Bogár László Blogja

Hálózatok……

Publikálva 2007. november. 9 > Bogár László

Hálózatok” világuralma

Avagy

Globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben.

A kissé hatásvadász(nak látszó) cím alatt egy hipotézis-füzért szeretnék kifejteni összesen öt tételben.

Az első tétel megkísérli újrafogalmazni azokat a teoretikus felismeréseket, amelyek az eufémisztikus önbemutatása során magát „globalizációként” megnevező lét-mód működésével kapcsolatban megszülettek. Ennek lényege, hogy szemünk láttára van kibontakozóban egy, a „valóság leváltására” irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínűbbnek látszik, hogy drámai fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövője szempontjából.

A második tétel azokat a tapasztalatokat igyekszik összefoglalni, amelyek a globalitás létmódját felépíteni igyekvő „birodalom” 2001. szeptember 11.-i ”akciója” óta jellemzik a világ folyamatait. Mi húzódik meg a „civilizációk összecsapása” teória mitológiai rétegei alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám kulturális univerzumainak egyre nyilvánvalóbb kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-előnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti ezt a gigantikus küzdelmet az a folyamat, melynek során kiderülni látszik, hogy a nyugatias modernitás lét-módjának ökológiai alapjait jelentő fosszilis energiahordozókkal való rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít?

A harmadik tétel azokat a tendenciákat igyekszik feltárni, amelyek Európa válasz-reakcióit jellemzik. Azon válasz-reakciókét természetesen, amelyek a fenti nem lényegtelen kihívásokra való reagálásként értelmezhetők. Először Nyugat Európa, illetve az Európai Unió nevű „metafora” viselkedés-mintáit vizsgáljuk, majd a „rendszerváltott” Kelet és Közép Európáét. Ez utóbbi esetében igyekszünk felvázolni annak a válságfelhalmozó folyamatnak a főbb jellemzőit, amelyek viszonylag rövid időn belül a „rendszerváltás rendszerének”, mint inadekvát kísérletnek a teljes összeomlásával járhatnak.

A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország nevű „lokalitás” érték-mezőiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani az elmélyülőben lévő válság különböző rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!) fennálló „szocietális lejtőt”, amely e lokalitást egyre képtelenebbé teszi önmaga „egyszerű újratermelésére” is, és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor elitjei adnak erre a kihívásra.

Végül az ötödik tételben megkíséreljük összefoglalni azokat a lehetséges „forgatókönyveket”, amelyek az itt vázolt jelenből a jövővel kapcsolatban megfogalmazhatók. Igyekszünk világossá tenni azt is, hogy a kialakult helyzet komplexitása minden képzeletet felülmúl, ezért aligha hihető, hogy viszonylag gyors, sikeres és „olcsó” választ találunk egyre súlyosabb lét-dilemmáinkra. Ráadásul, ahogy mondani szokás, „az idő nem nekünk dolgozik”!

Első tétel, avagy a „megvalósult abszurditás” világa.

Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a „haladás”, a „fejlődés” és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát „van”, annak nem szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, következetesen alkalmazva Hegel dialektikáját „nem létezik, csak fennáll”, de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára.

Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a XX. században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát „globalizációként” nevezte meg, olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó lét-módja is lesz.

A XX. század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte öko-szocio-kulturális tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló „de-szakralizációs” folyamatot visszafordítva, a világot a lassú „re-szakralizáció” felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott legbelső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a „lét-sebeket”, amelyeket a „business of the business is the business” logika ütött rajta.). A másik lehetőség az „előre menekülés” volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése.

A XX. század közepének félévszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire láthattunk példákat. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák „prototípusai” voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán „visszavontak” a modernizáció urai. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a „szociális piacgazdaság” eszméjére épülő nyugat európai „welfare state” képében.

A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a techno-evolúció eddig elképzelhetetlen(nek hitt) „vívmányai” segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon „globalizációnak” neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen „leváltja” a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a „mesterséges valóság” felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.

Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös „gravitációs központja”, a káosz-elmélet titokzatos „attraktora”, a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó tér „közepe”? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás de-szakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.

Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és „pszicho-szocio-technológiai” evolúció valóban olyan lét-tereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig elképzelhetetlennek látszottak, lévén mesze túl a létező tudások horizontján.

Az „anyag-tudományok” egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás „titánja” az anyag legmélyebb szerveződési szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és „békés célú” atom-reaktor is „műanyag”) olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a lét-szintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok „input” oldala, de értelemszerűen legalább ilyen súlyú dilemmát vet fel az „output” oldal is. A természet (a „valóságos” valóság) egyszerűen „nem ismeri fel” ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök körforgásába. És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt, több százezer évnyi „változás-potenciált” kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen „tartozékaként” kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer és vegyszer maradvánnyal együtt. Talán nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit.

A „műanyagok” már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó „tömegével” is, de főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan „interferenciáinak” hatványozott gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a „kockázatok és mellékhatások” veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, hanyagság, nyereségvágy, cinizmus, vagy éppen gonosz szándék az eddig említett kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti.

Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a lét-szerveződés következő szintjén is, ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai „hackerként”, az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan „körültekintő” módon, mint ahogyan az imént a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények is „mű” anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét „védőburkának” a nélkül zajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Anélkül, hogy elmerülnénk e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő „termékek” előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ.

Az un. „génsebészet” (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra, ez kezdettől fogva sejthető volt, hogy ez nagyon nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs „állandóan bekapcsolva”. Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor „aktiválja” az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan „be van kapcsolva”. Mivel ez az evolúció milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények! Ezekhez szorosan kapcsolódik az, az új felismerés, hogy a genetikai állomány döntő többségéről eddig úgy vélték, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők régen használhatatlanná vált maradványának, vagy „túlbiztosításnak” vélték. Most van kiderülőben, hogy ez a „hallgatag mély”, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a „finom szabályozás” ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex rendszere.

Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk.

Ráadásul mindez csak a folyamatok „belseje”! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész öko-szisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási kockázatokat.

A létszerveződés harmadik szintjét a „lélek”, az emberi tudat, tágabb értelemben az „emberi természet” jelenti. Az ember „biológiai teste”, mint élő-anyag már az előző szerveződési szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges „identitás-felépítő” mechanizmusok gépezeteivel, és e masinériák lét-roncsoló tevékenységének lehetséges következményeivel foglalkozunk.

Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A „természeti” evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új „spirituális evolúció” azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen „lét-esülni” olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-szakralizációs korszaka. A „the business of the business is the business” szakralitással szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen „lecserélésére”. Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a „szükséglet-termelés” egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik „hírré” és mi nem. Más felől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-hierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és a vizuális „képi-értelmező” hatalom minden megnyílvánulására.

A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes „tudat-cserélt” munkaerő és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak „legyártására”. Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe „az első dolga”, hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát „vírus-gyárakká” válnak. A „nyálfolyós konzum-idióta” legyártott létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai „kellékévé”, akinek, mint egy sajátos „bél-traktusnak” mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a „junk food” tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető.

A globalitás tehát olyan új lét-mód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a fentiekben vázolt „mesterséges valóság” legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ „lokalitásainak” érték-mezőiben.

Ez a lét-mód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, amelynek kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások, amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalom-technikák, amelynek segítségével a „globalitás” felnyitja a „lokalitások” védőzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak értékmezőihez. Mindez a „hálózat” kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni. Ha „perszonifikáljuk” e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk tőle.

„Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra.” És már ki is találta a nyájas olvasó, a rák-sejtről van szó. A globalitás lét-módjának planetáris dimenziójú hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus gátlástalansággal mégis „teszik”, vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint „Ez több mint bűn, hiba” szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal kell, hogy szembenézzünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a felvilágosodás két kulcs-fogalma, az Ész és Erény melyikének vannak inkább híján az új lét-mód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha tisztesség ne essék szólván, hülye vagy.)

