Czike László

                    A betiltott esszé utóélete       

                   (Rendszerváltó ügynökök és szabadkőművesek)

                               szubjektív, idealista hangvételben

1.

Ma dél körül egy igen kedves, szakrális vendégem – származása alapján akár ő is a Királyunk lehetne - volt, tehát épp nem volt lelki érkezésem áru­lások vegyelemzésére. Azóta elgondolkoztam, mi is történt. Felhívtál és közölted velem, hogy: az augusztus­ban leadott, és Te, illetve a Szerkesztőség által maradéktalanul jóváhagyott „Rendszerváltó szabadkőművesek”, kb.150 ezer karakter – 62 A/4-es oldal – terjedelmű önvallomás műfajú, korszakos leleplező írásom II. része politikai okokból nem jelenik meg a decemberi számban, mi több, soha. Már akkor gyanakodnunk kellett volna – mi tagadás: gyanakodtunk is -, mi­kor a Szerkesztő Bizottság több tagjának ellenjavallata ellenére is ragasz­­kodtál hozzá, hogy két részre oszd a komplex, szétválaszt­ha­tatlan egészet képező, sodró lendületű, vaslogikájú írást. Az í­rás ilyetén kettéválasztása egyértelműen az olvasói megértés és a nagyobb nyilvánosság ellen hatott. Kettétörte a gondolat­menetet, és nagyjából a negyedére redukálhatta az olva­sott­ságot, pusztán azzal, hogy írásom „II. része”, a megrázó igaz történet, és annak vég­kifejlete, egy negyedév késéssel jut el mindazokhoz, akik nem olvasták az első részt; azokhoz meg soha, akik az elsőt ol­­vas­­ták, ám a végkifejletet nem. Már megbocsáss: ennél jobban megrende­lésre sem lehetett volna szétrombolni és tönkretenni, amit írtam… Ez nem kifejezetten egy – ars poeticája szerint – „leleplezésre sza­ko­sodott” főszerkesztő és könyvújság mentalitása, inkább emlé­kez­­tet az átkosban megszokott beépített cenzori viselkedésre, per­sze rafináltabb kiadásban, tekintve, hogy a mai áldemokráciában fedésbe kényszerült mindaz, ami azelőtt a diktatúra lényege volt. Terjedelmi okokra hivatkoztál, de hát ez nyilván hamis indoklás, hisz’ minden lapszámban tizenkettő egy tucat az olyan írásokból, amelyek jelentősége a magyar történelem és a jövő szempontjából jóval kisebb, viszont túl hosszúak, hosszabbak, mint az enyéim…

No de menjünk csak sorjában, mert ennek a történetnek mélyebb gyökerei vannak. A „II. rész”-ben van több olyan hivatkozás, ami ezek után soha nem lát napvilágot, és talán épp ez volt a szigorú páholydöntés. Hát akkor most kifejtem ezeket a gyökereket ebben az „utóéletről szóló” írásban. Úgy 6-8 évvel ezelőtt létezett még a „történelmi igazság­tételi bizottság” – remélem, jól citálom a nevét -  melyet a következők jegyeztek: Dr. Síklaky István, Éliás Ádám, Dr. Drábik János, Tőke Péter, Dr. Tímár György, stb. Érdekes, hogy pl. Dr. Szeszák Gyula és Dr. Tímár György emlékeznek e gré­mium létezésére – utóbbi szó szerint így mondta nekem: „felhasz­nál­ták a nevemet” -, Te viszont most már határozottan tagadod a puszta létezését is. Akkoriban már beszéltem neked az írásombeli szabadkőműves történetekről, amelyeket Te hittél is, meg nem is, viszont egyszer váratlanul (a Pusztaszeri úton ácso­rog­va, mert a lakásodba sohasem hívtál fel) arra kértél, hogy te­gyek „vallomást” a velem történtekről – okkult „megvezetésemről” – a fent említett tisz­teletreméltó bizottság előtt… Nyomatékosan felhívtam a figyel­medet, hogy „az önvallomást” még nem tartom – tartottam akkor – időszerűnek. Aztán a dolog évekre elaludt…

