Czike László

                                  Gyűlöletbeszédes pszichodráma   

Mint ismeretes; ha a vitatkozó (esetleg ‘szembenálló’) partnerek magukban őrzik, rágják, véka alá rejtik, szőnyeg alá söprik egyet nem értésüket, nézeteltérésüket valamely kölcsönösen fontos kérdésben - úgy fennáll a veszélye, hogy a viszony elmérgesedik, s újabb problémák, konfliktusok keletkeznek pusztán abból, hogy a félreértéseket kellő időben nem tisztázták. Az effajta értelmetlen kommunikációs zavarok, akadályok elhárítását szolgálja a ‘kibeszélés’ technikája, amikor a felek kötetlen formában - bárki ‘bármit’ mondhat! - kitárgyalják az ügyet, elmondanak mindent, ami a tárgyban a másikkal kapcsolatban a szívüket nyomja. Ebből ered a pszicho-analitikusok által alkalmazott pszicho-analízis, a regressziós hipnózis és sok más egyéb (pl. ‘aktív tudatbefolyásoló’!) tudományos módszer is, csoportos esetben: az ún. pszicho-dráma, - amelyeknek (mindnek) az a lényege, hogy ezek révén (kölcsönösen) megszabadulhatunk félelmeinktől, rémlátomásainktól, téves elgondolásainktól, fantazmagóriáinktól; mindazon hamis tudati elemektől, melyek feleslegesen terhelik ‘memóriánkat’, illetve mérgezik társadalmi viszonyainkat is. A kibeszélés kommersz formája lehet például a televíziós ‘kibeszélő show’.    

Az immáron Nobel-díjas Kertész Imre „Sorstalanság” című regényének sajtó-értékelései, illetve az író különböző interjúi, nyilatkozatai - ő maga is felvetette ennek aktuális szükségességét! - óta ismét folyamatosan közéleti témává vált az a társadalmi lelki szükséglet, sőt, szükségszerűség, miszerint Magyarországnak, a magyar népnek végre egységesen fel kellene dolgoznia tudatában és lelkében is a II. világháború zsidó holocaustját, ami egyben az újkori magyar történelem legsúlyosabb szégyenfoltja. Kertész Imre is említette, hogy a civilizáltabb, nálunk előbbre tartó népeknél (mint pl. Németország, de egész Nyugat-Európa) ez már korábban megtörtént, ma már lezárt ügy; ezek a népek a gyógyító önfejlődésben konszenzusra, kvázi azonos nézőpontra jutottak a holocaust megítélésében, - így náluk már nem fordulhat elő, hogy váratlan nézetek, vélemények, gyűlöletbeszéd és gyűlölködő tettek ‘bukkanjanak föl’ spontán, a feledés vagy éppen a memória működési zavarai következtében. A magyar nép emlékezete még mindig fortyog, nem emésztette meg a történteket; épp ezért  indokolt lenne a dolgok kibeszélése. Ha sikerülne ütköztetni az ellentétes álláspontokat, megfogalmazásokat, az eltérő minősítéseket és értékeléseket, - egyrészt kiderülhetne (ami eddig nem), hogy mik is e tárgykörben a legkritikusabb pontok; másrészt lehetőség nyílna a történelmi tények nyílt, közösségi újraértékelésére is annak érdekében, hogy a (potenciális) bűnösök, az áldozatok és a bűntelenek közös nevezőre juthassanak, s mindenki egyetértésben, illetve ‘megnyugvással’ vegye tudomásul, hogy hol van a helye.
Egy ilyetén össztársadalmi kibeszélésben természetesen ‘különböző szerepkört’ kell, hogy betöltsenek a tárgyban közvetlenül (személyükben vagy családjukban) érintettek, az obligón kívül állók (outsiderek, ha van ilyen) és a moderátorok.
Meggyőződésem: igazuk van azoknak, akik szerint a magyar társadalomnak még nem sikerült feldolgoznia magában a közel hatvan éve történt zsidó holocaustot. Felnőtt egy merőben új nemzedék, melynek személy szerint fizikailag már semmi szerepe nem lehetett az akkori tragikus eseményekben, ámde bizonyos hányaduk - pl. az elveszített rokonokon keresztül - érzelmileg, lelkileg jelentősen kötődik a múlthoz, melyet olvasmányain túlmenően elsősorban szülei elbeszéléséből ismer. A személyükben érintettek szubjektíven persze sokkal többet tudnak, mint a nem érintettek. Mégis; az egykori gyilkosok, az egykori áldozatok, s az egykori nem érintettek leszármazottai úgy élnek együtt a magyar társadalomban, hogy semmit nem tudnak arról még ma sem, hogy tulajdonképpen miért is történt a holocaust. Ennek a végzetesen szörnyű nemzeti tragédiánknak csak misztikus-szakrális, sőt szemérmesen infantilis, szinte szándékosan ködösített ‘magyarázatai’ léteznek, - mintha a nép még nem lenne elég érett, hogy szembenézzen a saját valós tetteivel.    
Meggyőződésem, hogy minden nép köteles naprakészen feldolgozni a múltját. Ha egy népnek nincsen tudatosan rögzült, vállalt és elfogadott közös múltja, kollektív emlékezete; úgy az a nép lassanként megszűnik nemzet lenni. Lehetséges persze, hogy a magyarral most éppen ez történik; mindazonáltal a kötelességünk a közös tudatunk homályosulását, erózióját megállítani - mielőtt még az igazság végképp elvész egyfajta össznépi amnéziában -, másként nem nyerhetjük vissza a nemzeti létet. Fel kell vennünk, újítanunk a gyógyító kommunikációt, a mindent tisztázó párbeszéd fonalát, mert ellenkező esetben megrendülnek, s végleg tovatűnnek az egykor stabilnak hitt történelmi erkölcsi alapjaink. Itt a lét a tét; - mondhatnánk!

