Pokol Béla

Jegyzetek a transzatlanti uralmi rend kiépüléséről

A politikai akaratképzési formák főbb kategóriai az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején alakultak ki, és ma pártok, érdekegyesületek és a mozgalmak jelentik a bevett fogalmakat erre. Az átfogó társadalmi változások és a gazdasági-politikai szerveződések új viszonyai azonban azt jelzik, hogy ma már bővíteni kell e kategóriák körét. E tanulmányban az ezt célzó előzetes elemzések találhatók és az új politikai akaratképzési szintnek alapul fekvő tőkéscsoport szerveződések változásainak feltérképezése. Jelezni kell persze, hogy ez nagyrészt még munkaanyag, és csak egy sor további rendszeres monografikus feldolgozás elemzése után lehet e kérdéskört teljesebben körbejárni. E munkaanyag jelleget jelzi a címben a “jegyzetek” szó bevétele.

I. A globális politika szerveződései

A pártok, az érdekegyesületek és a politikai mozgalmak mellett mint újonnan létrejött, külön politikai akaratképzési formaként kell említeni a globális politikai szerveződéseket. Az 1970-es évek végére létrejövő globális gazdasági szerveződések és a pénztőke országhatárok közé szorított mozgásának felszabadulása új helyzetet teremtett a nyugati civilizációs kör társadalmaiban, és a korábbi évtizedekre jellemző keynesi kapitalizmus helyett a neoliberális-monetáris kapitalista társadalomszerveződés vált meghatározóvá (Gill 2001; van der Pijl 1984, 2001; a pénztőke 20. század elején játszott szerepéhez lásd Hilferding 1959). A szovjet blokk szétesése után az itteni országok, köztük Magyarország is, már ebbe az átalakult nyugati civilizációs körbe csatolódtak be. Az átalakult kapitalista szerveződés egyik legfontosabb eltérése a korábbitól abban áll, hogy az egyes államok társadalomszervező és ellenőrző szerepe visszahúzódott, és helyét egy sor helyen a piaci szervezés vette át. A piaci szerveződés erői pedig döntően globális szinten, az államok határait átszelve alakították ki működési mechanizmusaikat, és nemzetközi szervezetek illetve erre irányuló nemzetközi szerződések révén kiszabadították magukat az egyes államok ellenőrzése alól. Ez a változás egyrészt megnövelte azoknak a szerveződéseknek a szerepét, melyek már korábban is léteztek a globális tőkés csoportok együttműködési formáiként, másrészt  újak jöttek létre. Nézzük meg közelebbről ezeket a szerveződéseket, és azt, hogy miért nem lehet besorolni ezeket egyszerűen az egyes országok politikai rendszereiben megtalálható formák (pártok, érdekegyesületek, mozgalmak) keretei közé.

A legfontosabb globális politikai szerveződéseket a davosi Világgazdasági Fórum, a New York központú Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport, a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara, és a Vállalkozók Európai Kerekasztala jelenti, de az ezek által szervezett több ezer milliárd dolláros pénztőke és velük összefonódó transznacionális vállalatbirodalmak mellett olyan kisebb “oldalágak” is ide tartoznak, mint a Soros-Alapítványok globális hálózata és az e körül kiépült sok-sok országot átfonó intézethálózatok, mint pl. a Nyílt Társadalom Intézet-hálózat. Ezeket a szerveződéseket nem lehet pártoknak tekinteni, nem lehet mozgalmaknak vagy érdekegyesületeknek sem, noha egyes részeik szervezéseként ideiglenesen felhasználhatják e formákat is. Szerveződésük átfogó egésze azonban más logika alapján működik, és más összetevőik vannak, mint az előbb említett formáknak.

Alapvető jellemzőjük, hogy a nagy pénztőke felett rendelkezők szűk csoportjai szervezik, és az, hogy több országban együttesen építik ki forrásaikat és egyes részeiket. Vagyis míg a politikai akaratképzés többi formája a demokratikus elven, a meggyőzésen, és az így nyert tagságon, illetve szavazóbázison nyugszik, és így nyeri el erejét, addig ez a szerveződési forma közvetlenül a pénztőkések és az általuk ellenőrzött vállalkozói tőke erején, és ezen keresztül lép be a társadalom feletti ellenőrzésért folyó politikai küzdelmekbe. Ebben az esetben tehát a politikai alrendszer elkülönülése csak részleges, és e szerveződési formánál az erőt nem a szavazatszerzés logikája adja, hanem a pénztőke maga, és ennek révén - a tömegmédiumok és a szellemi szektorok részleges uralása nyomán - szerzik meg a közvélemény támogatását, amennyiben egyáltalán szükséges ez a piaci ellenőrzésen túl. Kissé sematikusan felrajzolva e szerveződések működését, azt lehet mondani, hogy a pénztőkés csoportok egyes tagjai, mintegy munkamegosztásként, a pénztőke és az ezzel összefonódott vállalkozási tőke operatív működtetése helyett e tőkéscsoportok társadalomszervező feladataira szakosodnak, és a globális működtetéshez szükséges folyamatos egyeztető-tanácskozó tevékenységet látják el (Apeldoorn 2001). Az óriási tőkeerő lehetővé teszi, hogy a társadalomszervezéshez szükséges szakosított társadalomtudományi intézeteket (közgazdasági, politológiai szociológiai, alkotmányjogi stb.) működtessenek, alapítványaik köré szervezett ösztöndíjhálózatokat építsenek ki, és ezzel az egyetemi-tudományos szektor kutatói és professzori gárdájának egy részét bekapcsolják tevékenységük segítésébe. Mindezek mellett a tömegmédiumok nagy részének pénzügyi ellenőrzésük alá vonásával egy átfogó közvélemény-formáló gépezetet tudnak teremteni. Ezen az úton bizonyos fokig a demokratikus elven szervezett pártokat is az ellenőrzésük alá tudják vonni, mert tömegmédiumaik és véleményformáló segédcsapataik révén “szalonképtelenné” tudják tenni azt a pártot, illetve a pártoknak azokat a vezetőit, akik komolyabb módon veszélyeztetnék kormányra jutva a monetáris-neoliberális mechanizmusokon keresztüli hegemóniájukat. A neo-gramsciánus terminológiában ez a szerveződés a globális pénzoligarchia és az egyes országokban levő “organikus értelmiségi” csoportjainak együttesét jelenti, és a hétköznapi szóhasználatban a balliberális értelmiségi köröket értik e pénzoligarchia “organikus értelmiségi” csoportjai alatt.

E globális politikai szerveződések a monetáris-neoliberális kapitalizmus létrejöttének végső szakaszában, az 1980-90-es években elérték, hogy néhány nagy nemzetközi szervezet: a Világbank, a Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) olyan szabályozókat alakítsanak ki, melyek a globális pénzoligarchia működési feltételeit tükrözik, és az ezekkel szembeforduló államok formális szankciók kiszabása alá kerülnek. E mellett a transznacionális vállalatok termelésben és az élet többi területén játszott egyre növekvő szerepe hegemón pozíciót biztosít a globális pénzoligarchia csoportjainak. Ezentúl az, hogy egy-egy országból akadálytalan kivonulási lehetőségük van - és ez a termelés és az általuk szervezett szektorok jelentős működési zavaraihoz vezetne -,  lebénítja a velük szembeni ellenállást (McMichael 1995; Ross 1995; Hellyer 1998) De a legtöbb európai és amerikai országban a tömegmédiumok és a véleményformálás eszközeinek e pénztőkés csoportok kezében összpontosulása amúgy is nehezíti a globális pénzoligarchia elleni fellépés megszervezését. E szerveződés csúcsán állnak az említett globális politikai szerveződések, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum, és oldalágaik, mint a Soros-Alapítvány-ok és intézeteik hálózatai (lásd Peters 2000; Robinson/Harris 2000, magyar nyelven Drabik 2001, korábban Mills 1972). Az a párt vagy pártvezér, amely komolyabb mértékben veszélyeztetné hatalmi elképzeléseiket, a tömegmédiumok és az e körül szervezett szellemi körök (egyetemi emberek, írók, színészek, jogászok, humoristák stb.) segítségével mint szélsőséges, rasszista, populista stb. kerül ábrázolásra, és a közvéleményben így hiteltelenné téve esélytelenné válik a parlamenti vagy más választásokon. Az eddigi tapasztalatok szerint ez rendszerint az adott politikai párt vagy annak megtámadott része marginalizálódásához vezet, és nem lesz esélye nagyobb parlamenti párttá váláshoz  

