A Vén Csatahajó

Egyszer a Kocsis L. Mihály „Végszavazás a halállal” című könyvé­nek (amelyet Latinovits Zoltánról írt) a bemutatójára hívtak, egy a Szabadság híd lábánál parkoló Vén Csa­tahajóra, a Dunán. Náluk ugyanis min­­den „szá­mottevő” kul­turális ese­mény kiváló alkalom a vállveregetésre, a tár­sasági öntömjénezésre, valamint egy kis bori­vás­ra, persze a szokásos vizet prédikálás kie­gészítéseként. Egy ré­gi ismerős már messziről integetett, üljek mellé. A Mihályfi Sanyi volt. Alig estünk túl egymás baráti öröm-üd­vözlésén, Sanyi máris felhívott valakit mobilján: „Képzeld csak, Elnököm, kivel ülök egy hajóban! A Czike Lacival!” – majd hozzám fordult: „Akarsz a Zelnik Jóskával beszélni?” – elmutogattam, hogy nem. „Jós­ka üdvözöl – mondta -; azt tudod-e, hogy az összejöveteleken ma is gyakran szóba kerülsz, mint aki ritkán téve­dett? Töb­ben is mindig megemlítik, de kár, hogy nem vagy közöttünk! Öregem, amit ’megjósoltál’, az mind bejött! Fantasztikus a po­litikai előrelátásod!” Mondanom sem kell: köpni-nyelni sem tudtam. Akadozva igyekeztem elmagyarázni neki: nem min­den „a­rany”, ami fénylik. Ma sem vagyok benne biztos, hogy megértette. Sanyival többé nem találkoztam, Isten nyugosztalja. A találkozón Kocsis Levente Mihály író, kezében egy jókora boros­ pohárral – megdicsőült.

Az utolsó vacsora és Dionüszosz

Ismét meghívást kaptam, ezúttal egy festménytárlat megnyitójára. Már az „előzmények” sem mindennapiak. Túl korán, úgy félórával korábban érkeztem. Azelőtt nem jártam a Pesti Vígadóban, ezért – mivel nem akartam ennyivel hamarabb bemenni -, a bejárat előtt őgyelegtem, vacillálva, mitévő legyek. Ronda szél fújt… De egyszer csak hirtelen elém lépett egy szekrényszerű „ukrán” alak, durván rám szólt: „Azonnal takarodjék innen, s többé meg ne lássam itt, mert nagy baj lesz!” – közölte ellentmondást nem tűrő han­gon, majd nekem nyomban hátat fordítva, sietve a kapu felé in­dult. Nyilván látásból „kipécézett” magának. Egyrészt megijedtem, más­részt azért nem annyira. Nagyobb „kópék” hívtak engem erre a megnyitóra… Tettem néhány félrevezető félkört, majd bementem egy másik bejáraton. Senki nem tartóztatott fel. A lépcsőnél a Jó­zsef nádor fogadott, nagy ovációval, és feljebb invitált. A kiállítás Dionüszoszról, a bor gnosztikus „imádatáról” szólt – mester­kélt össze­füg­gésben Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájával és az Oltáriszentséggel; a témá­hoz kapcsolódó magyar fest­mények bemutatásával, és „összekötőszöveg­ként” a falra a­kasztva magyar költők – köztük: Gyurkovics Tibor és Herná­di Gyula - költeményeivel.  

