Czike László

                     A közszolgálati televízió a pokol legalsóbb bugyra   

Előre bocsátom, hogy amiről írok, ásatag leletnek, fosszíliának tekinthető; ámde mint tudjuk: az igazság (tudniillik: ‘az eb’) mindig igen mélyen van elhantolva...
Egy oly’ időszakban, 1997-ben voltam Peták István, egészen mostanáig az első, és egyetlen konszenzusos, vagyis legitim tévéelnök (hogy a mai az-e, kiderülhet a leírandó történetből!) elnöki főtanácsadója, mikor az 1996. évi I., népszerű nevén Média Törvény rendelkezései alapján a Magyar Televízió, az addigi költségvetési szerv frissiben átalakult (1996. október 1-jével) üzleti részvénytársasággá, ámbár a társasági működés vagyoni és gazdálkodási (pénzügyi) feltételeinek biztosítását a törvény előkészítői nagyvonalúan intézték el, vagyis elhanyagolták. A Televízió minden rossz hagyományt híven megőrzött és átmentett az átkos múltból; ehhez szolgaian ‘hozzá keverte’ a már kibontakozó üsd-vágd (értsd: döntsd az állami vagyont, ne siránkozz!) vadkapitalizmus minden spontán vadhajtását, mitől aztán - nem nagy csoda! - pénzért megvehető áruvá vált az összes produkció, a köztévé szervezete, költségvetései, műsorrendje, üzleti terve, kulturális és művészeti ars poeticája, múltja és jövője, de még a személyiségi jogok, s a vezetők személye is. A politika mindenhová, a Televízió minden szegletébe, titkos zugába is betette a lábát; s ahová befészkelték magukat az újsütetű plurális pártokrácia kóborlovagjai (valójában komisszárjai), ott a közszolgálatot gyorsan aprópénzre váltották, majd  a legmohóbbak nagy sietve a magánzsebeikbe, és a szponzoráló pártkasszáikba gyömöszölték a teljes produkciós és szervezeti büdzsét. Peták elnöksége rövidke kis kísérlet volt csak, hogyan lehetne mégis megőrizni a köztévé ‘szüzességét’, s elkerülni a kapott vagyon - később közfeltűnést okozó - privatizációs eltüntetését. Egy év után a nagypolitika elsöpörte az egészet, - az utópia ím’ a hamvába hullt...
Ám néhány hónapig temetetlenül hevertek szerteszét a demokrácia hevületében ‘kivégzettek’, illetve ‘a televíziós rendszerváltás’ kaotikus eseményeinek aszott csontvázai - koponyák, lábszárcsontok -, minek alapján pillanatképet, valóságos fotó-montázst lehetett készíteni az átmeneti állapotokról, melynek során az MTV, mint közszolgálati televízió lassanként megszűnt létezni, mert átadta a helyét az éppen regnáló pártok hangadó szócsöveinek; a pénzt pedig minden jogszabályt és a józan észt is felrúgva kilopták belőle a legélelmesebb tolvajok, akik úgy tudtak kötődni titkos pártgyökereikhez, hogy eközben a művészet, az alkotás és a szak-szerűség némi látszatát is sikerült megőrizniük. A köztévé életművészeké lett...
