Czike László

     Adj, Istenem, tiszta levegőt a magyaroknak!  
     
         Csernobil, Paks, Tengiz, Csepel, Százhalombatta, Vác és a többiek                                                

Őszintén remélem, hogy személyes érintettségem, szubjektív tapasztalataim csak emelik írásom színvonalát, s jelentősen növelik hitelességét. Úgy legyen!

A felső légútjaim elleni frontális támadás még a Kádár-rendszerben kezdődött...
Azzal, hogy 1986. április 26-ikán felrobbant a csernobili atomerőmű (Ukrajna) 4-es reaktor-blokkja. A reaktor hibás fűtő-elemei (grafit-porba ágyazott plutónium-rudak) túlmelegedtek, emellett meghibásodott az érzékelő jelzőrendszer, továbbá nem működött megfelelően az atomreakciót vész esetén leállító automatika, - így a hűtővíz szintén túlmelegedett, majd az egész blokk működése vezérelhetetlenné vált. Az atomreakció elszabadult, s Csernobil felett hamarosan radioaktív felhők, gomolygó füstoszlopok jelentek meg. Magyarország lakosai sem a robbanásról, sem annak várható következményeiről nem tudtak, s nem sejtettek semmit...
Az a tavasz szebb volt talán minden korábbinál! Háromnapos ünnep ígérkezett, - s ha jól emlékszem április 29-30. és május 1. éppen szombat-vasárnap és hétfőre esett. A Szabad Európa Rádió persze bemondta az atomerőmű-baleset tényét, sőt figyelmeztette is a magyar lakosságot: az ünnepen ne menjünk a természetbe, a gyerekeket se engedjük le a játszótérre (különösen ne a homokozóba!), - és ne együnk friss zöldséget, főként például salátás hamburgert! Felhívták arra is a figyelmünket, hogy a feltételezett radioaktív sugárzás ellen jód-tablettákkal lehet védekezni, kvázi megelőző céllal (a jód megköti magában a sugárzást, és kiürül a szervezetből). A szocialista kormány minden állami munkahelyen - 1986-ban ez a munkahelyek közel 100 %-át jelentette! - arról tájékoztatta a dolgozókat: semmi nem történt, aljas nyugati-imperialista híresztelés az egész, vagyis veszélytelenül ünnepelhetjük május 1-jét a gyönyörű tavaszban, a szabad ég alatt. Jómagam sem hittem ‘az imperialista propagandának’: irány tehát a festői Dunakanyar!
Tudnivaló, hogy 1-2 napig tényleg nem leselkedett komolyabb veszély senkire a netán kirándulók közül, hiszen Csernobil és Kijev (tőlünk légvonalban cca. 700 kilométer) térségében kedvező széljárás ígérkezett; magyarán a radioaktív felhők nem közeledtek Magyarország felé (természetesen ez is csak utólag derült ki). De sajnos pár nap múlva megfordult a szélirány, minek következtében április 29-30. körül az első radioaktív felhők Salgótarján felett beléptek a magyar légtérbe. Ami azt is jelenti, hogy 6 