Czike László

                                       A nemzetrontás stratégiája   

A kapitalista világrendszer térdre kényszerítette a kommunizmust, de nem azért, hogy az írmagját is megsemmisítse, kiirtsa; hanem, hogy a felhasználható alkat-részeit, módszereit a saját ‘koncepciójába’, gazdasági és politikai rendszerébe építse be. A rendszerötvöző ‘nagykarbantartás’ eredménye a világkommunizmus. A dologban az a félelmetes, hogy amíg ‘a kísérleti kommunizmus’ egy téveszme, a dialektikus és történelmi materializmus alapjain és köré szerveződött; addig a megvalósult világkommunizmus egyetlen eszméje a koncentrált hatalom.
Miről ismerhetjük fel, hogy a globalizációs metamorfózis végkifejletében, végső stádiumában bizonyosan a kommunista világállamot eredményezi? Arról az inter-nacionalizmusról, ami nem ‘proletár’, hanem - multinacionális, mi több: szupra-nacionális - tőkés! Már a letűnt, kísérleti kommunizmus lényegi jellemzője is a nemzetekfelettiség (értsd: ‘proletár internacionalizmus’) volt; ami zsákutcának bizonyult, mert elviekben ugyan a munka-értékrend nemzetközivé válását, a munkaértékek kiegyenlítődő cseréjét, komparatív kereskedelmét hirdette, - ámde valójában helyette a részvénytulajdon egyetemessé, nemzetek feletti uralkodóvá válását valósította meg. Ma még a nemzeti erőforrások formailag, jogi értelemben nagyrészt nemzeti tulajdonban vannak, szerte a világon; miközben a pénzfolyam már 90 %-ban a nemzetközi magántőke akaratának engedelmeskedik. A polgárok a nagyjából magatehetetlen (kamatokkal, adósság-szolgálattal és mondvacsinált háborús, illetve fegyverkezési kötelezettségekkel és szerződésekkel gúzsbakötött) nemzetállamok állampolgárai, miközben már régen a nemzetközi tőke rabszolgái. Ez a ‘köztes állapot’ soká már nem tartható fenn; a tőke kizárólag kozmopolita érdekei szétfeszítik az elavult nemzeti kereteket. A nemzetállam tehát: halál fia!

Vegyük hát sorra a nemzetállamokat fokozatosan megsemmisítő stratégia terv, a globalizáció egyes fejezeteit!
Biztonság = hatalom. A megszűnő nemzetállamok helyébe a globális világállam, egy centralizált erőközpontú, de maximálisan koncentrált hatalom lép. Az állam, amely immár egységes és egyetlen lesz az egész Földgolyón; csak akkor érezheti magát teljes biztonságban, ha minden hatalmat egy szűk körben összpontosít. A totális hatalom alapja - a totális tulajdonlás; amelyet a személytelen, egyetemes részvénytulajdon minden portfolióra kiterjedő, teljes körű alkalmazása testesít meg. Végső kiépítésben tehát a globális világállamot gazdasági és pénzügyi téren abszolút jogkörrel megvalósító multinacionális, transznacionális, sőt leginkább: szupranacionális társaságok kezébe kerül a letűnt nemzetállamok valamennyi pénzeszköze, banktőkéje, bankjegy-kibocsátási monopóliuma, működő tőkéje, nemzeti vagyona, összes portfoliója, termőföldje és infrastruktúrája, teljes ipara, mezőgazdasága és kereskedelme, összes termelői és fogyasztói piaca, kultúrája, szellemi potenciálja, sőt valamennyi munkavállaló és bedolgozó egzisztenciája is. Mivel a hatalom lényege a más emberek (és vagyonuk) feletti rendelkezés joga; nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagybefektetések célja már évtizedek óta nem a profit maximuma, hanem a hatalom minden határon túli kiterjesztése. Ami pedig egyben mindenfajta határ, s benne a nemzetállamok határainak lebontását jelenti.

