Czike László

                   Párttagságom története    
                           (szinopszis)  

Bevezetés
Miért is félünk a kommunista rendszer valóságának a feltárásától?
Vajon a magunk tévedéseinek, hibáinak, bűneinek a leleplezésétől, meg-vallásától irtózunk, - vagy attól, hogy a múltból ráébredünk a jövőre?!
Önmagam számára is keresem a választ, ami mindenkinek fontos lehet...

Ám nincs az a történet (önvallomás), amely egyszereplősként megírható!
A korrajz csak akkor teljes és hiteles, ha a környezet valóságosan létező elemei: szervezetek, vállalatok, vezetők, munkatársak, barátok és elv-társak, személyek és összefüggéseik, kapcsolataik és cselekvésük, szavaik és tetteik, s az összes történések - rendre megneveztetnek.
Aztán tovább gondolkoztam, és rájöttem, hogy nemcsak a múlttal, a múlt eseményeinek felidézésével van gondom, hanem „átívelő”, problémáim is vannak, - t.i. vannak mai személyek, szervezetek, események, amelyek ugyanazt, a régmúlthoz kapcsolódó félelmet generálják bennünk ma is!

A pártkatona a bármilyen hatalom kritikátlan szolgája; nem gondolkozik, csak végrehajt. Önálló gondolatvilága csekély, utasításra szorul, ezért ön-és közveszélyes. A hatalom tehetetlenségének élő szimbóluma. Bizony, a személyiség nélküli, az arctalan hatalom, ami veszélyes, ami irracionális rettegést kelt, mert kiszámíthatatlan s nincs ellene hatékony védekezés...
Óvakodj azoktól, akiknek bármilyen ügy szent lehet; a teremtés, az ember és Isten helyett! Ezek az emberek modern bálványimádók.
Ez a fő baj a kommunista múlt nyílt feltárásával! Az, hogy elképesztően sok volt a fanatikus, arcnélküli állampárt-katona, akiknek a dinasztikus hatalma az évtizedeken és a rendszerváltáson átívelve napjainkig is elér.
Miféle kvázi-hírértékkel bírhat, hogy ki és mit csinált 20-30 évvel ezelőtt? Önmagában nyilván semmilyennel. A legfontosabb momentum nyilván a korabeli összefüggések és működési mechanizmusok rendszere, ami a valódi nevek ráismerhető elváltoztatásával is maradéktalanul átjön.
Elkerülöm az apákat és anyákat, akiknek ma fiai és lányai ülnek ugyanott.

1.  A párttagsági könyv  
Édesapámat, Czike Sándort az 1950-es évek elején (Rákosi-korszak) 2 év után kirúgták a Műszaki Egyetemről, - rossz magaviselete (?) miatt. Ezután hirtelen felindulásból megnősült. Alig huszonegy éves volt.
Miután édesanyámmal együtt, egy helyen dolgoztak, valami szocialista ipari falanszterben; együtt voltak kénytelenek végigélvezni az ún. „Szabad Nép” félórákat is. Az egyik ilyen rituálén (1950. tavaszán) pechemre egy klasszikus filmalkotást vetítettek: „A párttagsági könyv”-et. A részvételt minden vállalati dolgozó számára kötelezően előírták.
Anyám nyolchónapos terhes volt, és a cigarettafüst miatti levegőtlenségtől  rosszul lett, fuldoklási roham jött rá. Apám - mi mást tehetett volna? - kitámogatta a gyárteremből. Másnaptól elkezdődtek a napi piszkálódások, vegzatúrák, kikérdezések a Személyzeti Osztályon; azzal gyanúsították meg a szüleimet, hogy a mű elleni tiltakozásból távoztak, amit okvetlenül be kellett volna vallaniuk. Áprilisban már nem bírtam tovább a gyűrődést, így aztán a világra jöttem.