Idézet Zelnik József „Zarándoklat a borhoz” - Dionüszosztól az Eu­charisztiáig -, 2000-ben, a Pesti Vigadó Galériában elhangzott, ki­állítási megnyitó beszédjéből: Ajánlás: „A világ a titok által léte­zik.” (Részlet a Széfer ha-Zóhár-ból). „Ha most kóstolok egy po­hár­ral - így Zelnik - Antinori márki Sangiovese (ez valami vér­színű vörösbor-fajta) szőlőből készült, Santa Cristina nevű (az egész név így együtt nagyon Krisztus Szent Vérére asszociál! - Cz. L.) toszkán (mint korábban olvashattuk: a „TESTAMEN”-ben Me­fisz­tó nemes egyszerűséggel csak „toszkán gazembernek” nevezi Le­onardót! - Cz. L.) borából, akkor merek tenni némi kitérőt, hogy vázlatosan feltehessek még néhány új kérdést. A művé­szet és az Eucharisztia koordináta-tengelyének origó pontjá­ban ott áll az európai művészettörténet legrejtélyesebb képe, az Utolsó vacsora, és alkotója, a megfejthetetlen művészem­ber, Leonardo da Vinci. Az Utolsó vacsora a keresztény világ leghíresebb képe lett, annak ellenére, hogy alkotója a római kánon szerint nem volt hívő, sőt már a saját korában is bo­szorkánysággal, homoszexualitással, mágikus praktikákkal vádolták; - talán nem véletlenül, hiszen az élete tele volt ta­lányokkal. Ezt még maga is gerjesztette, mikor arról mesélt, hogy csecsemő korában egy olyan monte-albanói kecske tejé­vel táplálták, amelynek a gazdája boszorkány hírében állt. Vagy hogy gyermekkorában álmában egy sólyom szállt reá és „beavatta”. De fokozta a Leonardot körüllengő misztiku­mot rendkívüli szépsége is. Erről tanúskodik Verrocchio róla mintázott ifjú Dávidja és Botticini Szent Mihály arkangyala. Egész életvitele különös. Vegetáriánus volt és nő nélkül élt. Több képén átsejlik a Tantra Jóga: „Miért is volna szüksé­gem asszonyra; bennem, magamban van egy belső asszony.” - tétele. Pontos példa erre a máig megfejthetetlen jelentéstar­talmú Mona Lisája. Az egész képet átjárja a lírai kétértelmű­ség. Vélhetőleg a huszadik századi pszichoanalízisen iskolá­zott művészetkutatás jár közel az igazsághoz, mikor azt ál­lít­ja, hogy Leonardo ebben a képben a nemek előtti emberit, az ún. androgün-jelenséget kívánta megközelíteni. Az sem vé­letlen, hogy az ezoterikus iratokban a kozmikus ember min­dig androgün, a gnosztikus Antroposz. Megkérdezhetjük, feltételezhető-e Leonardóról, hogy őt ezek a gondolatok fog­lal­koztatták? Nem tudjuk. Mindenesetre a neve felkerült egy furcsa listára, a „Dossiers Secrets” névsorába, amely a Prie­u­ré de Sion titkos társaság nagymestereit tartalmazza. E­sze­rint 1510-1519. között ő volt a nagymester Sandro Filipe­pi után, akit mi Botticelliként ismerünk. Ilyen vélt vagy va­ló­di tények vették körül az embert, aki (1495-ben, Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában) hozzáfo­gott az Utolsó vacsora, az Eucharisztia megfestéséhez. Ter­mé­sze­te­sen már sohasem tudjuk meg, mire gondolhatott a vi­lág legtudatosabb, de egyben legszenzibilisebb művésze, amikor elkezdte ezt a munkát. Egy olyan műről van szó, mely­nek rejtelmeit több könyv sem lenne képes feltárni; bi­zonyítja ezt az eddig róla írt könyvtárnyi irodalom. Én is csak néhány kérdést merek itt feltenni témánk, a borál­do­zat szempontjából. Miért helyez Leonardo egy nőt (Mária-Mag­­dalénát) az apostolok közé Krisztus jobbjára? Erősíteni akarta-e ezzel Krisztus élettörténete gnosztikus szemléletét? Miért nem akarta, merte, tudta befejezni Krisztus arcát? Ke­vés és együgyű magyarázat erre, hogy az előbb megfestett Ja­kab arca olyan szépre sikerült, hogy azt utána már nem tudta felülmúlni. A művészet a tudomány és a vallás megis­me­rő egybeötvözésével, szintézisével kísérletezik. A festmény mértanilag is kivételesen megszerkesztett felépítése azt su­gallja, hogy az alkotó művész célja az Opus Magnum, a cent­rá­lis pont meghódítása; azé a ponté, ahol a világot kiegyen­sú­lyo­zó erő székel. Ebbe az áthelyezhetetlen, leválthatatlan és megfellebbezhetetlen középpontba helyezi Leonardo az Eu­charisztiát, a kenyér és a boráldomást, úgy, hogy a Krisz­tus arca mögé helyezett ablak-csillagkapu Sion hegyére nyí­lik, amely földi létében a varázslatos toszkán táj. A festmé­nyen Krisztus már nem figyel a tanítványok földi vitáira. A bal keze mellett egy pohár bor, a jobb kezénél kenyér. Meg­nyit­ja általuk a világegyetem létezés-emlékezet-rendszerét: hogy mind­nyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énben­nem, és én tebenned... Beszélnünk kell még arról is ebben a vázlatunkban, hogy a bor épp a misztikán keresztül, nagy titkok tudója. Elég, ha Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szim­bóluma.”  

Amellett, hogy megírom az igazat, ami velem történt – néha véle­ményt is illik, szabad, muszáj nyilvánítanom. Egy ilyen előadásból egy szimpla pogány profán egy kukkot sem ért. Az igaz, és fejlett ju­díciummal is rendelkező, olvasott keresztényt az ilyen gnoszti­kus apokrif hallatán elfogja a jeges iszonyat, kiveri a jeges veríték. Ám a szöveg a templomos szabadkőművesek füle számára maga a szférák zenéje.

Már eltávozóban voltam, amikor a József nádor utolért, szeretett volna bemutatni néhány számomra ismeretlen, kifejezéstelen te­kin­tetű úrnak. „Czike László, szintén a Rend tagja.” – mondta. Csak néztem, minek vagyok én a tagja? Mikor később, négyszem­közt rákérdeztem, mi volt ez, azt mondta – valamit „félreértettem”.

A keresztény szocializmus és az arany rózsakereszt

A fenti címekkel írtam két hosszabb tanulmányt is 2000-ben, a­me­lyekben részint elemeztem a titkos társaságok politikai szere­pét, tevékenységét; másrészt politikai konklúziót is megfogalmaz­tam: olyan társadalmi rendre lenne szükségünk, amelynek eszmei alapjai a kereszténység és a szociáldemokrácia.  Mindkettő meg is je­lent a KAPU című folyóiratban. Az egyikben Zelnik Józsefet, a templomépítő templomos nagymestert idé­zem – Nagy László egyik versét kommentálja: „Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, és hogy megismerjük, ki ő, nevezzük nevén héberül: Sata­nas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e ak­kor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit je­lent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátán­hoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünk-re. Ha könnyű szabadságra vágysz, ő a legszabadelvűbb, ha szép­ség­re vágysz, ő a fényhozó (Lucifer) és egyben a fényűző, ha igaz­ság­ra vágysz, mindig az általa felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tény­leg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költő mégis feloldja, amikor fölteszi a kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?”