Energia = mozgás, akció, technika, ipar. A világgazdaság aktuális kulcskérdése az energiaforrások megújítása, birtoklása, lehetőség szerinti monopóliuma. Mivel az emberi civilizáció technikai fejlesztési igénye minden ésszerű határt felülmúl; olyannyira, hogy emiatt az alapkutatás lassanként teljes egészében alkalmazott kutatássá silányul, - csak azok az iparágak fejlődnek, amelyek termékei azonnal ‘elfogyaszthatók’, vagy szanaszét lövöldözhetők ‘az erre hamis indokkal kijelölt’ lokális, nemzetközi hadszíntéren. Háttérbázis nincs; minden tartalék rövidtávú, taktikai céloknak rendelődik alá. A fosszilis energiaforrások lassan kimerülnek, ezért az USA zárolta stratégiai kőolaj-tartalékait, - exponenciálisan növekvő olaj-származék szükségleteit a Közel-Kelet olajkincsének privatizálása útján kívánja hosszú távon biztosítani. Vagy effektív katonai lerohanással foglalja el Irak, Irán, Szaúd-Arábia, stb. olajmezőit, - vagy állandósítva a háborús fenyegetést; annyi fedezetlen százdollárost nyom, amiért ingyen megvásárolhatja azok nyersolaját... Márpedig, mint az alcímből is kiderül; ma mindenfajta potenciálnak, elsősorban a háborús potenciálnak s legfőképpen magának a háborúnak a stratégiai alapja a nyersolaj, hiszen gázolaj hajtja a tankokat, a hadihajókat, kerozin a bombázókat és a vadászgépeket; de az energiaköltség (döntő hányadában ez is - olaj!) teszi ki minden ipari termelés, benne persze elsősorban a hadiipari felszerelések gyártása ráfordításainak a túlnyomó részét is. Aki ‘előre menekül’, folyamatosan aktív mozgásban, terjeszkedésben (hódításban) van, annak a kőolaj elvi jelentőségű... Az már csupán hab a tortán - hiszen amúgy is az fejlődik leggyorsabban, akié az energia -, hogy aki a világ perdöntő olajkészleteinek a birtokába jut, az attól a pillanattól kezdve élet és halál ura; korlátlanul megzsarolhat bárkit, barátot és ellenséget, s vad globalizációs mohóságában át is rendezheti, sőt le is bonthatja a neki nem tetsző nemzeti államhatárokat.  

