Czike László

                  Orbán Viktor újjászületése
 (elemzés a 2004. szeptember 12-i, Mária napon Bécsben elmondott beszédről)

„A kicsi, személyes csoda számomra, hogy ma itt állhatok Önök előtt, az egy- kori diák, majd a törvényen kívüli antikommunista ellenzék egyik vezetője, később az első szabadon választott magyar parlament képviselője, majd pedig miniszterelnök, - s most az európai kereszténydemokrácia egyik képviselője, az Önök vendége lehetek.

A nagy csoda valójában akkor, ott kezdődött, Lengyelországban, amikor az a fehér ruhás barátságos tekintetű ember 1979-ben Rómából hazament Lengyel-országba, és azt mondta a fogadására összesereglett millióknak: "Ne féljetek!" Ezzel megindult a változás, megkezdődött a kommunizmus világméretű össze-omlása, ami elhozta a magyarok szabadságát, a magyar nemzet függetlenségét és végül Európa újraegyesítését. 

Az előzményeket, a csoda termőtalaját azon százak, ezrek, neves és névtelen emberek képezték és képezik, akik életükben úgy szolgálták népeinket, hogy hitük, elveik mellett a végsőkig kitartottak. Elviselték a megpróbáltatásokat, mert biztosak voltak benne: személyes életük sorsa végső soron egy magasabb Hatalom kezében van. Szolgáltak e hitben királyaink, politikusaink, papjaink, tanáraink, s mindenekelőtt sok-sok édesanya, aki így nevelte gyermekét. Mikor
emlékeznénk meg erről, ha nem a legmagasztosabb édesanya neve napján?!”

Orbán Viktor az első szakaszban ‘kis csodára’ és ‘nagy csodára’ emlékezik, ami szép, költői megfogalmazása, bemutatása annak, hogy a küldetésére kiválasztott ember személyes élete, sorsfordulói miként kapcsolódnak össze a történelem fő sodrának meghatározottságával: hogyan válik a ‘kis csoda’ a globális változások résztvevőjévé, majd a világméretű politikai korszakváltás egyik aktív, hazájában pedig az átalakulás mértékadó, vezető személyiségévé.  

Az ‘eredmény’ tekintetében azonban Orbán - jó szándékkal bár, de - téved...
A kommunizmus bukása nem hozta el a magyarok szabadságát, Magyarország függetlenségét és ‘Európa újraegyesítését’. A magyar nép ma nem szabad. Ma Magyarország a NATO tagja, ami eddig csak növekvő kötelezettségekkel járt, - s ez a szabadságunkat nem növelte meg... Másrészt a politikai rendszerváltás ára a nemzeti működő tőkénk szinte maradéktalan elveszítése volt. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szakértőinek értékbecslése (1989.) 100-120 milliárd USD értékűre becsülte a magyar társadalmi tulajdont, amelynek a 90 %-a 1990. és 1998. között multinacionális kézbe került, - míg a kampányszerű privatizáció bevétele mindösszesen 5,6 milliárd USD-t ért el (Drábik János adata). Emellett Magyarország teljes államadóssága az elmúlt 15 év alatt az ötszörösére nőtt, ma mindösszesen (külső + belső) cca. 100 Mrd USD-re rúg...  

Ami pedig Európát illeti? Valóban létrejött egy kvázi Európai Egyesült Államok szerű gazdasági-politikai, egységes hatalmi konglomerátum, amely azonban nem
Európa ‘újraegyesítése’ (restaurált Nyugat-Római Birodalom?), hanem virtuális ellenpont, konkurencia az Amerikai Egyesült Államokkal szemben; - valójában  a szerveződő Világállam formálódó második nagy szelete...

Hogy mindezen változásokat II. János Pál pápa megválasztása indukálta volna?
Hogy mindezen változások egy magasabb Hatalom ‘csodatételei’ lennének?
Hogy mindezekhez a változásokhoz asszisztált volna mindmáig a hívő királyok, papok, tanárok, politikusok, édesanyák minden szolgálata?