A differenciálódott politikai logika és a demokratikus politikai formák - pártok, érdekegyesületek és mozgalmak - mellett tehát ezekre a politikai szerveződésekre is figyelni kell a politológiai elemzésekben. Ennek egyik előkérdése, hogy milyen főbb csoportok, összefonódások és ellentétek vannak az európai-amerikai tőkés szerveződéseken belül, és miként alakultak ezek az elmúlt évszázadban. A tanulmány további részében ehhez most Kees van der Pijl elemzését foglaljuk össze (lásd Pijl 1984), és egy további tanulmányban ezt majd Henry Coston nagy művének elemzéseivel a nemzetközi bankárcsaládok elmúlt háromszáz éves fejlődéséről, illetve Caroll Quigley-nek az angol-amerikai banktőkés csoportok politikai tevékenységéről szóló elemzésével szeretnénk ütköztetni (lásd Coston 1989; Quigley 1966).

II. Kees van der Pijl és a transzatlanti uralkodó csoportok

A neogramsciánus politikatudós 1984-ben dolgozta fel egy részletes monográfiában az 19. századi angol világuralom átalakulásának folyamatát és az amerikai világuralmi dominancia létrejöttét az első világháború utáni évektől egészen az 1970-es évek végéig. Nézzük meg, hogy az ő elemzésében milyen főbb összefonódások és szembenállások rajzolódnak ki az európai-amerikai tőkésvilág szerveződésében.

Az angol tőke erőteljes belefonódását az amerikai iparfejlesztésbe a nagy vasútépítések már az 1860-as évek végétől létrehozták. Ez óriási piacot jelentett az angol acélipar számára, és ezen túl is nagy profittal járó tőkebefektetéseket tett lehetővé a gyarmatbirodalomból felhalmozott angol tőke hasznosítására. Ennek szervezését eleinte a londoni Barings-bankház vezette, de az 1880-as évektől a new yorki J. P. Morgan vette át. Az ő felfutása 1871-től kezdődött, amikor apjától, egy Londonban székelő amerikai befektető társaság társtulajdonosától átvette tulajdonrészét, és a Drexler-család vagyonának kezelőjeként amerikai kormánykötvények elhelyezését kezdte koordinálni Európában. Korábban ez a frankfurti bankárcsoportok és képviselőjük Jay Cooke kezében volt, de az utóbbi bankcsődje után a szabaddá vált területre sikeresen tudott betörni J. P. Morgan. Ezután átvette a New York-ban épülő központi vasút egyik vezetői helyét, és ennek részvényeit sikeresen tudta az angol befektetőknek eladni.  Ezzel az amerikai államkötvények és a vasúti részvények európai forgalmazása terén közel monopolhelyzetbe került, és az ekkor felfutó vasútépítésekhez szükséges tőkemozgások fő szervezőjévé vált a new yorki bankháza, és ennek londoni testvérszervezete. Ezzel a tevékenységével és ennek további kiterjesztésével 1913-ra már az USA nem hivatalos központi bankja lett, és az ekkor létrehozott Federal Reserve System (Fed) tulajdonképpen ezt a státust vette el tőle, vagy pontosabban: mivel a Fed is a legnagyobb amerikai magánbankok tulajdonában volt, kellett megosztoznia J. P. Morgan-nak más bankházakkal az amerikai pénzrendszer kezelésében. Az ugyanebben az évben meghalt J. P. Morgan utódja az ifjabb J. P. Morgan, és a bankházban résztulajdonos Charles Lamont lett, akik az első világháború alatt az fő sürgetőik voltak az amerikai beavatkozásnak az angolok oldalán, és egyben az angolok felé - majd a világháború után a többi nagy kontinentális ország felé - a Morgan-bankház volt az egyik legnagyobb háborús hitelnyújtó, mindezt persze kormánygaranciával.

A Morgan-bankházzal és a körülötte csoportosuló más bankokkal az amerikai banktőke angol irányzata szerveződött meg, míg a németek irányában a Kuhn and Loeb-bankház volt a központi szervező. Ennek tulajdonosai a német-zsidó bankárcsaládok, a Warburgok és a velük összefonódott Jacob Schiff bankárcsalád voltak, akiknek a tulajdonukban az egyik legnagyobb német bank, a Warburg-bank volt Hamburgban, és a franfurti bankárkörökkel összefonódva alkottak egy nagy pénzügyi hálózatot. De a német zsidó bankárkörökön túl is behatolt az Egyesült Államokba a német banktőke illetve az általa szervezett nagyvállalatok, és jellemző a gazdasági küzdelmekre, hogy a Morgan-Bankház 1892-ben azért alapította a General Electric Company-t, hogy a Henry Villard-ot, a Deutsche Bank és a Siemens amerikai képviselőjének pozícióit megingassák a felfutó villamossági iparágban. (A Deutsche Bank - az utóbbi évszázadban folyamatosan a legnagyobb német bank, amely független tudott maradni a harcok ellenére az amerikai és az angol banktőkétől - eredetileg a romániai olajkitermelések és további olajüzletek révén halmozta fel tőkéjét az 1800 évek közepétől).

A Morgan-bankház angol és a Kuhn and Loeb-bankház német irányultságú pénzügyi-vállalkozói köreinek szembenállását és erőpozícióikat módosította, hogy az 1900-as évek elején a Rockefeller-csoport, amely az amerikai olajfeltárások és kitermelések központi vállalati birodalmának tulajdonosaként kevésbé a banktőkében, mint inkább a termelőtőke működtetésében volt jó ideig otthon, egy idő után a bankszektorba is beszállt, és a Chase Manhattan Bank megszerzésével - amely korábban a a Kuhn and Loeb ellenőrzésében volt -  egyik központi bankházzá is vált. Eközben a Kuhn and Loeb csoporttal összefonódva a Rockefeller-csoport az egyik legsikeresebb amerikai tőkéscsoporttá vált. Ez az erőcsoport-megoszlás egy új mozzanatot vitt be a Morgan-csoport angol és a Warburg-család német irányultsága és szembenállása mellé. A Rockefeller-csport vezetői ugyanis ezekkel az alapvetően pénztőke-hátterű és szemléletű csoportokkal szemben a termelőtőke irányításával szocializálódtak, és így, míg a bankárszemléletben mindig a szabad tőkemozgás, liberalizálás és az állam visszaszorítása a központi követelés, addig a termelőtőke szemléletében a termeléshez szükséges stabilitás és kiszámítható keretek garantálására a nagyobb állami szerepvállalást és a szabadpiaci keretek korlátozását emelik ki. Ez a szemlélet fontos volt az 1930-as évektől a New Deal-féle irányváltásban, mely a korábbi amerikai állami politika szabadpiac-pártisága és liberalizmusa helyett az állami szerepvállalást és a szabályozott társadalmi állapotokat részesítette előnyben. Ezzel együtt a Rockefeller-csoport középpontba nyomulása a korábbi, tisztábban a banktőkéscsoportok uralta amerikai külpolitika angol irányultságát is csökkentette egy időre.

