A gyalázat napja

                                           (2004 december 5, választás a kettős állampolgárságról.)

Tisztelt egybegyűltek, gyalázatban szenvedő sorstársaim!

A gyalázat 3. évfordulóján vegyes érzelmekkel szólok önökhöz. Örömmel vettem ugyanis a megtisztelő felkérést, de mélységes szomorúsággal annak apropóját. Különösen megtisztelő számomra, hogy az Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnökeként végre saját városomban is szólhatok azokhoz az igaz magyarokhoz, akikkel egynek érzem magam, miután az ország megannyi helységében évek óta teszem ezt. Annak a szervezetnek a nevében szólok, amely 23 erdélyi kört tömörít, Erdélyből áttelepült, vagy Erdéllyel, az erdélyi magyarokkal együtt érző anyaországi magyarok szervezetét, akik arra esküdtek fel, hogy az egységes magyarság nevében cselekedjenek, ezzel némileg pótolva a távozásunkkal okozott kárt.

            Három éve mindannyiszor, a mai napig (pl. ma reggel is a „volt” Kossuth rádióban), valahányszor szó esik a kettős állampolgárságról, kivétel nélkül a határkérdést, Schengent, a munkavállalás problémáját, stb említik, szakértői hideg fejjel, hűvös tárgyilagossággal, lélektelenül. Anélkül, hogy lebecsülném e szempontok jelentőségét, én egy, ezektől eltérő oldalról, távolról sem elfogulatlanul és harag nélkül, mégis tiszta fejjel próbálom megközelíteni a kérdést, ami akkor is, 3 éve – nem véletlenül –elsikkadt, mert elsikkasztották, és ami talán a kérdés lényegét jelenti.

Ezért két fogalmat fogok tisztázni a továbbiakban, melyeknek egyenként külön jelentősége van, mindkettő a megszólításban szerepelt. Egyik a „sorstársaim, a másik a „gyalázat”- és nem a gyakran használt „szégyen napja”. De előbb engedtessék meg nekem, hogy visszaidézzek azokból a gondolatokból, amelyek 2004. december 5. kapcsán születtek.

            Az esemény előtt írtuk:

„A magyar nép hangja most Istenünk, Szent István Istenének hangja lehet. Isten és a világ előtt kell most tanúbizonyságot tennünk Isten-teremtette ember-mivoltunkról, emberi méltóságunkról, de életrevalóságunkról is. A hívó szóra, a vész elhárítására eleink készek voltak életüket adni. Tőlünk nem kéri ezt senki. Mi csak azt a pár lépést kell megtegyük a szavazóhelyiségekig, csak egy igent kell bejelölnünk egy papírlapra. Nem lehetünk olyan vakok és ostobák, hogy lemondjunk jövőnkről, nemzeti létünkről, nem teljesíthetjük ki mi magunk Trianon hóhérainak munkáját, nem követhetünk el nemzeti öngyilkosságot! Kerekedjen felül végre minden magyar jobbik énje, a minimális szolidaritás nemzettársaink iránt, de a józan belátás is a fejekben, saját elemi érdekeink felismerése!...Egy új Magyarország sarjadhat ki ennek nyomán, melyet a nemzettudat és hazafias érzés fon egybe és tesz erőssé! Unokáink irigyelni és áldani fognak érte, de átkozni, ha meg nem tesszük…

            December 5. sötét éjjelén, percekkel az eredmények ismertetése után vetettem papírra a következőket: 

