P. P.: Bundika győzelme

Úgy döntöttünk: a lakótelep egyhangúságából kertes házba költözünk, ahol a hat gyermeknek és a sok-sok állatnak - 15 kanári; 4 akvárium, benne 5-600 hal; és a Bundi kutya! - bőven lesz helye. Egy tavaszi napon azután el is költöztünk egy dunamenti kis faluba. A házunk előtt és mögött 50 m hosszú szalagkert húzódott. A gyerekek hamar megegyeztek, ki kivel lakik együtt, mivel kettőnként jutott nekik egy-egy szoba. Birtokba vették a házat; nagy-nagy élvezettel rohangásztak az emeletek között föl és alá. Madaraink a ház falához sebtében felépített sűrű dróthálós madárházban találtak új otthonra; tettünk be nekik faágakat, hogy úgy érezzék magukat, mintha szabadon élnének az erdő fái között. De a sűrű háló nemcsak a szomszéd néni macskáitól óvta meg őket, hanem ‘a vadonból’ a kertbe tévedő haragos siklóval, nyesttel, nyuszttal vagy vándorpatkánnyal szemben is. Az akváriumokat elosztottuk a gyerekek szobáiban; - aszerint, hogy ki, milyen halacskát szeretett volna magának. Órákon át nézegették és becézgették, meg is etették kis kedvenceiket - „Gyertek ide, kis picurkáim!” - felkiáltással. Már csak Bundika fekhelyét kellett elkészítenünk. E célból egy kiszuperált konyhaszéket (hokkedlit) állítottunk fel, körbedeszkáztuk és kibéleltük szőnyeg-darabokkal, - a tetejére linóleumot tettünk, hogy ne ázhasson be. A bejárati ajtó mellé helyeztük,  hogy Bundi mostantól innen vigyázzon a házunkra. Izgatottan vártuk, hogy mikor foglalja már el a lakosztályát, ám arra bizony várhattunk napestig! Úgy tűnt a viselkedéséből, nem tetszik neki a helyzet; - sem az, hogy ő ezentúl majd odakint lakjon, sem az, hogy éjjel (mikor aludni is lehetne!) neki őrködnie kellene. „Ezt ugyan hiába várjátok tőlem!” - gondolhatta magában s felcaplatott a csigalépcsőn  gazdija szobájába, egyenesen az ágyára (oda nem lett volna szabad felmennie!), mutatva, hogy nem tágít onnan. Minden nap úgy kellett kitessékelnünk a kertbe! Történt, hogy egy reggel Bundinak csak a hűlt helyét, ám a kerítésen egy kirágott, éktelenkedő lukat találtunk. Szerencsére a gyerekek két kerttel arrébb megtalálták Bundikát és visszahozták; a kerítést befoltoztuk és megerősítettük. Azt hittük, a nagy ijedség után majd mindenki megnyugszik, ámde másnap minden kezdődött elölről. Arra ébredtünk hajnalban, hogy ‘a kis drága’ a kapunkon kívül ücsörög, s élénk farkcsóválás kíséretében, fülsértő éles ugatással könyörög bebocsátásáért a kertünkbe. Még párszor eljátszotta ezt; újra és újra kirágta az előző nap gondosan befoltozott kerítést; végigjárta a kutyabarátokat és a barátnőket, majd hajnalban felverte ugatásával az egész környéket és követelte, hogy engedjük már vissza az otthonába. Beláttuk, hogy ennek a szélmalomharcnak semmi értelme, mert már kezdtünk belefáradni a hajnali fellármázásokba. A szomszédaink is joggal tették szóvá, miért ugat olyan sokat! Így ‘megadtam magam’, és némi szigorítások árán ugyan, de visszaengedtem a házba. A kis ravaszdi szemén látszott: tudja, hogy ő győzött. A gyerekek lelkesen megígérték, hogy vigyáznak rá, többé ne menjen fel az ágyra, mert ha megint rosszalkodik, bizony újra ki lesz csapva a kertbe! Ez a rendszer látszólag bevált - mi, felnőttek semmi rendelleneset nem tapasztaltunk! -, de máig nem vagyok biztos benne, hogy a gyerekeink időnként suttyomban mégis nem engedték-e meg neki, hogy büntetlenül rosszalkodhasson...!
A későbbi fejlemények sajnos lappangó gyanúmat igazolták. Bundikánk makacs természete még számtalan jövendő kaland ígéretét rejtette, de ezeket legközelebb mesélem el. Ha van kiskutyátok; madaratok, halacskátok, - jól vigyázzatok rájuk!
Mindenkit puszilok: a Ti Piroska nénitek.

Vác, 2003. augusztus 22.

                                                           Pálmaházi Piroska