Természet-és Társadalombarát
Fejlődésért Közalapítvány kuratóriuma
              Elek István elnök úrnak
       1062 Budapest, Andrássy út 125. 
------------------------------------------------------  
 Mottó:  „Harag és részrehajlás nélkül”  

                                       
                                    Sándor András,  
                                                   a szabadgondolkodó  
                                                   (szinopszis)   

Sándor András - ha csak rövid ideig is - a barátom volt.
Meghalt 1997-ben, Egerben, - 74 éves korában.
Másfél éves barátságunk története amilyen egyszerű, olyan romantikus.
A rendszerváltást (1990.) közvetlenül megelőzően főleg a KAPU-t és a HITEL-t olvastam; utána pedig olyan jobboldali hetilapokat, napilapokat - Demokrata, Magyar Fórum, Pestmegyei Hírlap, Új Magyarország, Új Idők -, amelyek segítettek megértenem: mi is történik a politikában. A sok jó író között (már 1996. után) feltűnt nekem egy, akinek egyedülállóan vitriolos stílusa, objektív lényeglátása, könyörtelenül igazságos ítélőképessége, sorainak bátor őszintesége mélyen megragadott.
Egy időtől kezdve már módszeresen kerestem, direkt vártam újabb és újabb írásait, mert egy sem volt közöttük unalmas, kisszerű, hétköznapi, nehezen érthető vagy hazug: valamennyi az aktuális probléma kellős közepébe talált.  Mérhetetlenül csodáltam az ismeretlen embert tudásáért, bölcsességéért. 
Sándor András állandó író volt a Pestmegyei Hírlapban és az Új Időkben.
Egy különösen gondolatébresztő cikkét követően tollat ragadtam, és levelet írtam neki, ismeretlenül, a kiadó lap szerkesztőségébe címezve. Már nem is reméltem, hogy válaszol - közel 4 hét telt már el -, amikor megjött a levele.
Gyorsan összebarátkoztunk. Másfél éves levelezésünk tulajdonképpen egy kétoldalú, „esszészerű”, folyamatos politikai eszmefuttatás, amelyben az éppen aktuális fejleményeket vitattuk meg, tárgyaltuk ki. Elképesztően mély történelemismerete, eligazodása az ókori kultúrákban, rendkívül sokoldalú probléma-megközelítése külön tanulmány! Közel kötetnyi terjedelmű levél-váltásunk tartalma az ókori Rómától ‘56-ig, Mátyástól a rendszerváltásig, Rákositól Kádáron át egészen az Orbán-Torgyán, napi kérdéskörig ível.
Olyan, mintha a publikált kötetei mellett egy külön, exkluzív, máig kiadatlan, sajátosan közvetlen hangvételű, „szamizdat”-kötettel is rendelkeznék; a személyes részvétel élményével, egy különleges párbeszéd formájában...
Sándor András a számomra nagyon szerencsétlenül, túl korán hunyt el, egy kezdődő nagy barátság szinte legelején, amikor még csak sejteni kezdtem, hogy a személye milyen meghatározó lehet (lesz) a további életem minden vonatkozásában. Ugyanakkor „reám hagyta” az önéletrajzát! Egy levélben külön kértem, hogy tiszteljen meg vele, amit meg is tett: elküldte nekem 20 gépelt oldalas részletes önéletrajzát, melyet addig sehol nem publikált...
Sándor András - 5-6 másik nyelv mellett - tökéletesen beszélt, olvasott és írt olaszul is. Egyik turista-útján ismerkedett meg Gilberto La Scala olasz barátjával, aki a „Cappelle Vaticane” szólistája, maestro-ja, és szintén jeles ökológus, akárcsak Sándor András, aki haláláig a Bükki Nemzeti Park híres szakértője, tanácsadója volt, amiről közismert szakkönyve is tanúskodik. Kiterjedt levelezést folytattak, amelyet András halála után signore La Scala elküldött nekem, s amellyel - mint kiadatlannal - szintén rendelkezem.
A legrejtélyesebb eset azonban Sándor Andrásnak külön a számomra írott útmutatása, amolyan személyes „szellemi végrendelete”, ami nem több egy piciny gyűrött és kimosott cetlinél, melyet utolsó közös bükki kirándulásunk alkalmával nyomott a kezembe, s én eltettem a nadrágom zsebébe, hogy onnan - kimosás után, de még jól olvashatóan! - hónapokkal András halála után kerüljön újra elő, még éppen idejében... A cetlin az állt, hogy keressem meg Vass Csabát, és olvassam el „A globalizációs világrendszerváltás és létmódváltás” című, a Valóság folyóiratban megjelent esszéjét. Megtörtént! Sándor András így még a halála után is gondoskodott rólam.