2. Búcsú a piaristáktól      
Nagyapám, Nemes Czike Gábor előírta apám számára a család fiúági hagyományainak „öröklődő” folytatását: nekem is a Budapesti Piarista Gimnáziumban kellett (volna) továbbtanulnom és érettségiznem. Már a kamaszkorban is túlfejlett igazságérzetem „balszerencsés” szériába kergetett; az általános iskola 8. osztályában egy igazgatói intőt kaptam, s ez majdnem ellehetetlenítette felvételemet a piarokhoz, pedig nagyapám már mindent „előre elrendezett”... Elkenték az egészet; így történhetett, hogy az év végén mégis „példás” magatartással távozhattam. Már ekkor is felfigyeltem arra, hogy a korrupció nem kizárólag kommunista trükk...  Tiszta lappal indulhattam a Mikszáth Kálmán térre, ahol aztán renitens judíciumomat jobban próbára tették, mint rövid előéletemben bármikor.
Rövid 1 éves piarista pályafutásom alatt - minden igyekezetem ellenére - olyannyira „mély lelki sérülések” értek, amelyek következtében gyorsan kiábrándultam mind tanáraimból, mind a gimnáziumból, sőt a vallásból is. Nem váltam hitetlenné, viszont hittantanáromat olymértékben sokkolták a tanult dogmákhoz kapcsolódó kérdéseim, hogy ezek megoldódását egy sajátos terápiától remélte: kettesben töltött teadélutánokon arra próbált rávenni, legyek én is pap, és legyek a rend diakónusa. A sors iróniája, hogy tanárom magyarosítás előtti vezetékneve Eördögh volt, - így jöttem rá egészen korán, hogy a pokol felé vezető út csupa jóindulattal van kikövezve... 
1965. nyarán szelíd erőszakkal rávettem az apámat, hogy szeptemberre írasson át a Szilágyi Erzsébet gimnáziumba, amitől Nagyapám, Apám és én minden tekintetben eltávolodtunk egymástól. Ettől kezdve már mind-hármunk kölcsönös viszonyára rányomta bélyegét a felmenőim számára egyértelmű tény, hogy engem ily’ fiatalon hatalmába kerített a Sátán, így lassan letettek rólam. Ez azzal a nem kívánt következménnyel járt, hogy vallásos tanításaiknak, intelmeiknek nem sok hitelt adtam. Még a piarista gimnáziumban megszállt egy általános kételkedés; minden erőszakolt és érthetetlen dologgal, hittel szemben, - bárkitől eredjen is az.
Magam akartam megérteni a világot, a saját tapasztalataim alapján...
3. A foxi-maxi bűvkörében   
A gimnázium elvégzése és a sikeres érettségi vizsga után nem vettek fel a Bölcsészkarra; kétszer sem, pedig majdnem maximális pontszámmal jelentkeztem. Szüleim válás közeli viszonya is hozzájárult ahhoz, hogy fejest ugrottam a mélyvízbe; teljesen önállósítottam magam, postai alkalmazottként munkába álltam, megnősültem, és végleg elköltöztem otthonról, külvárosi albérletbe. Munkahelyemen könyvelőként szépen haladtam előre, de ambícióimat ez még törtrészben sem elégítette ki. Megkérdeztem a főnökömet, mehetnék-e továbbtanulni valamilyen esti egyetemre, de nem javasoltak sehová. Sanyi, a KISZ-titkár felvetette, nem akarnék-e a marxista középiskolába jelentkezni? Mert a marxista esti egyetem megalapozásául nem fogadták el (!) a jeles gimnáziumi érettségi bizonyítványomat, - mondván, előbb mindenképpen ki kell járnom az egyéves marxista középiskolát. Kijártam, olyan munkáskáderekkel együtt, akik még 8 általánossal sem rendelkeztek. Azután végre elkezdhettem a tanulmányaimat a 3 éves marxizmus-leninizmus esti egyetemen, ahol továbbtanulási álmaim netovábbját valósíthattam meg: megismerhettem azt a „filozófiai rendszert”, amely tökéletesen kiiktatta atyáim istenhitét. Sajnos itt is elkezdtem kételkedni bizonyos dogmákban, és mélyreható kérdéseimet a tanáraim nem tudták megválaszolni. Tekintettel arra, hogy már a második évfolyamon részese lettem (20 éves voltam) egy négyfős ulti-társaságnak, amelynek a legmagasabb rangú tagja filozófia-tanárunk, a Párt kerületi bizottságának titkára volt; nem csodálkozhattam, hogy ismét csak elkezdték helyettem megtervezni a jövőmet. Marxista filozófia-tanárt akartak képezni, nevelni belőlem, amiből állásváltoztatásom miatt  nem lett semmi. Viszont már fiatalon túlképzett lehettem marxizmusból... A kételkedésem azonban nem szűnt meg, - de minden iránt felerősödött. Annyit használt viszont a 4 éves „rókatanfolyam”, hogy a kételyeimet ettől kezdve senkivel nem osztottam meg. Istenhitem is kezdett visszatérni.    

