Czike László
                                       A részszépíró részigazsága  

Ezt az ópuszomat - ha hiszik, ha nem! - négy álló napon át írtam. No nem azért, mintha fogalmazás-gátlót (pl. eunoctint) vettem volna be, hanem abszolút más okból... Még a kertben három-négy aktuális téma címét kigondoltam; - ilyeneket, mint például: ‘Földrengések és robbantások’, ‘Aki nem nyal, éhen hal!’, vagy ‘A nyugtalanító erőtlenség’; de ezeket mostmár csak valamikor később írhatom meg. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább ‘A kishúg furcsa lépései’ című novella-fűzér (kemény szex és horror) folytatásán dolgozom, ám ebből se’ lett semmi. Alighogy megvilágosodott a számítógép display-jének a képernyője, és jöttek volna az első gondolatok - odakint valósággal süvített a már egy hete tartó júliusi főn - puff-neki: elszállt az áram! Mikor végre megjött, - inkább ehhez kezdtem hozzá...
Talán emlékeznek még - mit csináljak, ha szertelenül csaponganak a megszakított gondolataim?! -: a nagy Szovjetúnióban a GOELRO-terv megvalósítása a lenini ‘számtan’ beteljesítését célozta, miszerint kommunizmus = szovjet hatalom + az egész ország villamosítása! Ez már csupán azért jutott eszembe, mert az arany-köpés fordítva is működik: amióta nálunk, Magyarországon a rendszerváltással megszűnt a szovjet hatalom, - nos, azóta a villanyáram is mintha szűnőben volna.
      