A szellemi öröksége tisztító megaláztatást, megtisztelő szenvedést hozott.
Amolyan kitaszított rendbéli kóborlovaggá tett a hozzá való hűségem!

Mert ki is volt valójában Sándor András?
Most röviden összefoglalom azt a rengeteget - egyesek számára bizonyos értelemben túl sokat! -, amit róla tudok. Valóban! Sándor András tényleg túl sok volt; szinte fel sem lehet sorolni hiánytalanul valamennyi elkötelezett, hűséges kötődését mindazokhoz az ügyekhez, amelyek iránt személyes felelősséget érzett és vállalt.
Eredeti végzettségére és szakmájára nézve történész és ókori nyelvész (classica filológus) volt; ebből eredően kimerítően ismerte a görög, a római (és az ezeket megelőző) ókori társadalmak politikai és gazdasági berendezkedését, mely ismereteiből gyakran merített analógiákat az újkori (globális és magyar) történések áttekintéséhez, könnyebb megértéséhez.
Református erdélyi polgárcsaládból származott, édesapja ügyvéd volt, - nagytudású „clochard”, ahogyan ő nevezte. Fiatal diplomásként újságíró, népi író, népművelő lett. Pályakezdése egybeesett a II. világháború utáni kommunista hatalomátvétellel. Tekintettel baloldali (népi) vonzódására, valamint korai, erős politikai érdeklődésére: belépett a Kommunista Pártba. Sándor András életének ezt a korszakát „úgy magyarázta meg” nekem, hogy: „Nem az a fontos, hogy hol van az ember, hanem az, hogy mindig becsülettel tegye a kötelességét, és a válaszutaknál mindig helyesen döntsön, tudja, merre kell mennie.” Életrajzának bevallottan tudatos, fő motívuma szerint: „hagyta magát vezettetni a sorsa, a Gondviselés által”, és mindig felvállalta a személyére szabott feladatot, s beteljesítette azt.
Egészen közel került Rákosi Mátyáshoz; olyannyira, hogy szinte közvetlen tanácsadói köréhez tartozott. Aztán amikor Rákosi öntörvényű diktátorrá vált, Sándor András elkezdte hevesen bírálni, amit ő építő kritikának szánt, de Rákosi nem annak vette. Andrást először „száműzték” Dunaújvárosba, majd kizárták a Pártból és az Írószövetségből is. Látta, hogy az ország a forradalom felé sodródik; Rákosi és környezete nem fogadta meg intelmeit. Tagja lett a híres „Petőfi Kör”-nek, amely intellektuális (reformkommunista?)  társaság nem kifejezetten a forradalom megszervezését tűzte ki fő céljául; sokkal inkább korszerűsíteni akarták a szocialista rendszert. Amikor kitört a forradalom, Sándor András forradalmárként Nagy Imre tanácsadója lett, akit érdekes, ellentmondásos személyiségként írt le. Nem vezetői alkat volt, írta, aki két tűz, a népiek és a liberálisok befolyása között őrlődött. András a legnagyobb ellenfelének a liberális Vásárhelyi Miklóst tartotta, haláláig. Nagy Imre miniszterelnököt elárulták, - Sándor András azonban nem.
Az 1956-os forradalom leverése után Andrásban minden összeomlott.
Erről gyönyörűen emlékezik meg önéletrajzában, az alábbiak szerint: 
„1956. október 23-án az Írószövetségben voltam, délután a Bem-téren, este a Parlamentnél, jelen voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél. Újpentelén (Dunaújváros) részt vettem a forradalmi tüntetés előkészítésében, a tömeg megválasztott a Budapestre induló küldöttség vezetőjének. Budapesten tagja lettem az értelmiségi forradalmi bizottságnak és az Országos Nemzeti Bizottságnak. Püski Sándor elnökletével egy "Magyarok" című lap indítását terveztük. Nagy Imrétől azonban el voltunk szigetelve, mert őt olyanok vették körül, mint Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter, Méray Tibor, a párt "liberális szárnya" és aktív cionisták. Ők elszigetelték Nagy Imrét a valóságos forradalomtól és cselekvésében megbénították. 1956. november 4-én hajnalban, az ágyúdörgésben, a szél-söpörte kihalt, üres Kossuth Lajos utcán rohantam a Belgrád-rakpartra, az Országos Nemzeti Bizottságba (ez a ház ma a Független Kisgazdapárt székháza), - a kapu zárva volt. Ott álltam egyedül a viharos szélben, az ágyú-dörgésben, mögöttem a Duna és a Gellérthegy. Elvégeztetett.” 
Menekülnie kellett! Kádár mintegy ‘vérdíjat tűzött ki a fejére’: „A tigrist le kell lőni!” - mondta, Andrásra vonatkoztatva. Barátai javasolták neki, szökjön ki külföldre (elintézték volna), de András nem ment; itt maradt, a hazájában.
