Czike László

                                     Szegény gazdagok

Egyszer összevitatkoztam egy levelezőtársammal.
Azt állította, és ehhez az álláspontjához hevesen ragaszkodott, hogy vannak ‘jó’ gazdag emberek, akik biztos, hogy üdvözülnek, mert mindenkivel csak csupa jót tesznek. Hozzáteszem, én magam is ismerek ‘hasonló gazdag embert’, aki szép, humánus célokat, rászoruló szegényeket, alapítványokat sok pénzzel támogat...

Ámde felmerülnek ‘keresztkérdések’... Például: honnan, miből is származik ez a bizonyos, tárgyi gazdagság? (Nem találkoztam még olyan gazdag emberrel, aki ne követelte volna meg szigorúan, tőlem is, elvitathatatlan nagyszerűségének azonnali és maradéktalan elismerését, hisz ‘teljesen természetes’, hogy az életét ő oldotta meg, ‘rendezte be’ az egyedül üdvözítő, abszolút sikeres módon, mely sikereit nyilvánvalóan csakis kimagasló tudásának, stratégiai érzékének, egyéb más kiváló adottságainak köszönheti. Van olyan gazdag barátom is, aki ‘páratlan szerencséről is’ említést tesz meggazdagodása kapcsán, de természetes, hogy ez a szerencse is csak különleges erényeinek egyike. Mindegyikük egyformán hittel vallja, hogy ‘megérdemelte’, rengeteget dolgozott érte ‘profi módon’; s mások is megpróbálhatták volna, de bennük nem volt elég tehetség és kitartás, stb.) Mert mégis: milliárdok egyetlen ember - maximum 15 év tőkés viszonyok közötti - munkájából egészen biztosan nem származhattak. Akkor meg hát miből?!

Mondják: kereskedelemből, részvényárfolyam-nyereségből, termelési profitból, tőzsde-spekulációból, üzleti vállalkozásból, ügyes tranzakciókból, osztalékból, jutalékból, valutaváltásból, csencselésből - ‘mit tudom én’: ugye hányféle-fajta lehet a munka, a valós teljesítmény nélküli meggazdagodás lehetősége, útja?!
De a leggyakrabban csak ennyit mondanak: tőke-jövedelemből...
Friedrich Engels mondta: „A kereskedelem intézményesített csalás.”
Mert a profit (a tőkejövedelem) minden esetben abból származik, hogy valamit többért adnak el, mint amennyi a valódi értéke. És ez még csak a legegyszerűbb, legklasszikusabb, viszonylag hétköznapi eset, illetve a kapitalizmus törvényes működési módja. Mert a tőkés jövedelemszerzés minősítettebb esetei színtiszta hazárdjátékok. A tőzsde például milliárdosok „itt a piros, hol a piros?” játéka...

Hallgatom délelőtt a közszolgálati televíziót. Valami mindentudó a számvitelről tart tudományos igényű előadást, fiatal, leendő vállalkozóknak. Felteszi a költői kérdést: kit is tekinthetünk vállalkozónak; és mindjárt fel is sorolja hozzá azokat a ‘kötelező kritériumokat’, amelyek együttes megléte, teljesítése definiálja csak ‘a vállalkozót’. Van közöttük egy ‘kakukktojás’, illetve furcsa, kizárólagos meg-fogalmazás: „Vállalkozó, aki nyereségvágyból, profit-és vagyonszerzés céljából folytat üzleti tevékenységet.” És mi a helyzet azzal a szerencsétlennel (kényszer-vállalkozóval), aki egyáltalán nem akar üzletelni, nem akar profitra és vagyonra szert tenni, hanem egész egyszerűen csak meg szeretne élni (!) a saját két keze (esze) munkájából, mint a maga ura?! Aki csakis azért, csakis arra vállalkozik, hogy munkájának a gyümölcséből egyszerűen és szerényen, ámde tisztességesen családjával együtt, megéljen? Lám, - az ilyen vállalkozó(k) létezését a tudós már per definitionem, tehát eleve kizárja. Furcsa világban élünk; mintha önkéntesen, vagy kényszer hatására, de két kasztra oszlana a világ népessége: profittermelő kamatrabszolgákra és profitelsajátító tőkésekre - szegényekre és gazdagokra...