Az angol banktőke azonban nemcsak az amerikaival fonódott össze, hanem már korábban a holland pénzügyi csoportokkal is, és a holland banktőke nagymértékben részt vett a 19. századi amerikai iparfejlesztésekben és tőkebefektetésekben is. A nagy gyarmati háttérrel és innen hatalmas forrásokkal rendelkező holland pénzügyi csoportok már az angol gyarmatok forrásainak kiaknázásába is közösen szálltak be az angol csoportokkal, és ha az angol bankárkörök dominanciája mellett is, de ez a közös kiaknázás egészen az 1900-as évek közepéig tartott. Amszterdam volt a tőkekörforgás központja Anglia és India között, és később az angol-amerikai tőkekörforgásban is részt vett a London City mellett. Jellemző módon a holland banktőke egyáltalán nem vett részt a hazai holland iparfejlesztésben, és a sokkal nagyobb haszonnal járó gyarmati kereskedelemben vállalt szerepet, és amint a holland dominancia helyét az angol világuralom vette át, törés nélkül tudott együttműködni az angol kereskedelmi és bankárkörökkel, illetve ezekkel együtt hozott létre multinacionális vállalkozásokat (pl. Royal Dutsh Shell, vagy később az Unilever).

A francia pénzügyi körök - eltérően az angol-holland bankárcsoportoktól - nem az amerikai és a tengerentúli gyarmatok kiaknázása felé fordultak, hanem Európa keleti részén lévő lehetőségekre összpontosítottak. Oroszországba irányuló pénzügyi export fő képviselői az 1870-es évektől a franciák és a belgák voltak. A franciáknál két nagy bankár-csoport versengett egymással, a Rothschild-ok a “Bank de Paris et de Pays-Bas” (rövidítve: Paribas) körül csoportosulva, és a protestáns pénzügyi csoportok a Bank del’Union parisienne (vagy rövidítve: BUP)  középponti szerepével. Mind a kettőre jellemző volt, hogy szemben az angol-holland-amerikai bankárkörök tisztább bankárszemléletével az itteni körök jobban belemerültek a termelőtőke működtetésébe, és erősebben az állami szerepvállalás mellett és ennek szabályozását vállalva, támogatását sűrgetve működtek. Épp ezért a kockázatos beruházásokban vagy a távolabbi területek bizonytalan feltételei mellett nem vállalkoztak befektetésekre, innen van a biztosabb európai terepen mozgáshoz kötöttségük is. Ám így a nagy haszonnal járó fejlesztéseket és gyarmati kiaknázásokat az angol-holland pénzügyi körök gyűjtötték be, és a 20. században létrejövő dominanciájukhoz a francia tőkés csoportokkal szemben ez is hozzájárult.

Az angol-amerikai-holland banktőkés csoportok összefonódásának megértéséhez ki kell térni egy koordináló szervezet létrejöttére is. A búr háború következményei és az ennek kapcsán kiélesedett angol ellentét Németországgal és Franciaországgal arra kényszerítette Angliát, hogy amerikai kölcsönhöz folyamodjon (eddig épp fordítva volt), és ennek kapcsán tudatossá vált az angol pénzügyi és politikai körökben Anglia sebezhetősége, illetve az európai nagyhatalmakhoz felnőtt Egyesült Államok ereje. Ebben a szellemi légkörben alapította meg Cecil Rhodes, a dél-afrikai érckészletek kiaknázásával dúsgazdaggá lett vállalkozó 1881-ben a “Round Table” szervezetét mint titkos társaságot, melynek célja az angol nyelvű világ - benne az Egyesült Államok - összefogása volt a brit világuralom fenntartására. Cecil Rhodes halála után a hatalmas örökségére támaszkodva Alfred Milner vitte tovább a társaság szervezését, és egy sor Round Table csoportot hoztak létre az USA-ban és az angol akkori gyarmatokon (lásd Eringer 1980). A központi gondolatuk az volt, hogy az angol világ domináns szerepéhez nem elég többé az angol birodalom és annak forrásai, hanem az Egyesült Államokkal összefogva a tágabb világban kell olyan szerveződéseket létrehozni, melyek biztosítják dominanciájukat. Ez volt az “atlanti gondolat” első megfogalmazása és értelme, melyből később az “atlanti unió”, a “transzatlanti katonai tömb” eszméje, vagy egy ideig az Európai Egyesült Államok létrehozásának eszméje is táplálkozott.

 Az első világháború utáni békeszerződések kötésére a Round Table-csoportok angol és amerikai képviselőinek egész hálózata jelen volt a békeszerződések megfogalmazásánál, és az itteni delegátusaik hozták létre még Versailles-ben az Institute of International Affairs szervezetét, amely később mint ikerszervezet Londonban Royal Institute of International Affairs és New York-ban Council on International Relation néven folytatta tevékenységét.  A delegátusok között a szervezet létrehozója közvetlenül Lionel Curtis, egykori angol dél-afrikai tisztviselő volt, aki a Round Table csoportok sokaságát hozta létre korábban az angol domíniumokon és az USA-ban. (Közvetlen finanszírozójuk a Rhodes-vagyon mellett az Astor-család és Abe Bailey volt, és az Astor-család birtoka Cliveden-ban vált a Round Table hálózat legfelső vezetőinek találkozó helyévé.) J. P. Morgan és az ifjabb Morgan, illetve partnerük, Charles Lamont is aktív tagja volt a Rhodes-csoportoknak, és ezen keresztül az angol-amerikai bankárkörök összefonódásában így is vezető szerepet játszottak.

Érdemes kitérni az amerikai tőkés csoportokon belüli törésvonalakra, mert ezek fontos szerephez jutottak az első világháború utáni amerikai külpolitikai irányultság meghatározásában. A fő törésvonal itt, amely részben a demokrata és a republikánus szembenállások alapját is meghatározza, a New York központú, keleti parti banktőke által uralt csoportosulás és a nyugati parti konzervatív, termelő tőkét működtető csoportok között húzódik. Míg az amerikai banktőke mindig az USA külföldi irányultságát és az otthoni illetve a nemzetközi viszonyok liberalizálását támogatta, a konzervatív termelő tőkés csoportok az izolacionalizmust, a befelé fordulást és a fennálló állapotok garantálását várta el az amerikai kormányzattól. Ezt a kettéoszlást színezte a 20. század elején a déli mezőgazdasági tőkéscsoportok beállítottsága, amely az északi államok ipari tőkés csoportok nyomásától és az ezek által rákényszerített egyenlőtlen cserétől a nemzetközi nyitás révén igyekezett  szabadulni, és a déli államok szellemi légkörében ez egy sajátos internacionalizmust hozott létre, amely persze gyökeresen különbözött a banktőkés csoportok internacionalizmusától. A déli államok internacionalizmusának ebben a légkörében erősödött meg a nemzetközi élet olyan alakításának eszméje, amely a kialakult befolyási övezetek helyett a nemzeti önrendelkezést a világ minden népe számára hirdette, és amelynek Woodrow Wilson egyik képviselője volt. A nemzeti önrendelkezés másik oldala a világ befolyási övezetekből való kiszabadítása volt, amely előfeltétele volt az amerikai ipari expanziónak, melyet az amerikai déli tagállamok dohány és szövetexportja megkövetelt, de persze ez már nem szerepelt a gyújtóhangú szólamokban, mindenesetre így szublimált megfogalmazásban nagy hatást tett a világ minden részén. Wilson az USA első délről származott elnöke lett, és az első világháború után a Népszövetség eszméje, és a befolyási övezetekre osztott világ szabad és önrendelkező államok együttesévé átalakítása központi céljai közé tartozott. Ezzel a gondolattal egyben a befolyási övezetek helyett átfogó globális szervezet képét rajzolta fel, melyben - most eltekintve a megnemesített eszmei kifejezéstől - a közvetlen katonai dominancia helyett a gazdasági-piaci erőfölény révén lehet dominanciát kiharcolni, és a felfutó amerikai ipar óriási kapacitásai és fölénye minden európai hatalommal szemben a befolyási övezetekre felosztott világ ilyenfajta átalakítását követelte. A “minden nemzetnek szabad önrendelkezést!” és a “meg kell szüntetni a világ befolyási övezetekre osztottságát!” tézisei mögött az a reális amerikai gazdasági-hatalmi érdek állt, hogy “tegyétek szabaddá előttünk a világot!”. A közvetlen gazdasági érdek és az ezt eltakaró, szublimált eszmei kifejezés kitűnő példája ez, de persze példa ez arra is, hogy a gazdasági érdek által ösztönzött fellépés olyan átfogó hatások tömegét is kiváltja, melyek egyáltalán nem voltak előre láthatók a szűk gazdasági érdek által motivált tőkéscsoportok előtt. A déli tagállamok speciális kezdeti céljai - függetlenedés az északi tagállamok ipari monopóliumától és nemzetközi cserével erősíteni a pozíciójukat a belső tőkés küzdelmekben - így úttörő szerepet játszottak a későbbi amerikai világdominancia kereteinek kiépítésében. (Csak zárójelben kell hozzátenni, hogy a demokraták élesen kettébomló táborainak léte az USA-ban a keleti parti banktőkés csoportok és az általuk szervezetett médiahatalom illetve az egyetemi szférában megszervezett balliberális szellemi köreik kontra a déli államok demokratáinak csoportjai között, azóta is ebből a belső kettébomlásból táplálkozik, és ez az eredeti összetalálkozásuk az internacionalizmusban a 20. század elején, miközben élesen eltérő szocializációjú társadalmi csoportjaik léteznek összezárva, teszi érthetővé a demokraták belső küzdelmeit).