Peták elnök persze nem volt egy grál-lovag; - jómagam pedig utólag mindennek nevezhető vagyok, csak óvatosnak, elővigyázatosnak, ‘profinak’ s bölcsnek nem. Mint afféle lánglelkű, igazság bajnoka faltörő kost; vele együtt lemészároltak, és sokáig azt sem értettem, kik tették ezt, s őt (őket) - vajon miért vették vissza?! A dolgok aprólékos mérlegelése és megértése után, 1999-ben könyvet írtam a köz-televízióról „A pokol legmélyebb bugyra” - a cím az időközben elhunyt írótól, a barátomtól, Sándor Andrástól († 1997.) származik - címmel. A kéziratot először 25 példányban ‘házilag’ állítottam össze; amelynek egy kivételével a valamennyi példányát ‘valahol’ összegyűjtötték, s tucatnyi elvetélt kísérlet után megértettem, hogy soha egyetlen kiadó sem fogja eredeti tartalmában kiadni. Magyarországon a pluralizmus, de különösképpen a kétoldaliság (értsd: jobb és bal) bevezetése óta csak olyan könyvet lehet kiadni, amely vagy az egyik, vagy a másik politikai sereglet ‘érdekeit’ sérti; - olyat, amely mindkettőét, vagy ‘mindenkiét’: sohasem. Ennek megfelelően nemcsak a közszolgálatiság (a közszolgálat!), de az igazság is örökre elveszett, - jobb vagy baloldali ál-, illetve fél-igazságoktól harsog a világ. Már érettebb fejjel; - 2002-ben gondoltam egyet: átírtam az eredeti kéziratot, és-pedig úgy, hogy ne lógjon ki a lóláb, tehát az olyan bennfentesek se ismerjenek rá a Televízió ellen akkor elkövetett ‘eredeti bűneikre’, illetve önmagukra, akik még ma is a demokratikus cenzúra felkent lovagjai. Az átírás annyira jól sikerült, hogy tényleg csak néhányan vették észre, hogy még mindig meztelen a király... Közbevetőleg megjegyzem, hogy mások igen jól megélnek abból, amit skrupulus nélkül nap mint nap elkövetnek; - én baromi rosszul abból, hogy megírom, ami ebből ‘publikus’ vagyis megírható. Ezáltal az igazság egyfajta karikatúrája áll elő, ami azért még mindig sokkal ‘igazabb’, mint az erről szóló híradások tartalma. Kéziratom és az igazság viszonya az átdolgozástól persze szintén ‘átalakult’; ezt egy közmondáson alapuló hasonlattal igyekszem megvilágítani. Az ‘igazi’ emígy szól: „A kutya ugat, a karaván halad.” Az átirat valahogy így: „A kutyáink egész éjjel ugattak, valószínűleg elhaladt mellettünk egy karaván.” Az átírt változatot ráadásul hídverésnek szántam az eredeti bűnt közösen elkövetett bal-és jobboldal között, s ez a kísérletem majdhogynem sikerre is vezetett. Arról beszélek, hogy noha a könyvem eredetileg a baloldal ősbűneinek a leleplezésére irányult; - majdnem mégis ‘a baloldal’ adta ki, azzal a súlyosbító feltétellel, ha kiegészítésként leleplezem a jobboldal folytatólagos bűneit is... Meggyőződésem, hogy az alapbűnt a szocialisták (vagy majdnem azok) számlájára írhatjuk, a jobb-oldal 1998-ban ‘csak kihasználta’ a kínálkozó lehetőséget a rövidtávú érdekeinek pragmatikus érvényesítése céljából. Ez nem menti fel háromnevűéket mindenfajta felelősségük alól; csupán csak rögzítem, mint politológiai tényt, hogy a bűn-rossz Média Törvényből elsőként (1998.) a szocialisták űztek gúnyt, amikor a tátongó joghézagokat effektív jogtalanságokra váltva, elűzték Petákot és menedzsmentjét azzal az egyébként alantas céllal, hogy a részvénytársaság köztévét megint csak az aktuálpolitika, vagyis az 1998. évi országgyűlési választások ‘kiszolgálójává’, a szoci-győzelem ‘közszolgálati előkészítőjévé’ degradálják. A langyosokat az Isten kiköpi; - a kultúrált köztévét tehát ismét a keményvonalas politika gyűrte le, maga alá... Ott tartottunk, hogy 2002. végén egy meg nem nevezendő kiadó már lektori jelentést is készíttetett a kéziratom ‘enyhített változatáról’, - ezzel akarva rávenni engem a jobboldalra is ‘vizeslepedőt húzó’ kiegészítésre és átdolgozásra.
