Czike László

                       Álnevek és gúnynevek 

A nevem: Jezowski Krisztián. Kettős kereszt.

Nem valódi, hanem felvett név, afféle művésznév.

Úgy alakult ki, hogy 8-10 éve észrevettem: Gyurkovics Ti­bor egyes írásaiban önmagát rejti a Jezovics szereplői ál­név mögé, úgy, hogy a Gyurko helyett Jezo-t ír, ami Jézus nevének szótöve. Erre úgy döntöttem, én meg a jugoszláv név mintájára képezek egy lengyel névváltozatot…

Gyerekes ostobaság volt, de akkor jó ötletnek tűnt.

Álnév, mint Cliff Richard, Ringo Starr vagy Peter Sheldon.

Boldogult serdülőkoromban, amikor amatőr rock-zenész (éne­kes) is voltam, az Antoine Sunshine művésznevet „e­ről­tettem”, de mivel továbbra is mindenki Lacinak hívott, idővel letettem róla. Álnévnek az ember ösztönösen jókat választ, hogy jobb színben tüntethesse fel magát. A Nap­su­gár a legjobb dolog. Például álnév volt Sonny Bono is – Nap és Jó(ság). Később kiderült, hogy Sonny egy szadista férj volt, s gyakran eltángálta Chert, a gyönyörű cherokee lányt, mint ahogy a kisebbségi komplexusos Ike (Ákos) is sűrűn, előszeretettel sózott oda neje, Tina Turner feszes hátsó felére. Ami ugyebár nem jó és nem lovagias dolog…

Írni is álnéven kezdtem: az R. L. monogram hol Robin of Locksley-t, hol Ritchie Lionheart-ot jelentette és engem ta­kart. De írtam az édesanyám leánykori nevén, Bakó Lász­ló-ként is, 2-szer. Mai véleményem szerint ezek kamaszos „szárnypróbálgatások” voltak, 1-2 évnyi „kísérletezgetés” után – 1998-tól – már csak a saját, eredeti nevemen írok.

Nos, álnév a hétköznapi nevek kb. 80, s a nagy művészek ne­veinek 100 %-a. Az „álnevek” óriási többsége németből fordítás magyarra – pl. grósz = nagy, klein = kiss, apró; roth = veress, piros; grün = zöld, schwarz = fekete, weisz = fehér, (grün)wald = erdő, (grün)feld = mezei, deutsch = német, berger = hegyi, goldberger = aranyhegyi, bürger = polgár, müller = molnár, hofer = udvaros, wasserburger = vízváry, winter­man­tel = té­likabát. A sze­mélyi nevek másik nagy több­sége pedig úgy született, hogy az eredetileg ide­gen, és/­­vagy idegen hang­zású nevet nagyhirtelen „magya­ros” hangzásúra változtat­ták, például: deutsch = daucsó, káin = kaján, nickelfinger = nemeskéri, donnerwetter = domonkos, münchhausen = monostori, stb. Persze gya­ko­ri volt a „magyarosítás”-nak az a praktikusan szellemes módszere is, mikor a családfő becsukott szem­mel, egy­sze­rűen rá­bökött körzőjével a térkép előre kivá­lasz­tott olda­lá­ra, s amelyik városhoz, helységhez a legkö­zelebb esett a bökés, az lett a család új neve. A választott oldal az ese­tek nagy többségében Erdély volt, ami ugye „nagyon” ma­gyar, nagyon magyaros. Sok ilyen nevű embert ismerek.

A leírt példák persze fiktívek, kitalált személyek nevei.

Persze felmerül a kérdés, mi az, hogy eredeti név?