A planetáris hálózatok e „szép új világa” három nagy intézmény-komplexum talapzatán nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein.

A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok „gazdaságinak látszó” intézményi-hálózata jelenti. A modernitás tőke-viszonyának megélhetési, „testi” kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő és fogyasztóerő állatok tömegei felett. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, „kimaradnak a globalizációból”. (Pedig ez a globális „roncs-társadalom” a globalitás legjellemzőbb „anyagcsere végterméke”, tehát nagyon is „belül” van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai „odakinn” tárolják őket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést („open acces”) követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen „versenyeztetik meg” a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű lepusztulásához vezet.

A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy a ők termeljék meg azt az ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges kritériummá. És, hogy természetesen szigorúan büntessenek minden „elhajlást” az ideológiai kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a „leminősítés”. A hitelminősítő intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárddolláros csalárd csődök azonban azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azt.

És végül a globalitás hatalom-szerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánul meg. A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalom-készletet (összefoglaló néven: ”narratívát”), amely a globalitás hatalmi rendjét, mint „természeti törvényt” tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a „pedagógia”, vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi lehetővé, hogy gyanús „populista, nacionalista, protekcionista stb.” elemként legyen megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás, mint közösség alapvető stratégiai érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű „reformer, szabadelvű, demokrata stb” elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága lehetővé teszi, hogy a folyamatos „identitás-csere” mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés (dekonstrukció”) nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen „szétbontottaknak”, így számukra az „elemi ösztönök” minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő örvényléssé mindez. A „reality show”, a primitíven és harsányan roncsoló „bulvár”, az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő „talk show” a létkaraktert formáló lejtőn egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.

A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bielderberg Csoport stb), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő („The business of the business is the business”) létroncsoló stratégia „hálózati terjeszkedésének” az útjába. 2001. szeptember 11.-től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid kifejtésével folytatjuk.

Második tétel, avagy „civilizációk összecsapása”?

A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan, soha nem tudjuk meg. Máig is így vagyunk például a Reistag felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények egyszer mégis csak „kirajzolják” azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.

Hogy a 2001. szeptember 11.-i események „úgy” bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt az „official version” állítja, az, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobil telefonnal, és, hogy mindez teljesen kívül marad a dollár tíz milliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akció-sorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer „belsejéből” sokan és folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió erre nemcsak, hogy nem utal, de teljességgel ki is zárja!)

A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az, ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalom-építésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés „casus belli”, azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a „terrorizmus elleni háború” a hivatalos neve mindannak, ami az óta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem egy alaptalan dramatizálás, hanem a korszak „hivatalos” megnevezése. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a hipotézisünk szerint Földünkön egyébként is zajló permanens planetáris polgárháború.

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk egy terminológiai kitérőt, kell tennünk. Amikor a „birodalom” kifejezést használjuk, az nem automatikusan „Amerikát” jelenti. A globalitást, mint új lét-módot igazgató „birodalom” ugyanis, szemben a történelem eddig megismert birodalmaival nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett „Amerika” e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett „műveleti terület”, de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát kettős szerkezetű, egyrészt a „nemzet-államként” létező USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja „hálózati központként”. Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a „birodalmi” Amerika gátlástalanul rabló-gazdálkodik akár saját „nemzet-testével” is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai „underclass”, amelynek iszonyú helyzetéről a Katrina hurrikán következményei során, mintegy „véletlenül” értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet így aligha az erőforrások hiánya akadályoz meg a helyzet „konszolidációjában”.

Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a „valóságos” valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a „projekt” sikerességét az utóbbi időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.

A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni.

A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen nem épülhetett az emberiség által addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a „kritikus tömeg”! Bármilyen furcsán is hangzik, de, ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus a már a 18. század során elmerül a saját maga keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze, hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia alakulhatott ki.