Jómagam személyemben nem vagyok ugyan érintett; de a szűkebb-tágabb családi körben számosan érintettek vagy azok lehetnének. Ugyanakkor hajlamos vagyok, hogy a nemzet, sőt, az emberiség gondjait is a vállaimra vegyem; ergo nagyon is érintettnek érzem magam. Az élettől sok pofont is kaptam emiatt. Mondhatnám úgy is, hogy 1996. óta folyamatos publicisztikámnak szerves részét képezi ehhez a témához való személyes viszonyulásom. Mivel vigyáznom kell, s a legkevésbé sem akarok még jó szándékú elefántként sem kvázi berontani ebbe a rendkívül törékeny porcelánokat őrző ‘boltba’, - megpróbálok némileg bemutatkozni. A következőkben mintegy féltucatnyi idézettel igyekszem alátámasztani, hogy sem avatatlan, sem illetéktelen, sem mellébeszélő, vagy pláne rosszakaró nem vagyok. Hangsúlyozni szeretném, hogy az idézetekkel csak a magam hitelességét muszáj igazolnom; nem kívánom ‘a self-made partizánok’ széles táborát szaporítani...
       
Apai nagyapám, (nagyrévi nemes) Czike Gábor 1929. és 1937. között Szegeden a Faipari Szakiskola igazgatója volt, majd 1939-ben beindította az általa alapított Gróf Széchenyi István Ipari Középiskolát Székesfehérvárott. Épp ennek volt az igazgatója, amikor 1944. október 27-ikén a nyilasok nemzetiszocializmus-ellenes magatartásáért (mert nyíltan szembeszegült az iskola zsidó származású tanulóinak deportálását célzó intézkedésekkel) letartóztatták, és a Komáromi Csillagerődbe hurcolták. Rendkívüli körülmények között szabadult ki, 1944. december 7-ikén.
A kommunista rezsim B-listára tette, eltávolította a székesfehérvári iskolájából, a tanári kar nagyrészének támogató nyilatkozata ellenére. Azóta többször felmerült, hogy Székesfehérvárott utcát nevezzenek el róla, de csak emléktáblára futotta...
Amikor az MTV Rt. elnökjelöltségére pályáztam 1998-ban; Sík Endre és Heller Tamás, a köztévének dolgozó rendező-producerek ‘ismeretlenül’ megszólítottak az utcán, és a támogatásukról biztosítottak: „Te kellenél nekünk TV-elnöknek!” - mondták; s a kérdésemre közölték: ‘lekádereztek’ a nagyapám életrajza alapján... Korábbi írásaimban már évekkel ezelőtt publikáltam, hogy tökéletesen egyetértek az alábbi két kijelentéssel, melyek közül az első keresztanyámtól, míg a második sógoromtól, Bozóki András politológustól származik. Az első: „Ha egyszer csak megint zsidó-üldözés lenne; - zsidónak vallanám magam.” A második: „Ha a zsidó-üldözések idején minden magyar zsidónak, és minden zsidó magyarnak vallotta volna magát; - nem lett volna holocaust.” Szerintem nagyon tartalmas gondolatok ezek; a nagyapám pontosan ezek szerint cselekedett, amiért feltették Esztergomban a Dachau felé induló vonatra...
A havi Magyar Fórum 1998/1. számában Szőcs Zoltán így ír: "A megboldogult Új Magyarország cikkírója - Czike László - felismerte ezt az összefüggést, és be is állt az új hit prófétájának: '... aki nem hiszi Krisztust, éppúgy 'nem európai', mint az, aki nem fogadja el a zsidó nép - ma is érvényes - kiválasztottságát, történelmi küldetését.' - Ez legalább egyenes beszéd. Tulajdonképpen tetszik is a nyíltsága, megmutatja: ez a jövő kontinensünkön, kispajtás. Vagy megszoksz, vagy megszöksz." Anti-MIÉP-esnek, filoszemitának címkéz engem