Melyik név eredeti és melyik „felvett”? Jómagam erről – min­den mélyebb megkülönböztetési szándéktól mentesen - azt gondolom, hogy eredeti név az, ami többszáz-éves, fel­vett pedig az, amely maximum néhány évtizedre tekint­het vissza. A jelentését, a tartalmát tekintve pedig felvett név­nek tekinthető mindazon vezetéknév, amely a név vi­se­lő­­jé­­nek az eredeti tulaj­donságait, a valódi származását, nem­­ze­ti­ségét kívánja célzatosan megváltoztatni, mi több, el­fed­ni. A személynév ugyanis meghatároz: eredetileg tör­té­netiségében akként, azzal a céllal alakult ki, hogy vise­lő­jét valós ismérvek alapján különböztesse meg társaitól, tehát semmiképpen nem a rejtőzködés, a dezinformálás, a félrevezetés volt a célja. Eredetileg például a "Hosszú” név nyil­ván azt jelentette, hogy a tulajdonosa ki­véte­les testmagasságot ért el – igencsak furcsa lett volna, ha ezt a ne­vet egy törpe viseli. Mint ahogy az „Erőss” nevet sem viselhette hitelesen egy vasággyal együtt 30 kilós nyápic. Ugyanilyen értelmetlenség lett volna az is, ha egy Tatáról származó család hirtelen felindultságból, de nagy elszánt­sággal fel­veszi a Félegyházy nevet… Eredetileg, az eredeti, társadalmi szinten egyezményes információtartalom pont abban állt, hogyha egy embert, egy családot pl. Egri-nek hívtak, akkor embertársai bízvást gondolhatták, sőt, tud­hat­ták, hogy a név gazdája olyasvalaki, aki Eger városá­ból jött. Mára a családnevek eredeti információtartalma is el­ve­szett, illetve megbízhatatlan. A nevekhez kapcsolódó „e­lőítélet”-eknek épp’ az a fő okuk, hogy nem tudhatjuk biztosan, kit is tisztelhetünk valamilyen kifejező név mö­gött, illetve nem tudhatjuk, hogy az egykori névválasz­tás­ban mennyi­re játszott szerepet, és milyen indíttatásból az esetleges rejtőzködő szándék. Itt jegyzem meg: hogy anyai nagya­pá­mat – szerencsétlenül - Bakó-nak hívták, nyilván nem je­len­theti közvetlenül, hogy a foglalkozása hóhér lett vol­na, minda­zon­­által nem lehetetlen, hogy valamelyik tá­voli őse tényleg az volt, s ezért szabták rá a nevét. Csak remélni tudom, hogy nem. Ez a kötelező önirónia helye…

Semmi rosszat nem gondolok azokról az embertársaimról, akik nem „ere­deti” nevet hordanak, de annyit mindenkép­pen gondolok róluk, hogy vagy a személy/név azonossá­gá­nak, vagy a nevük információs tar­talmának nem tulaj­donítanak különösebb jelentőséget. Pedig a név igen fon­tos megkülönböztető jegyünk lehet, mi több, néha ómen, vagy­is „baljós előjel”. „Megkülönböztetek, te­hát tanítok.” – okta­tott engem is 1997-ben elhunyt író ba­rátom, Sándor And­rás, akinek a neve mellesleg szintén „felvett” név volt. Linné a növényeket, Darwin és Brehm az állatokat éppen asze­rint „rendszerezte”, hogy különböző, egyes, csak rá­juk jellemző sajátosságaikat jól kifejező neveket adott nekik. Például milyen kifejező a vérehulló fecskefű, a par­lagi vipera, az aranyos bábrabló, a kék nünüke, a törpe víziló, a nappali pávaszem, a vetési bagolypille, a szibériai tigris, az alaszkai malamut, vagy a jávai előember jelzős szerkezet, amely az adott élőlénynek a rendszertanban el­fog­lalt helyét, származási és szerves egyedi tulajdonságait is jól megmutatja. Ezek a nevek alkalmasak arra, hogy elő­re el­igazítsák a velük kapcsolatba lépőket az élőlény is­mert, szokásos tulajdonságairól, típusjegyeiről, „elvárha­tó” visel­kedéséről. Nagyon érdekes e tekintetben az in­diá­nok névválasztása, hiszen közismert az indián népek egy­szerű, ártatlan őszintesége; nem véletlen, hogy a rézbőrű­ek a „fehér” embereket sápadt arcúaknak és „kétnyelvű­ek”-nek (a kígyó nyelve kétágú!) nevezték, tartották, vagy­is olyanoknak, akik hol így, hol úgy beszélnek, érdekeik szerint. Az indiánoknak eredetileg nem voltak hátsó szán­dékaik, a sunyi lelkiséget a hódító telepesektől „les­ték el”, fennmaradási kényszerből. Ám éppen eredeti ártatlansá­guk tette őket sebezhetővé, sőt, kipusztíthatóvá. Az indiá­noknál az Ülő Bika név olyan férfit jelölt, aki ereje, fölénye tudatában általában nyugodtan ül. (Az ülés a váratlan tá­madás elhárítása szempontjából hátrányos testhelyzet.) A Bölcs Bivaly olyan főnök neve volt, akit az élettapasztalat és az erő egyaránt jellemez. A Hosszú Puska név arra u­talt, hogy a viselője leginkább kivételesen hosszú csövű, ha­lálos biztonsággal célba találó puskájáról (vö. karabély) híres, illetve közismert. Fürge Szarvas, az ifjú mohikán a rendkívüli fürgeségéről kapta a nevét. Ravasz Róka, az irokéz főnök immár elsajátította a fehérek kétnyelvűségét, stb. A név a differenciálás legfontosabb alapja, a megkü­lönböztetés pedig a tudásé, hiszen a tu­do­mány éppen ab­ban áll, az a legfontosabb szerepe, hogy kikutatja, felfedi, leírja a jelenségek közötti valóságos azo­nosságokat vagy ha­son­ló­ságokat, különbségeket és össze­füg­géseket, hogy mi­­nél többet megismerhessünk a minket kö­rülvevő világ­ból. Az emberek személynevei ma már saj­nos nem követik a tudományos normákat, inkább elfed­nek, mint informál­nak. Pedig a tudás, az ismeret – nem előítélet. Éppen az „előítéletes”, aki nem ismeri el, hogy minden tudás alapja a megkülönböztetés. Minél több el­térő, megkülönböztető jegyet ismerek, annál többet tudok a világról. S mi más dol­gunk lehet a Földön, mint a valós tudás megszerzése, a hit és a szeretet elmélyítése és gya­korlása jegyében? Bi­zony jó lenne olyan világban él­nünk, amelyben egy­részt mindenki az lehet, aki lenni sze­retne, vagy aki ténylege­sen, másrészt mindenkinek a neve azt fejezné ki, aki va­lójában. Olyan világban, melyben mindenki büszke le­­het­ne önmagára, és a nevére, ami azonos a személyiségével. Az maga lenne a mennyei demokrácia, amelyben senki­nek nem kellene „mimikri név” alatt rejtőzködnie, s min­denki büszkén felvállalhatná, hogy azonos is azzal, amit a neve sugall és kifejez.