A nyáron ti voltatok azok, akik az egész „ügyet” - módszeresen, és elég szerencsétlenül – felelevenítettétek. Kivételesen nem tudtam megjelenni a júniusi szerkesztőségi értekezleten, melyen elég fur­csa dolgok történtek. Dr. Drábik János, főszerkesztő-helyettes, a­ki évek óta nyilvánvalóan folyamatosan igen jó viszonyt ápol a temp­lo­mosokkal, a hetyke nagymester üzenetét – napiparancsát – hoz­ta, mely szerint nem kell hitelt adni Czike történeteinek, hiszen „ő” akart szabadkőműves lenni, csak hát nem bizonyult méltónak a tag­felvételre, így aztán csak „sértettségből” beszél mindenfélét. Kö­zöl­te a Szerkesztőbizottság tagjaival az önjelölt szóvivő azt is, hogy a Nagymesternek titkos papírja van arról, hogy szükség esetén pa­rancsot adhat a­kár a regnáló miniszterelnöknek is… Nos, aki nem sült hülye, az tisztán láthatja, hogy miután a Grál Lovagoknak sikerült kivásárolniuk alólam a KAPU folyóiratot – szpon­zori támogatás fejében kötelezték a főszerkesztőt, hogy rúg­jon ki, ami ugyanaz -; megnőtt az étvágyuk, és úgy dön­töt­tek: egy füst alatt a Leleplezőből is kifüstölnek, kezdve az­zal, hogy lejáratnak a Szerkesztőség tagjai előtt, egy alkal­mas pillanatban, amikor nem vagyok jelen. Isten áldja meg az okkult postást; - úgy is, mint „atyai tanító mesteremet”…

Uram, bocsáss meg néki, mert nem tudja, mit cselekszik!

Amikor értesültem a történtekről, megértettem, hogy – noha kény­szer formájában, de – eljött az alkalmas időpont. Eljött a várt al­kalom, hogy megírjam a tőlem 6-8 éve kért önvallomást, mert a vakolók már a spájzban (értsd: a Szerkesztőségben) vannak. Meg is írtam, 7 nap, 7 éjjel, egyhuzamban, mintha egyetlen nagy kör­mondat – vö. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról – lenne az egész. Megírtam a kendőzetlen, vágatlan, kozmetikázatlan igazsá­got, ahogyan az velem tételesen megtörtént, persze diplomatikus formában, mert hát ma még mindig nem lehet ám csak úgy felleb­benteni a fátylat az ügynökök, a hazaáruló politikusok és a szabadkőművesek köztörvényes bűneiről sem, hiszen élet és ha­­lál urai ők, 60 éve, háborítatlanul, mind a mai napig… Ezért csak humorizálgatva, szőrmentén szabad írogatni, maximális ön­u­­ralommal. Pedig a valós tetteik, rafinált machinációik, a történ­tek jelen idejében számomra fel­értek egy szörnyű lidércnyomásos láz­álommal. Mindazonáltal lelki értelemben a sunyi gazember­sé­geik, fondorlataik által folyamatosan okozott lelki gyötrelmeimnek „kö­szönhe­tem", hogy szerencsére végérvényesen megtaláltam Jé­zus Krisztust, mert a szenvedés megtisztított majd’ minden földi hív­ságtól; tes­ti vonatkozásban viszont egy életre megbetegedtem – pszicho­szo­ma­­tikus alapon szerzett köszvényem lett, ami a hosszú éveken át tartó kényszerű-lázas, feszített ütemű ismeretszerzés és titokfejtés, a többrétegű létbizonytalanság és az állandó magányos  rettegés (az autodidakta módon megismert titkokat nem oszthat­tam meg senkivel) következménye -, és amely betegségem megpró­báltatásait türelemmel viselem, azóta is.

Nos, megírtam az önvallomást, melyhez gratuláltál, elfogadtad, és eldöntötted, hogy 2 részben fog megjelenni, szeptemberben és de­cemberben. A Szerkesztőbizottság minden tagja osztatlan elis­me­rését fejezte ki, de egyidejűleg sajnálkoztak, hogy miért késik egy negyedévet a II. rész, a végkifejlet megjelenése. Az önvallomás első fele meg is jelent, csak egyes valós neveket hagytál ki belőle, így mondtad: a személyiségi perek elkerülése érdekében… Ma viszont közölted velem, hogy a II. rész végleg elmarad, mégpedig – politikai okokból. Mégpedig úgymond azért, mert most mindenkinek össze kell fognia a Fidesz kétharmadának eléréséért. Nem értem, mi kö­ze lenne, lehetne az én írásomnak a Fidesz kétharmadához? A le­tiltásnak sok­kal inkább ahhoz van köze, hogy – mint az orromra is kötötted – meglátogattad a Nagymestert, és bemutattad neki az esszémet, naná, hogy megtiltotta a megjelenését, hiszen amúgy is kiterjedt praxisú fedett cenzor a „jobb” oldalon. Azt is „közölted”, hogy az írásom kvázi közepén szereplő – te mondtad – „gyönyörű ver­sem” viszont benne lesz a decemberi számban, ami az indok­lásod tükrében főleg amiatt érthetetlen, mert a költeményem egy mélyenszántó-mélyrehatoló gúnyvers, Orbán Viktorról, aki törté­ne­tesen az inkriminált kétharmadért ácsingózó Fidesz elnöke.  