„Ilyen volt a kelet-németek 1953-as felkelése, a magyar 1956-os forradalom és szabadságharc, az 1968-as prágai tavasz, és ilyen volt az 1980-as években a lengyel Szolidaritás kiterjedt mozgalma. De idesorolom azt a vallási mozgalmat is, a Rózsafüzér-Kiengesztelő Zarándoklatot, amelynek ma a vendége lehetek, hiszen nem véletlenül kezdtek el Önök, az egész világon mára több mint 700 ezren, épp 1947-ben Bécsben imádkozni.” (Orbán itt arra céloz, hogy a szovjet csapatok 1947-ben az osztrákok Rózsafűzér-imájának köszönhetően hagyták el Ausztriát, amit egy erről készült ima-szórólap is illusztrál.) A rendszerváltásról:

 „Másnap már megkezdődött, helyesebben folytatódott a mindennapi küzdelem a hatalom ellenőrzéséért, a gyakorlati szabadságért. Levetettük hát az ünneplő ruhát és leültünk tárgyalni, szembe az asztalhoz, mi törvényen kívüli ellenzéki pártok képviselői, én is, a magam 26 évével, szembe az állampárt képviselőivel, akikkel céljaink bizony eltértek egymástól. Céljaink ugyan eltértek, de volt egy közös érdekünk: az, hogy ne omoljon vér, és ne törjön ki a forradalmi erőszak az országban.

Mindenki félt. Nem is annyira a másiktól, hanem attól, hogy olyan folyamatok indulnak el, amelyek kiszabadulnak a normális civilizált élet korlátai közül, és vérontásba, erőszakos cselekményekbe sodorhatnak mindannyiunkat. Nos, a békés átrendeződés természetesen nem volt olyan békés, mint amilyennek ma sokan láttatni akarják. Csak nem volt véres. A tárgyalások célja az asztal két oldalán nem egyezett, tehát békétlenség volt a tárgyalásokon, a legnyíltabb békétlenség. A tárgyalások célja azért nem egyezett meg, mert az egyik fél a pártállam lebontásában volt érdekelt, a másik pedig a bontási anyag ügyes hasznosításában és eladásában. Az akkori ellenzék a körvonalazatlan jövőről gondolkodott, az állampárt pedig a nagyonis kézzelfogható és elvihető jelenről. Ezért van az, hogy ma a magyar milliárdosok többsége a kommunista fészek-aljból került ki. Ennyit az akkori konkrét eseményekről.”

Elküldtem a meglátásaimat egyik levelező partneremnek, aki nagyságrendekkel jámborabb keresztény nálam, és akinek azt is köszönhettem, hogy Orbán bécsi beszédének szövege egyáltalán eljutott ehhez az újsághoz, melybe most is írok, s hozzám, hogy olvashassam és elemezhessem.

Ezt írtam neki: „Nem tudom, mit ért Orbán ‘a bontási anyag hasznosítása’ alatt, hiszen itt az ország lett eladva, egy tál lencséért, annak is a háromnegyedét volt kommunisták falták fel. Lehet bármekkora csodáról beszélni, de nemzeti vagyon hiányában (márpedig ez tény) mind a ‘szabadság’ (ami meglehetősen ‘relatív’), mind az ún. ‘demokratikus intézményrendszer’ (ami nem működik) csak afféle ‘nesze semmi, fogd meg jól!’, látszat-csereérték, ami élvezhetetlen. (Nem szólva arról, hogy kinek és miért is tartoztunk mi a szabadságunkkal, hogy ‘fizetnünk’ kelljen érte?!) A valóságos csoda az, hogy egyáltalán még élünk, de ez is kezd illuzórikussá válni a Gyurcsányék tervezett közeljövőbeli, legújabb megszorító intézkedéseinek tükrében... Az ünnepi pátosz mellett észre kellene venni, hogy távlatokban egyre jobban hasonlítunk tízmillió hajléktalan koldus országához: ülünk a puszta földön (lassan már az sem a miénk!), és makacsul kántáljuk a ‘Jaj, be szabad is vagyok!’ című népnemzeti önámító nótát, pedig ez csak az önfelszámolás szabadsága.