                                       ******

Ezek után lássuk, mit is lehet csinálni nevekkel, nevekből – és most nem feltétlenül a history-fictionben újabban di­va­tos anagramma-„gyártásra” gondolok -; hisz’ az em­ber időnként rendkívül találó „átalakításokra” is ráhibáz, me­lyek „szinte önként”, maguktól következnek, kínálkoznak a névhordozó személy jelleméből, tulajdonságaiból, vagy a társadalmi aktivitásaiból. Sőt, esetenként valóságos törté­net-fűzért lehet(ne) összefűzni a név átformálásából eredő nyelvi vonzatok felhasználásával. Kinek a - tisztának nem mondható - fantáziáját ne csi­gázná fel manapság például, ha azt mondjuk: „A szar­keverők társasága elintézte, hogy a frakció mostantól alulról szagolhatja az ibolyát?” Vagy: „A hóbagoly bort iszik és vizet prédikál – ezután majd pár­tok­tól függetlenül." Vagy ez: „A képviselő úr sorsa almássá vált, de nem is almásderesen fog távozni a Parlamentből.” Ugye, hogy izgalmas játék a névszó-játék?

Kezdjük a játékot a „legpatinásabb” nevekkel!

Gyurcsány. Szerintem a máig legtalálóbb gúnyneve, hogy Furcsaferkó. Mert „ez a mi Ferkónk” valóban igen furcsa!  Furcsa a pattogó, fülsértően karcos, feszes/­fe­szült, és fe­szült­­séget is keltő, érthetetlenül hadaró beszéde, erősza­kos és erőszakolt hanghordozása, neurotikus testbeszéde – nyegle vonaglása, rángatózása -, groteszk arcmimi­ká­ja, az egyes kijelentéseivel és hivatkozá­sai­val szöges ellentét­ben ál­ló abszolút és kritikátlan, szánalmasan nevetséges anyag­elvűsége, anyagiassága, gátlástalanul ellentmondá­sos hazudozása, „köztársaságpártisága”, mindene. Ahogy halálos és halált megvető „biztonsággal” ül háttal előre a lovon, ahogy a lepcses szája – a magyar békaszájú lepke – ezerrel szórja szanaszét a semmitmondó kapitális barom­ságokat, ahogy rendületlenül hiszi, hogy az élet egy ócska hazárdjáték, melyben csak az olcsó sikerek utólagos (ön)­igazolása számít, a pillanatnyi „győzelem”, és semmi más. Furcsa, mert mindez mélyen termé­­szetellenes. Furcsafer­kó nem egyszerűen ellenszenves, hanem a teremtés finto­ra. Seggrázó, férfiatlan férfi, aki nem nőies, nem feminin, csak szimplán férfiatlan. Furcsán férfiatlan, hiteltelen, azt sem tudni, hogy valójában ki-mi szeretne lenni, nemhogy azt, hogy mi-ki valójában. De van rá egy tán még találóbb gúnynév, amely oly’ velősen fejezi ki a vele kapcsolatos ké­telyeinket, sőt megrázó „bizonyosságainkat”, hogy külö­nösképpen magyarázni sem érdemes. Gyurcsány = Diur­ceanu. Mondjuk ki a „teljes” nevén: Fleto Diurceanu.