Csak igazolásként: katolikus papok arról számoltak be egy katoli­kus levelezőlistán, hogy némely modern építésű templomokban, a­me­lyek statikai szilárdsága mellesleg súlyos kívánnivalókat hagy ma­ga után, képtelenek misézni. Amikor a miseliturgiában elérnek az átváltoztatás szövegéig – amikor a pap az ostyát Krisztus testé­vé, a bort Krisztus vérévé változtatja át, Jézus rendelése szerint: „Cse­lekedjétek az én emlékezetemre!” -; elszorul a torkuk, mint­ha hirtelen gégeödémájuk támadt volna, a hangjuk elfúl, és kénytele­nek abbahagyni a szertartást. A papok nem érzik jól magukat az em­lített templomokban, melyeket sámáni/démonisztikus jelek, ok­kult szimbólumok díszítenek, s megakadályozzák a misézést.

Íme, a Sátán temploma, amelyet az ember épített.

De a szociológus Vass Csabát is idéztem, aki épp akkoriban fe­dez­te fel, hogy a globalizáció a Világállamot, sőt, a Világpáholyt építi. Idéz­tem, amint ő Csingiz Ajtmatovot idézte: „A globalizáció viszont - puha világháborús érintkezési módja, kultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy teljesítményen is túltesz, meg­­változtatja, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti tár­sa­dalmak és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. Ravaszul kifejlesztették a pusztító rombolásnál is ‘kifino­mul­tabb’ módszereket: a testet megőrizték, sőt feltáplálták, ám az e­gyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyű sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk fog­lyának ...  sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ... a legsúlyo­sabb, legszívósabb részét, a nyakbőrt választották le róla. Da­rabokra vágták, s még gőzölgő állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Aki ezen a procedú­rán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, és meg­halt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belőle ... A mankurt nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nem­zetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett a gye­rekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel ma­gá­ban az emberi lényt.” „A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erőszak és a puha erőszakszervezetek révén fájdalom­men­te­sen, veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosí­tást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártá­sára rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irány­ban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés sze­rin­ti számban, előre programozottan újra meg újra az emberi azo­nosság beszélő szerszámmá tehetnek. A globalizációt jellemző de­konstrukciós kultúrának éppen ez az emberi azonosság nélküli, ne­gatív létű masszának az irányított újraépítése a magva. A glo­ba­li­záció szupranacionális szerveződései alá-és fölérendeltséget ala­kí­tottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet anyanemzete fölé kerekedett.”

Ez az idézet önmagáért beszél.

Talán csak annyit lehet hozzátenni, hogy ez a negatív létű massza (az összevissza terelgethető és terelgetett birkanyáj) a kontrasze­lek­ció terméke, a világban 230 éve bevezetett szabadkőműves kontraszelekcióé. Ilyen ma Magyarország is; kapcsold be a tévét.

No, a lényeg az, hogy az említett cikkeim olvastán a József nádor  „egy kis beszélgetésre” behívott a Pesti Vigadóba. Átléptünk az a­u­lában két oszlop – Jákin és Boáz - között, leültünk egy asztalhoz, ott így szólt: „Olvassuk az írásaidat; nem mondom, hogy nem jók. De amit a titkos társaságok „negatív” szerepéről írsz, az nem feltétlenül, és nem minden esetben igaz.” Kifogásolta azt is, hogy politikai értelemben „kikötöttem” a keresztény szocia­lizmus mellett. Finoman megkért, hogy a továbbiakban tartózkod­jam ilyesmik írásától, és kifejtette - nagyjából, miről, mit írhatok. Majd az emeleten Zelnik József fogadott. Húszan-harmincan bo­roz­­gattak, valami évforduló tiszteletére. Megköszöntem a borkíná­lást, de je­lez­tem, hogy a köszvényem és az autóvezetés miatt nem ihatok. „Olvassuk az írásaidat – kezdte. Az Angol Nagypáholy már a Grand Orientnek is fölébe kerekedett, stb. Hát hiszen értem én…” – hümmögött. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Azóta nem láttam…