Imánk nem talált meghallgatásra. A harangok a magyar gyász üzenetét küldik a világba. A magyar név ismét csúf lett, méltón régi rossz híréhez. Magyarok, ne utazzatok Európa egészséges országaiba, mert gúnykacaj és megvetés lesz részetek. Anyaországiak, ne utazzatok Kolozsvárra, Szabadkára és Kassára, mert testvéreiteket megtagadtátok, esdő kezüket elutasítottátok, tiszta arcukra pofont mértetek…A magyar ember nem volt képes a nemesre, a szeretetre, a Gonosz hangjára van füle, és nem a kisded sírására. A mély bugyrokból nem tudott a fényre emelkedni, nem volt egyötödnyi igaz ember e csonka, beteg hazában, így aztán most Szodoma és Gomora sorsát érdemli. Advent második vasárnapján a megfeszített nemzet nem tudta megtenni első, legnehezebb lépését saját újjászületése felé. Keresztünket tovább kell tehát hordoznunk, és továbbra is el kell viselnünk mindennapi keresztre feszítésünket. Remélt feltámadásunktól minden eddiginél messzebb kerültünk, hiszen megtört, önzően anyagias, gyáván kushadó és hazugsághívő állapotban leledzünk változatlanul. A Gonosz diadalát üli, globális hatalmú urainak parancsát sikerrel teljesítette, bebizonyította, hogy továbbra is ura szívünknek és eszünknek…Istenem, adj erőt keresztünk továbbhordozásához, mert látod, van itt azért milliónyi áldozni kész igaz ember. Add uram, hogy ne kelljen innen is tovább menekülnünk, és ne legyen sorsunk a sóbálvánnyá meredés, a kénköves eső által felperzselt honra visszatekintve…

            Barátaim, eltelt azóta 3 év, ami talán már elégséges távlatot biztosít a perspektivikus szemlélethez, a folyamatok megértéséhez. De tulajdonképpen azóta sem történt semmi, amit a fenti idézetek ne tartalmaznának. A gyurcsányizmus akkor már teljes valójában kitárulkozott, majd következetesen, napjainkig hajtja végre saját programját, mi pedig tovább hordozzuk keresztünket, és el kell viselnünk mindennapi keresztre feszítésünket. Mi december 5. éjjelén már értettük őket, a magunk módján kétségbeesetten, de eszköztelenek lévén hatástalanul intettünk a veszélyre, így aztán kétségbeesetten kellett látnunk másfél év múltán, hogy szörnyű vakságában miként emeli trónra az ország - a tettest.  

De maradva az akkor történteknél: amit talán visszamenőlegesen is hasznos megemlíteni, azok az ostoba kifogások és magyarázatok, miszerint rossz időben rosszul feltett kérdések szerepeltek. Hiszen lehet-e rosszul és rossz időben megkérdezni az anyát, hogy beengedi-e az ajtón kopogtató síró gyermekét? Akinek minden magyarázat nélkül nem ezt jelentette a népszavazás, azzal nem érezhetünk semmilyen közösséget, velük hiába beszélünk egy nyelvet, mert a lelkek nyelve különbözik. Ők eladták örök lelküket a Gonosznak, így élő halottként, a valóságot már nem érzékelő zombiként téblábolnak közöttünk, és emelik eszelős tekintettel fejük fölé a kurafi hazug szólamait idéző tábláikat. Míg csak ki nem huny belőlük teljesen a megfogyatkozott értelem, hiszen az értelmet tápláló szellemi energiájuk rég elfogyott. Szellemi energiánk forrásai u.i. - neves lélektanászok szerint -: a nemzeti identitás, a társadalmi identitás, a család, a hit, és a spirituális egység. Ha visszatekintünk történelmünkre, a csapások sorára, de különösen az utóbbi 50 évre, megérthetjük, miért fogy ki a magyarságból a szellemi energia, és miért válik oly könnyen prédájává napjaink gonoszának. Mindezt ő és a mögötte álló hatalom is nagyon jól tudja, ezért kell nekik minden eddigit meghaladó intenzitással betetőzni a folyamatot, az antiszemitizmus hazug bélyegével megjelölni és támadni, támadni mindent, ami nemzeti: nemzeti szimbólumainkat, a Szent Koronát, lábbal tiporni lobogóinkat, kiirtani a nemzeti oktatást, és kiirtani a nemzeti elemet a médiából; megtámadni a család ősi szentségét a melegházasságok propagálásával, folyamatosan támadni egyházainkat. És mindenek fölött: ezért volt fontos számukra meggátolni a súlyosan sérült spirituális egység helyreállítását. Igen, barátaim, ez volt a kettős állampolgárságot támadó gyurcsányi propaganda valódi háttere, és a szimpatizáns tömegeik felé tálalt, nagy megértéssel fogadott pártszempontok-félelmek (miszerint a külhoni magyarok szavazati joghoz juttatása hatalmuk végét jelentené) ehhez képest ugyancsak eltörpülnek.

