Czike László

                                       Pünkösd bizonysága

Mottó: Azokat a bizonyos pofonokat én is mindig jobbról kaptam.
Ezt az írásomat 2001. pünkösdkor elküldtem a Magyar Nemzetnek; akkor, nekik - ki tudja miért? - nem kellett. Nem is válaszoltak...

Wilhelm Heisenberg atomfizikus, a mikrorészecskék, a határozatlansági relációk világának legavatottabb ismerője valami ilyesmit mondott:
„A tudás italának minden cseppje istentagadás, de a pohár alján bizony ott van az Isten.” Ebben az egyetlen mondatban sűrítve benne foglaltatik az emberi nem egész tragédiája. A Paradicsomból az első emberpár, Ádám és Éva éppen azért űzetett ki a teremtője által, mert evett a tiltott gyümölcsből, az almából, ami a tudás fáján termett. „Orcátok verítékével keressétek ezentúl a kenyereteket!” - mondta az Úr, útjukra bocsátva a bűnösöket...
Az ember szaporodni kezdett, hogy szelleme hatalmát kiterjessze a teljes Földgolyóra, hogy uralma alá kényszerítse a természetet.
A technikai fejlődés elképesztő távlatokat nyitott a faekétől az űrrakétáig.
A pénz s a hatalom birtoklása fantasztikus kényelmet biztosít a gazdagok számára, szinte nem lehet olyan anyagi kívánságuk, ami nem teljesíthető.
A tudomány viharos gyorsasággal tárja fel a világ valamennyi titkát, és valóban: minden újabb tudás, ismeret látszólag bizonyíték Isten ellen.
Ámde van néhány terület, néhány megfejthetetlennek látszó titok, amivel a tudomány s a technika nem tud mit kezdeni. Úgy tűnik, hogy az ember csak vendég a saját bolygóján; amit ‘készen’ kap, azzal mind ragyogóan elboldogul, de rögtön tanácstalanná válik, ha a teremtéssel próbálkozik. 
Az ember legnagyobb problémája a halál legyőzhetetlensége, másszóval hogy még nem képes az élettelenből élőt teremteni. Amit a tudomány e legfőbb titok megfejtéséért elkövet, az már nem egyszerűen istentagadás, hanem istenkáromlás, - a génsebészettől egészen a klónozásig. A végső cél a halhatatlanság elérése, miáltal Isten végleg ‘kiiktathatóvá’ válik...
Pedig épp az eredeti bűn büntetéseként kaptuk a halált, az anyagi-fizikai lényünk megsemmisülésének elkerülhetetlenségét, ami persze nem érinti személyiségünk lényegét, Istentől kapott lelkünket, ami halhatatlan.
A tudomány és a technika az emberi lélekkel nem foglalkozik, mert kívül esik eszközeinek alkalmazhatóságán. A lélek gondozását a tudósok az egyházra, a papokra ‘bízták’, oly tudás birtokosaira, amit hitnek nevezünk.
A hit tárgya a túlvilág, az üdvözülés és a feltámadás.
Mind olyan dolgok, amelyek tudományos ésszel felfoghatatlanok.
De vajon éppen nem megfordítva van-e minden?!
Feltehető, hogy a szellemvilág - Isten! - az egyetlen valós létező, mert az anyagi világ merő látszólagosság: amint megfognád, gyorsan elillan.
A mikrokozmosz és a makrokozmosz egyaránt gyanúsan illékony!
Heisenberg azért volt kénytelen felállítani a határozatlanság relációját, mert kísérleti úton megértette: a fény egyszerre hullám és részecske, -     a mozgó fotonnak nincsen nyugalmi tömege. Az atommag körül keringő elektronnak vagy a helyét, vagy a sebességét ismerhetjük, de nyugalmi állapotban szintén megfoghatatlan. Anyag és mozgás elválaszthatatlanok.
Az elemi részecskék viselkedése nem determinisztikus, csak statisztikai valószínűséggel írható le, - ez a határozatlansági reláció lényege.
Tekintve, hogy az anyag csak térben és időben létezik; kézenfekvő a fel-tevés, hogy egy másfajta dimenziórendszerben (erőtérben, mezőben) az anyag egészen másmilyen, vagy egyszerűen eltűnik, kámforrá válik.
Az anyag átmeneti struktúra, halandó erőtér, ideiglenes mező, illékony energia, amely gőzölgő cseppként oldódik fel az örökkévaló Istenben.
Albert Einstein fizikus tulajdonképpen ugyanezt a határozatlanságot írta  le a makrokozmoszban, az általános és speciális relativitás elméletével.
Az anyag és energia ekvivalenciája (E = mc²) következtében különös dolgok történnek a gyorsuló, fénysebességet közelítő űrhajó közvetlen környezetében: az idő múlása lassul, az anyagból épített űrhajó tömege pedig a haladás irányában meghosszabbodik.
Anyag, mozgás, sebesség, tér és idő relatívak: egymás függvényei.
Hubble asztrofizikus a galaxisok vörös-eltolódásából felfedezte, hogy a világűrben a csillagrendszerek gyorsulva távolodnak egymástól, s minél távolabbra vannak, szökési sebességük annál nagyobb. A látható világ tehát tágul - ez a táguló Világegyetem elmélete -, miből szükségszerűen következik, hogy valamikor egyetlen mikro-pontban sűrűsödött össze.
A zéró időpontban még nem volt sem mozgás, sem anyag, sem semmi.
Az ősrobbanás volt a teremtés, - a többi már ‘csak szimpla’ evolúció...
Teilhard de Chardin szerint a radiális energia (a teremtő erő) az anyagi környezetben egyre cifrább ruhát ölt, s bonyolultabb struktúrává alakul.
A fejlődés - fény, atom, molekula, sejt, szervezet, tudat - egy történet, az egyre magasabb szintre szerveződő anyag története, ami arról szól, hogy a ‘semmiből’ teremtett anyag miként képes egyre cifrább ruházatként, s összetettebb lépcsőfokként szolgálni a radiális energiának, a szellemnek (nooszféra), ahhoz, hogy az egyre magasabbra hágva, visszatérhessen teremtőjéhez, az Istenhez.
A teremtett földi ember, nagyszerű szellemi teljesítményei ellenére, - úgy tűnik: bizonyos, meghatározott korlátokat nem léphet át.
A legnyilvánvalóbb ilyen - és nem csupán fizikai! - korlát a fénysebesség, amely a még az anyaghoz kötődő, létező legnagyobb mozgási energia.
A fény sebességénél gyorsabban mozgó anyag nincs.
Más szóval: ami a fénynél gyorsabb, az már nem lehet anyagi létező.
A mikrovilág részecskéi megközelítve a fénysebességet - eltűnnek.
A ‘szökevény’ csillagrendszerek ‘elérve’ a fénysebességet - láthatatlanná válnak. A részecskék és a galaxisok feloldódnak a végtelen fényben.
Az élet keletkezése, a halál utáni világ, a szellemi szféra, a lélek üdve és a test feltámadása isteni titkok, hittitkok, - a tudásunk felett álló tények.
A festett világ csak díszlet, amolyan valódinak látszó virtuális kellék.
Az eltűnő anyag mögül előtűnik drámánk írója és rendezője, az Isten.