Sanyi visszafelé focizik

Amíg még a „királyi televízióban” szerzett – részben okkult – élmé­nyeim el nem halványodtak, könyvet írtam az utókornak. Ilyen bő ter­jedelműt azelőtt sohasem írtam – A/4-es oldalon kinyomtatva 306 oldalt tett ki. Ráadásul ehhez jött még 20-30 oldalnyi facsi­mile – újságkivágások, iratmásolatok, portrék a szereplőkről, stb. Elképzelhető, hogy a könyvkiadók - Demokrata, Minerva, Leleple­ző, később a Vá­lasz, stb. –, me­lyekkel megpróbálkoztam, már ter­jedelmi okok­ból sem „rajong­tak” a kinyomtatásért, nem is szólva ar­ról, hogy a kézirat „telis-te­le” volt szabadkőműves hivatkozások­kal, ami még inkább bekor­látozta, amúgy sem hemzsegő lehető­ségei­met, ponto­sabban szólva el­ is le­hetetlenítette a megje­lenést. Másfél évvel a tévéből történt kirúgásom után, még mindig csak ott tartottam, hogy sikerült házilagos tech­nikával előállíttatnom 25 köt­ve-fűzött A/4-es példányt, hogy lega­lább azt szétoszthassam a barátaim, televíziós ismerőseim között, hogy némi visszajelzé­sem legyen, ki mit értett meg furcsa történe­temből, másrészt, hogy lássam, mennyire „érdekfeszítő”, amit és a­­hogyan írok. Szétosz­tottam – Sanyinak, Petáknak is adtam -, és öl­betett kézzel vártam a fejleményeket. Sok hét leforgása után sem volt semmi vissza­jel­zésem, így megkérdeztem Sanyit, mi újság, mi a véleménye? Sanyi ezúttal nagyon szűkszavú volt. „Nem adha­tom vissza a nekem adott példányodat sem – mondta szokat­la­nul kény­­sze­re­detten -, a vakolók begyűjtötték, nemcsak az e­nyémet, hanem mind a 25 példányt. Szerintem a Selyem­gom­bo­lyítóban kellene ke­res­ned.” Nem kerestem sehol. Bosszúságomban úgy gondoltam, jó helyen van ott, ahol van… Ne­kem sem maradt meg, csak dis­ken. Később a kéziratot „eladtam” Elek Istvánéknak, „szociológiai kutatások” céljára, jó pár évvel azután pedig az említett, lebutított vál­tozatát (háromszor is lektorálták) – a 306 A/4-es oldalú kézi­rat­ból „a titkok” kihúzása u­tán alig maradt 238 oldal – végül is ki­ad­ta a Gold Book Kiadó, „A pokol legalsóbb bugyra” címmel.

Skultéty Sanyin észrevettem, hogy „visszafelé” focizik. Mind gyak­rab­ban for­dult elő, hogy úgy hazudott, hogy már arra sem vigyá­zott különösebben: észreveszem-e, rájövök-e. Vagy egyre jobban „le­fárasztotta” a nagy szívbetegen elvállalt államtitkárság, vagy ró­lam tett le egészen. Aztán apránként rájöttem, hogy az utóbbi fel­tételezésemben megint csak vaskosan tévedtem. Egyszerűen csak annyi történt, hogy kettőnk között az információáramlás egyolda­lúvá vált. Tőlem valódi információkat kért, szerzett, de ő ezekért csak dezinformációval, félrevezetéssel, hitegetéssel és hátbatáma­dásokkal „fizetett”, illetve válaszolt nekem. Bár kitettek a MTV-tól, de azért éhhalál nem fenyegetett. Országos nagyvállalatok ve­zéri­gazgatóinak voltam a személyes menedzsment-tanácsadója, nem egynek több éven keresztül, kölcsönös megelégedésre. Egyszer a Sa­nyi részletesen kikérdezett, miből élek, hol és kiknek dolgozom. A legkevésbé sem gyanakodtam semmire. Csakhogy nem sokkal a történtek után szinte egymás után hívattak a megbízóim, de nem ám valami újabb munka kínálatával, hanem épp ellenkezőleg. Né­hány hét leforgása alatt mindhárom stabil megbízómat elveszítet­tem – nagyjából hasonló mondvacsinált indoklással. Legnagyobb és legstabilabbnak látszó állandó megbízóm bizalmasan közölte, hogy a Demszky Gábor helyettese, Atkári János megtiltotta a to­váb­bi foglalkoztatásomat. Nem hittem el egy szavát sem. Levélben megkerestem a főpolgármesterhelyettest, aki már másnap hosszú levélben válaszolt, és a legnagyobb megrökönyödésemre – averzió nélkül – elmagyarázta, hogy azt sem tudja, ki vagyok, azelőtt a nevemet sem hallotta, soha. Aztán többekkel is részletekbe me­nő eszmecserét folytattam a valószínűtlenül „durva” események­ről. Fel­világosítottak, hogy a vakoló gondolkodás tárgysze­rű, kí­méletlenül „racionális” és egyben pragmatikus. A cél szen­tesíti az eszközt, az elért eredmény mindent felülír. És mindemellett szeretnek „két, vagy több legyet ütni” egy csa­pásra, ha erre alkalom kínálkozik. Több oldalról is utána néz­tem a történteknek, és a barátaim bölcs tanácsai, ötletei alapján a következő felismerésekre jutottam: (1) Személyes és üzleti hite­le­met rontották a meg­bízóim előtt. (2) Elrabolták a munká­mat, hogy egzisztenciálisan tönkre tegyenek. (3) A munká­mat olyannak adták, aki nekik „dolgozik”. (4) Mivel nem áll­tam kötélnek, helyettem beszervezték a megbízómat. Ügyvéd barátom némileg utána nézett e hipotézisnek, és kiderítette, hogy az egyik megbízóm a közelmúltban az óbudai imakörét vélhetőleg fel­cserélte egy óbudai páholyra. Mindez 2000-ben történt…