4. Marx, Engels és Lenin   
Amikre én cirka 30 évvel ezelőtt a kommunizmusban „rájöttem”, azok elég komoly ismeretek (tények, viszonylatok, viselkedések, személyek, azonosítások, fedőnevek, összefüggések, stb.) lehettek, mert ezekről a dolgokról azóta sem írt, rántotta le a leplet senki; mintha csak eme „titkokat” még ma is szigorú titoktartás övezné. Másként miért a nagy hallgatás?! Az akkori jelen időben, nagyrészt fiatalon is tökéletesen tisztában voltunk mindazzal, ami körülöttünk történt; sőt, minden bizalmas dolgot gátlás nélkül kitárgyaltunk a sarki kocsmában, - igaz, még nem voltak kémműholdak... A nagy fekete autó (ZIL, Volga, stb.) mégsem vitte el egyikünket sem. Néhány esetben sokáig rettegtem bizonyos dolgoktól, a hatalom irracionalitásától; de mindig pontosan tudtam, hogy mitől és miért. A rendszer misztikusan félelmes és infantilis volt - egyszerre...
Sorban születtek a gyermekeim: 1970. és 1981. között öt lány és egy fiú. A munkahelyemen (a Magyar Postán) expressz-sebességgel haladtam előre; egyre magasabb beosztásban dolgozhattam, 26 évesen már 32 ember munkájáért feleltem. Az esti tagozaton elvégeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet, ahol vállalati stratégiából szereztem diplomát. Marx és Engels, majd különösen Lenin tanai már semmi új-szerűt nem jelentettek, „kívülről” fújtam valamennyit; viszont másodszor is újra rögzítettem magamban - mindent. Valósággal faltam a közgazdasági, pénzügyi ismereteket, - de undorodtam azoktól a tárgyaktól, amelyekből kilógott a szocialista politikai lóláb. Minden frissen szerzett tudásomat azonnal alkalmazni próbáltam napi munkámban, ami számtalan konfliktus forrása lett. Tananyag és valóság - sehogy nem fértek össze. Mivel „túl okos” voltam és túl sokat okoskodtam, megjöttek a menetrend szerinti kísértések. A Szakszervezet, a KISZ, - majd a Párt...
A tagfelvételtől 1975-ben bizony csak az ún. „ebzárlat” mentett meg.
Szakszervezeti bizalmi, majd ifjúsági klubvezető lettem.      

5.  A megvalósult tudományos szocializmus       
Miközben megszereztem a legmagasabb közgazdasági és politikai szak-képzettséget; elveszítettem a hitemet gazdasági vezetői mivoltomban, és „túlérzékenységből” a beosztásomat is. Állásváltoztatás után tudományos kutató lettem egy áltudományos szervezeti egységnél. Két fiatal párt-taggal hozott össze „a balsors”, mindketten még az NDK-ban, a Friedrich List főiskolán léptek be, plusz a főnöknőnk, aki perfekt orosz volt. Ekkor döbbentem rá - fájdalmas egy kijózanodás volt! -, hogy eddig egy álom-világban éltem, és kész szerencse, hogy a valóság nem nyomott agyon. Olyan mikroklímába csöppentem bele, amelyet titkos kádergyerekek bel-tenyészete céljából állítottak fel, s egyáltalán nem azért, hogy a Magyar Posta jobb gazdálkodása érdekében megtaláljam a Bölcsek Kövét; fel-fedezzem a melegvizet, vagy a spanyol viaszt. Gyakorlati ismereteimmel néhány hónap leforgása alatt olymértékben forradalmasítottam a postai közgazdasági kutatómunkát, amitől szinte minden a feje tetejére állt. Főnöknőm eleinte mindenfelé velem, a munkámmal (sorozatban készülő tanulmányaimmal) büszkélkedett; ám feltűnővé vált, és állandósult a „teljesítmény-különbség”, - kiközösítettek, és megpróbáltak több lépésben eltávolítani. Rám küldte a KISZ-titkár pártcsoport-bizalmit, aki ifjonc létére kifinomult, szívós bolsevik módszerekkel űzte az ideológiai piszkálódást. Mielőtt a provokációk célt értek volna, „felbuktam”, a Vezérigazgatóságra. 