gyermekemmel, népes családommal nagyjából éppen akkor és ott tartózkodtunk a szabad ég alatt, amikor - ha csapadék nem is esett (szép, verőfényes nap volt mind a három!), de - a reggeli harmat már akár szennyezett is lehetett a Csernobilból származó sugárzó pernyétől! Hangsúlyozom: az igazi veszélyről nem tudtunk semmit - mint utóbb kiderült, az akkori tömegtájékoztatás a szovjetekkel cinkosan hallgatott, vagy hazudott, mint a vízfolyás! -, a Szabad Európa Rádiónak pedig nem hittünk. Tárgyi ismereteink egyáltalán nem lévén, - nem vettük komolyan az egész ügyet. Akkoriban békásmegyeri lakásunkban tucat kanári-madarat is tenyésztettem (épp elkezdődött a költési szezon!), s egyszerűen nem bírtam megállni, hogy egész nylon-szatyornyit ne vigyek haza fészekaljnak a gyönyörű üde-zöld, harmatos-friss pázsitból, amelyet a tahi Duna-parton téptem...
Az emberek, feleségem és a gyermekeink ‘épp bőrrel’ megúszták az utólag még felelőtlennek is nevezhető kirándulást, ám a kanárik sajnos nem. Azon a tavaszon nem sikerült a szaporítás - kiváló tenyész-madaraim meddőnek bizonyultak. Sok tojás üres maradt; a többiben pedig befulladtak a kikelni erőtlen fiókák. Nem volt fogalmam sem róla, hogy valójában mi is történhetett...
Aztán hetekkel később váratlanul begyulladt a torkom. Makacs torokgyulladásom semmitől nem akart elmúlni; sem az egymás utáni három féle antibiotikum-kúra, sem a gyakori ecsetelések nem segítettek. Az orvosok szerint ‘allergiás-eredetű’ gyulladás (fertőzésről szó sem volt) egyre lejjebb húzódott, s gége-gyulladássá fajult, ami rendkívül aggasztó ‘spontán tüneteket’ is produkált. Ha valaki például a közelemben rágyújtott egy cigarettára; azonnal krónikus köhögési roham fogott el, - mikor pedig a fiammal a Hungaroringen élveztük a Forma 1-es autóversenyt, Senna, Piquet, Prost és Mansell gigászi küzdelmét, fokozatosan gége-ödémám is lett a kipufogó-gáztól! Orvoshoz nem kényszerültem, de sem beszélni, sem nyelni nem tudtam a verseny végéig, csak nagy kínlódások árán. Furcsa betegségem úgy másfél évig is eltartott; csak akkor enyhült, illetve ‘múlt el’, amikor többször több hetes nyálkahártya-erősítő inhaláló-kúrára utaltak be a Gellért fürdőbe. Mindezek után soha többé nem voltam képes cigarettára gyújtani; köszönöm Csernobilnak! Megjegyzem még, hogy az én problémámmal egyidejűleg - megfigyelhettem! - az orvosi rendelők, illetve a kórházak gégészetei dugig voltak hasonló panaszokkal jelentkező betegekkel. Rejtélyes és krónikus torok-és gégegyulladásokkal. Ma is érzékeny a torkom és a gégém, de ez a torok-csakrám, vagy egy másik történet...                    