Rendre „megelőznek”

Kedves olvasóim tán még emlékeznek rá, amikor elmeséltem Ma­rika, a ked­ves Orbán-titkárnő „eltűnését”, majd egy kicsit később, amikor „agy­­-leszívtak” Bárány Anzelm szobájában, majd azt, hogy Bártfay Béla megismeréséből sem lett semmi. Mindezek a furcsa történések azt következtetik, hogy Orbán Viktor mellől kímélet­len szak­­sze­rűséggel eltávolítottak, mintahogy Torgyán József mellől is eltávolítottak, amikor önkényesen kihúztak a képvi­se­lőjelölti listáról. Pedig mindkét ismeretséget magam szereztem, és ők „vették el” tőlem a bárminemű kibontakozás lehetőségét. Most már ugyebár csak az a kérdés, hogy mindezek a gazemberségek – Orbán, Torgyán (és Atkári) tudtával történtek-e, vagy éppen, hogy akaratuk ellenére? Mindez lehetne puszta „véletlen” is, ha a leírt történéseket nem követte volna legalább újabb négy, de úgy néz ki, hogy még egy ötödik is, épp most van folyamatban.

Ennyi véletlen fizikai lehetetlenség…

Valamikor 8-10 évvel ezelőtt spontán úgy láttam, hogy a Jobbik Ma­gyar­országért Mozgalom elnöke, a Kovács Dávid „tiszta te­kin­tetű”, értelmes, szimpatikus fiatal­ politikus, akivel elvileg adva lenne a lehetőség, a remény Magyarország újjáépítésére. (Annak i­de­jén ugyanilyen indíttatásból és „körülmények között” ismerked­tem meg személyesen Orbán Viktorral is. Csak a vakolók „leva­kar­­tak” róla…) Telefonon lebeszéltük, hogy mikor, hol találkozunk. A lakásától párszáz méterre, egy padon; - azután felmegyünk hozzá. Mi­közben vártam rá, egy ügynökre lettem figyelmes, aki engem fi­gyelt az újságja mögül. Amikor már várható volt a Dávid érkezése, váratlan fordulattal elébe mentem; éppen szembe is találkoztunk – „a megtévesztett ügynök” pedig nem tűnt fel újból. A lakásán ú­jabb meglepetésként egy felvételre bekapcsolt magnó fogadott, a­mit – amíg Dávid a mosdóba ment – szépen, feltűnés nélkül leállí­tot­tam. Dávid illúziónak – komolytalan ficsúrnak – bizonyul. A be­szél­getés vége felé kiderült, ugyanazok a bölcs tanácsadók „ab­riktol­ják, instruálják és szponzorálják”, akikről – a cím sze­rint – már annyit írtam. Nincs új a nap alatt. Egy-két éve „kap­tam a hírt”, hogy a Jobbik „megszabadult láncaitól”, s nem csak például Molnár Tamástól váltak meg, de a Dávid leváltásával egy füst alatt ejtették azokat a vén vakolókat is, akik „a templom-és kul­túraépítés civil leple a­latt” legin­kább a társadal­mi folyamatok ma­nipulálásával, saját pecsenyéjük sütögetésével, vidám fejva­dá­szattal – egyszóval politi­ka­i oldás-kötéssel, szakszóval: vakolással foglalkoznak. Amikor utána néztem, hogy „verifikáljam” a kapott örömhírt – semmit nem hiszek el látatlanban -; kiderült, hogy ez csak afféle kedvderítő, „öntuningoló” féligazság. Például még ma is, változatlan hevességgel a Jobbik vezetősége (Morvai Krisztina; - lásd a youtube-videón, jön jobbról) körül sertepertél az a tényleges állományú „titkosügynök”, akit ál­lítólag még a Viktor „telepített” a vezetőség közelébe. (Emellett tudomásomra jutott még az is, hogy a Dávid továbbra is jelentős pártpénzek felett diszponál.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vakolók a Dávid mellől is eltávolí­tottak, így folytatódhatott tovább az a rontás, amit én talán mega­kadályozhattam, enyhíthettem volna.