Kesergő soraimra hölgyismerősömtől az alábbi választ kaptam:” Ugyanúgy látja ő is, ahogy te, csak másképpen fogalmazta. Nekem nagyon tetszik ez a beszéd, mert  ahogyan mindannyian látjuk az anyagi javak herdálását, és hogy ‘a bontási anyag’ milyen gaz módon bánt vele, jó ha ‘kiolvassuk az eseményekből’, hogy a Lucifer-követők nem is tehetnek másképpen. Nekik nem a haza, nem a másik ember a fontos, nem a kegyelem, nem a közösség, nem a 100 százalék, hanem az önzés, az átverés, a tízparancsolat elleni magatartás. Mert az ‘Isten majma’ elhitette velük, hogy az a jó...
A valóság mégis megmutatja, hogy nem jó. Mégis megmutatja, hogy akik bíztak a kegyelem erejében, azokat a kegyelem meg is tartotta. Milyen csodálatosan erősödik az a fele az országnak, akik ezt így látják!!! Ami még ennél is nagyobb csoda, hogy MAGYARORSZÁG VOLT, ÉS REMÉLJÜK, ELKÖVETKEZŐ MINISZTERELNÖKE, ORBÁN VIKTOR IS így látja. Ez a csoda!

Mit ír a 127, 1 Zsoltár?
„Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak.
Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.”
A ‘bontási anyag’ az Úr nélkül építi a ‘házat’, a nem sziklára épült házat, és el is fogja sodorni az ár. Vajon a rabolt gazdagság megmenti őket?? Nekünk elég, ha „az Úr őrzi a várost”; - mi vagyunk a hitből és hittel „élő kövek” városai, s nem fogja elsodorni az ár...
„Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsőségetekre válik, a hitetlenekre ellenben ez vonatkozik: „Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett”, a botlás köve és a botrány sziklája.” (1 Pét 2,7)
Én így értelmezem.”
„Térjünk most vissza a hithez, amely a meggyőződésem szerint az események végső mozgatórúgója volt. Idézzük föl, hogy a diktatúrákat - különösképpen a kommunista diktatúrát - Magyarországon végül is két közösségtípus élte túl: a család és az egyházi közösségek. A történelmi egyházak létükkel biztosították az embereket arról, hogy létezik, nem pusztult ki az a másik, ezeréves lelki Magyarország.

A kérdés most már az, hogy azok a közösségek, amelyek segítettek bennünket abban, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel éljük túl ezt a diktatúrát, - vajon képesek lesznek-e értelmet vinni a szabadságba? Most, amikor már nemcsak  megvédeni kell magunkat valamivel szemben, hanem föl kellene építeni a saját világunkat, - vajon most mennyire számíthatunk ezekre a közösségekre?
Mi közép- és kelet-európai újrakezdők, akik ismerjük a keresztény hitnek ezt a megőrző erejét, azt kérdezzük: Miért akarnánk mindezt a jót megvonni egész Európától? Miért ne törekednénk arra, hogy ez a jó megjelenjen Európa közös alkotmányában?

S itt engedjünk meg magunknak önkritikus kitérőt. Bár Európában mindenki valamely módon a keresztény hit gyümölcseiből él, ám ennek sokan nincsenek már a tudatában. Ha mi nem mondjuk el nekik, ha nem teszünk tanúságot az őket is hordozó hitbeli örökségről, akkor ki fogja ezt megtenni helyettünk?!”

Bizony, amikor Margó sorait elolvastam, kezdett valami, valami új felderengeni! Azt írta, hogy Orbán gyakorlatilag ugyanúgy látja a rendszerváltás óta kialakult gazdasági és politikai helyzetünket, mint én, csak ezt másképpen fejezi ki... Más oldalról megközelítve: én inkább a hiányt, a felhalmozódott és máig megoldatlan problémákat (a dolgok ‘fonákját’) látom, - Orbán pedig a megvalósult csoda (a szabadság?) révületében él; azon örvendve, hogy a kommunizmus évtizedeiben is sikerült megőrizni a hit és a család összetartó és közösségformáló erejét. Én a ‘bontási anyag’ által széthordott, privatizált társadalmi tulajdon, az eltűnt nép-vagyon hiányán kesergek, míg Orbán az isteni kegyelem nagyszerűségét dicséri.