S valóban: a hivatalos ENSZ-statisztikák szerint ma a Föld népességének 20 %-a sajátítja el és ki az előállított javak, termékek, szolgáltatások (s a vagyon) 86 %-át, - míg a négyötödnyi, meghatározó többséget kitevő 80 %-nak csak a javak 14 %-a jut. Jó-e, humánus-e, gazdaságos-e, előremutató-e, igazságos-e mindez így?     Jézus mondta: „Akinek ugyanis van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; - de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” A gazdagság vonzza a pénzt.

Visszatérve most a jó gazdag emberekre, akik szegényeknek, alapítványoknak nyújtanak támogatást; - vajon nemcsak csalóka illúzió, öncsalás, önámítás-e ‘jó gazdagokról’ beszélni, azokról, akik a karitatív adományaikért egyrészt speciális elismerést, tekintélytiszteletet várnak el a támogatottjaiktól, és az egész emberi közösségtől, társadalomtól (támogatni, adakozni státusz-szimbólum!); másrészt  általában ragaszkodnak ahhoz, hogy az adományaikat ‘személyes kívánalmaik’ szerint használják fel. (Ez tipikusan olyan, mint a mecénások általi szponzorálás: csak az kaphat támogatást, aki valami olyat ‘állít elő’, ami megnyeri az adakozó tetszését. Sajátos kontraszelekció ez...!)

Most nézzünk, olvassunk egy másik idézetet az újszövetségi evangéliumból!
A szegény asszony két fillérje. Leült a templompersellyel szemben, és figyelte, hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag ember sokat dobott be. Jött egy szegény özvegyasszony is és két fillért dobott be, ami épp egy krajcárt ér. Akkor Jézus odahívta tanítványait, és így szólt: „Bizony mondom nektek: ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükből adtak, - ő azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt: az egész megélhetését.” 

Mert ez a lényeg: még a legjobb gazdag sem adakozik úgy és olyan mértékben, hogy emiatt a ‘fényűzési kellékei’, vagy ‘kedvenc időtöltései, játékai’ legkisebb hányadáról le kellene mondania. A gazdag ember lényege, hogy nem ismeri az önkorlátozást. Luxus-igényei kielégítését mindennapos szükségletnek tekinti és cseppet sem érdekli, hogy a Földön mellette milliárdok éheznek, munka nélkül, önhibájukon kívül. A gazdag megnyugtatja a lelkiismeretét: a szegény azért az, mert lusta, trehány, buta, megbízhatatlan, szakképzetlen, magatehetetlen, nincs önbecsülése, igénytelen és persze - szerencsétlen is. Mert a szerencse is csak a magabiztosakhoz, az erősekhez szegődik, akik minden percben siker-orientáltak, mindig tudják, mit kell tenni, és hidegvérrel cselekszenek is. A csepűrágóknak nincs helyük - a gazdag szerint - ezen a Földön, az élhetetlenek haljanak éhen...  
A gazdagokkal - úgy általában - tehát az a baj, hogy látványosan és ténylegesen gazdagok, mely (a többiektől megkülönböztető) gazdagságukat gyakorlatilag a fösvény, smucig, a filléreket is fogukhoz verő életmódjuknak, a profithajhász és élvezethajhász szenvedélyüknek köszönhetik. Éppen azon tulajdonságaiknak, amelyek gátlástalan érvényesítése, önkontroll nélküli kiélése homlokegyenest szemben áll, ellenkezik Isten, Krisztus parancsolataival. A gazdag embereknek - csak egy részüknek! - persze ‘vannak rossz érzéseik is’ a saját gazdagságukkal kapcsolatosan, amit nevezhetünk frusztrációnak vagy lelkiismeretfurdalásnak is, a lényeg az: nem biztosak benne, hogy megérdemlik a gazdagságot, hisz valahol a lelkük mélyén ‘tudják’, nem dolgoztak meg érte...