A napok mindenképpen egyik legizgalmasabb híre, ami a paksi atomerőműben történt. Semmi különös, mondják a hírmagyarázatok (lásd pl.: április 20-ikán, a Tv2 ‘Aktív’ című műsorában!), csak annyi: nagyjából majdnem ugyanaz történt meg, mint egykor Csernobilban, azzal a szerencsés különbséggel, hogy le tudták állítani a maghasadási folyamatot, és kicserélték a hibás fűtő-elemeket. A hűtővíz már itt is túlmelegedett, ami úgy látszik egy modernizált csernobili-típusú erőmű esetében is előfordulhat. Egy felismerhetetlenné eltorzított hangú belső dolgozó elmondta, milyen furcsa körülmények uralkodnak bent a 2002. decemberi baleset óta, amelyről és következményeiről éppúgy semmit nem tudunk, mint 1986-ban.  Vigasztaló hír, hogy napok óta már csökken a radioaktív gázok szivárgása... Még nem tudják, mi okozhatta a fűtő-rudak sérülését; de épp most mondja a Duna TV a híreiben, hogy speciális fólia-sátorban lokalizálják a sugárszennyezett gázt...
Nagy izgalommal készültem 1992-1993-ban - mint privatizációs tanácsadó - az új projektemre: a Vegyépszer Rt. reorganizációjára és privatizációjára. Nyomban el is olvastam a Réz Kata újságírónő által írott alapművet; a vékony könyvecskét, mely Tengiz borzalmairól szólt. A leírás szerint a Vegyépszer kiküldött dolgozói több százan betegedtek meg, főként a legkülönbözőbb rákos daganatokban, amit a tengizi gázmező (forró homok-sivatag) aromás szénhidrogének gőzeivel telített levegője okozott. Ez a levegő akkoriban a szocialista Magyarországon sem volt ismeretlen, hiszen az ÁFOR több telepén - Százhalombatta, Csepel, stb. - a 80-as évek végéig ilyen levegőben dolgoztak, laktak, éltek gyakran napi 24 órán át az emberek százai vagy ezrei. A mai helyzetet nem ismerem, de az akkori, 15 évvel ezelőtti szag igencsak ‘aromás’ volt! Százhalombattán a Dunai Kőolajfinomító Vállalat (DKV) gyártó és elosztó telepén, mely nemcsak munkahely, de lakótelep is volt; olyan ‘mély gázszag’ uralkodott, mely az ember ruházatába, szervezetébe egyaránt valósággal beette magát. Noha szinte alig lehetett nagy küzdelem árán is némi oxigénhez jutni; azt állították, hogy az egészségre egyáltalán nem káros...
Az ÁFOR csepeli telepén döbbenetes élményben volt részem, mikor ‘főkönyvelői betanulásom’ kezdetén megismerkedtem a büszkeségre okot nem adó területtel is. A helybéliek megmutatták az úgynevezett ‘zagy-tavat’, amelyhez hasonlóval később a December 4. Drótművek (Miskolc) privatizációjakor is találkoztam. Ez a csepeli zagytó minden képzeletet felülmúlt! Elmagyarázták, hogy a tó ‘tartalma’ a kőolaj ún. frakcionált desztillációjának melléktermékeiből (pl. pakura), valamint a különböző ásványolaj-ipari termékek (gázolaj, olajok, eltérő fajsúlyú benzinek, stb.) hosszabb tárolásának felhasználhatatlan ‘kállójából’ keletkezik; jellemzően: a neve ‘sav-gyanta’! A sav kénsav, - a gyanta pedig az olajszármazékokat jelenti. A zagy-tó maga akkora volt, mint egy közepes méretű kavicsbánya horgásztó; - néhány-tízméternyire a lakótelep házaitól. A közelében már alig lehetett levegőt venni, ezért a házak ablakait nyáron is csukva tartották. A rendkívül intenzív sav-hatás perceken belül ‘kaparósra’ marta a közeledő ember nyálkahártyáit. De nem csupán a kipárolgó gőzök jelentettek veszélyt; - a tóban a zagy ‘dinamikus életet’ élt; puffogva fortyogott, köpködött, akár a túlhevült sárgaborsó-főzelék a gázon... A savgyanta (mint folyadék-elegy) elképesztő maró hatású, ráadásul a zagy még mérgező, oldott nehézfém-sókat (higany, ólom, ón, réz, stb.) is tartalmaz jelentős mennyiségben. Elmesélték, hogy egyszer kísérletként vassodrony-kötélen a tóba lógatták egy kutya tetemét; - egy-két óra elteltével (mikor kiemelték) már csak a puszta csontváza maradt, mintha piranhákkal teli vízbe mártották volna... Persze megkérdeztem, mibe kerülne ‘a zagy-tó’ rekultivációja? Egy-kétszáz millióba, - így szólt válasz 1988-ban... Ma ez az összeg messze ‘ütné’ az egymilliárdot.