Az első világháború egyik fontos következménye volt a globális tőkés csoportok erőviszonyait illetően, hogy az orosz bolsevik hatalomátvétel következtében cári Oroszország fő finanszírozói, a francia és a belga banktőkés csoportok kihelyezett tőkéik nagy részét elvesztették, és ezzel legyengülésük után a francia-belga termelőtőkés csoportok nézőpontja erősödött meg az itteni állami politikákban. Ennek egyik megjelenése volt a német háborús jóvátételek kezelésének kérdése, melynél egy tágabb szemléletben gondolkodó és a világ banktőkéivel jobban összefonódott banktőkés szemlélet és a szűkebb francia-belga ipari tőke nézőpontja csapott össze. A pénzügyileg legyengült Franciaország tőkéscsoportjai számára a német háborús jóvátétel és termelő gépezetük közvetlen leszerelése és megszerzése számított a felerősödés útjának, míg az amerikai és részben az angol banktőkés csoportok inkább a német ipar talpra állásában és a belső német állapotok konszolidálásában látták a követendő utat, és ezzel kombinálva igyekezték a jóvátételek kérdését kezelni. A háború utáni atlanti barát német kormányzat Cuno miniszterelnök vezetése alatt a franciákkal szemben az amerikai és az angol segítségben bízott, de a Ruhr-vidék francia és belga megszállását nem tudták megakadályozni. Végül a pénzügyileg legyengült Franciaország és Belgium amerikai kölcsönökkel való behálózása tette lehetővé a francia megszállás befejezésének kikényszerítését, és 1924-től a német újjáépítés beindulását, melyben az amerikai banktőke óriási részt vállalt. Az amerikai banktőke francia behatolásának egy másik utóhatása volt, hogy a chicagói befektetési bank, a Blair-bankház francia leányvállalatot hozott létre Jean Monnet vezetésével, és rajta keresztül a bankház beszállt a lengyel állam pénzügyi szanálásába 1927-ben. Monnet mint az amerikai banktőke embere aztán a második világháborúban és az azt követő években kapott központi szerepet, amikor az angol-amerikai terveket az Európai Egyesült Államok létrehozására igyekeztek átültetni a gyakorlatba, és végül ennek fokozatos megvalósítására került sor Montnunió létrehozásával, melynek terve eredetileg Jean Monnet-től származott, de bizalmi embere, a francia külügyminiszterré lett Robert Schuman előterjesztésében vált ismertté. Első vezetője ennek mindenesetre Jean Monnet lett.

Az első világháború utáni német újjáépítés amerikai finanszírozásban - mivel a Morgan-bankház vonakodott ettől  a német revansizmus feléledésétől tartva - a Dillon, Read and Co. beruházási bank játszott főszerepet, és a amerikai alelnök, Charles Dawes nevét viselő Dawes-terv keretében dollármilliárdokat adtak a német ipar újjáépítésére. Ebben szerepe volt Hjalmar Schlact-nak is a német részről, aki a Morgan-bankház által már 1905-ben ellenőrzés alá vont Dresdner Bank egyik igazgatója volt, és 1924-re a Német Birodalmi Bank elnöke lett, majd később Hitler gazdasági minisztereként tevékenykedett. (Ekkor már szakított a Morgan bankházzal, mint ahogy a hamburgi Warburg-bankház - amely a new yorki Warburgokkal karöltve szintén központi szerepet vállalt a német gazdaság ekkori felfuttatásában és egy ideig Hitler segítésében is  - szintén új név alatt működött tovább az új rendszer zsidóellenességének felerősödése miatt) Mindenesetre a Dillon-bankház az 1920-as években állandóan fő konkurense volt a Morgan-bankház körül csoportosuló domináns keleti parti bankárcsoportoknak az amerikai belső ügyekben is, és e bankház emberei a második világháború után is fontos szerepet játszott a németek segítésében akkor, amikor a Morgan-ék libeális bankárkörei fenntartással voltak ebben az irányban.

Az amerikai tőkés csoportok erőviszonyaiban és az egyes csoportok által követett politikában az 1920-as évektől egy lassú változás állt be. Ennek része volt az olajszektorban naggyá nőtt Rockefeller-csoport megjelenése a bankszektorban. Az olajiparban a konkurens európai vetélytársakkal övezve mindig is állami segítségre szoruló Rockefellerek egy hajlamot szocializáltak az állami szerepvállalás felé, és ezt erősítették az amerikai belpolitikai szellemi légkörben. A Kuhn and Loeb-bankháztól megszerezték a Chase National Bank-ot az 1920-as években, és ennek élére a John D. Rockefeller sógora, Winthorp Aldrich került, aki ezen túl a Rockefeller-csoport politikai életben való képviseletét is sokszor ellátta ezekben az években. A Kuhn and Loeb bankházzal, amely a német-zsidó bankárcsaláddal, a Warburgokkal volt összefonódva és jórészt ez a család volt a bankház főtulajdonosa, a Rockefellerek egyben a németirányultságot is átvették, illetve az angol érdekekkel szembeni beállítottságot. Így befolyásuk növekedésével az amerikai politikai életre a transzatlanti tőkekörforgás angol-amerikai tengelye részben módosult, és a német irányultság is bejött e mellé. Egy következő mozzanat, amit behoztak a tőkés szellemi légkörbe, a munkásokkal való szabályozott viszonyok kialakításának hangsúlyozása volt. Ez a vonás a termelőtőke képviselőinél már korábban megjelent, és fő megformálója Henry Ford, az autógyáros volt, de a Rockefellerek általi felkarolásával még inkább hátteret kapott ez az amerikai kormányzat politikájában. A stabil termelési feltételekhez ugyanis a munkásság nyugodt életfeltételei, és a magasabb béreik révén a vásárló erő növekedése is hozzá taroznak, és Keynes előtt a gyakorlatban Henry Ford ezt már évekkel hamarabb felismerte. (Ennek másik oldala volt, hogy a banktőke rövid távú profitmotívumainak és az ebből következő destruktív vonások hangsúlyozása miatt és a velük való, (termelő)tőkésként vívott küzdelmek folyamán Ford szinte keresztesháborút indított a nagy banktőkés családok ellen, és ennek menetében jött létre a híres könyv, “A nemzetközi zsidó”, melyet Ford támogatásával kutatók és újságírók írtak és jelent meg sorozatként a Ford-gyár által támogatott napilapban, de könyv-alakban megjelenve Ford nevét viselte, és így vált ismertté számtalan fordításban az 1920-as évektől.) Az 1929-32 közötti nagy gazdasági válság következményei az így már kiérlelt állami beavatkozáson alapuló gazdaságszabályozási politikát segítettek hivatalos kormánypolitikává válni Roosevelt elnökségével. A válság egyrészt meggyengítette a banktőkét, és ennek szembenállását az állami szabályozással leküzdhetővé tette, másrészt a szűklátókörű ipari tőke vonakodását a szakszervezeti jogok intézményesítésétől is legyengítette a válsággal felidézett végső összeroppanás rémképe. A Roosevelt által megvalósított New Deal-program a szabályozott gazdaság, a bérszabályozás, a termelés szabályozásának bizonyos elemeivel, de másrészt egy kormányzati exporttámogatással az amerikai ipar expanziójának segítésével a banktőke kozmopolita igényeit éppúgy bevette a kompromisszumba, mint az ipari tőke és a szakszervezeti munkásság követeléseinek egy részét is. Kees van der Pilj ezt nevezi a “korporatív-liberalizmus” kompromisszumának, amely a második világháború után a nyugat-európai országokban is megvalósításra került, noha itt az állami szerepvállalás amúgy is mindig is nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban.  Mivel ezt a kompromisszumot a demokraták érték el Roosevelt elnöksége alatt, és a szakszervezeti munkásság megbékítését, a szociális-jóléti juttatások beemelésével ez a párt valósította meg, a republikánusok jobban szemben állva maradtak ezzel, és az ipari-mezőgazdasági tőkének azokat a csoportjait tartották meg támogatóként, melyek a szociális támogatások állami rendszerét és ehhez az adók elvonását a tőkétől ellenezték. Másik oldalról a banktőke egy része idegengedett ettől az állami beavatkozástól és ennek szabályozásától, így mikor a második világháború után republikánus elnökség következett, a törékeny kompromisszum a ipari tőke állami beavatkozás-szükséglete és a kozmopolita banktőkés csoportok között megszűnt, a szembenállás ismét fellángolt, és ez egy időre csökkentette korporatív liberalizmus elemeinek megvalósulását a kormányzati politikában. Itt kell jelezni, hogy a New Deal-lal induló állami beavatkozás és a jóléti-szociális feladatokban állami szerepvállalás a nagytőke erősebb megadóztatását is maga után vonta a tőke működtetésének szabályozása mellett, és ez a banktőkés csoportokon belül egy kettébomlást hozott létre. Így, míg a demokraták mellett az állami szociális háló híve maradt egy részük - ez szerzett erősebb pozíciókat a médiaszektorban és a szellemi szektorokban az 1900-as évek első felében - addig másik részük szembekerült a demokratákkal és a republikánusok egyik erős csoportjává vált.