Letartóztatták, és 8 év fegyházra ítélték, amiből 3 évet ült le, Vácott.
Az 1960-as években a Szerzői Jogvédő Hivatalban dolgozott szerkesztő-műfordítóként, a magyar szellem szolgálatában.
Az 1970-es években az Egri Dohánygyár igazgatójának tanácsadója volt, egészen nyugdíjba vonulásáig.
Ereje teljében úgy döntött, hogy a politikai rendszerváltásban is részt kell vennie; író-gondolkodóként, tanácsadóként - minden lehetséges módon.
Alapító tagja lett - több, volt népi író társával együtt - az MDF-nek, melyből az SZDSZ-szel kötött paktum után azonnal kilépett. Egészen 1997-ben bekövetkezett haláláig tanácsadója volt Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének; igyekezett megakadályozni a Szövetségben a liberális szellemiség térhódítását. Amikor 1994-ben az MSZP megnyerte az országgyűlési képviselő-választásokat; Sándor András személyesen fel-kereste Horn Gyulát, hogy lebeszélje az SZDSZ-szel tervezett koalíciós szerződéskötésről. Haláláig az Új Idők vezető publicistájaként írt. Emellett részt vett egy „szamizdat-magánlevél”, a „Kedves Barátom!”  írásában és szerkesztésében is. Mint író is, a liberalizmus politikai túlsúlya ellen küzdött. Rendkívüli módon érdekelte az 1998-as választások várható eredménye; - levelezésünk részletesen elemzi „a várható” Orbán-Torgyán megegyezést. Ebből kiderül Sándor András „előrelátó nézeteinek” fejlődése; eleinte még (‘a Soros-indulás’ miatt) elvetette Orbán Viktor miniszterelnökségét, 1997-ben azonban fokozatosan felismerte és elfogadta a bekövetkező jövőt, amit sajnos már nem érhetett meg. Minden újat kész volt befogadni!
Sándor András életművében a több ezer publicisztika mellett számtalan fordítás és műfordítás is szerepel, továbbá három könyv: „Kicsoda legyen irgalmas nekünk?” (tanulmánykötet), „Bükk-monográfia” (ökológiai szakkönyv) és „A történelem elmezavara” (látleletek, 1987-1996.).
Ez utóbbiból idézek (179-180. oldal) most, hogy illusztráljam gondolatvilágát:
"A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai (lásd pl. Szaddam Husszein Irakja, Moammer Kadhafi Líbiája, Szlobodán Milosevics Szerbiája) zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülő) organizmusát: keresztezik "a vezetésre eleve elrendelt" globális világelit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretű struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (ezzel a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen.
A "skinhead"-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és időszerűtlen állapotában, s ezzel a merőben új globális fasizmus számára álcázási lehetőséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak, a XX. század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornáknak kizárólagossá válásával globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva Hilferding "generálkartell" látomását. Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincs demokrácia? Miért válik a demokratikus intézményrendszer erőszak-érvényesítő mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a globális fasizmus kora, bárminek hazudják is világcsászárokká vált tőzsdehiénák. Sajtója és tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a "magas intelligencia-hányadosú" világ-elit) ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, kilátása a halál. S az extrém kétségbeesés zsákutcába kergeti őket: az öngyilkos terrorba.
A Föld az Antikrisztus kezébe adatott, s ez az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát, fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetőség, mint lárvaarcunk alatt őrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét."
Sándor András feleségével magányosan élt Egerben; írt, érvelt, politizált - „nem fogta be pörös száját”! - egészen haláláig. A Bükköt járta, védte a természetet; Budapestre csak szerkesztőségi összejövetelek alkalmával, vagy könyvét dedikálni jött fel. Társasházi lakásában „Cirmi” macskájával játszott, csillagos estéken az ablakból kémlelte távcsövével az égboltot.
Magányosan halt meg. A Párt „liberális utó-üldöztetése” miatt még a 60-as években felbomlott a családja; előző felesége elhagyta, s felnőtt leányával és fiával minden kapcsolata megszakadt. Keresztény volt és magyar, ami miatt a liberális volt elvtársak megpróbálták mindenhonnan kirekeszteni.  

Jelen szinopszisommal a pályázati felhívásban (Heti Válasz, XI. 30., 73. o.) megadott kritériumoknak eleget téve egy 3 ív terjedelmű könyv kiadását igyekszem megalapozni, melyben bemutatom: ki is volt Sándor András?
Sándor András, aki töretlenül végigharcolta valamennyi küldetését.
Kérem pályázatom szíves elfogadását.
Vác, 2001. december 1.                                       Czike László