Kétségtelen, hogy Orbán nagy ívű gondolatmenete transzcendens magasságokba emeli a rendszerváltás teljes kérdés-komplexumát. A beszédje további elemzése szükségessé, és így kötelezővé is teszi, hogy vele emelkedjünk e magasságokba, mert a szöveg minden rejtett, kódolt üzenete tisztességgel csak úgy tárható fel, ha a szakrális dimenzióit ‘földhözragadt populizmustól’ mentesen igyekszünk megragadni... És akkor újból és újból (összesen 3-4-szer) elolvastam a beszédet, amelynek egyes részeit más beszédekből már ismertem; - és rádöbbentem, hogy itt és most egy olyan moduláris elemekből tudatosan összerakott, folyamatos szakrális szellemi építkezéssel állok szemben, amelynek a háttere a teljes emberi és magyar múlt, az időhorizontja pedig egy beavatottként felismert jövő, amely minden hívő ember számára egylényegű. Minél jobban elmélyedtem a szöveg tanulmányozásában, annál tisztábban átláttam annak többrétegű mondanivalóját.
Miről is van szó? A szakrális fejedelemről. Azokról a gondolatokról, melyek azt az államférfit  foglalkoztatják, aki nemcsak abban érdekelt, hogy degeszre tömje saját maga, és szűkebb lobby-társai zsebét a rendelkezésére álló ciklusideje alatt.
Azokról a szakrális királyainkról beszélek, akik akkor is összeurópai mértékkel és méretekben gondolkodtak, amikor bizony a vén Európát kishitű, uralkodásra méltatlan királyok vezették a semmibe, miáltal elveszni látszottak a keresztény hagyományok és gyökerek. Mert Szent István, Szent László és Hunyadi Mátyás szakrális királyainknak egyaránt voltak súlyos vívódásaik, amikor rádöbbentek: Európa kétarcú..., - legalábbis kétarcú Magyarország vonatkozásában. Amikor mi a népek bölcsőjére gondolunk - ők mint újszülött kisdedet, martalékul vetnek tatárnak, töröknek. Amikor mi Európa szabadságáért ontottuk a vérünket - orosz hadak verték szét az osztrákkal szemben kivívott függetlenségünket. De később Trianonban meg is csonkították, majd később újabb büntetésül (?) a Szovjetúnió gyarmatává engedték veszni Magyarországot... Amikor pedig 1956-ban a világ szabadsága, demokráciája volt a tét - Európa csak hallgatott, a ‘Szabad Európa’ kivételével. Nekünk mindig ‘az Európához tartozás’ volt az elérhetetlen álmunk; és mindig csak újabb csalódások vártak ránk. Ideje lenne a valós örömünknek!!!

Most viszont az Únió teljes jogú tagjai vagyunk, és a földünk immár a többé fel nem osztható Európai Únió földterületének szerves, elidegeníthetetlen része. S jogos, indokolt a félelmünk, hogy afféle ‘perifériális kerítésnek, majomfogónak’ kellettünk csak, a várható modernkori (kelet-nyugati irányú) népvándorlás fel-és letartóztatására. Új védelmi sáncnak az egykori tizenkettek köré, - miként a sötét  középkorban. S hol van már Hunyadi, kinek bús hadát egykor „Bécsnek büszke vára” nyögte? De a legnagyobb szomorúságunk mégis az, hogy miközben mi - akik a kereszténységet ezer évvel ezelőtt épp az Európába illeszkedés céljából vettük fel! - újból rendszert is váltottunk Európa kedvéért; lemondva földről, társadalmi tulajdonról, kivívott életszínvonalról, egyenlőségről a szabadságunk elnyeréséért, most úgy találjuk, hogy mire Európa ‘visszafogadott’ bennünket, addigra maga az ősanya veszítette el saját önazonosságát. Mert ha Európa már nem keresztény; - miért jöttünk ide? Mi megőriztük hitünket, vallásunkat, össze-tartozásunkat, közösségépítő családi kötelékeinket; de mit ér a nemzetmegtartó erőnk immár Európa részeként, az európai keresztény gyökerek  nélkül?!