A festői Duna-kanyarban fekvő Vác város nehézipar-szagát sem változtatta meg a rendszerváltás egyik pillanatról a másikra. Az 1990-es évek elején (1990-1992.) még annyiféle nehéz szag keveredett a levegőben, hogy senkisem lett volna képes megállapítani: most épp a cementmű, vagy a Forte-gyár ‘szagát’ érzi. A DCM oly nagy mennyiségben bocsátott ki mikroszkópikus cementport, hogy az valósággal beleégett a kerítések festésébe, a háztetőket borító palába, de leginkább az autók szélvédő üvegjébe. A nyári forró napsugárzás, valamint az eső együttes hatására a cementpor szinte ‘vegyi reakcióba’ lépett az üveggel, átláthatatlanná téve azt... Ha valaki lustaságból elmulasztotta, hogy legalább háromnaponként ledörzsölje ecetes-vizes ronggyal a fedőréteget, - pár hét múlva cserélhetett szélvédőt. Noha az észrevétlenül szállingózó cementpor finom rétegben belepte a növényeket és a fák virágait is; érdekes, hogy sem a gyümölcs-termésben, sem emberéletben ‘nem esett’ kár... Sőt, akkoriban mintha csak ‘acélosabb’ meggy és alma termett volna, mint manapság! Egyik este a vad Duna kavicsos partján heverésztünk, amikor a túlpartról úszva érkezett egy amolyan ‘Schwarzenegger-termetű’, és tetőtől-talpig tetovált testű középkorú ‘atléta’, aki kedvünk ellen szóba elegyedett velünk. Ne féljünk tőle, mondta, mert csak a lányát, s annak az udvarlóját várja, a túlpartról. Elmesélte, hogy anno a váci börtönből szabadult, de már évek óta csoportvezető a cementműben. Kérdésünkre elmondta, hogy ahol közvetlenül a cementporral érintkezve dolgoznak (például: a zsákolóban), ott igen gyakori a korai nyugdíjba-vonulás, a tüdőtágulás és a szilikózis miatti leszázalékolás következtében...
Aztán a Dunai Cementműből a privatizáció során Duna-Dráva Cementipari Kft. lett; - annak a máig vitatott ‘csomagterv-szerű’ magánosításnak a keretében, mely által Magyarország valamennyi cementműje egyetlen svájci-német cementipari konzorciumnak a tulajdonába került; azéba, amely egyébként Európa nagyjából legfontosabb cementipari társaságait (közel valamennyit) birtokolja. (Tudniillik, a kampányszerű állami privatizáció egyik deklarált fő célja volt a monopolhelyzet elkerülése. A többi ‘vezérelvhez’ hasonlóan, ezt sem sikerült érvényesíteni.) Ez a privatizáció hamarosan jelentős javulást eredményezett Vác levegő-tisztaságában. Német szűrőberendezést helyeztek a krakkoló kemence kéményére; így a cement finomporának kibocsátása az éjszakai órákra korlátozódott, amikor is szóbeszéd szerint ‘levették a fojtást’, hogy megnöveljék az éjjeli teljesítményt. Valamennyi cementpor még mindig szállingózott - ez tény -, de már csak törtrésze az egykori kataklizmának. Emlékeztetőül ugyan még fennmaradt a holdfényes nyáréjszakák ‘kvázi UFO’ látványa, a felfelé szálló hófehér és bíborvörös köd a cementműből és körülötte, ám ez már csak a kicsinyhitű, álmatlan polgárokat idegesíthette. Sok cementmű-közeli gyümölcsös gazda egzisztenciája rendült meg, amikor a levegő tisztulni kezdett. Tudva lévő, hogy a korábbi években egyfajta furcsa szimbiózis alakult ki: az élelmes gyümölcstermelők, a Cementmű s az önkormányzat között. A DCM szennyezte a levegőt, a környezetet - ezért büntetést fizetett Vác város helyi önkormányzatának. A gyümölcsöt termelők kártérítési igénnyel éltek; nyári éjszakákon infravörös kamerákkal felvételeket készítettek a por-kibocsátásról, s az önkormányzat ezek, mint bizonyítékok alapján kártérítést fizetett. Mindenki jól járt (?). Furcsa, fordított összefüggés - ki-ki értékelje magában! -, miszerint (mint már említettem): a levegő tisztasága megjavult, a gyümölcstermés meg elromlott. Tipikus ragyogó példájaként annak, hogy hiába állnak helyre a lokális viszonyok, ha közben a globális éghajlati, időjárási feltételek viszont gyökeresen (sivatagias nyár, szibériai tél, tavasz és ősz eltűnése, vízözön és aszály - El Niño) változnak, és korántsem előnyükre. Cementpor nincs; de a gyümölcsfák rügyei elfagynak, - a virágjukat pedig elveri az áprilisi jégzivatar...  