Gondoljuk csak meg! Az egyik ember napi 16 órát gürcöl, látástól-vakulásig, de még a legelemibb fizetési kötelezettségeit (pl. közüzemi számlák, banktartozás, kamatok, hiteltörlesztés) sem képes kiegyenlíteni, nemhogy ‘ötről hatra’ jutna... A másik, a milliárdos gyáros, aki valamilyen elvtársi privatizációs banktrükkel egy egész vállalatot kaparintott meg a közös nemzeti tulajdonból, egyetlen saját fillérje kockáztatása (vagy pláne befektetése) nélkül: havi 7-8 millió forintot is keres, akár egy bankvezér, aki ugyancsak nem töri össze magát a munka frontján és szintén a világon semmit nem kockáztat. (Apropó: ki ne ‘szeretne’ véletlenül, önhibáján kívül Tocsik Márta, Máté László, Princz Gábor, Kulcsár Attila vagy Gyurcsány Ferenc lenni? Azzá válni a megfelelő helyen és pillanatban?) Ezek a gazdagok tehát ‘rosszul érzik magukat a saját gazdag bőrükben’, - főnek a saját levükben, vagy a zsírjukban, és igyekeznek képzelt vagy valós bűneiket naponta ‘jóvá tenni’. Ezt a pótcselekvési kényszert nevezzük ‘karitatív tevékenységnek’, vagy szponzorálásnak. Mindezeknek az a lényege, hogy ez a ‘jó érzésű’ gazdag, tehetős ember ‘lelkiismereti kötelességének’ tekinti szegény művészek, tudósok, feltalálók, írók, zenészek és gondolkodók anyagi támogatását, akkor és olyan körülmények között, ami egyrészt a számára semmilyen politikai kockázattal nem jár, másrészt feltűnő előnyt, erkölcsi elismerést, társadalmi tekintélyt is szerez, jelent; - azáltal, hogy a ‘jó hírnév’, a személyes image szerves része, ha a gazdag emberről ‘elterjed’, hogy szeretettel segít a rászorulókon, támogatja a tudást és a művészetet, vagy éppen ‘az igazság elővigyázatlan bajnokait’. Tehát a gazdag ember (1) nem önzetlenségből, (2) nem észrevétlenül, (3) feleslegéből adakozik; vagyis látszólagos önzetlensége üzletemberi mivoltának jól felépített alkotóeleme. A karitatív adományokból így lesznek önző, kontraszelekciós célú pénzforrások. Amik nem enyhítik, de tovább mélyítik a vagyoni szakadékot...  
Jézus mondta: „Ügyeljetek, hogy ne az emberek szemeláttára, s az ő kedvükért legyetek jók, különben nem lesz jutalmatok mennyei Atyátoknál ... Te úgy adj alamizsnát, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, ki a rejtekben is lát, megfizet neked.”

Jézus mondja: „Ne gyűjtsetek kincset a Földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek kincset a Mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, tolvajok nem törnek be és nem lopnak.” 

„Gyűjtsetek mennyei kincset!
Ne félj, te kisded nyáj! Úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot. Adjátok el, amitek van, és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá és moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.”
„Ti keressétek elsősorban Isten országát s annak igazságát ... Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnapi nap majd gondoskodik magáról. Elég mának a maga baja.”

A gazdag ember ezt fel nem foghatja, mégis igaz: „Boldogok a szegények, mert övék a Mennyek országa.” Az őszintén hívő, bölcs ember nem is a Földön gyűjti ‘kincseit’, hanem az örökkévalóságnak. Nem gyűjt például földi vagyont, hiszen jól tudja: a vagyon önálló életet él, a vagyon gondozása egész embert kíván, s aki evilági hívságoknak szenteli rövidke életét, annak nem jut ideje a lélekkel törődni. Egyébként is: a tárgyak (ingatlanok, házak, gépek, stb.) önfeledt ‘gondozása’ épp hogy egyfajta ‘frusztrációs pótcselekvés’, amit gazdag ember pont azért űz, mert az emberi (isteni) lelkekhez nincs affinitása. A hívő hirtelen megkönnyebbülést érez, ha ‘vagyonát’ elveszíti, különösen, ha szétoszthatja jobban rászorulók közt. Nem aggódik, miből fog megélni holnap, mert egyrészt nem kerget élvezeteket és nem rabja semmilyen fogyasztási mániának, másrészt sokkal többre tartja a lelki gazdagságot, melynek élményei bőségesen ‘pótolják’ az anyagi örömök hiányait. Aki igazán istenhívő, nem gyűjt be, nem spájzol magának ‘háborús tartalékokat’, mert tudja, hogy valamennyiünket Isten gondviselő kegyelme éltet. „Senkinek nincs megígérve a holnap.” - így sem a szegény, sem a gazdag embernek nincs. A holnap majd gondoskodik magáról - magyarán: Isten a jókról! -; a kevélyt pedig esetleg más oldalról éri a baj, miközben raktárai csordultig teltek. A hívő nem keresi az élet pí-vizét, nem keresi az élet-elixírt, nem keresi az összeköttetést a wellness és a reiki (vagy a prána) démoni hatalmaival, hogy meghosszabbítsa a vacak kis életét, mert tudja, hogy csak kicsinyhitűek bíznak a Sátán praktikáiban. Egyetlen perccel sem kíván tovább élni, mint amilyen élethosszat az Úr kimér a számára, mert hiszi, hogy az igazi élet a Mennyországban vár rá, s nem a Földön.  
 