Az 1937-től, az első New Deal évek eltelte után az amerikai banktőke részleges háttérbe tolása - amely az 1929-ben kirobban válságban való negatív szerepük miatt is létrejött - kezdett megszűnni, és a felfutó amerikai termelési gépezet exportszükségletei nyomása alatt az aktív nemzetközi szerepvállalás ismét az amerikai külpolitika középponti elemévé lépett elő. Ezt fokozta a német nemzetiszocialisták növekvő ellenségeskedése a nemzetközi banktőkével szemben, otthoni német körülmények között az ez irányú kapcsolatok leépítése, és az angolokkal szembeni háborús készülődésük felerősödése. Ezzel a kifelé fordulással az amerikai konzervatív termelőtőkés csoportok és az internacionalista bankárcsoportok között egy kompromisszum jött létre, és ez a New Deal állami beavatkozásával eredetileg szembenálló bankárcsoportok embereit szerepvállalásra ösztönözte az amerikai kormányzat intézményeiben. A nemzetiszocialista Németországgal szembekerült USA kormányzata ugyanakkor az egyes hazai tőkéscsoportokban meglévő németbarátságot visszanyomta, és a hagyományos angol irányultságú bankár és velük összefonódott termelőtőkés csoportok hangvétele vált dominánssá. Ebben a légkörben erősödött meg a szorosabb amerikai-angol közösség szervezeti megvalósításának sürgetése, és ennek tervezése. Az 1900-as évek elején már elkezdődött Round Table-hálózat szervezés ekkora már sűrű hálózatot hozott létre, és a bankár illetve más tőkés csoportok képviselői mellett egyetemi emberek, kormányzati főtisztviselők, politikusok alkottak különböző bizottságokat az angol és amerikai közösség szervezeti megteremtésének segítésére. A Round Table-hálózat mellett,  a főként ennek emberei által megalakított CFR (Cuncil on Foreign Relation) new yorki és londoni testvérszervezetének képviselői egy sor összeghangolt bizottságot hoztak léte a két államban ennek segítésére.

Az USA-ban  a Morgan-bankház körüli emberek voltak ebben sokszor központi alakok, így Charles Lamont, aki az amerikai Round Table-hálózat egyik fő embere volt, vett részt ebben, és megalakították a Committee for Peace-t, amit később Commission for Study the Organization of the Peace névre kereszteltek át, és amely már a háború utáni nemzetközi helyzetet és  ebben az amerikai-angol közös szerepvállalást igyekezett megtervezni. Ebben tagok volt James T. Shotwell, a Columbia Egyetem professzora, a CFR egyik alapítója, Hugh Moore, az egyik közéleti szerepet vállaló ipari nagytőkés, és William Allen White, egy nagy kansasi lapkiadó tulajdonos, aki körül egy egész nemzetközi irányultságú szellemi és tőkés csoport szerveződött.  De közéjük tartozott a szintén Morgan-embernek számító Wendell Willkie, aki később republikánus elnökjelölt volt, és egy sor nagyvállalkozó, így Henry I. Harriman, Archibald és Thomas Watson az IBM-től (akik egyben a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara nagytőkés csoportosulásának egyik mozgatói voltak) ugyanígy Frank Knox, aki 1936-ban republikánus alelnökjelölt volt és Henry Stimson, a korábbi külügyminiszter és az üzleti világ jogásza.

A British Round Table Society képviselője ebben a csoportosulásban Clarence Streit volt. Streit eredetileg amerikai volt, de miután önkéntesként részt vett az első világháborúban ezután Párizsban maradt mint az amerikai titkosszolgálatok egyik megbizottja az Amerikai Békekötési Bizottságban, később mint Rhodes-ösztöndíjas Londonban tevékenykedett, egy ideig a Népszövetség mellett a New York Times tudósítója volt, és az angolok illetve amerikaiak unióra lépésének egyik első propagálója lett.  Ezzel a beállítottsággal küldte vissza az angol Round Table társaság az USA-ba az 1930-as évek elején. Itt az angolbarát bankárcsoportokkal és szellemi embereikkel összefogva lobbizott az angol és az amerikai állami unió megteremtéséért. A külföldi szerepvállalás felé nyitottabbá vált Roosevelt-kormányzat műhelyeiben intenzív munka folyt a háború utáni amerikai szerepvállalást és dominanciát biztosító nemzetközi szervezetrendszer megteremtésének elméleti megtervezésére, és ebbe kapcsolódott be Streit. 1938-ban publikálta az “Union Now” című könyvét, majd miután a német nemzeti szocialisták legyűrték Nyugat-Európa nagy részét, “Union Now with Britain” című könyvében pontosította elképzeléseit. Az angol-irányultságú banktőkés csoportok által ellenőrzött sajtóban pozitív fogadatást biztosítottak Streit elképzeléseinek, és ezek hozzájárultak az amerikai nemzetközi tervezések súlypontjaihoz. Az átfogóbb nemzetközi szervezetek mint pl. a későbbi ENSZ tervezésénél sokáig úgy képzelték, hogy ennek magja az amerikai-angol szoros szereveződés lenne, és ez a szerveződés terjedne át   amerikai dominancia mellett  az ennél átfogóbb nemzetközi szervezetekre. Ennek egy másik propagálója George Catlin volt, aki Wendell Wilkie republikánus elnökjelölt 1940-as kampányának külpolitikai tanácsadója volt, és az amerikai-angol szorosabb unióban való egyesülést tette a kampány külpolitikai terveinek középpontjába. Az angolok “újbirodalmi” törekvésével szemben azonban az amerikai részről jobban átitatta az atlanti unió és az ennél szélesebb nemzetközi szervezetek tervezését a wilsoni univerzális demokrácia gondolata, és miközben az angolok - élükön a kormányrúdhoz került Winston Churchill-lel - a régi angol birodalom új alakját kívánták megtartani, és valamiképpen új angol  világdominanciát szerettek volna ezzel biztosítani, az amerikai angolbarát csoportok nagy része egy lazább szerveződést és ezen belül az amerikai dominanciát tartotta e terveknél szem előtt, mindezt az univerzális demokrácia és emberi jogok mezébe öltöztetett kerettel. Ezen a kereten belül jelentették meg 1942-ben a későbbi ENSZ megszervezésének a tervét és az Egyesült Nemzetek Deklarációját, amely  a háború utáni nemzetközi együttműködés alapelveit összefoglaló korábbi “Atlanti Karta” elveit ismételte meg, a régebbi wilsoni törekvéseknek megfelelő tartalommal.