„E tekintetben Nyugat-Európa, tehát azok az országok, melyeknek nem kellett átélniük az ateista átnevelő tábort, az egyházüldözést, első pillantásra még úgy tűnhet, szerencsésebb helyzetben vannak. Önöknél nem szűnt meg az egyházi jelenlét folytonossága, mely a bölcsőtől a koporsóig, a keresztségtől a temetésig tart. Az óvodai, az iskolai hitoktatás, a cserkészet, az egyházak egyetemista szervezetei, a plébániák és egyházközségek ünnepei és hétköznapjai - mind-mind az emberek életének, vagy legalább is tekintélyes részük életének közép-pontjában tartották a vallást. Mégis, ha alaposabban megvizsgáljuk Nyugat-Európa országait, azt látjuk, hogy miközben a mindennapi élet színterein a vallásos értékek még mindig megbízhatóan egyben tartják a közösséget, az egyházak közéleti szerepe mintha csökkenne.
Nálunk ez másként volt, és ma is másként van.
Az elnyomás és visszaszorítottság évtizedei után talán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben sokak számára megtörtént az egy-ház ‘újrafelfedezése’. Magam is bejártam ezt az utat.

Nyugat-Európával szemben, Közép-Európában és Magyarországon különösen  is, az egyházak közéleti szerepe az elmúlt évtizedben folyamatosan erősödött. Az sem tűnik kockázatos kijelentésnek, hogy a történelmi egyházak a magyar közélet kikerülhetetlen szereplőivé váltak, szemben a nyugat-európai trenddel.

Persze gyakran halljuk - talán hallják itt Bécsben, Önök is -, hogy elavult gondolkodás az ilyen, régimódi. Valaha, az ún. keresztény Európában talán szükségük lehetett arra a meggyőződésre a fejedelmeknek, hogy ők az Isten, a Gondviselés kegyelméből és rendeléséből kormányoznak, a hívőknek pedig arra, hogy sorsuk a Gondviselés kezében van, de ma már - mondhatják, s mondják is - fontosabb a képzettség, a tájékozottság, a tárgyalóképesség, a média-képesség, és még sokféle tudomány. Ne keverjük össze a mindennapi élet alakítását az egyházak elvárásaival! Válasszuk el a keresztény tanítást a  politikától, a gazdaságtól, a tudománytól és az oktatástól, hiszen a vallás magánügy! Nem ismeretlen ez a hang, kedves barátaim, mert bizony, a mai magyar közéletben - és sajnos nemcsak ott, hanem egész Európában -, még mindig küzdelmes harc folyik a keresztény-keresztyén értékek védelméért.

Aki közéleti szereplőként vállalja, vagy csak elfogadja a ‘keresztény’ jelzőt, annak nem lesz könnyű élete a világnak ebben a sarkában, még 15 évvel a berlini fal leomlása után sem. Szinte azonnal klerikálisnak, nacionalistának, populistának, és - inkább gyakrabban, mint ritkábban - antiszemitának fogják bélyegezni. Ilyen a világ ma még.”

Ha Orbán Viktor igazat mond, akkor a világnak ‘ebben a sarkában’ - nincsen szabadság. Ha Magyarország miniszterelnöke nem vállalhatja rágalom veszélye nélkül a keresztény jelzőt, akkor itt valami nagy baj van. Akkor itt háború van, mégpedig egyoldalú, reménytelen háború; - mert képzeljük el, milyen jelzőkkel kell szembenéznie a keresztény közembernek, ha az első embert ‘populistának’ bélyegzik?  De milyen háború ez, vallásháború?  Vagy hitetlenek ‘antikeresztes’ háborúja istenhívők ellen?! Mert vajon nem ugyanezt látjuk-e egész Európában? Lehet, hogy nem ‘haza’ érkeztünk, hanem egy liberális olvasztótégelybe, amely már régen nem az, aminek hittük?! Lehet, hogy Európában sem lehet szabadon keresztény egy miniszterelnök?  