Nézd, te leleplezők kősziklája, én azt gondolom, hogy ez az egész „tánci-tánci” nem egyéb ócska szemfényvesztésnél. Te, meg a haj­lott korú, de mélyen frusztrált, sikerittas éceszgéber haverod min­dig ott fontoskodtok minden jobb-és baloldali politikai szervező­dés­­nél – szerintetek nagy vonalakban minden politikai párt prog­ramja a ti kizárólagos szellemi alkotásotok -, hátha leesik valami pénz, hatalom, vagy más elismerés. Marha nagyokat tévedtek, de azonnal talpra szökkentek, és máris ott csápoltok a túloldalon. Mintha csak tegnap történt volna, hogy közölted: teljes mellszé­lességgel a Jobbik és a Nemzeti Szövetség mögött állunk, ne­hogy a Fidesz kétharmadot érjen el, vagy, hogy egyáltalán győzzön. Aztán kiderült – vö. a Fidesz holdudvarához tartozó po­litológusok, elemzők hivatalos véleményével -, hogy ezek a moz­gal­mak komoly­talan, az MSZP által szervezett és pénzelt alkalmi pártszerveződések, mondtam, nem kéne ezeknél ledekkolni. Majd, mint a jeges zuhany, jött a hír: „zu FÚSZ” kitüntettétek Széles Gábort, aki Antall kísérteteként fényezi a Viktort, hátha mi­­­niszter lesz. Most még majd kiderül, hogy a háttérben laza fedés­ben végig ott állt atyai tanítómesterem szolíd Orbán-imádata, és most, mint fő-éceszgéber, nosza, ő is jó kétharmados győzelemre tör. Mondd, a hirtelen köpönyegfordulatoktól időnként nincs egy kevéske hányingeretek? Csak egy kevés? Most újra átfested a vö­rös cégért és a bejáratott „független” lapból nagyhirtelen egy Fidesz-párt­(oló)lapot szerkesztesz? Igaz, annak idején a Fidesz is nagyjából így lett liberálisból keresztény nemzetivé… Nagyhir­te­len. No de, hogy a fenébe lehet egy komplett Szerkesztő Bizottság, minden meglett férfitagjának kialakult világnézetét, tudós ismere­te­it spontán alárendelni mindenfajta politikai bélgázok szélkakast forgató, múló áramlatainak? Hát nincs ezen a világon más „hit”, meggyőződés és erkölcs, csak a politikai pragmatizmus, a pénz és a hatalom gátlástalan imádata? Ennél sokkal súlyosabb, „okkult” kötődésekről most diplomatikusan nem is szólva. Egy régi/új iz­ga­tó benyalásért mindig érdemes feláldozni mások verítékkel szer­zett, igaz becsületét? Jézus Krisztus mondása illik erre a helyzet­re, de nagyon – hiszen kérdezni szoktátok, honnan az a fene nagy ju­dícium…

„Gyümölcséről ismeritek meg a fát.

A jó fa nem hoz rossz gyümölcsöt.”

És vice versa.

2.

