Bogár: Egylépésnyire a végső pusztulás
A birodalom nem akar megoldást
2008. július 29. 20:26

Lippai Roland
Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?
– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.
– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.
– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.
– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.
– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?
– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.

Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

Interjúnk második részét 2008. július 30-án olvashatja a Magyar Nemzet Online-on

Bogár: A „csupasz szikláig” meztelenítették a magyarokat
Megbukott a világkapitalizmus rendszere? • Végzetes erőforrás-pazarlás a világban
2008. július 30. 18:27

Lippai Roland
A multinacionális vállalatok valójában a birodalmi erőszak intézményei, amelyeket a térségben egyedülállóan komprádor magyar elitek szolgálnak ki – fogalmazott Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. Szerinte a főhatalom urai anélkül fosztják le a lokalitások erőforrásait, hogy figyelembe vennék azok újratermelődési igényeit. Az élelmiszerár-robbanással a vészjósló jövő üzen a mába, emellett olyan mértéken éljük fel a lét talapzatait, hogy néhány évtized, és a totális folytathatatlanságba kerül az emberiség. A világ vezető politikusai alkalmatlanok a válság kezelésére – állítja Bogár. Interjúnk második része.

– Működik-e ma Magyarország?
– Egy országot mindig üzemeltetni kell, ennek pedig komoly erőforrásigénye van. Működtetni kell a nagy infrastrukturális rendszereket, és lehetővé kell tenni azt is, hogy az emberek legalább a legalapvetőbb ellátási formákhoz, javakhoz hozzájussanak. Minden közösségnek meg kell teremtenie azt a rendszert, amely világossá teszi: az adott körülmények között ennek a szisztémának a működtetéséhez a különböző szereplők milyen mértékben járuljanak hozzá. A hatalmas feszültség abból adódik, hogy a birodalmi erőforrás-szivattyúk csak lefosztják, használják az erőtereket, de nem, vagy csak szimbolikus módon járulnak hozzá a rendszer működtetéséhez.

– Kimondható, hogy a hatalmas globális cégek szűkmarkúan bánnak a „birkanyájjal”?
– Persze, egyértelmű, hogy az államháztartás, illetve a családi háztartások deficitje is abból adódik, hogy leadják a teljesítményüket, ám ennek ellenértékét nem kapják meg. Ennek oka, hogy a teljesítményük jelentős részét ingyen használja a globális birodalom. Vagyis nemhogy felemelkedést nem jelentenek a magyar társadalom számára, hanem láthatólag növekvő deficitet termelnek. Ez megjelenik az állam, de a mikroháztartások szintjén is. Itt is egyre látványosabban.

– Egyre nagyobb a családok, háztartások eladósodottsága is.
– Igen, és az elemi üzemeltetéshez, nem pedig a hedonizáláshoz, a luxuscikkek fogyasztásához veszik fel az egyre jelentősebb hiteleket. A deficit és az eladósodás nemcsak anyagi értelemben jelenik meg, hanem a már említett szimbolikus javakban is, amelyek egyre jobban roncsolódnak. Vagyis anyagi és szimbolikus javakban is egyre nagyobb deficit áll elő. A helyzetet súlyosbítja, hogy öngerjesztő és egymásba kapcsolódó a folyamat. Nem lehet úgy megoldani a problémát, hogy növelje a társadalom a teljesítményét, hiszen fiziológiai szinten a „csupasz szikláig” le van meztelenítve: a nettó 60-70 ezer forintból nem lehet az alapvető életszükségletek minimális kielégítése után művelődni, tanulni, beruházni a tudástőkébe. Ha emellett képes is lenne valóban több erőforrást termelni, azt is elszívná előle a kifosztó gépezet. Részben ezért létezik a feketegazdaság is. Ez a magyar társadalom immunreakciója erre a folyamatra. Megpróbálja a láthatóság világából kimenteni a lehető legtöbb teljesítményét. Ez lehet, hogy rövid távon minimális esélyt jelent számára ahhoz, hogy megoldja a hétköznapi problémáit, ennek viszont az a következménye, hogy ezeket az erőforrásokat a közösségi szükségletek elől veszi el. Tehát valójában ő maga dönti romba a nemzetállamot, amelynek felelős elitje adott keretek között megpróbálja megértetni a birodalommal: át kell állítani az erőforrás-szivattyúkat annak érdekében, hogy a totális válság elkerülhető legyen.