Jézus Krisztus tanítványai, az apostolok gyarló emberként tévelyegtek, kételkedtek (leginkább Tamás!), amíg bizonyságot nem nyertek.
Még Péter, a szikla - Jézus halála és feltámadása után a keresztény római katolikus anyaszentegyház első pápája - is háromszor tagadta meg az Urat, mielőtt a kakas kukorékolt. Tamás pedig csak akkor hitt, amikor tapinthatta Krisztus sebeit, azok behegedt helyét az Úr feltámadt testén.
Megpróbáltatásaik és szenvedéseik (András például kereszthalált halt, innen az andráskereszt elnevezés) ellenére az apostolok dolga ‘könnyű’ volt. Hitüket tudásra váltotta a Mester, beavatta őket, hogy még hívebben szolgáljanak. Mert a hit - bármily erős is - mindig gyengébb a ‘csodák’  tudásánál. A tudás - kegyelem. Kegyelem az arra érdemeseknek, hogy
ne gyötrődjenek a hit gyakori kételyei között. Az apostolok még életükben kegyelmet kaptak...
De vajon tényleg olyan nehéz, sokkal nehezebb-e ma, minékünk?!
Vajon tényleg arra vagyunk-e kárhoztatva, hogy a fizikai halálunk utánra remélt feltámadásunkig és üdvözülésünkig kétségek között vergődjünk?
Mert ezen a ponton a valóság és az igazság egybeesik!
Bárki számára kézzelfogható, s csak karnyújtásnyira van a megfejtés.
Akár poszterré nagyíthatod, és plasztikusan a szobád falára szegezheted, mint tette ezt Sándor András († 1997.) író is, egri otthonában.
A gyönyörű, szenvedő arcról beszélek, a feltámadás vakító energiájának fénylenyomatáról, pillanatfelvételéről, - Jézus Krisztus arcáról a torinói leplen. (Szemben a templomos hittel, mely szerint Molay Jakab arca.)
Hit nélkül is tudhatod, tudnod kell, hogy ez az Ő arca! A Megváltóé!!
Csak ránézel, és meglátod, megtudod, - mert ilyen arc nincs másik.
Tekintetében szenvedés, bánat, megbocsátás és a feltámadás tudása.
Meghalt, üdvözült, fénnyé lett, feltámadt; és eljön, ahányszor csak akar.
Bizonyságot tett az apostoloknak, hogy végrehajtsák a testamentumát.
Bizonyságot tett nekünk, amikor mementóul reánk hagyta az arcát.

Erősítsen bennünket pünkösdi tudásunkban a megszentelő kegyelem!

Vác, 2003. május 7.                               Czike László