Magaménak vallom Jézus Krisztus tanítását is, miszerint minden egyes emberi lélek megmenthető. Megkérdezték a Sátánt, tagadja-e az Istent. Azt mondta: ő ugyan nem. Aztán megjelent a Túlvilági Hírlap a Sátán „rész-igazságával”. Egy állítás – egy tagadás. Egy-egy? A kificamodott bolseviki logika szerint 51:49 – ami majdnem fifty-fifty - alapon a csillagokat is le lehet tagadni az égről, akár a magyar Országgyűlésben. Ha – előzetes megállapodásunk szerint - megjelenik az írásom teljes terjedelmében, úgy a Nagymesternek mód­ja lett volna válaszolni rá. Ez a demokrácia. Állítás - tagadás. A kettő egyenrangú nyilvánossága. De nem ez történt! Volt komcsi cenzor módjára kicenzúráztad a cikkemet, mert bemajréztál attól, hogy aki saját állítása szerint a miniszterelnöknek is parancsolhat, az esetleg neked is fog. Egy írásról csak úgy lehet eldönteni, igaz-e, ha megjelenik. És azután lehet válaszolni rá, szabadon. Hogy­ha engem éveken át, mindenféle alattomos háttér-eszközökkel, fo­lya­ma­tosan vegzál, megvezet, buzerál, és megpróbál beszervezni egy kettős rendeltetésű (fedett), ál-karitatív titkos civil társaság, ame­lyik, mint lát­ha­tó, tör­vénytelen, illegitim, antidemokratikus mód­sze­rekkel jelentősen befolyásolja hazám politikai eseményeit, ma­nipulálja a társadalmat, akkor nekem (is) törvény és Isten adta szuverén jogom, hogy ezt a nem mindennapi történetet megírjam.

A KAPU-ból az alapműben leírt módon kiakolbólítottak, miközben semmi mást nem csináltam, minthogy a kiadó együttműködésével nyilvánosságra hoztam az igazságot. Erre méltó válaszként nekem nem csupán személyes jogom világgá kürtölni ezt az elképesztően aljas történetet, hanem ez erkölcsi kötelességem is. Mert az ilyen történeteket meg is kell írnia annak, akivel megtörtént. Nekem mind­ketten „leügynököztétek” egymást, egymás háta mögött. De azt egybehangzóan mondtátok nekem mind a ketten - vigyázzak, mert „egyszer majd elfogy körülöttem a levegő”. Ez nyilván akkor következik be, amikor már egyetlen hasonszőrű ügynök sem lesz hajlandó kiadni bármilyen írásomat. Sebaj, akkor majd vásárolok egy hangosbeszélőt. S ha majd a valamikori jövőben ugyanezt csi­nálod velem, úgy magától értetődik, azt is megírom, kö­nyörtelen hitelességgel. Majd legfeljebb kiadja néhányszáz internetes portál.

"Nincs titok, amit fel ne fednének." (Jézus Krisztus).

3.

Hogy ismerem-e a „tisztelet” szót? Hát nem sok minden rémlik… Halvány fogalmaim azért vannak. Legjobb talán, ha megpróbálok nevekre, szervezetekre asszociálni. Eszembe jut rögtön persze a Mál­­tai Lovagrend, amely nemrég kitüntette a Gyurcsány Ferit. Az­tán a Tisztelet Társasága, Schmuck Andorral, aki jó elvtárs, és Dá­vid Ibolyával, aki szintén. Aztán annyira tisztelem még a most ki­tüntetett Széles Gábort is (az EC­HO tévé teljes szerkesztői stáb­já­val együtt, kivéve talán Pörzse Sán­dort), akivel Antall nem bánt el érdemei szerint. De jutnak e­szembe valamennyien, a rendszer­vál­tó ifjak, a hősök, akik haza­sze­retetből képesek, kénytelenek vol­tak, mint csapot-papot, úgy ott­hagyni a jól lezsírozott ügynöki praxisukat, hogy azt egy-egy, akkor még alig ismert, rovott múltú és kétes jövőjű szabadkőműves páholyra (pl. „a Hiúz Szemei”) cse­réljék fel. De a tiszteletről eszembe jut még természetesen a hős Or­bán Viktor is, aki több, mint 20 éve őrködik már az álmaink biztonságán, halált megvetve, élete kockáztatásával. És hát per­sze te is, mint a magyar politikai pornóirodalom legnagyobb alakja…

Mondtad, hogy győzelem-centrikusak vagytok.

Hát az nagyon jó, végre egy jó kis örömhír, mert én általában – a fene tudja, miért - a vesztes oldalon kötök ki. Jó nektek... Nekem sokkal fontosabb a győzelemnél... De persze nem biztos, hogy sok örömetek lesz a "győzelemben", majd a Viksi elveszi a jókedveteket egykettőre. Nekem nem a győzelem fontos.

Őszinte részvétem!

Kellemes lapzártát!

Vác, 2009. november 24.

                                                                Czike László