Olyan gyalázatos tett volt ez, amit mindenki, aki rendelkezik némi egyszerű paraszti ésszel és elemi emberi jóérzéssel, bármilyen pártkötődésű és eszmei alapállású legyen is, megbocsáthatatlannak kell, hogy minősítsen. Így aztán biztosak lehetünk benne, hogy a magyarság emlékezetében e gonosztett, majdan elszakadva annak konkrét körülményeitől, az elkövetőnek, az elkövetőknek a magyar történelem legsötétebb alakjai közt fog helyet biztosítani.

Saját szempontjukból viszont nagyon is logikus és célszerű cselekedet volt ez. Hiszen céljuk 2004-ben és azóta változatlanul nem más, mint szellemi energiánk, ezzel ellenállásunk sorvasztása, konzumidiótává, engedelmes bérrabszolgává tételünk, beleértve legújabban az orvostársadalmat, azt a társadalmi csoportot, amelyik hivatásánál fogva szellemileg a legfüggetlenebb, párhuzamosan egészségünk profitérdekeknek történő kiszolgáltatásával. További kiemelt cél a külföldre került közel kétharmadnyi magyar szeparálása, a Kárpát-medencei magyarság elutasítása, ami tovább gerjeszti és kiteljesíti a nemzetfogyás folyamatát. Hogy néhány további évtized (de lehet, hogy kevesebb) múltán elérhető legyen a deklarált cél: a 6-7 milliónyi magyar. Ez már nem elég az ellenálláshoz, de ennyi szükséges a szolgaszerep betöltéséhez.

Anyagi vonatkozásban könnyű felvásárolni az országot, de a lelkeket betörni nehezebb dolog. A betöretés, megtöretés folyik ugyan rég, de nem lehetett biztosan tudni, hogy a folyamat hol áll, mennyire haladt előre. A népszavazás remek alkalom volt ennek tesztelésére, és íme: 2004. december 5. éjjelén kiderült, hogy nagyon is előrehaladt, ezért jelenthette ki oly büszkén Gyurcsány Ferenc, hogy „győztünk”. Igaza volt, győzött a nemzet felett. Nem saját nemzete, hanem a magyar nemzet felett. Így hát nem igaz a tétel, hogy hazaáruló, hogy nemzetáruló lenne, hiszen ez nem az ő hazája, nemzete, ő rég kiírta magát e hazából és nemzetből, de hű fia ő valamely idegen, globális hazának, ő tudja, kinek-minek. Persze nem egyszemélyben, hanem azokkal együtt, akik őt is mozgatják. Bocsánatot kérek, ha netán túlságosan nekirugaszkodtam volna, de csupán a megtörténteket követem, a tények csapásán haladok logikusan tovább, így paranoiával nem vádolhatnak. Hiszen gondoljuk meg barátaim, egész Európában nincs egyetlen nemzet sem, amelynek ne lenne joga sorsát kezébe venni. A kommunizmus bukásával minden tákolmány összeomlott, minden nemzet saját államot alakíthatott, csak mi nem vonhattuk magunkhoz a mieinket. Mindenkinek joga van elszakított nemzetrészeinek magához ölelésére, Románia ezzel köszöntötte EU-s belépését, - nekünk nincs rá jogunk. Az u.n. rendszerváltás első lépése ez kellett volna, hogy legyen, miért nem történhetett meg? Gyakorlatilag az egész politikai elit következetesen visszautasította, ki ezért, ki azért, így hát a kezdeményezők, élve az alkotmány adta lehetőséggel, az ország népe számára akarták visszaadni e jogot. Ekkor előlép a hazugság és az aljas trükkök nagymestere, és végrehajtja a gyalázatot. Rab nép ne emelje fel a fejét!