Az elmúlt években feltűnt a Fidesz közelében egy új politikus, aki személyiségében kezdettől fogva igen ígéretesnek látszott. Annak idején levelet írtam neki, megkerestem a titkárságon – se kép, se hang. Semmilyen visszajelzés nem jött, semelyik kapcsolat-felvé­teli kísérletemre. Ezt a nagy tartózkodást semmi nem indokolta. A tapasztalatom egy ideje az, hogy a teve könnyebben jut át a tű fokán, minthogy én a közelébe juthassak egy-egy ígéretes, új politikusnak. Olyannak, akit még nem rontottak meg. (Akit meg már igen, annak már nem akarok a közelébe kerülni…) Ennek az esetnek igen komoly, ezúttal „fordított” előzményei voltak. Meg­kerestek régi ismerőseim, akik miután apránként minden jövede­lemtermelő munkámtól megfosztottak, elérkezettnek látták az időt egy megalázó feladat felajánlására, azon ostoba/önhitt vélekedé­sükben, miszerint a lepusztított egzisztenciájú „másként gondol­ko­­dó” nincs abban a helyzetben, hogy a bármily’ meg­alázó „mun­kát” visszautasítsa. (Nem tudják elképzelni, hogy létezhet ember, akit semmilyen helyzetében nem lehet megvásárolni. Ismét téved­­tek; - nem én vagyok az „Özvegy Fia”, aki az ő segítségükre rászo­rul.) Barátaim is azt tanácsolták, menjek csak el a hívásra; legyek résen, de a judí­ci­u­mom – a Jézus-hitem - úgyis megvéd minden el­té­velyedéstől. (Hagyjam, ezúttal hadd jöjjenek elő a farbával.) Elő­jöttek a farbával: készítsek egy lejárató tanulmányt, hogy va­la­kit a leírt „tények” – ezeket ők prezentálják, nekem „csak” ta­nul­mány­­formába kellene öntenem – alapján le lehessen válta­ni. Háromszázezer forint üti majd a markomat, ha a tanulmányt jól megírom, vezette elő „az ellenértéket” a jól ismert József nádor. „Az Elnök azt üzeni, hogy becsüld meg magad, és akkor máskor is lesz majd munka.” – mondta még. Mellesleg elmesélt egy látszólag egyáltalán nem a tárgyhoz tartozó történetet – ugyan, honnan is szedhette? -, hogy valaki, aki ellene szegült a kábítószer-ter­jesztésnek, saját nyomozótisztje fejét találta meg egy reggel a háza előtti kukájában. Azonnal átláttam, miről is van szó. A következő választ adtam a nádornak „a kedvező ajánlatra”, ka­pás­ból: „Kér­lek, mondd meg az El­nöködnek, hogy ez az ajánlat ajándéknak túl kevés, munkának pedig túl sok.”

Azzal otthagytam és hazamentem.

De most jön a csattanó!

Hónapok elteltével hallom ám a hírekben, hogy az, akit nekem „el kellett volna intéznem” a 300 ezer forintos tanulmánnyal – hir­telen emelkedik ám felfelé a Fidesz-ranglétrán! Felfelé bukott, ahelyett, hogy leváltották volna! Utána a kö­zelébe akartam kerülni, mert az ilyen becsületes, jóravaló ember mellett lehet ám igazán kívánatos dolgozni! De, mint már bemutattam – egyszerűen nem juthattam a közelébe: talán azért, nehogy a korábbi történetet elmesélhessem neki, talán másért. És ez a más az, ami igazán elgondolkodtató. U­gyanis ez a fiatal ember, amikor egy új, a korábbinál sokkal í­gére­tesebb karrier kézzelfogható közelsége sejlett fel előtte; - nem meg­nyílt, nem kinyílt, s nem lett új élet-energiák büsz­ke bir­tokosa, hanem épp ellenkezőleg. Megöregedett, kiü­rese­dett, ambíció-nélkülivé, bizonytalanná, tanácstalanná vált és el­ve­szítette minden korábbi hitelét. Pár hónap alatt láthatóan 10-­15 évet öre­ge­dett; - addig feszes arcbőre ráncossá, fonnyadttá, viasz­sárgává vált, addig magabiztos tekintete enerválttá, riadttá, elfá­radttá, paranoiássá silányodott. Percre lehetett tudni, mikor is lép­tethették be a Rendbe. Megfogták valamivel. Vagy keményen ráijesztettek. S többé már nem az az ember volt, mint korábban, csak a valamikori önmaga halvány utánzata. Egy mankurt lett.