6.  A főrevizor testvér konyakja     
Tíz év (1968-1979.) szorgalmas, áldozatos munkájával sikerült elérnem a „Postás Piramis” legtetejére; ahonnan alá-, és a múltamba vissza-tekintve már minden roppant egyszerűnek tűnt. Relativisztikussá, sőt, egyenesen komolytalanná vált az egész: a Vállalat, és vele a Rendszer is. Fenn álltam hát, kicsi világom hatalmas fennsíkján, és kezdtem érteni az egészet. Jókat nevettem magamban; egészen addig, amíg ki nem derült a vérfagyasztó valóság, hogy a főnököm (a revizorok legnagyobbika) egy súlyosan terhelt, személyiség-zavarban szenvedő ember, aki ráadásul sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik, mint amire a formális beosztása feljogosítaná. Visszamenőleg még a neve is hátborzongató - nomen est omen -; a goromba Fráter, aki 3x2 seduxenre vedelte a konyakot.
Sokkal mélyebb, gonoszabb híve volt a rendszernek, mint azok akik párttagok voltak. Minden testi és lelki baja ellenére józanul intelligens, spiccesen néha még szellemes is tudott lenni. Két másik főosztályvezető kivételével mindenki más rettegett tőle, hiszen hetenként bezárkózott egy BM-es századossal, hogy aztán órákig iddogáljanak...
Tapasztalatlanságom (30 éves voltam) dacára biztos voltam benne, hogy ez az ember előző életében Cipolla, a varázsló, vagy fasiszta (esetleg ávós?) kihallgató tiszt lehetett, mert engem szinte azonnal rendkívüli testi és lelki kínzásoknak vetett alá; szuper-érzékenységemet látva, leplezetlen gyönyörűséggel. Máig nem tudom, hogy vajon a lelki gyötrelmek idézték-e elő pszichoszomatikus alapon heveny vesekő-betegségemet, vagy éppen a lappangó testi betegség miatt csökkent akarati ellenálló képességemet „megérezve” támadt rám, vérszomjasan, hogy megsemmisítsen; és ez a támadás hívhatta életre, tette virulenssé a valós betegségemet. Nagyjából egy évig tartott, amíg „megtanultam együtt élni” a vesekő-rohamok miatt össze-vissza ugráló vérnyomásommal, főnököm szakmainak álcázott szadista kihallgatásaival, amit mértéktelen ivászatok tarkítottak. Tekintve, hogy nagyjából teljes immunitást sikerült kifejlesztenem vele szemben, 1982-re patthelyzet keletkezett köztünk: munkát nem adott, fel nem mondott, én pedig nem mentem el. Végül is felülkerekedett a jobbik énje, és az év októberében mintegy „kiajánlott” a vonal szerinti felettesének, a minisztériumba, aki tisztességes borivó ember lévén, állást szerzett nekem Dr. Bajusz Rezső elvtársnál, a Közlekedéstudományi Intézetbe...
 
7.  Állami kisvállalkozások    
Fellazult a megvalósult szocializmus, és kezdetét vette az ún. reform-kommunizmus. A háttérben valahol megköttettek azok a  globalizációs, multi-és szupranacionális hitel-szerződések, amelyek eldöntötték és meg-határozták Magyarország gyorsuló eladósítását. Jellemző a törvényalkotó  elit komprádor-burzsoáziaszerű (kiszolgáló) viselkedésére, hogy mintegy harmonizálva az aktuális külgazdasági folyamatokkal; katalizálni, élénkíteni igyekeztek a nemzetgazdaság jövedelemtermelő képességét, azzal, hogy új típusú vállalkozási formákat vezettek be (GMK, VGMK, kisvállalat, stb.), amelyekben a dolgozók már jelentősen megnövekedett keresetre tehettek szert. Valahonnan csak ki kellett termelni a növekvő adósságszolgálat kamatait! Új, eddig járatlan utakat kitaposó vállalkozás szervezése volt a feladat; így éppen egy olyan „renitens”, konstruktív, kreatív szakembert kerestek, mint én voltam, aki majd felépíti a Műszaki Fejlesztő Leányvállalatot. Így lettem Bajusz Rezső elvtárs munkatársa, 1982-ben. Miután koncepcióm alapján, irányításommal szinte a semmiből létrehoztuk a kisvállalatot, - a Vállalati Pártbizottság lassanként elkezdte kiszervezni „alólam” a gazdálkodást: egyre több fontos döntés jogát vonták magukhoz, a Párt primátusára hivatkozással. A Pártvezetőség önkényeskedéseinek csak úgy vethettem véget, ha elejét veszem: 1984-ben beléptem az MSZMP-be. Az idős igazgató korrupciós szerződéseket kötött a Minisztériummal (ma ezt csak lobbyzásnak neveznénk), amelyek hasznát részben antedatált VGMK-szerződésekkel igyekezett vissza-csorgatni a minisztériumi főosztályvezető feleségéhez. Amikor utasított, hogy utalványozzam az utólagos „szerződésekre” alapozott jövedelmek kifizetését, - ezt megtagadtam. Teljesen felborult a Vállalat vezetésének normális kapcsolatrendszere és ügymenete, amiért az alapító Intézet igazgatójához, majd amikor ez kevésnek bizonyult, a szak-minisztérium főrevizorához, majd a Pártbizottsághoz fordultam segítségért. Noha a felügyeleti célellenőrzés mindenben engem igazolt; elhúzódó állóháború alakult ki, amelyben a főmérnökkel szövetkező vállalati párt-bizottság is lassanként ellenem fordult. Még örülhettem, hogy nem vádoltak meg „frakciózással”! Végül aztán lépett a Minisztérium és az Intézet is. Az igazgatót korengedménnyel nyugdíjazták, majd rögtön utána a Munka Érdemrend bronzfokozatával tüntették ki. Egyidejűleg kinevezték hozzánk igazgatónak azt a főosztályvezetőt, akitől az Intézet igazgatója már régen meg akart szabadulni. Nem volt tovább maradásom! Egész csapatommal követtem a vezérigazgatóvá kinevezett Bajusz elvtársat, - a MÁV-hoz... 

