Czike László

       Világ magyarjai, egyesüljetek!
 Orbán Viktor 2004. október 23-i clevelandi beszédének elemzése

„Mondják: búcsúzni olyan, mint egy kicsit meghalni.
Magyarország is minden elbujdosott fia után kicsit meghalt, a lelkéből valami végérvényesen kiszakadt. 1956. októberének szétszóratása után mindegyik ki-szakított honfitársunk megannyi, újra és újra magát ismétlő ‘egyszemélyes Trianon’ volt. A forradalom leverésével a szabadság is odalett. Az 1956. utáni nemzedéket, a mi nemzedékünket pedig felejteni nevelték. Azt akarták elérni, hogy felejtsük el a nemzet történelmi és földrajzi nagyságát, éppúgy, miként a nemzet határokon túlnyúló kiteljesedését.
 
... van egy még fontosabb, és első pillantásra talán túlságosan is kézenfekvő célja annak, hogy évente összejövünk emlékezni: mégpedig az, hogy minden alkalommal, újra és újra körüljárjuk, felelevenítjük ugyanazt az eseménysort.

... Nincs ez másképp egy nemzet életében sem. Ezért fontos és hasznos sok-sok emberöltőnyi távolságból szemlélve is, hogy a jelen történéseinek, és az új távlatok megnyílásának fényében is újragondoljuk történelmünk alakulását.

... Valóban: a második világháború után bejött hazánkba a másik szocializmus (a ‘nemzeti’ unokatestvére), a nemzetközi, a bolsevik. S a világ megtudhatta:  annyi közöttük a különbség, mint a Déli és az Északi Sark között. Elfoglaltak mindent, üldözték a (másként) gondolkodó embereket, megnyomorították a falusi gazdákat, papok és hívők tízezreit zárták börtönbe. Ahogy Hamvas Béla írta: „1945. tabula rasa volt; a múltat letörölték, ám ahelyett, hogy elkezdtük volna építeni az Isten országát, megidéztük az Antikrisztust.”

Egyet kell értenem az egyébként nem kifejezetten keresztény, inkább gnosztikus világszemléletű ‘századvégi’ Hamvas Bélával: az internacionalista-gyarmatosító szovjet politikai rendszer átvétele, eszmei alapjainak egyes akkori kommunisták, és mai liberálisok általi gátlástalan elfogadása, sőt, építése az Antikrisztus meg-idézésével egyenértékű. Csakhogy - ha máshonnan nem, hát Szűz Mária magán- kinyilatkoztatásaiból és a Jelenések Könyvéből - nagyon jól tudjuk: nem egyedül a kommunizmus (volt) a XX. században az Antikrisztus ‘leleménye’, de éppúgy a globalizáció is, amelynek az eszmei alapjait a szabadkőművesség rakta le, - a gyakorlati kivitelezését pedig az Amerikai Egyesült Államok kezdte meg. Az az USA, amely ma - a Szovjetúnió térdre kényszerítése óta - a világ egyeduralkodó hatalma, ‘világcsendőre’. Hogy érthetőbbé tegyem, mire is gondolok: példákkal is illusztrálom. Irakot még a ‘70-es és a ‘80-as években az USA és a SZU szinte karöltve, ‘kéz a kézben’ fegyverezték fel. Aztán a Szovjetúnió meg is támadta Afganisztánt, de elfoglalnia már nem sikerült, - jött a glasznoszty, a peresztrojka meg a széthullás, majd a kelet-európai országok ‘rendszerváltásai’... Katonailag egypólusúvá lett a világ, amit az USA stratégiailag azóta érvényesített is: ‘a bin Laden elleni bosszú’ - azóta sincs meg! - ürügyén annektálta Afganisztánt, majd ‘tömegpusztító fegyverkezés’ - azóta sincsenek meg! - hamis jogcímén Irakot. A Szovjetúnió annak idején a tankjaival szállta meg a kelet-európai országokat -  Magyarországot is -, Amerika meg a bankjaival. Magánbankjai teljesítménnyel fedezetlen pénzével elárasztja és eladósítja az egész világot, hitelezi az államok költségvetését, a lakosságot; uzsorakamatot szed mindenkitől, hogy hatalmát az esztelenségig tovább növelje. (Néhány napja felkaptam a fejemet egy televízió-reklámra: „Már 25 éve Magyarországon a CIB-Bank!” 1979-től? No comment.)  Tank vagy bank... Stílszerűen ‘újmagyarul’ kérdezem: What’s the difference?