– Ez a birodalmi struktúra képes lehet arra, hogy a jelenlegitől eltérően viszonyuljon az erőforrásgazda társadalmakhoz?
– Valószínűleg hiába magyarázná bárki is a globalitás urainak, hogy kevesebb erőforrást szívjanak el a jelenleginél, mert az emberiség rohamos gyorsasággal lép be abba a végzetes folyamatba, ahol a kapitalizmust az elmúlt kétszáz évben megalapozó erőforrások – hiszen a kapitalizmus döntően a fosszilis energiaforrásokkal való rablógazdálkodást jelenti – fogynak. Ez a korszak a végéhez közeledik. Még nincs vége, de az emberiség rövidesen belép a végfázisba. Vagy pedig megpróbál olyan hatalmi viszonyokat létrehozni, amelyek ellenőrzött keretek között tartják azt az elkövetkező korszakot, amikor végleg kimerülnek az erőforrások. Mindezt annak érdekében, hogy ne a totális anarchiába sodródjon az emberi társadalom. A következő két évtizedben már ez a folyamat zajlik majd.

Az a lehetőség is fennáll, hogy az emberi civilizáció nem képes erre: akkor teljes sebességgel rohanunk neki a lét falának, és néhány év alatt süllyed az emberi létezés az eddig elképzelni sem tudott anarchiába. A rendszer urai talán erre hivatkozva mondanák azt, hogy nincsen lehetőségük csökkenteni az erőforrás-koncentrációt, és még igazuk is lehetne akkor, ha a lokalitások érzékelnék, hogy az elszívott erőforrásokból tényleg épül egy új világkoordinációs mechanizmus, amely adott esetben megmentheti – Magyarországot is – a teljes anarchia létpusztító hatásaitól. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valamiféle tanakodás zajlik a világhatalmi rendszerekben minderről, de ennek nem sok jelét látom. Ami biztos: ha folyik is ilyen tanácskozás, azt nem lehet mindenki mást kizárva véghezvinni.

– Mi a véleménye a forint utóbbi időkben tapasztalható erősödéséről?
– A fő ok az, hogy 1989–90-ben a térség országainak valutáit brutálisan alulértékeltté tették a komplett kifosztás érdekében. Most viszont már, miután mindent, amit lefoszthattak, le is fosztották, megváltozott a stratégiai érdekük. Most már azt kell gátolni, hogy a térség országainak exportpotenciálja tovább növekedjen, és ezért hagyják, hogy történelmileg „normálszintre” menjen vissza az árfolyam. A másik speciális magyar ok, hogy irreálisan és kiugróan magas a magyar állami forintkötvények kamata, ezért hatalmas a kereslet a forint iránt, ami felviszi az árfolyamot. És persze jelen van a spekulációs „buborék” is, amit nyilván majd akkor és úgy fognak „kipukkasztani”, amikor az számukra a maximális újabb lefosztást teszi lehetővé.

– Rendkívül turbulens időszakban vagyunk az élelmiszerárak emelkedésének tekintetében is. Ársokkok egész garmadája van mögöttünk, és ugye a világgazdasági folyamatok „begyűrűznek” Magyarországra is. Tudjuk, hogy mennyien éheznek szerte a világon, több mint egymilliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz sem. Ennek ellenére iszonyatos a pazarlás a nyugati világ részéről: elég csak arra gondolni, britek évente négymillió tonna élelmiszert dobnak a kukába, és nem romlott, használhatatlan élelmiszerről van szó. Értékválságban van az úgynevezett nyugatias világ?
– Ez is egyik jelzése annak, hogy a közgazdaságtan elmúlt kétszáz évben kialakult egyik kulcsfogalma – a homo ökonomikusz – feltételezi, hogy kialakult a gazdaságilag racionálisan dönteni képes ember, és hogy a tőkés gazdaság és a piaci viszonyok között a lehető leggazdaságosabban használja fel az erőforrásokat. Az Egyesült Államokban évente szemétbe kerülő és nem is feltétlenül megromlott – megvettem, de kiderült, nincs rá szükségem – élelmiszernek a mennyisége körülbelül 100 milliárd dollár értékű. Miközben a világon az éhínség és az alultápláltság megszüntetéséhez évente 60 milliárd dollárra lenne szükség. Nemhogy ésszerűség nincsen, hanem egészen szélsőséges, az abszurditásig menő ésszerűtlenséggel állunk szemben. Ennél pazarlóbban felhasználni az emberiség erőforrásait nem is lehetne. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Szembe kell nézni azzal, hogy a világkapitalizmus rendszere és az utóbbi időszak globális szakasza nemcsak hogy nem hozta létre a világon létező erőforrások ésszerű, emberséges felhasználási formáját, hanem szinte leírhatatlan irracionalitást eredményezett. Olyan szélsőséges brutalitással uzsorázzuk ki az évmilliárdok óta létező, az emberiséget megtartó alapfeltételeket – minden kultúra négy alapvető őselemet ismert: a föld, a levegő, a víz és a tűz –, amelynek beláthatatlanok a következményei. A negyedik őselemmel katasztrofálisan pusztítjuk a földet, hiszen elégetjük a fosszilis energiaforrásokat. Az emberiség buldózerrel megy almát szedni, holott kevésbé brutálisan is hozzá lehetne jutni a gyümölcshöz. Egyre jobban jelentkeznek e pusztításnak a vészjósló következményei is.