Nem sokra megy vele ezek után a Fidesz, 2010-ben…

A harmadik esetről most csak annyit – „az ügy” még nem teljesen le­zárt. „Adok még” a szóban forgó fiatalembernek 6-8 hónap „lau­fot”, utolsó elméleti esélyként, hogy megszabaduljon a Jobbiktól levetett, im­portált bölcsei félrevezető tanácsaitól. Mindenesetre áll­jon itt, legalább részleges „eligazításként” egy rész­let egy barátom­nak – uram-királyomnak – szóló levelem tervezetéből, ame­lyet épp’ erről írtam; mi is zaj­lik ma Magyarországon a po­­­li­ti­ka elfüg­gönyözött színpadának hátterében. (Az idézett szöveg részben visszautal egy korábbi témára, az „elharapózó” templomépítésre is.)  „A kalocsai érsek által negatívan véleményezett, egyházi enge­dély nélküli templomépítés népi kalákában egyfajta „ökumenikus” pótcselekvési mánia (vö. Bethlen Farkas, Verőce polgármesterének temp­lom-projektjével is), amit magam is értelmetlen erőfecsérlésnek tartok. Egyrészt azért, mert bármely templom felépítése legyen az il­letékes egyházak és az állam együttes feladata, másrészt azért, mert Isten bennünk lakik, és nem a bármily’ ökumenikus kö­vek között. Mellékesen megjegyzem, hogy a „templomépítés” nem ke­vés részben egy gnosztikus-szabadkőműves „mánia”, ami­vel az okkult társaságok tagjai a hitetlenségük miatti frusztrációjukat, lelkiismeret-furdalásukat vezetik le, illetve kompenzálják, ami nem baj, csak a hívő tömegeket ne manipulálnák ilyen látszattevé­keny­sé­gekre. Megjegyzem még, hogy a templom-építésekben Makovecz Imre (a Magyarok Szövetsége Bölcsek Tanácsának tagja, teozófus, templomos lovag, önjelölt hazamentő forradalmár, építész, filozó­fus, stb.) és Bethlen Farkas (a Sárkányrend tagja) a „főszereplők”, ami engem más szem­pontból is elgondolkodtat. Vass Istvánnak min­denben igaza van! Vukics Ferenc láthatólag „nem vall színt” – a meg­hirdetett, pártok nélküli Magyarország közeli víziója egy ártal­mas és félrevezető utópia, aminek a közeljövőben semmi realitása nin­csen -, és ez tovább erősíti a vele/velük szemben táplált aggo­dalmakat, gyanúkat. Miért nem üldözik a posztkommunista ható­sá­gok a Magyarok Szövetségét, és magát, Vukicsot? Mert ennek a mozgalomnak a népet félrevezető tevékenysége a terveikbe szépen beleillik. Ameddig Vukics Feri lóháton bevezeti a talpas (gyalogos) magyar főerőket céltalanul, parttalanul és pártatlanul bolyongani a sűrű sötét erdőbe, addig az állig felfegyverzett szol­gálatok gondta­la­nul lekasza­bol­ják a Gárda nélkül maradt Jobbikot. Kon­zisz­tens kis mesterterv (mastermind) ez! A Jobbik a Fideszt gyengíti, 2010-re esetleg már jóval 50 % alá; a MSZ direkt mind a kettőt… Ez bolsevik/szabadkőműves „divide et impera”, semmi több.”

Végjáték a KAPU-ban

Több, mint 10 évig voltam a KAPU állandó főmunkatársa.  

Amikor úgy egy jó évvel ezelőtt megjelent az első templomosokkal foglalkozó cikkem a KAPU-ban, Brády Zoltán főszerkesztő egy tőle szo­­katlan lábjegyzetet fűzött „A magyar Agartha” című íráshoz, az első oldal alján: „Czike Lászlónak bérelt helye van a lap­nál.” – ő tudta, miért van szükség erre, az irántam való végtelen, meg nem szűnő lojalitását deklaráló főszerkesztői kitételre… Node eljött a baljós 2008-as esztendő, amelyik a KAPU pénzügyi csődjét hozta. Decemberben megjelent a lapban a „Katolikus templomo­sok” című írásom, amelyik bemutatta, hogy „nem minden arany, ami fényezi magát”. Már októbertől, több „hamis” szponzor is fel­tűnt a láthatáron. Megjelent Brádynál a Makovecz-Zelnik duó és jelentős anyagi támogatást ígértek (a KAPU-nak nagyjából évi 12 mil­lió forintra volt szüksége). Node korántsem ingyen! Három mil­lió forintot ajánlottak fel – a pénz valami ködbe burkolózó külföldi átszállással érkezett volna -, azzal a feltétellel, hogy engem el kell távolítani a KAPU-tól. Miért támogassanak egy olyan lapot, amelynek a főmunkatársa időnként az ő leleplezésükkel foglalko­zik? - kérdezték Brádytól. Szerintem ezt minimum „árukapcsolás­nak” hívják, és az erőfölénnyel való visszaélésnek a másik szorult anyagi helyzetében. Ami mellesleg a közvetett cenzúra egyik szép, polgári, katolikus megnyilvánulása. De én tudok ennél csúnyább szót is. Körülírom: zsaro­lásra gondoltam. Az olvasóra bízom – mi történhetett. Mindenesetre Brády vezércikkében – az Olvasóhoz – név szerint megköszönte az anyagi támogatást mindazoknak, akik pénzt adományoztak a lapot kiadó Alapítványnak. A névsor beszé­des. Engem természetesen kirúgtak. A KAPU viszont túlélt 1 évet.      

Általános cenzor     

Nem véletlenül használtam az előbb a cenzúra kifejezést.

Az elmúlt 8-10 évben nagyjából minden nemzeti jobboldali könyv­kiadónál megpróbálkoztam kézirataim kiadásával; erősen váltako­zó siker­rel. 20-25 nyomdakész kéziratomból eddig 6, azaz: hat je­lent meg. A kiadási arány eme nem túl hízelgő szintjét a legke­vés­­bé sem terjedelmi, érdektelenségi, színvonalbéli, még csak nem is pénzügyi, megtérülési problémák vagy más szóval szponzorhi­ány okozta. Képzeljék el, még szponzor is lett volna, minden eset­ben! A meg nem jelenés oka mindig – egészen más volt. A cenzor. Csak ma egész másképp hívják, mint az átkosban. Ma minden­nek bom­ba­biztos fedőneve van. A jobboldali nemzeti könyvkiadók kb. 80-90 %-ához politikai, világnézeti, stb. szponzor vagy cen­zor van be­építve – művészeti vezető, tördelő szerkesztő, könyvszerkesztő, olvasó szerkesztő, művészeti tanácsadó, stb. fantáziadús el­neve­zé­sekkel. Az ily’ módon tökéletesen lefedett cenzor az esetek nagy részében ugyanaz a személy. Mit gondolnak, ki lehet ő? Az eddig el­mon­dot­tak alapján kizártnak tartom, hogy tévedjenek.