egy MIÉP-es! Király B. Izabella "Kötött Kévé"-jének 1998. február 11-iki számában így ír  Balla Gábor, a "Vakolók" cikkírója: "Vödrös ..., miközben lapjában 'kiváló' és 'tudós' emberek is írnak, - legjobban mégis a zsidókat és a szabadkőműveseket kedveli. Sándor András nemcsak a 'Százak Tanácsának' volt egyik szülőatyja, hanem még próféta is. Ezt szintén ebből a számból (Új Idők: 1998. I. 15.) tudjuk meg, Czike László tollából. Ha eddig nem tudtuk volna! A letagadhatatlanul zsidó kötődésű Sándor András, aki Rákosi-Róth Manó hűséges nacsalnyikja volt, később Nagy Imré-s lett, a 80-as évek derekán hirtelen prófétává változott, hogy a magyarok számára megjósolja a szomorú jövőt - elmélkedik Czike. (Az igazi életrajza elolvasható a Nemzetőr 2002. november 13-iki számában. - Czike L.) Sándor elvtárs sztálinistából demokratikus prófétává nőtte ki magát; nem kisebb szerepre vállalkozik, mint hogy Mózes üzenetét továbbítsa nekünk magyaroknak. Időben gondoskodott arról, hogy a stafétabotot átadja az arra illetékeseknek. Valójában erre szolgál ez a Csoóri-féle szervezkedés (Új Idők) is." Balla úr szerint tehát kriptokommunista zsidóbarát szabadkőműves (vakoló) vagyok.
A fentiekből talán kitűnik: sosem voltam szélsőjobboldali, és nem is leszek.
A bevezető után lássuk, miként dolgozta fel magában a zsidó holocaust tényét pl. az USA, a szabad polgári világ legdemokratikusabb államának társadalma! Ehhez olvassuk együtt Braun Róbert: „Holocaust, elbeszélés, történelem” (1995. Osiris Kiadó) című könyvéből a 235-238. oldalakon szereplő szövegrészeket: „Az USA Holocaust-emlékmúzeumában a történeti elbeszélés egyszerre jelenti az emlékezet kanonizációját s konstruálását: a holocaust emlékezete a múzeum tárgya s létrehozásának célja (is). Ez jól mutatja az e kettősségből adódó ellentmondásokat. ‘A múzeum nem vizsgálja, hogy a holocaust miért következett be. A kérdésre a történészeknek kell válaszolniuk, azonban kétséges, hogy az okok keresése vajon túlmehet-e a bizonyíthatatlan hipotézisen, vagy a spekuláción.’ (...) Ugyanakkor az elbeszélés implicit módon választ ad a ‘miért?’ fel nem tett kérdésére. A történeti előzmények az el-beszélésben sematikusan szerepelnek. Az elbeszélés abból indul ki, hogy a bekövetkezett események szükségszerűen vezettek a ‘végső megoldáshoz’, a holocaust története lezárt történet, mely a narratív logika keretei között önmaga válaszolja meg a fel nem tett kérdést. A holocausthoz vezető út bemutatásának része egy olyan ötperces film, amely a kora középkortól tartó (!) töretlen és folyamatos antiszemitizmus történetét hivatott bemutatni, a Római Birodalomtól a Harmadik Birodalomig. (Ez lenne a holocaust története, amint azt az Egyesült Államok Holocaust-emlékmúzeuma bemutatja.) (...) Annak ellenére, hogy a narráció látszólag nem keresi a választ a ‘miért?’-re, a totalitás sérthetetlensége okán kérdés az elbeszélésen kívül sem maradhat. Így implicit módon minden kérdésre választ kell adnia. A ‘miért?’-et a legegyszerűbben válaszolja meg: mert a németek az örök antiszemitizmus szolgálatába álltak, mely csakis a holocausthoz vezethetett.”
Az emberben a következő megválaszolatlan kérdések merülnek fel:
(1) Miért nem volt, miért nincs valós oknyomozás a ‘miért?’ megválaszolására? (2) Milyen ‘szükségszerű eseményekre’ utal az emlékmúzeum idézett szövege? (3) Miért ‘töretlen és folyamatos’,  miért volt és van egyáltalán antiszemitizmus; s főleg: mit jelent az, hogy ‘örök’?! (4) Mit gondoljunk a németekről (és a csatlós államokról): miért álltak az ‘örök’ antiszemitizmus szolgálatába?
Az idézett szöveg egyrészt valamiféle elkerülhetetlen sorsszerűségként fogja fel a holocaustot. Másrészt örök antiszemitizmusról beszél. Harmadsorban felveti a kollektív bűnösség fogalmát (‘németek’). Mindhárom tarthatatlan álláspont!
Amennyiben a holocaust bizonyos (milyen?) ‘szükségszerű események’ egyenes következménye volt, akkor a formális logika szabályai szerint gondolkozva csak természeti katasztrófaként, vagy ‘kvázi Isten rendeléseként’ értelmezhetjük; más-különben az állításnak nincs létjogosultsága. Ez azonban nyilvánvaló ostobaság, - a holocaustot emberi cselekvés, a háttérhatalom cselszövése idézte elő, ami nem szükségszerűség, és a megfelelő dokumentumok alapján fel is lenne deríthető.
Értelmezhetetlen az ‘örök antiszemitizmus’ elmélete is. Az antiszemitizmus a mai szóhasználatban zsidó-ellenességet jelent; valamilyen ösztönös averziót a zsidó néppel szemben. Ez az ellenérzés a szimpla idegenkedéstől (másság) a militáns vakgyűlöletig terjedő skálán mozog. Súlyos tévedés azt hinni, vagy csúsztatás azt terjeszteni, hogy az ‘antiszemita érzület’ önmagában bármikor (új) holocausthoz vezethet. A széles tömegek tudatosan felgerjesztett ‘ellenérzését’ a háttérhatalom csupán felhasználta piszkos és aljas céljai (ti.: a holocaust) megvalósítására. Sem a háborúkat, sem a forradalmakat, sem a rendszerváltást, sem a holocaustot nem a kaotikus tömegek csinálták a történelemben, - ők csak a statisztériát szolgáltatták a háttérhatalom monstre produkcióiban. Mindebből következik, hogy a kollektív bűnösség teóriája szintén félrevezetés, hiszen éppen az a lényegi motívum, hogy a tudattalan tömeg még amorf masszáját a rejtőzködő háttérhatalom fejlesztette és szervezte öldöklő gyűlölet-gépezetté; épp olyanná, mint a náci Németország volt. Ámde a legnagyobb trükk az antiszemitizmus rémének állandó ellenségképként való élőn tartása, és az ezzel történő folyamatos, gátlástalan riogatás. Mintha a népekben ‘örök antiszemitizmus’, kiirthatatlanul ágaskodó zsidó-ellenesség élne, amit állandó ‘karbantartással’ lehet csak gúzsbakötni, visszanyomni, hogy nehogy ‘virulenssé válva’, újabb holocaustot idézzen elő. Ezzel szemben az igazság az, hogy nagyon kevés emberben, százalékosan ki sem fejezhető kisebbségben él csupán az ‘ösztönös’ antiszemita gyűlölet; s azt is mesterségesen gerjesztik fel. Örök antiszemitizmus - nincs. Lappangó antiszemitizmus van, de oka ismeretlen. Egy dolog biztos: a kisemberek - nem zsidók és zsidók - békében és szeretetben élnek egymással, szerte a világon; Magyarországon épp úgy, mint az USÁ-ban...
Mindig is így volt, amíg leplezett hátsó szándékkal össze nem ugrasztották őket.
Nagy azok felelőssége, akik paranoid piromániásak, s az örök tűzzel játszanak.

Vác, 2003. május 19.

                                                                     Czike László