Csoda-e, ha a szakrális királyaink időnként csak úgy tudták volna elképzelni az Egyesült Európa (a Nyugat-Római Császárság) keresztény irányítását, hogyha Bécsig meg sem állva császárrá koronáztatják magukat?
Mert aki az Úr hűséges alattvalója, annak tehetséget és küldetést ád az Ég.
„Ma, mikor a keresztény hit és értékek szerepéről beszélünk, a közéletben, sőt, az állami életben is még mindig sokan vannak, akik csak megmosolyognak bennünket. De mi tudjuk, hogy valójában arról a súlyos kérdésről van szó: lehet-e a keresztény hitre építeni a politikai cselekvést?

Induljunk ki abból, hogy a keresztényeknek az Igazságot, a nagy betűvel írt Igazságot kell követniük. A keresztények azt is jól tudják, hogy ők nem az Igazság megtestesítői. Csak a kommunisták, a bolsevikok hazudták, hogy az igazságnak van földi megtestesülése, mégpedig azok ők, személyesen!

A keresztények azonban még azt is tudják, hogy nincs többféle Igazság. Ez utóbbi állítás a relativisták nagy tévedése vagy ámítása. A keresztények tudják, hogy az Igazság létezik, sőt: csak EGY Igazság létezik; és ez az Igazság lesz előbb vagy utóbb egész életünk mércéje.”

Az Élő Égi Igazság, az Ige, aki a megváltásunkra testet öltött, Jézus Krisztus, az Atyaisten egyetlen Fia, az Isten Báránya, aki elvette a világ bűneit. Evangéliuma - az Újszövetség - ezt a következőképpen hirdeti: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Az Orbán Viktor által említett EGY Igazság, aki előbb vagy utóbb egész életünk mércéje lesz: Jézus Krisztus, az Abszolút Igazság. Aki majd eljön, ítélni eleveneket és holtakat. A keresztény embernek mindig az Igazság, vagyis Krisztus felől kell közelítenie a közéleti kérdésekhez, a többség kérdéséhez is...

"Ha tudjuk, hogy végső soron a dolgok nem a mi kezünkben vannak, akkor sokkal erősebb lesz bennünk a felelősség." Ezeket a dolgokat magától nem érti, és nem is tudhatja az ember. Az ilyen tudás hitben és tapasztalatban születik. Mert mi is 1989-1990. tapasztalata? Adott néhány, sorsunkat meg-határozó tényező kedvező együttállása: Reagan ereje, Gorbacsov reformjai, a keleteurópai népek ellenállása, az uralkodó elit bizonytalansága s gyengesége, a Szent Atya önmaga fölajánlása... De mindez önmagában semmit sem ér! Csoda mindezekből úgy lesz, hogy Isten kegyelme azzá teszi. Akik ezt egyszer megtapasztalták, azok tudják, hogy végső soron az ilyen csodákból élünk.

A csoda ünneplése közben sem felejtkezhetünk el arról, hogy bár a szabadság 1990-ben megérkezett, a FAL leomlott ugyan, a koporsó szentelt földbe került, de a leomló fal bizony sokakra ráomlott, s ugyanakkor nem sikerült eltemetni mindent, ami a múlthoz köt bennünket.
Eddig a diktatúra fenyegette közösségeinket. Most azt látjuk, hogy a piacok világa sem veszélytelen, az is megtámadja a közösségeket. Természetének meg-felelően az emberi kapcsolatokat adásvételi kapcsolatokra alakítja át.
Az embereket, és az ő közösségeiket a piac érdekében is meg kell védenünk ettől a hatékony időgéptől. A civil közösségek sokat segíthetnek, feltárhatják a piac korlátlan működésének veszélyeit, jelezhetik a rombolás pontos helyét és mértékét, de a modern állam segítsége nélkül szétporlasztanák őket a piacok.
Ezt a veszélyt Európa sem hagyhatja figyelmen kívül.
Éppen ezért az Európai Úniónak a jövőben kettős stratégiát érdemes követnie. Erősítenie kell a nemzetek természetes közösségeiben rejlő védőrendszerét, és fel kell építeni egy saját, európai intézményekben testet öltő védőrendszert is. A kommunizmus bukása arra tanított meg bennünket: Tartsd meg a közösséget, és az megtart téged! Védd meg a közösséged, s az majd megvéd téged!
Csoda, hogy ez sikerült!”