Elsőre ki fogják találni…

Na? …… ……

Talált!

Rendszerváltó Grand Orient

Még 2001-ben, a „Testamen, Leonardo evangéliuma” című – egyik ter­jedelmes kritikai esszém tárgyát képező - könyv eszmei szer­ző­je, Zelnik József etnográfus, a reinkarnált Templomos Lovagrend magyarországi nagy­mes­tere, egész oldalas interjút adott a Ma­gyar Nem­­zetnek. Ebben többek között említést tett arról „… meg kel­le­ne vizsgálni a Máltai Lovagrend szerepét a magyarországi rendszerváltásban”. Sok minden tény, jel, dokumentum utal ar­ra, hogy több titkos tár­saság is rezidens szerepet játszott "az átala­kulás” eseményeiben – már ami a lovagrendeket illeti: a „templo­mos lo­vagrend” legalább annyi­ra, mint a máltai. Azonban sokkal jelentősebb volt a „valódi titkos társaságok” szerepvállalása, a leg­különbözőbb lovagrendek nem meghatározó, inkább közvetítő, ko­ordináló fel­adatokat láttak el. Így lettek „rezidensei” a titkos társa­ságoknak. Elsősorban a Grand Orientnek, amely - a szakirodalom szerint - úgy 230 éve az Illuminátusok végrehajtó szervezete. Oda-fenn kigondolják a társadalmi változásokat, a Grand Orient helyi szervezete pedig precízen végrehajtja a mesterterveket. Az elmúlt 230 év legfontosabb társadalmi „kataklizmáit” – az amerikai füg­get­lenségi háborút, a „dicső” fran­­­cia forradalmat, az 1848-as eu­rópai forradalmakat és szabadságharcokat, a párizsi kommünt, az oroszországi „nagy” októberi forradalmat, a magyar őszirózsás for­radalmat és a „Ta­nács­köztársaságot”, a gyalázatos Trianoni Béke­szerződést, sőt, az 1956-os magyar forradalmat és szabadság­har­cot, majd a kelet-európai „rendszerváltást” - mind-mind a Grand Orient páholy vezényelte le. A magyar „rendszerváltást” egy – ha­tás­­mechanizmusaiban előzetesen részletesen át­gon­dolt és egyez­te­tett - „körpaktum” forgatókönyve alapján, mint politikai erők, az MDF és az SZDSZ hajtották végre, de mindegyik pártnak megvolt a maga speciális szerepe. (1) A politikai betonalapzatot a Komin­tern adta: az MSZMP, majd MSZP. (2) A változtatás tömegmozgal­mát: a „nemzeti” Grand Orient - a ‘48-as MDF. A folyamatba épí­tett „gondolatkontrollt” a Libintern: az SZDSZ. A Szép Új Világ­rend, a jövő csíráit az illuminátus világállami elit: a későbbi évek kormányzási feladataihoz fokozatosan felnövekvő Fidesz.

Katolikus templomosok

Az interneten már legalább 15-20 éve megtalálható két hiteles, a Történeti Hivatal pecsétjével is ellátott titkosszolgálati jelen­tés. A dokumentumok: 880212 firefox doc. és 830209 firefox doc. Az előbbi hivatkozott linkje:

                                                 http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html,

a második különösképpen nem érdekes, mert „az ügy” szempont­já­ból nem tartalmaz új információt. A dokumentumok hitelesek, hi­szen az eredetijük megtalálható a Történeti Hivatalban. Aki eze­ket a dokumentumokat feltette az internetre, az pontosan tudta, mit csinál: a memorandumokkal figyelmeztetni akarta a kutatókat, rajtuk keresztül az egész magyar társadalmat: nehogy el­higgyék, elfogadják majd a legújabbkori hamisító történelem-újraírás összes szerecsenmosdató hazudozását, mert minden eltünte­tő igyekezet ellenére maradtak fenn dokumentumok, me­lyek hitelt érdemlően bizonyítják, Magyarországon nem történt i­gazi rendszerváltás, csak annyi, hogy újrafestették a cégért. Az ÁVÓ-sokból személyzeti főnökök, fejvadászok és politiku­sok, a demokratikus választási szabadság, a demokrácia ő­re­i lettek, a párttitká­rokból, s az „átkos” rend kontraszelek­tált szel­lemi elitjéből tőkések, hivatásos nemzetközi csalók­ból és rab­lók­ból privatizátorok és bankárok, a titkos ügynö­kök­ből hazaárulók, politikai titkos társaságok tagjai, vagy szabadkőművesek lettek. Mindez – mármint az intézményesített haza­áru­lás - ráadásul „kvázi-dinasztikus” joggá és kötelezettséggé vált; egész családok „álltak át”, és lettek pandúrból rablók, s vice versa. Az új rendszer káder-arculata, gyökerei, indíttatása, céljai, uralmi technikája is változatlanul ugyanaz, mint 1990 előtt volt.

Nem nehéz bizonyítanunk a letűnt rezsim és az újsütetű „liberális polgári demokrácia” közötti nyilvánvaló egyenes-ági leszármazást, „genetikus-evolúc