8.  A vasúti maffia fogságában    
Bajusz Rezső vérbeli reformkommunista volt, korábban a szaktárca pénzügyi főosztályvezető „fenegyereke”, akit azért tettek a KÖTUKI (majd KTI) élére, mert nem nagyon bírtak vele. Szívósságát ifjúkori boxoló tapasztalatainak köszönhette, fiatalon pedig a Pártközpont munkatársa volt. A MÁV vezérigazgatójává már közvetlenül a nyugdíj-kor elérése előtt nevezték ki (1985.), azzal a céllal, hogy kísérelje meg a fejlődésképtelen monstrumot megreformálni, üzletképes vállalattá alakítani. Bajusz elvtárs azonban igen nagy fába vágta a fejszéjét! A kontraszelektált, üzleti értelemben impotens vasutasokból álló vállalatvezetés, mint afféle jól szervezett maffia „összezárt” előtte, és minden reform-intézkedését igyekezett megvétózni, csírájában elfojtani, a legvégső esetben pedig elszabotálni. Dédelgetett elképzelése szerint különálló, piacképes kis-vállalattá kívánta szervezni a MÁV-TRANS szállítmányozó szak-szolgálatát, hozzávéve a MÁV-TOURS újonnan létrehozott szervezetét is. Ennek, az egyelőre „MÁV-belső” vállalatnak a megszervezéséhez és működtetéséhez volt reám szükség, gazdasági igazgatóként, 15 fős csapatommal együtt. Bajusz Rezsőt a vasúti maffia egy ügyes számviteli mérleg-trükkel megbuktatta, ami egyébként stabil egészségi állapotát is felborította. Mint elsőszámú fegyverhordozója, hiába bizonyítottam be a díszes vezérkarnak, hivatalos értekezleten is (!) a mérleg „hamisságát”, csak annyit értem el, hogy engem is elkezdtek üldözni. A Bajusz által kinevezett igazgatónkat kikezdte a párttitkárunk, csak mert nem kapott „elég nagy” fizetés-emelést. Miután láttuk, hogy az igazgatónkat le akarják váltatni, és a beteg vezér sem lesz képes megvédeni, - aláírás-gyűjtést kezdeményeztem igazgatónk mellett. Ekkor behívattak a kerületi Párt-bizottságra, ahol ún. „lámpa-kattintgatásos” vallatásnak vetettek alá, és effektíve frakciózással vádoltak meg, ami „halálos” bűn! Megvetettem őket, és a megvetésemet nyíltan ki is mutattam. Nem tudtak, és nem is mertek „bántani”. Igazgatónkat végül leváltották, Bajusz elvtársat pedig gyorsan nyugdíjazták. Valamennyien „bántatlanul” távozhattunk. Ekkor már 1987-et írtunk. Életemben először oda jutottam, hogy párttag létemre,  nagycsaládosként, közvetlenül Karácsony előtt munkanélkülivé váltam...  

