoliók osztaléka, amennyivel kevesebb lett a nép jövedelme, mert pénz nem vész el, csak átalakul. A magyar életszínvonal ma is alulról döngeti az 1989-es szintet, csakhogy ezért most egyrészt 3-szor annyit kell dolgoz­ni, más­részt ez csak egy átlag. Annak az átlaga, hogy amíg Ma­gyar­ország mára már 5-6 millió koldus országa lett, addig Fletó és a szőrűek – néhány százezren – ebben az országban is atlanti színvonalon élnek, mert jó időben jó he­lyen, például a KISZ-ben, vagy a DEMISZ (+ Roussos = vörös de­misz)-ben lopták a napot. Meggazdagodtak, míg a nép koldusbot­ra jutott. Annak idején Kádár elvtárs is megmondta: „Elosztani, csak azt lehet, amit megtermeltünk.” Mi­csoda máig aktuális igazság! A dolgo­zók megtermelik munkájukkal – vö.: munkaértékelmélet – a kád­kö­vet, a kaszakövet; Fletó meg elosztja magának az osztalékot. Ki­nek-ki­nek érdemei szerint. Mivel ő a jó munkájával hatalmas ter­melőtő­két halmozott fel, evidens, hogy a jól megérdemelt osztalék­ból él, miközben a munkavállalók a kaszakövet rágják, csak azért, mert rossz időben, rossz helyen voltak. Nos hát az 1989-es jöve­delem­átlag úgy jön ki, hogy a rendszerváltással megváltozott a le­osztás és az elosztás. Azelőtt – aki dolgozott, annak – teljes létbiz­tonság(a) volt; ezért nagyjából mindenki egyformán, a munkája értékének kb. a 10 %-át kapta munkabérként, ami az atlanti át­lag egyötöde volt. (A különbözetet elgurították például Moszkvába, meg egyéb, melegebb éghajlatra, esetleg a Caiman Islands bank­ja­iba, netán off-shore cégekbe, ezek voltak a „guruló dollárok”.) Ma 5-6 mil­li­ó­nyian egyik napról a másikra nyomorognak, és emellett van még egy 3-4 mil­­li­ós úgynevezett középosztály, mely ugyan re­ményte­le­nül nyakig ül az a­dósságában, de egy darabig még képes kifizetni az otthona és az autója hitelrészlete­it. A mi kis eli­tünk vi­szont atlanti szín­vo­­nalon dőzsöl, pár tíz­ez­ren csak a szelvényeiket vag­dos­sák. Íme az a híres átlag…

Hogy valaki jó időben jó helyen volt – egyáltalán nem érdem.

Még kevésbé teljesítmény, hiába tette fel a szőke a világhálóra.

Senki nem kéri számon Fletón a keresztény neveltetés, a keresz­tény jó­ erkölcs – miért is nem kerül vissza a vagyon eredeti, jogos tulajdonosához, a néphez - hiányát, hiszen nem születhet minden­ki jó időben jó helyre. Nem nagy baj! Vegyük akkor követendő pél­dának a munkaértékelméletet, amelyet egyál­talán nem keresz­tény emberek alkottak meg. Mert hinni azért kell valamiben…

Pozitív teljesítmény, magyarán érdem – egyedül az alkotó munka.

Az a munka, amit „az átkosban” nagyjából mindenki végezhetett, manapság meg csak egyre kevesebben. Most elsősorban nem ar­ról akarok be­szélni, hogy Magyarországon úgy egyébként is kezd megszűnni az eredeti értelemben vett kreatív tevékenység, hiszen amióta bedolgozó gyarmat lettünk, azóta minden irányító mun­kát is a birodalom „boldogabb”, centrális területeire vontak össze, miáltal a perifériáról száműzni remélték az alkotó gondolatokat. A multi vállalkozások leányvállalatai idehaza nem igénylik a kreatív magyar agyvelőt, az állam alkalmazásában pedig hovatovább csak az uralko­dó klikk debiljei dolgozhatnak, ami még a Kádár-éra sze­mélyzeti állapotainál is aggasztóbb színvonalat, összképet mutat. Hanem arról, hogy kreatív emberi munkának, célszerű emberi tevékenységnek azt tekintjük, amely hasznos értékeket ál­lít elő. E meghatározás alapján tehát nem alkotó munka, ha valaki – bármekkora furfangról tegyen is tanúbizonyságot – történetesen a magyar vállalkozások tönkretételére, az állampolgárok élethez va­ló jogainak megkurtítására, Magyarország eladósítására és felszá­molására, a társadalmi élet ellehetetlenítésére "alkot” törvényeket. Az sem alkotó munka, ha valaki, esküjével ellentétben nem a nép érdekeit képviseli, csak a szupranacionális gyarmatosí­tást, a kozmopolita globalizációt szolgálja, vagy a hazai politi­kai lobbyk önző profitcéljainak megvalósítását egyen­ge­ti - te­gye ezt akár Brüsszelből, akár Budapesten. Nyilvánvalóan szintén nem nevezhető „hasznos értelmiségi munkának” a népnyúzó kor­mányzás apológiája, a médiumok hablatyolása sem, ne­vez­­zék azt akár tömegtájékoztatásnak, akár politológiának.