Fiskális túlköltekezés és monetáris restrikció. Az egyes nemzetállamok örökös sakkban tartásának, folyamatos zsarolásának a leghatékonyabb eszköze persze a kamatfüggésben-tartás, a kamatrabszolgaság, az adott ország eladósítása. Ezt a technikát például Magyarországon oly’ sikeresen alkalmazták, hogy az 1973-1989. közötti időszakban felvett 1, azaz egy milliárd dollár tényleges világbanki hitelt 11 milliárd dollár ténylegesen ki is fizetett kamat terhelte; így történhetett meg az a matematikai-aritmetikai csoda, amely egyenlettel leírva ekként fejezhető ki: 1 - 12 = 20; vagyis egy helyett tizenkét milliárd USD-t fizettünk vissza, de az adósságunk mégis húszmilliárd dollárra nőtt. Az eladósodás ‘motorikus’ rendje a következőképpen működik. A növekvő adósságállomány után a nemzetállam rendkívüli ütemben növekvő adósságszolgálatot (törlesztést + kamatot) teljesít, - olyan mértékűt, amely meghaladja az állami költségvetés, s benne az adóbehajtás, tehát az egész nemzetgazdaság termelő és adófizető teljesítőképességét. Mivel a költségvetés állandóan, és növekvő mértékben deficites; a gazdaság folyamatosan túlgerjesztett, túlfűtött (lázas, inflációs!) állapotban van, hiszen próbálja teljesíteni az egyébként teljesíthetetlen követelményeket. Az állam a növekvő hiányt egyre növekvő hitel-állománnyal, kötvény-kibocsátással, stb. igyekszik fedezni, vagyis mind jobban eladósodik belföldi és külföldi hitelezőinek, elsősorban bankoknak. A növekvő kamatteher egyre súlyosabbá válik; s megfojtja a vállalkozásokat, de a másodlagos inflációs áremelkedés egyaránt sújtja az államot, a termelőket és a fogyasztókat is. A nemzetállam a növekvő eladósodás következtében kénytelen megválni minden tulajdonától, nemzeti működő tőkéjétől; és ezt az önpusztítást - nemes egyszerűséggel - állami privatizációnak nevezték el. A privatizáció révén szerzett valuta-bevételek messze nem elégségesek ‘az egyensúly’ fenntartásához, ráadásul a magánosítható vagyontárgyak hamar el is fogynak. Az állam igyekszik állandósítani, és magas szinten tartani a külföldi befektető tőke beáramlását, még a kampányszerű privatizáció megszűnése után is. Ezt csak úgy tudja elérni, hogy megalázóan magas adókedvezményeket és egyéb juttatásokat biztosít a kalandor tőke számára is, amely csak felerősíti a negatív pénzfolyamatokat: a befektetések többszöröse folyik ki profit és költségek formájában az országból. Mondanom sem kell, hogy ez a negatív-öngerjesztő szisztéma az állampolgárok szintjén csak a nyomort konzerválja; felemelkedés helyett mélyrepülésre kárhoztatja a nemzet-gazdaság minden szereplőjét. Mivel folyamatosan óriási összegű pénzeszközök áramlanak be (befektetések és hitelek formájában); az állam azon a jogcímen, ‘nehogy elszabaduljon az infláció!’, folyamatosan pénzt von ki a gazdaságból, - nem törődve azzal, hogy a külföldi tőketulajdonosok ugyanezt teszik, többszörös mértékben, hiszen nem itt ‘fogyasztanak’, hanem zömmel odahaza. Mindez oka annak, hogy a nemzetállam honi gazdasági folyamatai alulfinanszírozottak, senki nem juthat relatíve kedvező hitelekhez, ezrével mennek tönkre a vállalkozások, mert egyik sem képes teljesíteni az irracionális hatékonysági követelményeket és a horribilis adófizetési kötelezettségeket, pláne kizárólag önerejére támaszkodva. Miközben az állam túlköltekezik, s nagyjából csak a saját önfenntartását ‘intéző’ politikai és egyéb lobbykat támogatja, - a gazdaság pang a súlyos forráshiánytól.