Fontos változás volt még, hogy a korábban német irányultságú Rockefeller-csoport és a velük együttműködő Dulles-fivérek közeledtek ezekben az években az angolokkal összefonódott banktőkés csoportok felé, és ezzel a mérvadó amerikai tőkés csoportok egysége létrejött 1940-re. Igaz, hogy ennek azt az árat szabták, hogy a Rockefeller-csoport központi vállalata, a Standard Oil dél-amerikai olaj bázisait Venezuelában az angolok érintetlenül hagyják, és más dél-amerikai angol bázisokat Chilében és Argentínában adják át az angolok a nekik nyújtott amerikai háborús segítség fejében.

Az angolok térfelén ekkor a kontinentális - és vele a német  - termelőtőke felé nyitottabb és az állami beavatkozás iránt pozitívabban viszonyuló angol tőkés csoportokon belüli részek (korábbi vezéralakjuk Joseph Chamberlain) visszaszorultak, és a tengeri-kereskedelmi irányultságú, liberális banktőkés csoportok rivális nélkül uralták az angol politikát Churchill kormányzása alatt. A háborús tennivalók mellett a háború utáni nemzetközi helyzet tervezésére ezekhez a csoportokhoz jöttek a németek által megszállt Hollandiából, Belgiumból és más kontinentális országból az ide menekült politikus-csoportok, emigráns kormányokat alakítva.  Két emigráns lengyel politikus, Sikorski tábornok és tanácsadója Joseph Retinger alakított egy szervezetet a kontinentális országok londoni emigráns kormányai külügyminisztereinek összefogására, a “Permanent Bureau of Contitnental Foreign Ministers”-t, melyben rendszeresen találkoztak a háború utáni európai helyzet és tennivalók megbeszélésére a politikusok, üzletemberek, melyeken különösen aktívak voltak a belga és a holland emigráns kormányok tagjai és háttérembereik. E találkozásokból nőtt ki a Benelux-terv Belgium, Hollandia és Luxemburg vámuniójára, melyet meg is kötöttek a londoni emigráns kormányok, és Belgium felszabadításának másnapján nyilvánosságra is hozták. E mellett egy még átfogóbb európai szerveződés tervezésére is sor került, amely gazdasági téren célzott meg összefogást a nemzetállamok felett. Ennek neve “European League for Economic Cooperation” (ELEC) lett, és főtitkárrá Joseph Retinger-t választották. Tagjai között volt többek között Paul van Zeeland, a belga emigráns kormány minisztere, későbbi miniszterelnök, P. A. Kerstens a holland emigráns kormány gazdasági minisztere, és általában a banktőkés csoportokhoz közelálló liberális szemléletű tagokból állt. A későbbi európai egységesülésben fontos szerepet játszó Montánunió, az Európai Tanács, majd az Európai Gazdasági Közösség létrehozásában szerepet játszó politikusok nagyrészt ebből a körből kerültek ki, kiegészülve a francia banktőkés csoportok amerika-barát tagjaival. Egy másik nemzetközi szerveződést a második világháborús Londonban a holland királynő tanácsadója, Bernhard herceg által szervezett találkozók sorozata jelentette, melyeken angol és amerikai politikusok és üzletemberek egyeztették a tennivalókat nemcsak a háború idejére, hanem az azt követő nemzetközi helyzetet illetően is. (A herceg később a leghatásosabb globális politikai szerveződés, a Bilderberger Csoport szervezője és vezetője lett, melyben a domináns erőt a nemzetközi bankárcsoportok képviselői és szellemi emberei adták.) 

Churchill maga az angol világuralmi dominancia megtartását tartotta szem előtt, és ebből a szempontból alakította ki álláspontját az atlanti unióval és az átfogóbb európai szerveződési tervekkel kapcsolatban. Mivel az amerikaiak univerzalista álláspontját, benne az angol világbirodalom feloszlatásának sürgetését nem tudta elfogadni, egy európai szövetségi államon belül vélte megoldhatónak fenntartani az angol dominanciának legalább egy részét. Ezért például 1943-ban Washington-ban Coudenhove-Calergi szövetségi Európa tervét javasolta az amerikaiaknak, és más regionális uniókkal együtt vélte megvalósítani egy egységes világrendszer szervezeti bázisát.

A németek által legyűrt Franciaországban két irányban érdemes vizsgálódni, ha a háború utáni európai és globális szerveződések összefüggéseit akarjuk megérteni. Az egyik irányt a a Vichy-rendszer és a táborokra bomlott tőkéscsoportok viszonya jelenti, másikat az amerikai szövetségkötési kísérletek az egyes csoportok embereivel. A francia tőkéscsoport táborok alapvetően két felé oszlottak már az 1800-as évek elejétől, egyrészt a protestáns bankárcsoportok, másrészt a Rothschild-család párizsi szárnya körül kialakult csoportok adták a fő szembenállást. A protestáns csoportokon belül egy további bomlást jelentett a Worms-család körül csoportosuló protestáns banktőke tábora, és a Lille-Lyon tengelynek nevezett termelőtőkés csoportok elkülönülése. E csoportokat még az is elválasztotta, hogy míg a Worms-család banktőkéje inkább a francia indokinai és észak-afrikai gyarmatok kiaknázásában építette ki kapcsolatrendszerét, és ebből kifolyólag tengeri kereskedelmi és liberálisabb személetet képviseltek,  addig a Lille-Lyon tengely termelőtőkés csoportjai inkább a hazai francia iparban és termelésben voltak a fő hadállásai, és az állami szerepvállalás és társadalomszervezés szemléletét képviselték. A Vichy-rendszer alatt e három tőkéscsoport-tábor eltérően kapcsolódott be, illetve maradt távol e kormányzat intézményeitől. A hazai és a nemzetközi zsidó bankházakkal a legellenségesebb német nemzeti szocialisták franciák feletti katonai győzelme evidens módon nem engedte meg a Rothschild-csoport szerepvállalását a Vichy-rendszerben, de két protestáns hátterű tőkés csoport részt vállalt ebben. Először a Lille-Lyon tengely csoportjának képviselői a Laval-kormányban kerültek előtérbe, akik pozitív viszonyulása az erős állami szerepvállaláshoz és az államilag szervezett társadalomhoz amúgy is közel állt a német nemzeti szocialisták társadalomszervezési modelljéhez. Alig néhány hónapos kormányzás után azonban megbukott ez a kormány, és az ezt követő, a  Darlan admirális vezette kormány szinte teljes mértékben a Worms-bankárcsoport embereiből állt. Ezután ismét Laval vette át a kormányrudat, kisöpörve a Worms-bankház embereit majd egy néhány hónap kormányzásuk után, 1941 végére a németek jórészt felszámolták az addig félig meghagyott francia szuverenitást a Vichy-rendszerben.