Ezért mondhatjuk, hogy a gyalázat napjára emlékezünk, és nem a szégyenére. Mert a magyarság egy gyalázatos tett áldozata lett 3 éve, és áldozat-mivolta napról napra teljesedik ki. Áldozatok a zombik, áldozatok azon megvezetettek, akik lelkük mélyén igent mondtak volna, de  mindennapi, betevő falatuk féltése meggátolta őket ebben, és áldozatok, ezért sorstársak vagyunk mi, erdélyi és nem erdélyi születésű magyarok, kiknek szíve akkor és azóta is összefacsarodik. A határt átlépve mi gondolatban megcsókoltuk e befogadó haza földjét és testvérünknek tekintünk minden jóravaló embert e hazában, egyek vagyunk veletek itt jóban és rosszban. De tovább már nincs hova hátrálnunk, mert mi már csak magyarként tudunk emberek lenni, így emberként is csak itt tudunk létezni. Ha ezt a hazát is elveszik tőlünk, emberi mivoltunkat veszik el, és ez a halálnál is rosszabb. Ezért gonoszabbak a gyurcsányok Haynau-nál és Kádár pribékjeinél, mert azok csak életeket vettek el, de a maradók annál inkább magyarok és emberek maradtak. Kádár tudhatta ezt, ezért kezdte aztán ki és tette tönkre a lelkeket. A gyurcsányok e tönkretett, holt lelkek urai, és uralmuk biztosítása végett akarják most teljessé tenni e folyamatot.

Mit szegezhetünk velük szembe, mi állíthatja meg a pusztítást? Gondoljunk kérem arra, hogy Erdélyben, főként a Székelyföldön, a magyarok a gyalázatos tett után, a döbbenet multával sajnálni (vagy éppen lesajnálni) kezdtek minket, majd felemelték fejüket, kiegyenesítették derekukat, és lassan ők sietnek majd a mi segítségünkre. És lám, megindultak a kibontakozás, felemelkedés felé, bizonyítékául annak, hogy mindenféle felemelkedésnek, az anyaginak is, a szellemi-erkölcsi integritás az előfeltétele.

De hát az erdélyi magyarok fegyverével itt is rendelkezünk! Gondoljunk kérem arra, hogy teremtőnk azért adott nekünk értelmet és szabad akaratot, hogy éljünk vele, és ezzel hatalma részesévé tett minket. Politikus nem vagyok, így a szükséges gyakorlati lépésekről nem szólhatok, nem adhatok senkinek tanácsot, de úgy gondolom, a válasz ott van mindannyiunkban, teremtőnktől kapott lelkünkben, ami 2004. december 5. óta nagyon fáj, de ne feledjük: van értékadó fájdalom is. És most nagyon értékes e fájdalom, mert éppen ez jelzi, hogy a pusztító szándék dacára létezünk, 2007. Magyarországán Isten képmásaként, független és értékhordozó, integráns, be nem hódolt személyekként létezünk, akik igenis képesek vagyunk a rontás és a rontók elhárítására, így azok győzelme sem lehet végleges. Mondom ezt advent első hetében, reménykedve az agyak és a lelkek megnyílásában a jó és igaz iránt, hogy a gonosz ne ülhesse tovább diadalát, ne legyen tovább ura szívünknek és eszünknek. Mert ott a megváltónak van helye, az ő eljövetele hozhat fényt e három éves decemberi sötétségbe. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Dr. Kövesdy Pál írása. Elnök, Erdélyi Körök Országos Szövetsége (EKOSZ)