Ami még az Antikrisztust illeti. Kétségtelen: a világkommunizmus réme már az „ő” kísértete volt. (Be is járta Európát; bár ha ‘jól csalódom’, az eszmeisége és a munkásmozgalmi gyökerei nem is Oroszországból, hanem Franciaországból és Németországból eredeztethetők). A minap ‘szociáldemokrataként’ feltámasztott idol, Károlyi Mihály - miután feloszlatta a hadsereget, ami Trianon közvetlen előzményeként is felfogható - Kun Béláéknak adta át a hatalmat, akik Leninhez, az Antikrisztus fejéhez voltak online bekötve. Az első világháború után, utánuk jött Horthy Miklós ellentengernagy, aki viszont - a ló egyik oldaláról a másikra - Hitlerhez, az Antikrisztus másik fejéhez csatlakozott. A második világháborút követően Rákosi Mátyás lett ‘az apánk’, aki persze, hogy szintén az Antikrisztus ügyeletes, újabb fejéhez, Sztálinhoz kötötte be magát. Mígnem 1990-ben eljött a híres-nevezetes rendszerváltás, amit persze, hogy most sem önerőből  hajtottunk végre (olyan is lett!), hanem a globalizálódó politikai és pénzhatalom parancsára és szigorú ellenőrzése alatt, vagyis besoroltunk W. Bush mögé, aki...
Stílszerűen ismét csak ‘újmagyarul’ kérdezem: What’s the difference? 
Ha mindig csak annyi lesz a változás, hogy behódolunk az újabb - később ‘le is vágandó’ - fejnek, akkor hol van itt a szabadság és a társadalmi előrehaladás?

Mert ami a következő sorokban ‘még heveny méltatásra is kerülő’ globalizációt illeti, - az épp úgy üldözi a másként (nem liberálisan) gondolkodókat, épp úgy megnyomorítja a falusi gazdákat (sőt, már a kisvállalkozókat, a nyugdíjasokat, a szegényeket, a betegeket, a hajléktalanokat, vagyontalanokat, stb. is!), amint tette azt az előző antikrisztusi rendszer, csak még sokkal kegyetlenebbül...
What’s the difference? A szabadság? A szabad éhen-döglés szólásszabadsága?! 

„... De végül, 34 év múltán, a szovjet hódoltság megszűntekor, Magyarország újjászületésekor beteljesedett Márai Sándor versének a jóslata: „Angyal, vidd meg a hírt az égből (kitől-kinek?) /Mindig új élet lesz a vérből.” Ma már nem csak az 1956-os szabadságharcra való emlékezés jogát szereztük vissza. Az is megadatott, hogy úgy tudunk erre a megfogyatkozásra is tekinteni, mint ami végső soron erősebbé és gazdagabbá tett bennünket. Azok, akik kiszakadtak a szülőhazájukból, magukkal együtt a nemzetből is elmenekítettek egy darabot. És ezzel, a térképet meghazudtolóan hatalmassá tettek egy kicsinek mondott országot, mely lélekben, hódítás nélkül is Buenos Airestől Zürichig, Sydneytől Clevelandig ér. Egykori fájdalmunk ma az egyik legnagyobb kincsünk, mert magyarok élnek a világ minden égtáján. Hogyha úgy tetszik, ez a mi különös flottánk: milliónyi magyar ‘hajó’ nemzetközi vizeken.
Tudjuk jól, hogy mit mondott az evangéliumban a Mester (miért nem Jézus?) a tanítványoknak: „Ha ketten vagy hárman összejöttök nevemben, én ott leszek veletek.” Valahogy így van a hazával is: ahol magyarok ketten-hárman össze-jönnek, mindjárt ott érződik Magyarország, minden színével, minden ízével és minden erejével, hiszen mutassanak Amerikában egy olyan zugot, ahol ne találnánk legalább két-három embert, aki magyarul álmodik! Ezért vagyunk most itthon, önök között, sok ezer kilométerre, vagy innen nézve sok ezer mér-földre az anyaországtól, ezért érezhetjük magunkat itthon önök között.
Magyarország tehát kétséget kizáróan határtalan. A térképeken talán nem. De minekünk, akik nem rajzoljuk a térképeket és a határvonalakat, hanem élünk bennük, nekünk egész biztosan.