Hogy mindjárt egy hétköznapi megállapítással kezdjem: az emberek rendkívüli módon különböznek egymástól; - ahány, annyi féle. Megrögzött baloldaliak vagy tőről metszett jobboldaliak; de vannak olyanok is, akik hidak szeretnének lenni, átívelve a szakadék felett; vagy másként gondolkodó, s élő renitensek, akiknek az oldalak nem számítanak - mintha nem is lennének... Egy dologban azonban a túl-nyomó többség nagyjából egyforma: nem kutatja, s nem is szeretné tudni, hogy ő kicsoda is valójában, ezért (vagy egyszerűen kényelemből) mások azonosságával méri magát. Az emberek az önmeghatározásban tehát inkább tömegeffektusoknak hódolnak; - mivel az ember kollektív, társadalmi lény: mindenkinek tartoznia kell valahová. Bratyizni, kvaterkázni pedig csak ‘meghitt’ közösségben lehet! Amióta a rendszerváltással - legalábbis ‘össznépi gyűjtőpárt jellegét’ tekintve - a Magyar Szocialista Munkáspárt megszűnt létezni, s tucatnyi más párt alakult, hol fenn, hol lenn, bizonytalan kilátásokkal; azóta az egyszerű kisemberek önazonosság-zavarban szenvednek. Egzisztenciájukat egyik párt szekere rúdjához sem merik  véglegesen odakötni, mert minden kormányváltással felbillen a hatalmi egyensúly. Amióta pedig a politikai rendszer kétpólusúvá vált; még kockázatosabb minden választás, hiszen az egyik oldalhoz való tartozás mézes csuprot és húsos bödönt jelent ugyan az egyik, ámde statáriumot a másik oldal uralkodása időszakában. Az úgynevezett civil társadalmi fejlődés az évszázados múltú demokráciákban ezért egy olyan, a hivataloshoz képest ‘inverz azonossági struktúrát’ produkált, amelynek látszólag ugyan semmi köze nincsen a politikai élethez, - a valóságban azonban a háttérben sokkal jobban kiszolgálja azt, mint az akármilyen közvetlen kötődés. Emlékezzünk vissza: 1988. előtt Magyarországon - legalábbis legálisan - nem létezett polgári mozgalom, illetve a nyugati értelemben vett civil társasági élet; eltekintve most az (ál)tudományos szervezetektől és a sport-egyesületektől. A rendszerváltás után azonban - szinte, mint egy szellemi ‘virágállvány’! - reánk szakadt az ún. ‘civil társaságok’ valóságos zuhataga. Ezek a társaságok kivétel nélkül nyugati eredetűek (a szocializmusban, praktikusan az Aczél-érában még csak rövidke gyökereik alakulhattak ki!), - ám pillanatok alatt ‘meghonosodtak’ nálunk is. Miközben az éppen regnáló, vagy éppen ellenzékben színjátszó pártok alig rendelkeznek számottevő párttagsággal (még az MSZP és a Fidesz tagsága is csak tízezrekkel mérhető), - addig a legkülönbözőbb ‘civil társaságok’ tényleges taglétszáma már százezrekre rúg. És csodák csodája (!): ez a látszólag apolitikus ‘inverz szervezet’ ragyogóan működik, - a hűséges, és magukat szorgalmasan be-dolgozó tagok biztos egzisztenciára számíthatnak a ‘legvérzivatarosabb’ időkben is! Ebből is láthatjuk, hogy miközben a pártok csatájának szürrealista drámája a média mindennapi legfőbb műsorszáma - fecseg a felszín! -, addig az igazi ‘való világ’ eseményei az ún. civil társaságokban, illetve azok összeköttetései, személyi összefonódásai révén zajlanak. Ezért mondom, hogy a civil társaságok a politikai pártok igazi hátországa, szelekciós-kontraszelekciós műhelyei, ahol a kiválasztás üzleti, hatalmi, kultúrális és szakrális értelemben egyaránt megtörténik. Nézzünk körül: barátaink, ismerőseink, munkatársaink, lakás-szomszédaink között azok a legbüszkébb, legsikeresebb, legmagabiztosabb s egyszersmind’ a legsejtelmesebb és legfontoskodóbb egyének, akik spontán találkozókra, kifürkészhetetlen célú ‘baráti összejövetelekre’, szellemi gittegyletekbe járnak. E társaságok legálisan népjóléti, karitatív, segélyezési, környezetvédelmi, kultúrális célra szerveződnek; ám ha valaki ‘belép’, hamarosan kiderül, hogy az egész afféle össztársadalmi pót-cselekvés, amelynek nagyjából minden tevékenysége inkább rituális szertartás - esőleső indiántánc a tábortűz körül -, mintsem valódi hasznot hajtó létszükséglet. Megmagyarázom, mi is az említett spontán találkozó. Olyan, gondosan és jó előre megszervezett összejövetel, melynek személyi összetétele bizonyos szempontból homogén ugyan (pl. a köztelevízió jövőjéért aggódó értelmiségiek, stb.), - ámde ugyanakkor meglepetéseket is tartogathat bármelyik meghívott számára, ugyanis könnyen lehet, hogy a szívélyesnek ígérkező baráti találkozón esküdt ellenségnek tartott személyekkel is találkozik. A spontán találkozó olyan politikai-indulati és konstruktív-szellemi ‘vámszabad-terület’, ahol bárki bárkivel találkozhat - ezért mindenre, ‘a legrosszabbra is’ fel kell készülni! -; viszont acsarkodásnak, pláne effektív ellenségeskedésnek a találkozón nincs helye. Mondhatni; az ilyen találka éppen azt a célt szolgálja, hogy oly’ emberek, közéleti személyiségek is leüljenek egymással közös asztalhoz (enni és beszélgetni), ami másként elképzelhetetlen...   
Itt megint elment az áram, 16 órára; s a frizsidereink kezdtek szépen leolvadni.
Minél mélyebbre hatolunk a lényegbe, annál több mindent, újszerű kifejezéseket kell majd megmagyaráznom, - de csak sorjában! Ami most következik; - részben önvallomás, de a legkevésbé sem önreklám, hanem sokkal inkább az ellenkezője.
A szerény személyem a legkevésbé sem fontos, az inkább áldozat; - ami igazán fontos, az a jelenség, ami nyilván egyre gyakrabban másokkal is megtörténik. Aki nehezen adja fel a személyi függetlenségét; sok jóra ne számítson! Manapság furcsán ellentmondásos liberális demokráciában élünk: egyfelől a hivatalos rend-szer az unalomig túlhangsúlyozza a személyiségi szabadságjogok jelentőségét, - másfelől viszont mindennap egyre újabb falakat húz fel; részint az emberek s a rendszer, sőt, maguk az emberek közé, részint pedig a rendszer (önmaga) köré, amitől a falanszter mind inkább egy lakhatatlan, barbár bunker jellegét ölti. A függetlennek látszó ‘személyiségek’ valójában atomizált fogaskerekek csak, akik a természetes szeretet-kötelékeiket (Istenhez, egymáshoz) apránként veszítik el, s már nem is kötődnek semmi máshoz, csak a fetisizált rendszer önkényéhez. Ha meghívást, egész életre szóló meghívást (!) kapsz valamilyen titkos társaságtól: ha belépsz, örökre fogoly, - ha nem lépsz be örökre kirekesztett maradsz. S a láncok szaporodnak; minden hazugságot újabbak követnek, melyek gúzsba kötik a szabadságodat, mint a pók hálója. Nem kapálózol, mert már azt sem tudod, ki vagy, - a kényszerpálya kitörli pozitív emlékeidet, személyiséged szertefoszlik...
Aminthogy éppen ez az elsőrendű cél.
Ezért egész életedben vigyáznod kell, el ne kábulj a szirének énekétől!