A másik vizsgálódási irányt az amerikaiak Vichy-rendszerhez való viszonya és az ehhez alternatívát jelentő francia vezető politikus kiválasztása adja. Az háború után, a győztesek felelősségre vonási törekvései idején ugyan egy leegyszerűsített kép került széleskörű publikálásra a nyugati közvélemény előtt a Vichy-rendszer és a győztes amerikai-angol hatalmak viszonyát illetően, ám dokumentumok alapján megvizsgálva ezt sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki. Az amerikaiakat leginkább az foglalkoztatta a németek franciák felett aratott győzelme és a Vichy-rendszer megalakítása után közvetlenül, hogy a szuverenitását részben megtartó Franciaország nehogy átadja hadiflottáját a németeknek, mert ez a legerősebb érintette volna a transzatlanti tengeri útvonalak biztonságát, és minden mást ennek megakadályozására rendeltek alá. Ebből adódott, hogy óvtak a túl radikális ellenállási tevékenységtől a francia  hadiflottát érintően, mert ez a németeket az erőszakos flottaátvételre ösztönözte volna. Ezért, amikor de Gaulle, az ellenálló csapatai élén egy sikertelen támadást szervezett meg az észak-afrikai Dakarban 1940 szeptemberében a flotta megszerzésére, Roosevelt elnök a legélesebben elítélte az akciót, mint felelőtlen tettet, és ez arra ösztönözte, hogy vele szemben más ellenállási vezért próbáljon keresni a háború további éveiben. De Gaulle-t az angolok támogatták, otthoni tőkés csoportok szintjén pedig a Rothschild-csoport. Guy de Rothschild Londonba is követte a tábornokot, és a háború után, amikor De Gaulle Párizs katonai kormányzója lett, adjutánsa volt. De később is a gaulleista párt gazdasági hátterét és háttérembereit főként a Rothschild-csoport adta, és például Georges Pompidou, a bankház korábbi igazgatója, Guy de Rothschild bizalmi embere később de Gaulle miniszterelnöke, majd utóda lett az államfői poszton. Ugyanígy Rene Fillon a Rothschild-bank másik igazgatója a gaulleista párt kincstárnokaként tevékenykedett.

Az amerikaiak azonban nehezen fogadták el de Gaulle-t, és csak 1943-ban, miután különböző okokból kihullottak más jelöltjeik, és már az egész francia ellenállás őt tekintette emigrációban lévő vezérének, fogadták el vonakodva. Eleinte a Vichy-rendszer kormányán belül igyekeztek embert találni, később Maxime Weygand-ot nézték ki, aki ismert katonai vezető volt, és alkalmasnak tűnt mind a Vichy-rendszer első embere, Pétain marshall utódjának, mind de Gaulle alternatívájaként az ellenállási vezér szerepére. Az amerikai titkosszolgálat ezután Herriot liberális politikust próbálta egy ellenállási központ vezetőjévé segíteni. Mindez azon bukott meg, hogy a Jean Moulin vezette francia ellenállási mozgalom a francia anyaországban egyértelműen csak de Gaulle-t fogadta el vezéreként. Még megpróbálkoztak az amerikaiak az észak-afrikai francia gyarmatokon levő Giraud tábornok vezetésével egy ellenállási központot felépíteni de Gaulle-lal szemben, de egy belső amerikai tőkés csoport-szembenállás végül is ezt meghiusította. Ugyanis az Egyesült Államokban élő francia Jean Monnet-t küldték el Észak-Afrikába helyzetfelmérésre az ottani ellenállás lehetőségeket illetően, és a Rothschild-bankházzal összefonódott körökhöz tartozó Monnet mint az amerikai elnök megbízottja de Gaulle mellé állt, és ezzel legitimálta őt a hatalmi vetélkedésben, mint az amerikai elnök támogatottját, aminek a valóságban az ellenkezője volt igaz. Mindesetre ezután már nem kerestek alternatívát az amerikaiak de Gaulle-lal szemben, ám ez az évekig tartó mellőzés hozzájárult ahhoz, hogy a háború után az amerikaiak legelkeseredettebb ellenfelévé vált de Gaulle és környezete.

A németeknél Hitler uralma alatt szintén nem volt olyan teljes elhallgattatás, mint ahogy a képet később a közvélemény előtt kialakították. Hjalmar Schlacht mellett a korábbi liberális és kereskedelmi illetve banktőke-közelibb politikusok közül túlélő maradt Carl Goerdeler, aki a Papen-kormányban gazdasági miniszter volt, és ekkor a feljövőben lévő Hitler-mozgalommal a tárgyalás utján való kiegyezést támogatta. Hitler hatalomra jutása után még 1937-ig Drezda polgármestere volt, és ennek nemzetközi kereskedelmi központ-jellegét kihasználva a 30-as években állandó utakon volt Európa-szerte, a Krupp-csoport által finanszírozva. Jó kapcsolatokat épített ki a svéd Wallenberg-ekkel, akik a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara fő európai szervezői közé tartoztak, de a belga királlyal is folytatott üzleti tárgyalásokat a belga gyarmat, Kongó kiaknázásában való esetleges együttműködés tárgyában. Járt az USA-ban is ekkor, és az egész felső hatalmi struktúra képviselőivel tárgyalt itt. Otthon kritikai írásokat tett közzé a véleménye szerint túlzottan államosított gazdaságot illetően, de lassanként visszaszorult, lemondott a polgármesteri posztjáról is tiltakozásképpen. Végül 1944-ben a Hitler ellenes merénylet kapcsán halálra ítélték és kivégezték. (Ekkor Schlacht-ot is egy időre bebörtönözték.)  Az amerikaiak Goerdeler szerepét azért támogatták, mert ő nem kompromittálódott annyira a nemzeti szocialistákkal való együttműködésben mint Schlacht, és a köréhez tartozókat később a háború után bevonták a hatalom számukra megfelelő újjáépítésébe

Olaszországban sikerült az, ami a németeknél később nem, és Badoglio marsall az olasz király asszisztálásával államcsínnyel zúzta szét Mussolini hatalmi hátterét. Az amerikaiak ezért vele tárgyaltak a háború utáni helyzet kapcsán, ám a kommunisták által vezetett olasz ellenállás nem fogadta el őt a Róma felszabadítás utáni kormányalakítási tárgyalásokon, és a jobboldali szociáldemokrata Bonomi alakíthatott kormányt. Fontos szempont volt az amerikaiak és az észak-olasz tőkés csoportok képviselői számára ekkor, hogy nehogy az jugoszláv partizán hadsereg és a szovjet csapatok vonuljanak be az észak-olasz részekre, és még a német erőkkel is folytattak titkos tárgyalásokat ennek érdekében.

A háború után a nyugat-európai országok újjáépítésére kialakított Marshall-terv több célt s szolgált, és ezekre szabták a terv végrehajtása során nyújtott segélyeket. (Ennek során ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a későbbi Európai Unió strukturális támogatási pénzei esetében, vagyis egy részét az otthoni forrásokból kellett adni, és így nemcsak a megvalósított létesítményeket tudták meghatározni a terv révén az amerikaiak, hanem ezekben az államokban a hazai források elköltését is a saját képükre tudták formálni.) Tehát a legfontosabb cél az volt, hogy az addigi nemzetállami kereteken belüli termelési struktúra helyett a Henry Ford által kialakított amerikai fordizmus modelljének megfelelő nagy szériás termékek gyártására alkalmas vállalkozásokat és létesítményeket alakítsanak ki. A fordizmus lényege volt, hogy a nagyszériák révén alacsony ár és még magasabb bér is lehetségessé vált, és ennek révén radikálisan bővíteni lehetett a terméke piacát, mivel így a munkások is meg tudták venni a termékeket, szemben a korábbi európai autótermelés költségei ezt kizárták, és csak kis vevőkör a vagyonos rétegekből állt rendelkezésre piacként. A magasabb jólét és a fogyasztás pedig ellenállóbbá teszi a felforgató ideológiákkal és akciótervekkel szemben a munkásság tömegeit. Ebben a szellemben készült Truman elnök számítása ez idő tájt, amely úgy szólt, hogy ha Ázsiában és Afrikában két százalékkal lehetne növelni az életszínvonalat, akkor az amerikai, az angol és a francia ipar egész évszázadon keresztül teljes kapacitással tudna termelni a megnövekedett szükséglet kielégítésére keletkezett piacra.