A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül rohan neki a „lét falának”. A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind az „input”, mind az „output” oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan nem indul újra, vagy, ha mégis, az, az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint a teljes kimerülésük. Ennél is drámaibb az „output” oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egy milliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe, aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, „termosztátok”, egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.

Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós „krematórium”, hiszen végül is valaha élt élőlény-testvéreink holtesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott önpusztítóan cinikus gátlástalansággal, végzetesnek bizonyulhat. A globalitás „mesterséges (nem lázadó) valóság” felépítésére irányuló mega-projektje tehát a „külső természet” ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi „belső természet” tereiben is.

Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át.

A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is. Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek „üledékei” ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika gigantikus latrinává változott.

A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben ellentámadását, amit a „re-szakralizáció” első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként értelmezhetünk. Az alábbiakban tehát Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak „személyes elszámolni valója” is van a Nyugattal. Eltérő történelmi tér-időkben, de mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sőt az annak „előd-szervezeteként” felfogható Római Birodalomét is.

A XXI. század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési módot messze meghaladó onto-szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció lét-módját használják fel…hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen még hozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású lét-szerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett, valamint pszicho- és szocio-technikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Az a tény például, hogy Kína a világ népességének 20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több, mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a, az látszik megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus „lét-mód játszma” végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.

Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamatának „take-off” periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a Great szót biggyesztve az Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi pozíciókat, amelyeket a XIX. század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen eszköztelen a kínai szocietális iniverzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján „mikro-globalizációnak” nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országába, beleértve Fekete Afrika „legsötétebb” zugait, vagy éppen Amazónia őserdeit. Az is egyre nyílvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a „világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket”. Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy szolgáltatást képes előállítani.

Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest ez a szocietális univerzum mutatja a leginkább „low profil” lázadást kifosztói ellen. Sőt, egyelőre legalább is nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő, iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugattal. A szubkontinens geopolitikai helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikai-informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.

India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek, amely Marokkótól Pápua Új Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg. Bár az iszlám soha sem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs univerzumát egyetlen országként „üzemeltethető” komplexummá szervezze, de világ-stratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos „perzsa szőnyeg” hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és vagy legalább is averziójuk valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes „tér-időkben” egymás ellen is ádáz csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás, és az erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább sikeres(nek látszik) e lét-mód benyomulása az iszlám szocio-kulturális létének hétköznapi mikro-struktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mély-szerkezetekben. A Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia, jogállam, piacgazdaság hamis meta-fogalmaival leírható rejtett de-szakralizációra épülő erőszak és diktatúra „minden világok legjobbika”. Ahogyan, Hegel és Kant után „szabadon” Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve eljött „A történelem vége”. Szó se róla 2001. szeptember 11.-én egy pillanatra valóban úgy látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, lét-módja neki magának, de egyúttal az egész emberiségnek a „természetes” állapota, és minél hamarabb éri ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem egészen így van, sőt.

Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító lét-roncsoló szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy „érdekes hobbi”, a többségnek pedig még ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut, hogy vallásának „világ-szervező értelmét” és az ebből származtatható morális parancsokat a hétköznapok során betartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.

Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós zsákutcába hajszoló Nyugat lét-rontó de-szakralizációjával szemben.

Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így evolúciós válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy vagy egy re-szakralizációs kísérletbe fog bele, vagy a de-szakralizációt visszi kvázi végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja meglehetősen ellentmondásos képet rajzol ki. A Roosevelt féle New Deal és a II. világháború utáni nyugat európai jóléti állam óvatos tájékozódás a re-szakralizáció felé. Ám ezzel párhuzamosan a Nyugat „belsejéből” vezérelve és finanszírozva két szuper de-szakralizációs globális diktatúra felépítése is elkezdődött, a fasizmusé és a kommunizmusé. Ez volt tehát a globalitás „Első Birodalmának” konfúz ön-felépítési kísérlete, amely a II világháború végével le is zárult. A „Második Birodalom” nagyjából a 80-as évekig tartott, és ennek keretei között „Euramerika” folytatta óvatos re-szakralizációs kísérletét „Amerópa” azonban már elkezdte felépíteni a „valóság leváltására” alapozódó lét-modelljét. Ám miután a 80-as évektől ez utóbbira látszólag minden készen állt, a „szocializmus” oligarchikus politikai kapitalizmusa elvégezte feladatát, vagyis brutálisan letarolta a Kelet Európát még védő szakrális lét-zárakat, védtelenné tette ennek érték-tereit, előkészítve így a kifosztó hidraulika felhelyezésére, amely aztán „rendszerváltás” néven végbe is ment, elkezdődhetett a „Harmadik Birodalom” létrehozása. Kína és India hosszas előkészítés után alkalmassá vált az akkor legalább is úgy látszott teljesen „kézben-tartható” felnyitásra, és az iszlám is, a szovjet birodalom afganisztáni kalandba való ügyes belerángatásával a nyugatias globalitás jól kézben tartott eszközének tűnt fel.

Tehát elérkezni látszott az idő a „reformra”. Vagyis arra, hogy a „valóság leváltása” nyomán úgy lehessen vissza-alakítani (RE-FORM!) a kapitalizmus eredeti brutalitását az egész Földön, hogy ezt már semmilyen lázadás ne kísérje. A tőke ugyanis soha nem lesz képes megszabadulni a 24 órás napi munkaidő nulla bérért konstrukció bűvöletétől, ez ugyanis a „versenyképesség” (profitábilitás) legvégső fizikai határa. A tőke tehát felesleges erőforrás pazarlásnak tart minden ettől „szoftabb” megoldást. A 80-as évek neo-liberális „re-formjai” tehát a valóság leváltásával ezeket a „reformokat” kívánták elindítani.

2001. szeptember 11.-ével azonban elkezdődött a „Negyedik Birodalom” felépítése, a globalitás urai ugyanis idő-zavarba kerültek. (Aligha véletlen, hogy a Mátrix típusú „kibeszélő” filmek, és a Michael Crichton „Negyedik Birodalom” című „globalo-krimije” segítségével a globalitás urai igyekeznek ezeken a csatornákon keresztül is „elengedni a gőzt”. De ebbe a vonulatba tartozik most már 23. nyelven magyarul is megjelenő bestseller, John Perkins „Egy gazdasági bérgyilkos vallomása” című könyve is, amelyben a szerző több évtizedes CIA múltját feltárva részletezi, hogy a globális birodalom hogyan folytatja „üzemszerűen” a világ „lokalitásainak” szétroncsolását, a helyi elitek megfélemlítésével és/vagy korrumpálásával.). Kiderült, hogy a valóság-leváltási projekt technológiai feltételei még nem igazán adottak, és a valóság lázadási potenciálja sokkal nagyobb, sőt növekvő mértékű, mind ökológiai, mind szocietális értelemben. E kettős lázadás főbb szerkezeti elemeit próbáltuk az előzőekben felvázolni.

A fosszilis energiák kettős szorítása, az inputok (források kimerülése), és az outputok (környezeti terhelhetőség, üvegház hatás, globális felmelegedés), másrészt a nyugati globalizáció ellen lázadó, a Nyugatot saját fegyvereivel legyőzni akaró, új re-szakralitást hírdető három rivális. A nyugati globalitás urainak, ha ki akartak lépni az időzavar csapdájából, lépniük kellett. Szeptember 11.-e diszkrét megtörténni engedése („let it happen”) éppen ezt a célt szolgálta. A korlátlan cselekvési szabadságra adott globális-egyetemes legitimitás. A „terrorizmus elleni háború” meghirdetésével azt is jelezte, hogy ez valóban a „JÓ” apokaliptikus küzdelme a „ROSSZ” ellen, új Armageddon tehát.