A szovjet birodalom bukásával és a globalizáció hódításával olyan korszakba léptünk, amikor a nemzeti sorskérdések többé már nem egy helyen, a nemzeti keretek között szerveződő állam keretein belül dőlnek el, hanem a világ számos pontján. Ezért már nem az a feladatunk, hogy az állam határai közé próbáljuk összegyűjteni a nemzeti közösség minden tagját, hanem az, hogy valamennyi helyen, ahol a jövőnket befolyásoló döntések születhetnek, ott legyünk.
Ez idáig egy nemzet súlyát, befolyását és képességeit négyzetkilométerekben, népsűrűségben, lakóinak számában mérték. Ma pedig már abban, hogy a világ jelentősebb központjaiban hogyan tudja magát képviselni. Ugyanis sorompók helyett immár nyelvek és kultúrák hálózata tagolja az egész nyugati világ tér-képét. Ezért is válhat a feldarabolt, szétszóratott, a visszanyesett nemzetből be-folyásos, egységes és erős magyarság. Olyan összetartó nemzet, amely tudja: amennyire a nemzet tagja védelmezi a nemzetét és ragaszkodik hozzá, annyira képes a nemzet védelmezni a hozzá tartozókat.

A mögöttünk hagyott és most előttünk megnyíló új korszakot önök kötik össze, mivel a mi nemzedékünk a nagy és nehéz idők tanúi nélkül sohasem foghatta volna fel annak az értelmét, ami velünk, magyarokkal történt az elmúlt ötven esztendőben. Nemzetek ugyanis elveszíthetnek területeket, városokat, gyárakat, színházakat, egyetemeket, de a felnövő fiatalság számára a legfájóbb veszteség az előtte járó nemzedék példaadó nagyjainak elvesztése. Márpedig velünk ez történt a második világháború után. Elveszítettük őket, de vissza is kaptunk...

Az amerikai magyarokat, önöket s az önök gyermekeit is ugyanúgy szeretnénk visszakapni. Nőjön össze ismét az, ami összetartozik! Mert mi, anyaországi magyarok jól tudjuk, nem önök hagyták el Magyarországot, hanem Magyar-ország hagyta el önöket. És tudjuk, hogy mindezek ellenére önök nem szűntek meg magyarnak lenni, ... önök valamennyien a magyarság szellemi örökségét gyarapították és gyarapítják.              

Az emigráció története beteljesült: célját elérte, küldetését teljesítette. Az önök, gyermekeik és unokáik élete természetesen itt folytatódik. De emigránsokból, disszidensekből önök, és az önök leszármazottai már (megint) magyar állam-polgárok lehetnek, és remélem, lesznek is. Mint ahogyan a szétszórt magyarok sem emigrációban élnek már, hanem diaszpórában. Ami pedig ránézésre dia-szpórának tűnik, - valójában világmagyarság: a készülődő világnemzet ígérete. Azért van szétszór(at)va, hogy ott legyen a világ minden pontján, ahol döntések születnek a magyarok jövőjéről, és e döntéseket a magyar nemzet érdekében reményeink szerint sikeresen befolyásolja is.
Széchenyi István egyszer azt mondta: „Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog.” A célunk, hogy az elveszített XX. század után, melyben a magyarokat sorozatos méltánytalanságok, hányattatások, jogtalan hátrányok érték; a beköszöntött XXI. században már ne csak felemelő élmény legyen, de sikeres, kiszámítható, és a gyermekeink számára biztonságos életet is jelentsen az egységes magyar nemzethez tartozni.
Felemelő érzés nélkül magyarnak lenni természetesen soha nem lesz kifizetődő dolog. Közösség nélkül, melyből vétettünk, s melyhez tartozunk, nincs magyar karrier. Egy karrier nem akkor magyar karrier, ha egy magyar származású ember magas ívű pályát fut be, és eljut a világhírig. Egy karrier azáltal lesz magyar, ha a sikeres ember saját sikerét a magyar közösség, a világmagyarság szolgálatába is állítja.