Média-diktatúra = a társadalom félrevezetése. Larry Miller és James Redfield írják „A Mennyei Felismerések és a zóna” című könyvben; „Az emberi élet két folyama” alcím alatt: „Az emberiség fejlődésének egy bizonyos pontján (körül-belül a babiloni korban) az emberi élet folyama két ágra vált szét. Az egyik folyam, a ‘fősodor’ pszichostatikus, a másik pszichokinetikus társadalomnak nevezhető. A pszichostatikus társadalom a nagy tömegeket foglalja magában; rájuk vonatkozik G.I. Gurdjieff jellemzése: ‘ébren alvók’. A pszichokinetikus társadalom ezzel szemben tudatos munkát végez a fejlődésén, mert cselekvő-képes egyedekből áll, akiknek szándékaik vannak. A gond csupán az, hogy a hatalom birtokosai a pszichostatikus társadalom vezetői, és hiába igyekszik a pszichokinetikus közösség befolyásolni a fősodor gondolkodását, cselekedeteit, vajmi csekély hatást tud kiváltani. Az ilyen könyveknek, mint ez is, feladata, hogy megpróbáljon megoldást találni erre a problémára. Ha a világ tudattalan része követné a tudatos rész iránymutatását, a hatalom rögtön szertefoszlana a semmibe, hiszen az örökkévalóság szemszögéből tekintve oda is tartozik. (...)
Miért akarják a hatalomban lévők, a média és reklámipar emberei alacsonyan tartani az emberi szellemet, miért az alacsony energiaszintű híreket részesítik előnyben? A válasz: lényegében ők maguk is alacsony energiaszintű egyedek, akiknek az egyetlen ‘tápláléka’ a tömegek fölött gyakorolt hatalom. Amíg az emberek nem kapnak inspirációt, nem szereznek tudomást a tudatos fejlődés további lehetőségéről, addig leigázottságban, elnyomatásban lehet tartani őket, kiszolgáltatva a hatalmasoknak. A hatalmasok, a pszichostatikus társadalom vezetői pedig tovább élősködnek, mert elszívják az energiát az ellenőrzésük alatt tartott tömegektől. A sorsukat azonban megpecsételi, hogy nem képesek fejleszteni a lelkük anyagát, egyetlen szerzett és kifejlesztett szubsztanciájuk, a hatalom pedig elporlad velük együtt.” Túl sokat ehhez hozzátenni nem lehet! Talán annyit: a paranoiás hatalom csak akkor érzi eléggé biztonságban magát, ha uniformizált, a szabad és önálló gondolkodóktól és gondolatoktól is megfosztott engedelmes birkanyájként kezelheti a társadalmat; aminek ‘megfelelő eszközei’ a hamburger, a coca-cola, a buli, a marihuána, a szabad szex és a live-show...
Az igazi, testi-lelki valóság helyett, kábítószerként ‘festett művalóságot’ kínál az egész életünket behálózó, meghatározó és ellenőrző interaktív televízió.
A félrevezetés már az iskolában, az oktatásban megkezdődik; a majdani felnőtt életben felesleges és használhatatlan lexikális ismeretek garmadával árasztják el a gyermeki agyakat, - az oktatási reformok legfőbb igyekezete, hogyan csináljanak 25, majd egyre több órát a napi 24 órából. Eközben a nagy, általános törvényeket és összefüggéseket éppúgy elhallgatják a tanulók előtt, mint a hétköznapi életvitel legfontosabb tudnivalóit. Az iskolák minden erejükkel arra törekednek, hogy jól kondicionált, kontraszelektált és minden ellenkezéstől mentes minta-alattvalókat állítsanak elő az állami büdzséből finanszírozott futószalagon. A kreatív ösztönt módszeresen kiirtják a fiatalokból; s mindenkit hyper-aktívnak bélyegeznek, aki valamilyen szempontból elüt az átlagostól. Az iskolai nevelés lényege: a szolgai engedelmesség kikényszerítése és fixálása a személyiségben, még fiatal korban. A félrevezetés, a manipuláció alapvetően hamis ideálok (példaképek), életideálok helyett illúziók és téveszmék rögzítésével történik. Ennek következménye, hogy csak rendkívül kevesen eszmélnek fel a kötelező kábulatból; azok is már csak a késő (40-45 éves) felnőtt korban, amikor nincs lehetőség a dolgok újrakezdésére. A felnőtt emberek 95-98 %-ának ‘a munka’ - feltéve, hogy nem állástalan - csak jól, vagy kevésbé jól fizető robot valamelyik multinacionális falanszterben; de mindenképpen nélkülözi a konstruktív célszerű tevékenység összes alkotóelemét. A fennmaradó 2-5 % sem feltétlenül a sors kegyeltje! Akinek megadatik az alkotó munka öröme, az is hamar rádöbben: szellemi munkája gyümölcseit a hatalmi elit élvezi és éli fel maradéktalanul. Még rosszabb a sorsa azoknak - „Boldogok az egyszerű lelkek, vagyis a tudatlanok!” -, akik ősz fejjel kell rádöbbenjenek, ha például ‘gyorslakások’ helyett mobil rakétakilövő állomásokat terveztetnek velük.  A tömegtájékoztatás az átlagemberek számára maga a tömény rettegés. Minden  nap lezuhan néhány repülőgép, hajléktalanok fagynak meg a nagyvárosi gettóban, vulkánok és földrengések törnek ki, vagy éppen méteres hó esik ott, ahol eleddig soha. Szökőár, árvíz és belvíz, nemfizető biztosítók, hurrikánok és lavinák; nők, akik a kukába dobják alig megszült csecsemőjüket; kábítószer, AIDS, lövöldöző tanulók, űrbaleset és diszkó-tűz, terrorizmus és háború, El Niño és La Niña, - és mindezekhez képest földöntúli öröm, ha még aznap sem jött meg a villanyszámla. És mi a szórakozás?! A szörnyű hírek után megnyugvásként - megint a televízió... Vihorászó kappanhangú göndörkék szolid irányításával, fő-műsoridőben folyik a szexorgia, majd a gruppenszex a való villában, ahol tombol az emberi szabadság.

Vác, 2003. február 26.

                                                                    Czike László