„A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz, - bizony sokan mennek be rajta. De milyen keskeny az út, mely az életre visz, - bizony kevesen találják meg azt.” (Sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak.) Egyesek csúnyán félremagyarázzák Krisztus misztikus szavait, és az esszénus (korabeli titkos társaság) beavatás gondolatát vélik kiolvasni belőle, amelyen állítólag Jézus is átesett. Pedig egészen másról van szó: épp arról, amiről
most beszélünk. A széles autópálya, a madárszárnyú piros Ferrari, a gazdagság, s az élvezetek nonstop hajszolása a pokolba, az örök kárhozatra; a keskeny kicsi ösvény, a böjt, az önmegtartóztatás, a szegénység a mennyországba visz. Aki a földi életében kicsi, az a Mennyben nagy lesz; - aki pedig evilági nagyságra tör, az a Mennyben lesz kicsi. Jézus szavai megjövendölik, hogy a túlvilágon minden megfordul majd: a pokol keskeny ösvényeit túlzsúfoltság fenyegeti, miközben a mennyország széles makadámútjain viszonylag csekély forgalomra számíthatunk.

Egy fiatalember önvizsgálatában is bűntelennek találta magát, és megkérdezte az Urat, mitévő legyen. „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és az árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem!” - mondta Jézus. A férfi csalódottan távozott, hiszen meg szerette volna őrizni jelentős földi vagyonát is (amit nem tekintett bűnnek!), - persze amellett, hogy üdvözülni is akart. Jézus erről így szólt: „Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyűlöli az egyiket és szereti a másikat; - vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok (egyszerre) Istennek és a mammonnak.”

És végül Jézus kimondja a legsúlyosabb szentenciát a gazdagságról: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni.” Erre a  tanítványok megkérdezték: ”Hát akkor ki üdvözülhet?!” - Jézus ezt válaszolta: „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Vagyis nem maga a gazdagság a kárhozat forrása, hanem az emberi természet, amely az anyagi javak bódulatában megfeledkezik Istenről, s a Mennyek országáról. A gazdag emberek azért és akkor kárhoznak el, mert (és amennyiben) nem képesek alárendelni földi szükségleteiket, ‘földi nagyságukat’ az üdvözülés alapkövetelményeinek. Azért kárhoznak el, mert feláldozzák a perc öröméért az örökkévalóságot.
Márpedig nem jó ember az, aki kevélységében Isten fölé helyezi önmagát...

                                                        ******

Jézus tettlegesen is kimutatta ellenérzését a gazdagság korabeli megtestesítőivel, a kufárokkal (ma a tőzsdecápákkal tenné ugyanezt) szemben. Bement (az Isten) templomába és kiűzte mindazokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig felforgatta. „Írva van - kiáltotta -, az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek!”

                                                       ******

A mindenkori római pápák nagyjából ugyanilyen lelkiséggel és alapmotivációval közelítettek a gazdagság megítéléséhez, bár kétségtelenül ‘óvatosabban’. Inkább a probléma szociális vonatkozásait igyekeztek megragadni, mármint hogy a javak elsajátításának, fogyasztásának kiegyenlítődésére kellene törekedni. A szociális enciklikák - Rerum Novarum (XIII. Leó; 1891.), Centesimus Annus (1991.) és Sollicitudo Rei Socialis (1998.) - így elítélik a kapitalizmust és a szocializmust is.  

„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.) „A felek egyenlőségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerűség formáit megelőzi az a valami, ami az embernek azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendő célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelő bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére s a munkafeltételeket megfelelően szabályozzák. (...) Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsőbbséget biztosít a tőkének, a termelő-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Amikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttműködés társadalma jelent alternatívát.” (C. A., 53.o.)

Olyan társadalom képe ez a harmadik út, amelyet talán az Aranykor testesíthet meg, Jézus második eljövetele, az utolsó ítélet után. Amikor már nem lesznek a szó mai végletesen szélsőséges értelmében vett szegények és gazdagok, s amikor már nem lesz sem kapitalizmus, sem kommunizmus, sem globalizáció, csak béke és szorgalmas, értelmes, isteni erkölcsre alapozott építő munka, mert akkor már a Földön is Jézus Krisztus lesz a király, aki egyenlően osztja el a Föld javait...

Vác, 2004. november 5.

                                                                     Czike László