1990. és 1994. között a Co-Nexus - lásd még: a pénzügyi-politikai elit illegitim összefonódása - vállalkozási igazgatója voltam, mint egyszerű beosztott dolgozó. Mikor néhai László András - a még szocialista állami alapítású (1988.) cég ön-privatizátora - rá akart venni, hogy legyek a menedzsment tagja, vagyis lépjek egy fokozattal feljebb, tehát ‘be’ a co-nexusok ‘hálózatába’: azonnal nemet mondtam, és kiléptem. 1997. végén ‘meghívást kaptam’ több ún. ‘spontán találkozóra’; ami azt az előlem elrejtett célt szolgálta, hogy végeredményben - mikor már elég érett vagyok rá! - lépjek be egy titkos társaságba. Nem mondtam igent, s odébb álltam. Néhány hete egy vallási szekta vezetője akart volna a pénzügyi mesterévé avatni, a tagi belépő nyilatkozatom aláírása után. Nem léptem be; mert tudom, hogy ki vagyok és ki akarok lenni, ezért nincsen szükségem arra, hogy önazonosságomat valamely legális vagy titkos társaságon belüli pótcselekvéssel, kvázi ‘fedő rang’ birtoklásával vagy bitorlásával valósítsam meg, illetve fejlesszem ki és tovább... Magyarán: nem akarok sem máltai, sem Szent György-, sem templomos és/vagy jedi lovag sem lenni a kettős lelkületű emberek evilági csillagok háborújában. De senki ne gondolja, hogy az elcsábításom kísérletei a fent elmondottakkal végleg kimerültek volna! A legígéretesebb ajánlatot a múlt héten kaptam, emígy’ szólott: Amennyiben hajlandó vagyok lemondani arról, hogy hétről hétre a Nemzetőr lapban a legkeményebb publicisztikákat írjam, - ‘jó tollam’ végre elnyerheti az őt megillető helyét a ...kedveltebb országos napilapban, tisztes megélhetést is biztosítva a számomra. De ehhez azonosulnom kell (Maxwell?!) szellemével..! A ‘jó’ hírt természetesen egy közvetítő mester hozta, aki nyilván a szívügyének tekintette, hogy engem ‘kimentsen’ egy szebb jövő, a szép új világrend számára. Hiába volt azonban ez a kísértés is igazán a sakk-mattig kidolgozva; most sem választottam ‘a jólétet’ az igazság helyett. Most jutunk el a címszerinti mondani-valóhoz... Viszont újra csak elszökött az áram, amiért is az egész cikket a nulla-térből kellett újra feltámasztanunk a mentő program segítségével. Sikerült! Szent-Erzsébeti Oláh Melinda, az ELMÜ hibafelvevő-nője közlése szerint egy lombos faág nyomja össze az erős szél hatására - nem nálunk! - a csupasz vezetékeket, ez okozza a rövidzárlatot. A harmadik évezred hajnalán, az Európai Únió küszöbén, a hi-tech korszakában - nincs legény a gáton, aki legallyazná a hiba forrását...!  
Alig két óra múlva újból megjön a delej; de csak, hogy két percre beköszönjön, - s a bekapcsolt számítógépből megint kitöröljön mindent, mint véletlen cenzúra... 
Rész-szépírónak nevezzük azokat a magukat újságírónak és írónak tekintő ex-hibicionista önimádókat, akik részben írók, részben szépírók, - mindig aszerint, hogy mit kíván a pillanatnyi politikai tolerancia. A rögeszméjük, hogy egyszerre lehet szolgálni Krisztusnak és a mammonnak. Azt hiszik, megnyerhető a kettős karrier; vagyis hogy a halál utáni üdvözülés egy szánalmasan gyáva földi csetlés-botlás után is kivívható, megszerezhető. A részszépíró kinyilatkoztatja a világnak, hogy - ámbátor igényt tart a veszélyes publicista karrier sikerére is! - igazából finom lélek, a szépirodalom nemes művelője, mentes minden lelki durvaságtól, mint amilyen az igazság meg nem szűnő kergetése. Aki bármilyen kérdésben az igazságot csak úgy, minden szépítgetés nélkül a másik ember pofájába vágja, az nyilvánvalóan szélsőséges, - még ha jó publicista is... A rész-szépíró mindig tudja hol a határ; ahol az igazság ‘szélsőségbe csap át’, ott a rész-szépíró szép lelke kerekedik felül, s kegyes hazugsággá szépíti az igazságot. Elvégre a társadalmat nem szabad felnőtt szuverén személyiségek közösségeként kezelni; pontosan elég, ha a tételes igazságot a bennfentesek, s legfeljebb még a rész-szépírók ismerik, - de csak azért, hogy jobban eligazodjanak, miről is írhatnak valóságos kockázat nélkül, a kávéházak mellékletekre kiéhezett, ‘nyugatos’ elit közönsége számára...

Tudjuk, hogy az Isten ‘a langyosokat’ kiköpi. De kiköpi azokat is, akiknek indián szlenggel szólva kétágú nyelvük van, amellyel nemcsak hol a jobb, hol a baloldali Nagy Testvér ülepét képesek fényesre nyalni, hanem a két ágával egyszerre, mind a kettőt is... Persze, hogy megint kiment a feszültség! Most egyszerre kettőt is - jobbról is, balról is - villant a képernyő, hátha ezúttal kipukkant a display is!!
Nagy Testvér! Nem bánom, behódolok Neked, csak add vissza az áramot, ezt a cikket még hadd fejezzem be; azután, esküszöm, majd már csak a  ...kedveltebb napilapba, annak is a mellékletébe írok ártalmatlan publicisztikákat, és kizárólag jellegtelen rész-problémákról, hogy végre megpihenve rész-szépíróvá válhassak magam is, akár a mesterem, aki a meghívást hozta!

Vác, 2003. július 11.

                                                                      Czike Lászó