Mint mondottam; a kézirattal a hídverés volt a célom, hogy végre derítsünk fényt az évek óta halmozódó folytatólagos hazugság-szövevényre; mert ez a ‘kétpólusú hazudozás’ minden nappal csak tovább súlyosbítja a Televízió anyagi és erkölcsi helyzetét, másrészt a hazugság hiába plurális: csak légvárak építhetők fel rá... A fő célom ezzel az írással is a hídverés; tudniillik vegyük észre, hogy a jobb-és a baloldal egyetlen lehetséges közös nevezője az igazság, amelynek elkendőzése divergenssé, széttartóvá, kaotikussá és hiteltelenné aljasítja a demokráciát, miáltal lehetetlenné teszi legszentebb, eredeti céljaink megvalósítását. Az igazi köztévé csontváza ott hever a mostani romok alatt; s ki kell ásnunk, exhumálnunk kell, ha ki akarjuk deríteni a valós tényálladékot, például a milliárdok eltüntetése körül...
Gellért Kis Gábor, mert ő volt az átdolgozott kéziratom abszolút tisztességes és jószándékú - talán szintén hídverő?! - lektora (miután a könyv címét ‘A pokol legalsó bugyra’ címre változtatta), a következőket írja szerkesztői észrevételei megfogalmazásaként, 2002. november 22-ikén: „Az elmúlt 12 évben jó néhány olyan eset, botrány foglalkoztatta a magyar közvéleményt, amely önmagában is felvonultatta a rendszerváltás jellemző nyavalyáit. Olyan azonban, amelyen, mint az állatorvosi lovon, minden létező betegséget be lehet mutatni, a Magyar Televízión kívül talán nincs. Politikai, gazdasági, szakmai (kommunikációs) és jogi tévedések, tévesztések, képtelenségek, agressziók, sunyiságok és eközben az eredeti(?) tőkefelhalmozás kapzsiságai fonódnak össze ebben a történetben. A nyilvánvaló, de többnyire látens korrupció színtere volt ez az intézmény. A felsoroltak következtében a témaválasztás - olvasói szempontból - felette hálás és sikert ígérő. Másfelől kétségkívül vannak, lehetnek veszélyei - elsősorban a szerzőre nézve -, ha kellően mély és kimerítően dokumentált kötetben hozná nyilvánosságra az emlegetett ló anamnézisét. (Nem létét veszélyeztető, inkább egzisztenciális fenyegetésre gondolok.) (Megjegyzésem: ez megvolt és megvan, most is.) Viszont: csak akkor van értelme a tárgyhoz nyúlni, ha a szerző és a kiadó közösen kockáztat, ami azonban valóságos kockázatot feltételez, azaz tények, tárgyak és fogalmak olyan apparátusát, mely a folyamatot úgy mutatja be, hogy szembesíti a szóba jöhető intézmények, személyek lehető legteljesebb körét a maguk szerepével és megragadható tevékenységükkel - az olvasó nagy örömére és okulására. (Megjegyzésem: éppen ez az, amiért is kiadhatatlannak bizonyult a könyvem. A hatalom nem hajlandó tükörbe nézni, és a mélytudatba ivódott reakciója, hogy azonnal brutálisan üt, ha a tükröt mégis elé tartják. Azóta - egy másik úton - az is bebizonyosodott, hogy a történetben s a kéziratomban is főszereplő személyek kivétel nélkül még azzal sem képesek szembenézni, hogy elolvassák: mit is tettek, mi is történt valójában.) (...) A szerző által is gyakran és joggal kárhoztatott médiatörvény elhibázottsága maga is a ‘90-es évek elejétől lezajlott történések szerves következménye. Az a tény, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció a 72 %-os többségének birtokában nem nyomott keresztül erőnek erejével egy médiatörvényt, holott meglett volna erre a szükséges kétharmados többsége, hanem másfél éves hatpárti tárgyalások végén egy ún. konszenzusos törvényt fogadott el - amiből a kisgazdák csak a szavazás napján ugrottak ki, egyébként végig adták magukat hozzá -, jelzi a közös bűnt. Azt, hogy ti. a kölcsönös politikai bizalmatlanság jegyében, mindenfajta