9.  Az olajosok főkönyvelője: Czike elvtárs...!     
Voltam összesen két napig az Agro-Skála főkönyvelője, ahol az igazgató 1 millió forintos prémiumot kínált nekem, ha a nagyrészt hiányos főkönyvi dokumentáció ellenére vállalkozom az éves mérleg összeállítására. Nem vállalkoztam, inkább kiléptem. Pártszervezet ott már nem is volt. Ezután 3 hétre a VASÉRT számviteli-pénzügyi főosztályvezetője lettem, de mind-járt bele is csöppentem az elő-rendszerváltás helyi kis háborújába. Az igazgató egy már hitét és hitelét veszített, amolyan „bukott tanácselnök-helyettes”-szerű figura volt, aki a Vállalatot - mint kecskére a káposztát - rábízta két fiatal (kereskedelmi és gazdasági) helyettesére, és munka-ideje nagy részét az üllői úti környék vendéglátóipari egységeiben töltötte. A helyettesei „vérbeli üzletemberek” lévén, minden legális és illegális „lehetőséget” kihasználtak a VASÉRT nyereségének növelésére, hogy prémiumuk csillagászati összegre rúgjon. A VASÉRT nyeresége soha nem látott mértékűre emelkedett. Miközben a felettesem felettébb kétséges tisztaságú számviteli tranzakciókra próbált „felszólítani”, - a Vállalat személyzeti vezetője és egyben párttitkára rá akart venni, hogy működjem közre főnököm kinyírásában, amit majd meghálál a Párt! Gyorsan felmértem az erőviszonyokat, és riadtan döbbentem rá, hogy már nem a Pártnak van primátusa, hanem „a reform”-üzletembereknek... Ez a felismerés hirtelen ágynak döntött; heveny torokgyulladás kínzott, amely egy hét betegállományt biztosított ahhoz, hogy a helyzetemet és a jövőmet újból csak átgondolhassam. Felgyógyulásomat követően ismét nyomban felmondtam. Ugyanezt tette újdonsült ismerősöm, a marketing igazgatóhelyettes Friss Gábor is, aki előzőleg a skálás Demján Sándor személyi titkára volt. A kis számban importból beérkezett ITT-Nokia televíziók exkluzív pártlista szerinti szétosztása képezte egyetlen szakmai feladatát (VIP!), tehát jó dolga volt, - mégis szörnyen megrettent az új szituációtól, s velem együtt eltávozott ő is. Szerencsém volt, mert Bajusz Rezső nyugdíjasan és betegen is segített rajtam. Megismertetett Ritter György barátjával, aki akkor az ÁFOR vállalat személyzeti igazgatója volt, ahová fel is vettek számviteli főosztályvezetőnek, azzal, hogy egyéves betanulás után én leszek a nyugdíjba vonuló Fábián főkönyvelő utódja. „Elődöm” rokonszenves, nagy tudású, konszolidált öregúr volt, - felettesei, a gazdasági vezérigazgató-helyettes és a vezérigazgató azonban már nem annyira. Súlyos szívbeteg, kiskaliberű volt KISZ-titkár az egyik, - és erőszakos, goromba, teljhatalmú, önhitt párt-kreatúra a másik... Miután a főkönyvelő „betanított”, és személyében alkalmasnak talált az utódlásra, - egyre inkább mint tényleges főkönyvelőnek kellett részt vennem a teljes egészében „párt-primátusú” vállalatvezetés szakmai munkájában. Később kiderült, hogy Sokorai István vezérigazgató már eleve prekoncepcióval viseltetett irántam, hiszen Ritter György ismerőseként vettek fel, aki pedig korábban Sokorai konkurenciája volt, mert Kapolyi miniszter őt akarta az ÁFOR vezérének. Olymértékben bedolgoztam már magam, hogy a vezér-igazgató személyesen énrám bízta az addig manuális vezérlésű ügyviteli rendszerek teljes körű számítógépesítésének rendkívül komplex és felelősségteljes feladatát, a külső kivitelezés koordinálását. Csak az volt a baj, hogy a külső kivitelező (program-készítő, gépesítő-szervező) az a Szenzor számítástechnikai cég lett, amelynek a vezetője Szilas Ádám, Sokorai régi jó barátja volt. Öntörvényű vezérigazgatóm így aztán vakon megbízott bennük, amivel azok szakmailag és összegszerűen egyaránt csúnyán visszaéltek. Nekem jutott az a megoldhatatlanul nehéz feladat, hogy vagy megtanítom „ÁFOR-ul gondolkodni és szervezni” a szenzoros projektvezetőket (gyorsan kiderült, hogy ez nem működik!), vagy még idejében felvilágosítom Sokorait, függessze fel a sarlatán számító-gépesítést, amíg még össze nem omlik a kézi ügyviteli rendszer. Minden  gépi alrendszer összes problémájáról komplex tanulmányok formájában tájékoztattam feletteseimet, amit Sokorai növekvő ellenérzéssel figyelt, mert egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a volt ‘56-os Fábián főkönyvelő negatív befolyása alatt állok, aki (szerinte) a háttérből mozgatva engem, el akarja szabotálni az egész számítógépesítést. Ha nem lettem volna párttag (Fábián nem volt az), azonnal kirúgnak. Így ehhez a Pártvezetőség, és Haraszti párttitkár közreműködése kellett. Az ÁFOR-nál Isten malmai lassan őröltek, így volt időm előkészíteni a távozást. Könnyen találtam megfelelő új beosztást, de előbb még végig kellett néznem a végjátékot, amint a paranoiás Sokorai kinyírja/kinyíratja jótevőmet, Ritter Györgyöt. A párt-vizsgálatot, az elhúzódó kihallgatásokat maga Sokorai vezette; azzal a céllal, hogy megtörje „ellenlábasa” lelki ellenállását. Eleinte a barátom kinevette az egész eljárást, majd az idegrendszere lassanként felmondta a szolgálatot. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint azért rúgták ki a pártból, és váltották le igazgatói beosztásából, mert a gondnoksággal 450.- forintért elemes NDK-faliórát vásároltatott a szobájába, s mint a Közgazdaságtudományi Egyetem esti hallgatója a jegyzetvásárlási számlán „rajta felejtette” Zalatnay Sarolta „Nem vagyok én apáca” című könyvét is, azt is elszámoltatva (kifizettetve) az ÁFOR-ral. Az MSZMP akkoriban már szinte egyáltalán nem működött. Mondtam Ritternek, kiállunk mellette a kerületben, de megtiltotta, hogy bármit is tegyünk. Ott akkor már csak „mikrofonos üvöltözés” folyt...   