Olyan mértékben éljük fel a legalapvetőbb léttalapzatokat, hogy akár néhány évtizeden belül a totális folytathatatlanság állapotába kerül az emberiség. Az élelmiszer a föld, víz és a levegő nélkül elképzelhetetlen. Egyre inkább kiderül, hogy földet nem lehet teremteni, a termőföld csak fogy, tönkremegy, erodál. Csak Magyarországon egymegyényi termőföld „tűnt el”. A vízért jelenleg is háborúk folynak, a kiotói egyezmény pedig jelzi, hogy a tiszta levegőért is megindult a küzdelem. Minden ésszerűen gondolkodó lokalitás rendkívül nagy becsben kell, hogy tartsa ezeket a kincseket, hiszen az előttünk álló évszázadban az emberiség rendkívül kritikus ponton halad keresztül, és nem biztos, hogy túléli a folyamatokat. Az élelmiszerár- és az olajáremelésben a vészjósló jövő üzen a mába.

– Ön szerint számtalan csatornán keresztül üzen a természet az emberiségnek, mégis mintha a döntéshozók tétlenül ülnének. Holott nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne érzékelnék a problémákat. Ennek ellenére a kiotói jegyzőkönyv mintha becsődölt volna, és a legutóbbi G8-találkozón a méregdrága vacsora közepette is csak arról állapodtak meg a hatalmak, hogy mi lenne kívánatos két-három évtized múlva. Plusz ültettek néhány fát is. Kiüresedtek ezek a fórumok?
– Fontos megjegyezni, hogy nem a politikusok a főszereplők. Ez csak a látszat, ők az uralmi szintet jelenítik meg. A hatalom és az uralom nem egy dolog. Például a hatalom a Wall Street, az uralom pedig a Fehér Ház. Az uralmi szféra nem más, mint egy olyan professzionális értelmiségiekből álló rendszer, amelyik végrehajtja azt, amit a valóságos hatalmi tényezők – tehát az erőforrások tényleges birtoklói – számukra kötelezővé tesznek. A kérdés, hogy az uralmi szférának, amelynek persze van relatív önállósága is, mekkora a felelőssége. Láthatólag sem megfelelő tudásuk, sem megfelelő erkölcsi tartásuk nincs ahhoz, hogy a problémákat felismerjék, illetve kezeljék. Úgy tűnik, mind a két alapvető jószág – az ész és erény – hiányzik a világ vezető hatalmainak vezetőiből. Kérdés, hogy ez egyértelmű tükröződése-e a cinikus hatalomnak, vagy egy diszfunkcionális jelenség, amikor is a hatalom már szeretne kiutat találni ebből a helyzetből, csak éppen annyira rontottak az uralmi elitek, hogy nem képes megfelelő személyeket találni. Ezt nehéz eldönteni, ám elképzelhető, hogy az igazi világhatalmi aktorok látják ezt a végpusztulást, csak lehet, hogy úgy gondolják, most már „mindegy, elkéstünk”. És nem zárható ki, hogy messze túl vagyunk azon a kritikus ponton, ahonnan vissza lehet fordulni a végső összeomlás elől.

– Mikor lett volna elkerülhető?
– Talán az első világháború előtt kellett volna megtenni azokat a lépéseket, amelyekről azt hisszük, hogy „még most sem késő”. Pedig nagy valószínűséggel – ne legyen igazam – ezen már régen túl vagyunk.