Egy következő tennivaló volt az átpolitizált munkásszakszervezetek depolitizálása és gazdasági szempontú harcokra szűkítése. Erre kormányzati segítséggel az amerikai AFL szakszervezet szervezőmunkája szolgált, például a francia kommunista szakszervezeti csoportokkal szemben az antikommunista “Force ouvriere” segítésével és más leszakításokkal a többi országban is.

Egyik alprogram a Marshall-terven belül a “Technical Assistance and Productivity”-program volt, és ezen keresztül a váltott műszakokban való termelés folyamatos munkájának bevezetését, a korábbi átfogóbb munkák specializált szétbontását és egy sor más taylori munkaszervezést exportáltak a nyugat-európai országokba. Ehhez egységes piac kellett, így a “Szén- és Acélközösség” e termékek vonatkozásában ezt a közös piacot hozta létre, és ezt folytatta később a Közös Piac 1957-től átfogóbban.

Ezzel a termelési szerkezetváltozással kihúzták a talajt például a junker-ipari réteg német keretekben termelése alól, és általában a bezárkózott és ott az állam révén stabilizálódott, így ennek keretében ellenállni képes nemzeti tőkés csoportok lába alól. Vagyis a Marshall-terv nem egyszerűen újjáépítette a háború utáni nyugat-európai országokat, hanem széles piacra termelő és nagyszériás termelési egységek kiépítésének ösztönzésével (csak erre adtak pénz a terv keretében) csendben szétzúzták az addigi tőkéscsoport viszonyokat, és annak alapul fekvő termelési és tulajdonosi szerkezetet. Ez általában a helyi termelőtőkés csoportok lehanyatlásával és a kereskedelmi-banktőkés csoportok előtérbe kerülésével járt. E mellett igyekeztek a megszállt országokat  abba az irányokba terelni, illetve a Marshall-terv keretein belüli pénzeket úgy adagolni, hogy azt a terveikkel szembeni  állami ellenállás leépítésével kötötték össze. Például igyekeztek mindenhol leépíteni a külföldi (amerikai) beruházások állami korlátozását, beleszólását az amerikai vállalatok leányvállalatainak működésébe, és a profit hazautalásának akadályozását. E célból még azt is elfogadták, hogy a Bretton Woods-i egyezményben a dollár legyen az aranyalaphoz kötöttség bázisa, és erre beválthassák az egyezményben résztvevő államok a valutáikat. A nemzetközi kereskedelem felfuttatása oly mértékben érdeke volt az óriási termelési kapacitással rendelkező USA-nak, hogy a nyugat-európai államok belefonása a nemzetközi kereskedelembe, még ezen az áron is megérte számukra.

A háború utáni helyzetben az egyes nyugat-európai országokban az amerikaiakhoz való viszony fontosságát mutatja Konrad Adenauer sorsa is. Adeanuer felesége a Morgan/Dresdner Bank társtulajdonosának, Zinsser-nek az egyik lánya volt, és ezzel sógora volt John McCloy-nak, aki a háború után az amerikaiak főmegbízottja volt az általuk megszállt német zónában, és közvetlenül intézte a német újjárendezést. Az összefonódott amerikai-német banktőkés körök egészével szoros kapcsolata volt már a háború előtt Adenauer-nek, és e mellett a franciák felé is hagyományosan a kibékülés híve volt, és amikor felmerült 1920-ban  a vörös forradalomtól való védekezés miatt (is) egy önálló Rajnai Köztársaság létrehozása a franciák által megszállt területeken, akkor a franciák Adenauer-t támogatták mint ennek jövendő államelnökét. Ezután bár otthon maradt Hitler rendszere alatt, megtartotta távolságát ettől a rendszertől. Egyik társa volt ebben az évtizedekben végig Robert Pferdemenges volt, aki szintén bankember volt a Dresdner Bank köreiben, de jó kapcsolata volt Herman Abs-szal és ennek bankájával a Deutsche Bank-kal. (Pferdemenges-t le is tartóztatták a  Hitler elleni puccs kapcsán 1944 június 20. után egy időre.) A háború után a létrejövő CDU kincstárnoka és szervezője volt Adenauer-rel együtt ő is. A háború után az amerikaiak nem engedték be a létrehozott testületekbe az ő zónájukban a szociáldemokratákat, ennek vezetőjével, Schumacker-rel rossz volt az amerikaiak viszonya, és Adenauer és az általa létrehozott CDU mellett csak a liberálisokat engedték be ezekbe. (Egyedül az angol zónában engedtek be egy szocialistát egy ilyen testületbe) Különösen Ludwig Erhard volt a kedvencük, és az amerikai tömegmédiumokban és általában a nyilvánosság előtt az amerikaiak óriási publicitást csaptak neki, és ő a piaci szervezés intézményeit illetve a liberális banktőke pozícióit erősítette írásaiban már közvetlenül a háború utáni években is.

Otthon az USA-ban a hagyományosan német-irányultságú és Németországban korábban vagyonnal és leányvállalatokkal rendelkező tőkés csoportok nagy nyomást fejtettek ki, hogy  -  elhárítva a szovjet és francia terveket a német ipar leszerelésére és ebből a kártérítések-jóvátételek megfizetését - Németországot egy átfogóbb keretbe bevonva és itt ellenőrizve építsék újjá. A Rockefeller-csoport és mellettük a Dillon, Read-bankház csoportja járt ebben elől. Wintrop Aldrich, a Chase Bank elnöke elérte német látogatásai alatt, hogy az ő bankja legyen az amerikai partnerbankja az újonnan alapított “Bank von Deutscher Lander”-nek, mely a későbbi német központi bank elődje volt. A Chase Bank elnöke lett 1953-tól, hazatérte után McCloy is, noha ő a Morgan/Dresdner Bank-kal is kapcsolatban volt. De ugyanígy a Dillon, Read Bank is képviselőkkel volt jelen az amerikai központi állami szerveknél a német irányú szervezésben, államtitkári rangban. James Warburg pedig egy könyvet is írt 1947-ben, amelyben az újjáépítendő Európa központi részévé javasolta tenni a gazdaságilag felerősített, de katonailag lefegyverzett és ellenőrzés alatt tartott Németországot. Európa legnagyobb összefüggő és képzett munkaerőbázisa itt van a németeknél, és nem lehet nélküle erős Európát a Szovjetunióval szemben felépíteni - írta. E mellett persze a junker-ipari tőkés csoportokat meg kell fosztani a korábbi lehetőségeiktől,  mert eddig mindig háborúkat vezettek a forrásaik segítségével. Alternatíva a leszerelt és önállónak meghagyott Németország lett volna, de az amerikaiak tartottak attól, hogy vagy ismét ellenségessé válik megerősödése után, vagy ami még rosszabb, a szovjetek felé eltolódik. Így James Warburgék terve fejezte ki a domináns amerikai csoportok céljait.

Jelzi Pijl, hogy a német bankemberek és szellemi emberek között Hermann Abs és Otto Schniewind azt a koncepciót képviselte, hogy a háború utáni Németországnak végül egy önálló európai befolyási szférát kell kapnia az atlanti partnerségen belül, és nem fogadta el a komprádor-féle, amerikai tőke melletti helytartói szerepet. Ez volt a Goerdeler-i stratégia része is, és az ő környezetének tagjai is eredetileg ezt képviselték. Vagyis: az amerikai tőkés behatolás után a komprádor-helytartói kiszolgálói szerepet eljátszani, ahogy Hjalmar Schlacht és csoportja tette  Morgan-csoport számára az első világhábor