10.  Kispolgári reformkommunizmus   
Régi KTI-s barátaim (Váry Mária) felhívtak, hogy új hetilap indul, akarok-e részt venni a szervezésében. Még ÁFOR-os voltam, amikor nekikezdtem. Furcsa, újszerű miliőbe csöppentem! Az adott a szervezésnek különös „sármot”, hogy a leendő vezetők (Virágh András, Dési Péter) teljesen új világot képviseltek; színes, cifra ruhákban jártak, a nyugatot majmolták, egy féktelen, nevetgélő, gátlástalan szlenget beszéltek, s a szervezési munka többnyire szombat-vasárnap zajlott, Virágh sokszobás belvárosi lakásában. Bizalmasan a tudomásomra hozták (1988.), hogy „új időket élünk”, a Párt feloszlik, Magyarország is Nyugat lesz, és ennek elő-készítéséhez új típusú sajtó-orgánumra, egy nagy példányszámú (200-280 ezer!) hetilapra van szükség, amit rendkívül széles rétegek - férfiak a munkahelyen, utasok a metrón, nők a fodrásznál, stb. - lélegzetvissza-fojtva olvasnak. Az ötlet magától, Grósz Károlytól származik, és a pénzt Demján Sándor, Hitelbank-elnök adja hozzá. A Reform hetilapot a Reform Rt. fogja kiadni, amelynek vezérigazgatója Virágh András (volt cenzor) lesz, a helyettese Dési Péter (az Ifjúsági Magazin volt fő-szerkesztője), a hetilap főszerkesztője pedig Tőke Péter. Az én feladatom elsősorban a Részvénytársaság komplett gazdasági és pénzügyi megszervezése, mindenekelőtt a hitelkonstrukció több menetben történő összeállítása; Virágh András adatai alapján, a Hitelbank által előírt szerkezetben, és egyéb igényei szerint. Gazdasági vezérhelyettes leszek. Mindez így is történt; mindent megszerveztünk, s felállt a Reform Rt. Virágh András kinyilatkoztatta, hogy a lap „ars poeticája” minden eddigi politikai és egyéb titok publikálása, értékesítése; továbbá azt, hogy „az ő” cégénél nem lesz sem pártszervezet, sem szakszervezet... Amikor már csak a munkám gyümölcseit kellett volna learatnom, kiderült, hogy szórják a Hitelbank pénzét! Tucatszám gyártották a másolt megbízási szerződéseket (fénymásolatok alapján fizettek ki „illegális” pénzeket), munka nélkül fizettek (utaltak) jelentős összegeket, s mindezt velem akarták jóváhagyatni, utalványoztatni. Helyettesemmel (aki szintén párttag volt) végső kétségbeesésünkben még felkerestük a Hitelbank párttitkárát, aki a titkos ügyosztály vezetője volt. Nagy megértéssel viseltetett „erkölcsi skrupulusaink” iránt, aztán közölte, hogy sajnos „tehetetlenek vagyunk”, a Párt már a sarokba van szorítva, így  semmiben nem tud segíteni, de sok sikert kíván erőfeszítéseinkhez. Ennyi mind-kettőnknek elég volt! Beadtuk a felmondásunkat; másnap pedig kísérő levél nélkül borítékba tettük a párttagsági könyvünket, megcímeztük, majd ajánlva feladtuk a Köztársaság térre...     