Nagyapám mélyen hívő ember volt, ámde nem hitt ‘a mindennapos csodákban. Nem abban nem hitt, hogy Isten bármikor ‘csodát’ tehetne, amikor csak akar, - hanem abban nem, hogy ezt gyakran teszi. Isten teremtése ‘tökéletesebb’ annál, mintsem állandó ‘kézi-vezérlésre’ szorulna. Az emberi tetteknek ugyan minden esetben van transzcendens vonatkozásuk, de ez nem involválja Isten folyamatos beavatkozási ‘kötelezettségét’. Amikor a családunkban valaki elkezdett olyasmit fejtegetni, hogy ezt, vagy azt ‘Isten már bizonyosan nem fogja megengedni’, és ‘ez már nem történhet meg büntetlenül’, amikor valaki ‘csodát várt, emlegetett, követelt’ valami várható rossz esemény kiküszöbölésére, vagy éppen valamilyen ‘jó ügy’ elősegítésére, a nagyapám így szólt: „Jó, hát akkor ‘tündérezzünk’!” -, vagyis emelkedjünk fel ‘a tündérek, a képzelet, a közvetlen isteni beavatkozás birodalmába’. Különös, de nem tudok szabadulni attól a különbségtételtől, ami a katolikus és a református keresztény hit között mint éles választóvonal húzódik.

A reformátusok predestinációban, ‘isteni eleve elrendeltségben’ hisznek, ami a világ működésének ‘kézivezérléses’ elképzelése. Az emberi történelemben elő-fordulhatnak ‘átmeneti kisiklások’, de Isten helyre teszi, amit az ember elrontott. A történelem ‘kizökkenések és korrekciók’ egymásutánja, ami végkifejletében ‘kiegyenlítődik’ és visszavezeti az embert az Istenhez vezető helyes útra. (Ebből szervesen következik a protestáns téveszme is, hogy az emberek a bűneikért már itt a Földön megbűnhődnek.) A nagyapám ifjabb korában református volt, majd meglett férfikorában katolizált. Ezt a megtérés személyes csodájaként élte meg.

„De erre a csodára, a közösség megszabadító és szabadságot megtartó erejére ma is szükségünk van. Ezért imádkozni és dolgozni sohasem fölösleges.
Kívánom, hogy az Önökkel együtt imádkozó százezrek imája meghallgatásra találjon!
Meg lehet-e élni a tegnapi csodákból, egy 15 évvel ezelőtti csodából?
Megélni nem lehet, de élni, táplálkozni lehet belőle. Különösen azoknak, akik az elmúlt 15 évben sem egyszerűen ebből akartak megélni, hanem imádkoztak és dolgoztak újabb csodákért, és nem felejtették el Isten kegyelmét.”

Orbán Viktor Mária-ünnepi beszéde a csoda, a történelmi csoda nagy ívű, hívő látomása. Mindenkihez szól - hívőkhöz és hitetlenekhez, magyarokhoz, Európa népeihez és uraihoz, kicsikhez és nagyokhoz, bűnösökhöz és ártatlanokhoz -, de legfőképpen azokhoz a keresztényekhez, akik hisznek Európa újjászületésében. A beszéd a csoda metaforája, hiszen a hívő lélek maga a megtestesült csoda. Az  államférfi tanúságtétele, megigazulása, aki ártatlan gyermekként hisz a mennyei igazságban. Aki miniszterelnökként is ártatlan kisgyermek szeretne maradni...

Vác, 2004. szeptember 25.

                                                                      Czike László