Azután tavaly ismét csak beütött a ménkű, a derült égből villámcsapás. Kiderült, hogy a privatizált DDCM nagyszabású önköltség-csökkentő programba fogott, - egy már állítólag nyugateurópa-szerte bevált technológiai újítás bevezetésével. A lényeg közhelyszerűen röviden összefoglalható: idehozzák a veszélyes hulladékot elégetni, hogy még több profitot vigyenek ki. Vagyis: épphogy sikerült eloszlatni a szocialista bűzt; hát most megkapjuk a kapitalistát, mely már az egészségünket is veszélyezteti, viszont nem fényképezhető. Hála a ‘pozitív adottságnak’, hogy a szocialista nagyiparosítás szinte egy város kellős közepébe, szélirányba építette a cementművet, ami nyugateurópa-szerte nyilván ismeretlen környezeti megoldás... A krakkoló eddigi gázolaj-fűtése ugyanis túl drágának bizonyult, - veszteségessé vált a Cementmű. Az új technológiában az új fűtőanyag: a magyarországi (majd később külföldi) zagytavakból származó savgyanta, mely jórészt pakurából áll. A savgyanta veszélyes hulladék, amelynek az elégetéséért nem kell fizetni, - sőt, azt dotálja az állam, illetve fizetnek azok, akiket ‘megszabadítanak’ tőle. Ezzel az új technológiával akár 100 milliárd forint nagyságrendű költség takarítható meg! Tavaly a Cementmű megbízásából hatástanulmány készült, amely az ún. ‘kísérleti üzem’ egészségre káros anyag-kibocsátását elemezte és értékelte. Nagyvonalúan arról szól, hogy az egészséget veszélyeztető anyagok (pl. a nehézfém-sók) nem kerülnek a város levegőjébe, de a kemencében ‘belesülnek’ a termékbe, vagyis a cement-porba. A tanulmány említ ugyan kis mennyiségben a levegőbe kerülő dioxint, kén-és nitrogén-oxidokat, amelyek nem érik el ‘a káros’ határértéket... A hivatalos (cementmű és önkormányzat) tájékoztatás szerint savgyantát jelenleg nem égetnek, kísérleti üzem nem folyik; de készül egy újabb hatástanulmány. A város lakossága (volt a tárgyban már polgármesteri közmeghallgatás is!) a Zöldek segítségével bizakodik, hogy az ügyet - legyen-e a cementműben savgyanta, vagy veszélyes hulladék-égetés, vagy ne legyen? - végül népszavazással dönthetik el...
A sorsom úgy alakult, hogy már több éve szinte a Cementmű tövében lakom. Az új légúti panaszaim - ezúttal allergiás orrmelléküreg-és szemkötőhártya irritáció, sőt, akut gyulladás! - a múlt év májusában kezdődtek. Egyre sűrűbben éreztünk furcsa szagot a levegőben, amely semmilyen más szaggal nem keverhető össze. A bűz a gázszag és egyfajta savas hatás keveréke, amely hol lökésszerűen, intenzív nagy koncentrációban jelentkezik, - hol pedig lappangva, enyhe háttér-szagként. A bűz ‘letüdőzése’ lehetetlen, mert már az ablak kinyitásakor úgy mellbe vágott, hogy önkéntelenül visszacsuktuk. 2003. február 12-ikéről 13-ikára virradólag volt a legerősebb, - egész éjjel nem lehetett ablakot nyitni. Szomszédaink kérdésére a Cementműben azt válaszolták, hogy akkor épp üzemszünet - nagykarbantartás - volt, „... s talán a cigányok égették a begyűjtött kábelekről a műanyag-burkot”, annak a szagát érezhettük. Az önkormányzat környezetvédelmi felügyelője mért, és állítólag megállapította, hogy a bűzt a közelünkben egy rosszul beállított gáz-kazán okozta. (Érthetetlen, miért lehetett ugyanilyen töménységben érezni a több kilométerre fekvő Deákvár környezetében is.) Az egész ügy elaludni látszott, de a húsvét előtti nagycsütörtökön és nagyszombaton (április 17. és 19.), majd pedig húsvét hétfőn (április 21.) ismét jelentkezett a bűz, bár nem a korábbi penetráns töménységben. Úgy jött és úgy múlt el most is, mint korábban - nyomtalanul! Az nyilvánvaló, hogy rosszul beállított kazánról már szó sem lehet, hiszen a nappali 20 fokos hőmérsékletben már senki nem fűt. A szag mással összetéveszthetetlen. Tőlünk mindössze pár száz méterre ‘csúcsra járt’ a cementmű krakkolója, - úgy, hogy a hatalmas teljesítménytől remegett a föld és vibrált a levegő. Másnap pedig a náthám újra fellángolt... Add Uram, hogy ennél nagyobb bajok ne legyenek!

Adj, Istenem, tiszta levegőt a magyaroknak!

Vác, 2003. április 22.

                                                                    Czike László