Kétarcú korban élünk, az ún. globalizáció korában. Ez egyrészt a természetes közösségek, a család, a nemzet, az egyház ellenfele, mert azzal térít, hogy csak akkor lehetsz sikeres, ha kizárólag egyénileg gondolkodsz és tervezel. Másrészt a globalizáció olyan eszközöket ad a kezünkbe, amelyeken keresztül a Sydney-ben, Kolozsvárott, Budapesten, Clevelandben élő magyar egy adott pillanatban ugyanazt gondolhatja, ugyanazt mondhatja, ugyanazt láthatja és ugyanazért az ügyért cselekedhet. A globalizáció korában a technika eszközeivel könnyebben szervezhetjük meg a világmagyarság közösségét, mint bármikor történelmünk során. S hogy ez mit jelent, arra máris mondok önöknek egy példát: 2006., az 1956-os forradalom 50. évfordulója a magyarok éve, a magyar példa éve lehet az egész világon.
1956-ban példát adtunk a világnak bátorságból. Egy nép felkelt egy birodalom ellen s minden ésszerű számítást keresztülhúzva kivívta, ha csak néhány napra is, a saját szabadságát. 2006-ban ez a nép megmutathatja az egész világnak, mit jelent a bukásból, a szenvedésből erőt meríteni, újra felkelni, feltámadni, és új rendet építeni, amely minden magyarnak a javára válik.”       

Semmi kétség, Orbán Viktor clevelandi beszéde nem csak, és nem is elsősorban a helyi emigráns magyarokhoz, hanem sokkal inkább az egész világban szétszórt magyarsághoz szól; de legfőképpen az otthoniaknak üzen, akik nemsokára arról szavazhatnak: kaphatnak-e magyar (kettős) állampolgárságot mindazon magyar honfitársaink, akik a trianoni békediktátum után nyolcvan évvel, most, az Úniós csatlakozásunk miatt a schengeni határokon is kívül rekedtek...

Orbán beszéde jelképes fedett értelmű beszéd, jól átgondolt stratégiai koncepció, amelynek legfontosabb jelentése, hogy a kettős állampolgárság jogintézményét már ki akarja terjeszteni az egész világ diaszpórában élő magyarságára; azzal a cseppet sem titkolt céllal, hogy 2006-ban a külhonban ‘rekedt’ világmagyarság szavazataival nyerje meg az országgyűlési választásokat, vagyis szerezze vissza a 2002-ben elveszített politikai hatalmat Magyarországon. Orbán jól látja, tudja, hogy a kommunizmust hazánkban még nem sikerült legyőzni: a rendszerváltás 1990-ben egy olyan elvtelen és máig súlyos következményekkel járó kiegyezés, paktum-szövevény, sőt szemfényvesztés volt, amely után 15 évvel a főnixként ‘feltámadt’ kommunisták lényegében ‘újból’ restaurálták nagyjából a korábbi állapotokat. Sőt, miután európai elvbarátaiktól kifejezett támogatást is kaptak, - kimerevített képünk most éppen azt a ‘rémállapotot’ mutatja, amint Gyurcsány, s az ál-szociáldemokrata Timur és kis csapata nemcsak, hogy lázasan betonozza a kései multinacionális államszocializmus alapjait, hanem éppen újabb évtizedes rémuralomra rendezkedik be. „Ez a harc lesz a végső!” - éneklik kalákában, egy paranoid-skizofrén gyermek ártatlanságával, s elszánták magukat arra, hogy még Magyarország maradék földjét is kifordítják sarkából, nehogy szemfödél jusson a rövid ideig élő, mégis sokasodó hajléktalanoknak. Nemzetközivé akarják tenni a maradék országot, de ez ügyben legkevésbé a világmagyarságra gondolnak...

Nem tudom, mennyi magyar élhet összesen a világon, de hozzávetőlegesen 18-20 millió szinte bizonyosan. Ha valaki, úgy Orbán egész biztos, hogy jól ismeri a potenciális erőviszonyokat, és pontosan tudja, mit csinál, amennyiben a világ magyarságára támaszkodva akarja mostmár végleg eltemetni a kommunizmust...
Annál inkább meg kell ragadnia ezt ‘a végső überelési lehetőséget’, hiszen több  nemigen fog kínálkozni. Ha 2006-ban ismét veszít, úgy minden örökre elveszett.
Akkor már az sem segítene rajtunk, ha egyszer ő lenne az Európai Únió elnöke.

Vác, 2004. október 30.

                                                                 Czike László