De a vele szembenálló „társa” sem úszhatja meg gúnynév nél­kül. Hasonlóképpen „képezve”: Orbeanu. Esetleg még: Orbánc. Vagy – amint a nép „közszáján” anno forgott is ilyen: Orgyán és Torbán. Mindezek mintájára most al­kot­hatunk egy újabb gúny­ne­vet is: Tor­dieanu. De hogy ezeknél egy még sokkal „vadaibbat”, meghökkentőbbet is mond­jak: Paul Lendvai Katalin… Vagy: Kóka Kóla… A magyar televíziózás koronázatlan királyát például nemes egyszerűséggel hívhatjuk Fikusznak vagy Fidibusznak. Azt is elkönyvelhetjük, hogy a „Klein” névnek legalább há­rom magyar fordítása létezik: Kiss, Apró és Herényi… A falusi fuvarosból országgyűlési kép­viselővé avanzsált har­csa­sörte-bajszos úr neve pedig - az idegen szavak írásá­ban, kiejtésében és jelentésében nem túl jártas szom­szé­dom kifejezésével élve - „fanatikusan” ejtve: Tom Lantos Szacs­men.

De menjünk még ennél is tovább. Nyilvánvalóan igen ta­láló változata a Pokorni névnek, hogy … Podgornij. Talán egy anekdotával – megtörtént – tudnám megvilágítani az ő számomra ellentmondásos, szinte „kétszándékú viselke­dé­sét”. 1996-ban Orbán Viktor – a sajtótitkárával (Tátrai Eszterrel) történt előzetes egyeztetés után – teadélu­tán­ra hívott, hogy megismerkedjünk. Mindenkivel tényleg meg is ­­ismer­ked­het­tem, egyetlen embert kivéve, aki a terem balol­da­lán „ácsorgott”. Három méteres környezetében két úrral, akikkel láthatólag épp’ semmilyen megbeszélni va­ló­ja nem volt. Több­ször is próbáltam megközelíteni, ám mindannyiszor ered­ménytelenül. Amint közeledtem, a két „úr” testileg és mintegy testületileg is - hirtelen összezárt. Nem tudtam megszólítani sem. Harmad­szor­ra már eléggé értetlenül, kérdőleg nézhettem egyikükre: „???”. „Pokor­ni úr nem ér rá.” – hangzott az elutasító heti válasz, amit máig sem értek. Ámde máskor minden egészen „más­ként” történt. Egy nem sokkal későbbi Fi­desz-rendez­vé­nyen, ahol Orbán Viktor beszélt az ő hí­ve­i­hez; felesé­gem­nek és nekem már nem jutott ü­lő­hely. Zavartan néztünk körbe, s a tekintetem megakadt a falnál „ácsorgó” Pokorni Zoltá­non. Azonnal átlátta kínos helyzetünket és nyomban ho­zott nekünk két széket, a szomszédos helyiségből. Szá­momra akkor „visszaváltozott” Podgornijból Pokornivá…

Nyilván ismerik, kedves olvasóim, Passuth László író ne­vét. Nos, én már semmin sem csodálkozom, „név ügyben” sem… Így nem találtam semmi meglepőt abban, ami­kor egyszer üzleti tárgyalásra mentem Pécs városába, s a tár­gyaló asztalhoz velem szemben leülő vezetőt tör­ténetesen Pécsinek vagy Péchynek hívták. Még akkor sem lepődtem meg, amikor Miskolcra mentem megbeszélésre és tárgyaló partnerem a Miskolczi névre hallgatott. Viszont elkezdtem gyanút fogni, amikor Szegeden egy Szögedi, Debrecenben pedig egy Debreczeni nevű úrral kellett tárgyalnom. Node a java csak ezután jött, s mindjárt kiderül, miért hoztam szóba Passuth László nevét. Nem fogják elhinni, a követ­kező beszélgetésemre egy vasutassal került sor, akit úgy hívtak – nemes egyszerűséggel -, hogy Wassutha László!

Ez már előrevetítette, hogyha egyszer sikerül találkoznom Wintermantel képviselő úrral, nos, azon a találkozón mi ketten télikabátban fogunk ülni, az fix. És abszolút lehet­sé­ges az is, hogy egy asztallal odébb éppen Wastagh Pál fog beszélgetni Kossutha Lajos úrral, a forradalomról…

Kérem, vegyék figyelembe, hogy – nomen est omen - a ne­vek mindig jelentenek valamit/valakit, és különösen igaz ez Peter Sheldon új könyvének szereplőire is, akik neve­i­ket mai társadalmi életünkből kölcsönözték.

Vác, 2008. október 20.

                                                   Czike László