szakmai - kommuni-kációs és médiapiaci - megfontolást félretéve, előre látható jogi és szervezeti-intézményes következményeket sutba dobva, az alapvető gazdasági rációt meg-csúfolva, a plurális médiapiaci folyamatok természetének vizsgálata nélkül született meg ez a torzó, csupán azért, mert minden politikai erőnek csak az volt a célja, hogy a másik, a többi kontrollálható legyen. Ez lenne az alap, amelyből kiterjedt az MTV-t szétbomlasztó kór. S hozzá azok az előzmények, amelyek Hankissal kezdődtek („megrendelő televízió”), Nahlikkal folytatódtak (komisszárok), s beépülvén az intézmény tradícióiba, a (vég)romlást hozták rá. Bizony, a politikai megbízás, a megfelelni akarás alapján elvégzett kirúgások szomorú története Nahlikkal kezdődött az Antall-Boross érában, folytatódott Horn alatt, s nem torpant meg az Orbán-kormány idején sem, sőt. És látjuk, amit látunk napjainkban. (...) A kötet kezdetén a szerző hibátlan okfejtéssel bizonyítja, hogy 1996-ban a médiatörvény által előidézett kényszerek következ-tében az MTV halálra ítéltetett. Ezt fejelte meg a Horn-kormány, amikor nem szanálta az intézményt, és e mulasztást tetézte a Cégbíróság, mikor a társasági törvény szabályaival ellentétesen bejegyezte az MTV Rt.-t. Ez az alaphelyzet egyszersmind kényszerpályát jelölt ki, amelyhez képest a politikai indíttatású beavatkozások, a politikailag fedezett lopások - bár iszonyúan sok pénz szállt így el - múló betegség tüneteinek tekinthetők.”
Gellért Kis Gábor megfejti könyvem lényegét: fejtől bűzlik a hal; a rendszerváltás általában sem hozott demokratikus közszolgálatot, - az önmagával is paktumokat (rendszerváltók-reformkommunisták!) kötő állam erkölcsileg meghasonlott, ezért intézményesen is a magánlopások fedezésére szegődött, amit ‘privatizáció’ fedő- névvel láttak el. Még az erősen átírt (ki-öncenzúrázott) kéziratomból is kiderül ez a lényeg, - de a Magyar Televízió esetében a politika csúfot űzött a demokratikus jogokból is, s hogy miként, azt majd a következőkben mondom el. A szálak igen messzire vezetnek; a könyvem pont emiatt nem jelenhetett, s jelenhet meg...
A kéziratom további sorsa egyrészt banális, másrészt rendkívül életszerű. Minden igazságérzetem ellenére nem tudtam rávenni magam, hogy az Orbán-kormány ez ügyben elkövetett tévedéseiben (újabb paktumok) vájkáljak vagy kéjelegjek, - így a könyvet nem egészítettem ki az 1998-2002. ciklus történéseivel: meghagytam olyannak, amint megírtam. A kecsegtető szerződésből nem lett semmi. Eközben jelentkezett egy - szintén nem megnevezendő - jobboldali kiadó, hogy megvenné a kéziratomat. El is adtam nekik. A mai napig (közel egy éve) nem kezdtek vele semmi hasznosat. A történetet okulásul egy II. világháborús anekdotával zárom:
A szovjetek 1945-ben a németek által megszállt Budapestet ostromolták. Apai nagyapámék Budán, a Bíró utcában laktak. Óránként változott a hadi helyzet, - hol a németek, hol az oroszok uralták a környéket. Egyszer csak berontott egy német tiszt, s valami ennivalót kért. Nagyapám nővére egy tányér mákos tésztát tett eléje. A német nagyjából a felénél tarthatott, amikor az őr felkiáltott: Jönnek az oroszok! A németek elmenekültek; - berontott egy orosz tiszt, s enni kért. Az asztalon még ki sem hűlt a fél tányér mákos tészta. Meglátta, s jóízűen megette...
Bizony, a váltakozó hatalom mindig megeszi, befalja az ellenfél maradékát.
A mákos tésztán, a pénzen, a hatalmon - nem érződik az ellenség szaga...

Vác, 2003. június 18.

                                                                   Czike László