Hasznos értéket csak az értelmes alkotó munka hoz létre, olyan értékekről beszélek, amelyek az emberek széles tömegeinek javát, hasznát, hasznos fogyasztását szolgálják. A szemét, a bóvli, a mé­reg, a bármilyen fizikai, egészségi vagy szellemi (lelki) károsodást okozó termék, szolgáltatás előállítására vagy nyújtására irányuló erőfeszítés rombolás, és annak minden költsége az ablakon kido­bott pénz. Hadd hozzak most egy példát. Havas Henrik sztárri­por­ter egy reggeli műsorában előadta, neki, mint újságíró vállal­kozó­nak "hasz­nos ráfordítása”, ha kurvákkal be­szél­­get, hogy köny­vet írjon tartalmas életükről, s ezért az „igény­­bevett” időt a szo­kásos tarifával zsebből kifizeti nekik, ám – bizonylat hí­ján – ezt a költséget szabályosan mégsem tudná elszámolni, ezért jó, hogy „evás” lehet. Keresztény- vagy munka-ér­tékrend szerint a Ha­vas szerkesztő úr bemutatott „írói” munkássága nem „hasznos”, inkább lelki, mentális kár­okozásnak minősül.

Ilyenformán az sem célszerű emberi tevékenység, amikor Fletó cif­ra hazugságokból felépített fantazmagóriáit, egyre újabb beteges ví­­zióit vetíti elénk, épeszű magyarok elé egy élhetőbb Magyaror­szágról, mert ennek mindig az a folytatása, a vége, hogy minden évben egyre rosszabbul élünk. Pedig az emberi(bb) élethez való jog minden más jognál erősebb. Magyarország – az 1982 óta tartó fo­lyamatos lejt­menet következményeként – ma már olyan súlyos ál­lapotban van, hogy „élhetőbb életről” álmodozni, hazudozni kifeje­zetten politikusi provokáció a magyar néppel szemben. Nem egy­sze­rűen ar­ról van szó, hogy minden fokozódó erőfeszítésünk elle­né­re ab­szo­lút értelemben is nagyon rosszul élünk, hanem arról, hogy a Fletó-kormány által számunkra kijelölt út a biztos pusztu­lás­ba visz, mind egyéni, mind kollektív síkon. Ha tehát az úgyne­vezett "Konvergencia Program” valamilyen negatív (ördögi) „csoda” folytán netán megvalósul, az Magyarország felszámolásával ér fel. Millióknak az élete válik effektív pokollá, vegetálássá, a megváltó halált váró kálváriává, bármilyen jövőkép hiányában céltalanná s reménytelenné. Vagyon és jövedelem híján az eladósodás, a végre­haj­tás és az éhhalál, meleg otthon hiányában a fagyhalál, egész­ségbiztosítás hiányában a kivédhetetlen és kezeletlen betegségek miatti korai halál fenyeget perspektivikusan 3-4 millió embert.

Ez most nem épp az MVM-részvényvásárlás szezonja…

Mivel az élet, az élethez való jog a legfontosabb emberi jogunk, ám ez a Kor­mány most épp ezt a jogunkat annullálja, semmisíti meg – aljas intézkedéseivel szemben elvi síkon az aktív ellenállás min­den módja legi­tim és megengedett. A Kormány a tébékártyák meg­vo­násával, a kép­telen (teljesíthetetlen) adó-és járulékterhek beve­ze­tésével elsőszámú közellenséggé nyil­vá­­ní­­­totta a vállalkozó­kat, és saját munkanélküli, állástalan és hajléktalan állam­pol­gárait, gyakorlatilag mindenkit, aki nem képes a vörös cé­­­gér kötelező kamatainak kitermelésére és megfizetésére.  

Minderre természetesen megfelelő válasz szokott következni.

A korgó gyomrok forradalma, vagyis az éhséglázadás; a zsarnokot pedig elkergetik, mint a hazug embert vagy a sánta kutyát.

Néhány évtized múltán népfelkelésnek fogják elnevezni.