Irak és Afganisztán, majd a távlati célok szerint Irán és Szíria agresszív megszállása azért látszott elkerülhetetlennek, mert ezzel átmenetileg mindkét probléma megoldódik, vagy legalább is „kezelve van”. Az egyik a három rivális (Kína, India, iszlám) közvetlen fenyegetésre épülő ellenőrzése. A Boszporusz és India közötti tér feletti totális ellenőrzés azt jelenti, hogy innen nem csak kényelmesen „belőhető” mindhárom rivális, hanem azt is, hogy egyúttal a fosszilis energiaforrások kimerülésének korszakában a legmilitánsabb rivális, az iszlám kezében lévő leggazdagabb lelőhelyeket nyers katonai erővel is kontroll alatt tartja. Ebben a pontban ugyanis a nyugatias lét-szerveződés leggyengébb elemét ismerhetjük fel. Ha ugyanis a szakrális értelemben vett legfőbb onto-szociális ellenfele ráadásul még az egész modernitást ökológiai oldalról is megalapozó fossziliákat is a kezében tartja, ráadásul az élet legnyersebb alapját jelentő demográfiai dimenzióban is letarolja a Nyugatot, akkor az egész félévezredes játszma fél évszázad alatt a Nyugat, és ezzel együtt modernitásból globalitásba átmenő lét-szerveződési módjának látványos és teljes bukásával járhat együtt.

A Negyedik Birodalom” szeptember tizenegyedikével kezdődő felépülése tehát egy olyan soha nem látott bonyolultságú és kegyetlenségű planetáris dimenziójú globális háború kialakulásához vezetett, amely Irakban most egy fenyegető mindent elnyelő „fekete lyukká” kezd válni a Birodalom számára. Anyagi és erkölcsi deficitjét pedig igyekszik a világra, főként riválisaira áthárítani.

A továbbiakban azt tekintjük át, hogy hogyan érinti mindez szűkebb hazánkat, Európát, és azt a zavaros konfliktusok örvényeiben elmerülni látszó „lokalitást”, amelyet a hétköznapi diskurzusban egyelőre „Magyarország” néven szoktunk említeni.

Harmadik tétel, avagy Európa elrablása.

Amint azt már említettük a történelmi zsákutcába jutott nyugatias modernizáció óvatos re-szakralizációs kísérletbe kezdett a számára iszonyatos áldozatokkal járó II. világháború után. Ezt kezdetben szociális piacgazdaságnak, majd jóléti államnak nevezték, amelyben legalább annyira hangsúlyos volt az ökológiai elem is, mint a szocietális harmoniára való törekvés. Az európai integrációs kísérletek az ötvenes évek során Roosevelt New Deal nevű stratégiájához hasonló módon megpróbálták meggyőzni a de-szakralizáció végtelen elmélyítése felé tájékozódó globális tőke-struktúrákat, hogy van más lét-szerveződési alternatíva is, és, hogy Európa megfelelő terepnek látszik egy ilyen modell kikísérletezésére, majd világméretű elterjesztésére.

Ma sem tudjuk pontosan beazonosítani, hogy melyek voltak azok az erők, amelyek mind az USA-ban, mind Európában végül is meghiúsították ezt a történelmi kísérletet. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy már a dollár rögzített aranyparitásának 1971-es felmondása, majd az 1974-81 közötti két menetben lezajló energia árrobban(t)ás jelezte, hogy megkezdődött a történelmi színpad (vagy inkább mutatványos-bódé) átrendezése. Majd Reagan és Thatcher hatalomra kerülése világossá tette, hogy a szépreményű próbálkozásnak vége, elkezdődött a „reform”. Hogy minek a „vissza-formálásáról” van szó? Hát természetesen annak a kísérletnek, amely a tőke de-szakralizáció lét-szerveződési logikáját próbálta volna meg visszafordítani. Az új hatalom-gazdasági ideológia, amelyet neoliberális közgazdaságtanként szoktak említeni elméleti téziseiben világossá teszi, hogy a fő ellenfél az állam. A késő modernitás állama, amely, mintegy puffer-zóna megpróbálta a „tőke” és „mu