11.  A felmelegíthetetlen leves  
Ezek után már ötletem sem volt több, hol is dolgozhatnék tovább; kit kérjek meg, ajánljon nekem állást, vagy engem be valahová... Azután mégis csak eszembe jutott Palik Dénes, a Közlekedési Minisztérium főosztályvezetője. Röstelkedve mondtam el neki, hogy a renomém „tovább romlott”, tekintettel a pártbóli önkényes kilépésemre. Azt mondta, nem számít, - és örömmel ajánlott be főmunkatársnak a Hungarocamion vezérigazgató-helyetteséhez, Zöld Józsefhez. Elismeréssel, tisztelettel és szeretettel fogadtak, és öveztek a továbbiakban is; nem sokkal később a közgazdasági főosztály vezetőjévé neveztek ki. Itt tanultam meg alkalmazni a rendszerváltás első, legfontosabb törvényeit (Átalakulási és Társasági törvények), amelyeket Sárközy Tamás jogprofesszor alkotott meg. Itt tanultam meg (rettenettel eltelve!) a vállalat-értékbecslés nyugati, tőkés módszereit, azon keresztül, hogy értékelnem kellett az Ernst & Young/Bonitasnak a Hungarocamionra készített tanulmányát. Haladó hagyományként élt, hogy a Közgazdasági Főosztály vezetője előbb-utóbb vezérigazgatóvá avanzsál, - Torma Imrével is éppen így történt... A vezérigazgató egyre bonyolultabb feladatokkal bízott meg. Tekintve, hogy (1989.) a Közlekedési Minisztérium is egyre inkább elbizonytalanodott a Vállalat jövőjét illetően (megszüntették például a HC monopóliumát, azzal, hogy liberalizálták az ún. „külföldi útvonal-engedélyek” kiadását!), senki nem tudta/tudhatta, hogy a közeljövőben részvénytársasággá alakítják-e át, majd privatizálják-e, vagy sem. Torma Imréék így minden lehetséges stratégiai változatról részletes tanulmányt írattak velem, s eltették a fiókjukba, hogy rögtön elővehessék, ha netán aktuálissá válik. Körültekintően készültek a jövőre!  A sors iróniája, hogy a korral együtt haladó, kínosan tüchtig (érdekes, hogy épp olyan, saját, faltól-falig csempézett, külön bejáratú, rózsaszín WC-t építtetett magának, mint korábban Sokorai; sőt, 125 ezer forintért vásárolt vezetői forgószéke állítólag automata fingelszívóval volt felszerelve!) Torma Imre ugyanolyan megalomániás informatikai terveket szövögetett, mint előzőleg az ÁFOR vezérigazgatója, és természetesen engem bízott meg a komplex, centralizált, számítógépesített vezetői információs rendszer megszervezésével, a külső kivitelező (a SALDO egyik leányvállalata) munkájának koordinálásával és ellenőrzésével. Ha lehet, ez még nagyobb szélhámosság és sarlatánság volt, mint amit már korábban tapasztaltam! De Torma Imrét nem lehetett lebeszélni, a cég szervező-igazgatója pedig egy valóságos boszorkány volt; mindent megetetett a vezérigazgatónkkal... A HC vezetői ún. „vezetői teamet” alkotva vettek részt a „szervezésben”, s természetesen hatalmas (á 250 ezer forintos) prémium volt a számunkra kitűzve. Hatalmas munkát végeztünk el - teljesen értelmetlenül. Engem ért a rendkívüli megtiszteltetés (a minden-oldali bizalom!), hogy „úgy intézzem”: munkánk ne vesszen kárba, Torma fizesse ki a prémiumunkat, ámde egyben világosítsuk is fel, - zavarja el gyorsan „a csalókat” a cégtől. Erőfeszítéseim alapján második célunkat maradéktalanul elértük, az elsőt azonban csak 50 %-ban sikerült teljesíteni... Zöld Jóska levakarhatatlan „mozgalmi mániája” volt, hogy mi együtt olyan jó kis pártcsoportot képezhetnénk, amennyiben én visszalépnék a Pártba. Nem álltam kötélnek, mert „ez a leves” immár felmelegíthetetlenné vált. A Párt egyébként is kivonult a munkahelyekről; megszűnt, majd akár a főnix-madár, feltámadt halottaiból, és MSZP néven újjáalakult. Mindössze három vezető „lépett át”: Torma Imre vezérigazgató, Zöld József gazdasági-, és Kapcsos Károly kereskedelmi helyettes...     

12.  Az osztályharc vége   
Ez amolyan epilógus-szerűség lenne; rekviem a szocializmusért, s fohász a kapitalizmus globalizációja „ellen”. Noha - mint tudjuk - a történelem a liberális demokrácia világraszóló nagy győzelmével véget ért (Francis Fukuyama); valami újat esetleg mégis csak ki kellene találni, hogy az élet kibírhatóbb legyen a Föld nevű bolygón!

Vác, 2002. november 4.

                                                            Czike László