Czike László

                                      A gyári hibások rémuralma 

Ami a tényszerűen megtörténteket illeti; talán kifejezőbb lenne „A rendbontók győzelemmel is felérő döntetlenje”, vagy a „Rendőrök : rendbontók = 1 : 1”  cím, - ám mégis a fenti mellett döntöttem, mert így áthallásra, illetve az indokolt általánosításra is lehetőségem nyílik. A gyengébb idegzetűek most készüljenek fel a legrosszabbra: döbbenetes, s nemcsak tömegközlekedési dráma következik...

Este 6 óra után nem sokkal hagytam el a Szerkesztőséget, és felszálltam a 61-es villamosra, a Moszkva tér felé. Ezután a 2-es és a 3-as metróval az Árpád-hídig utaztam, ahol jegyet váltottam a távolsági buszjáratra Vácig. Már ekkor fel kellett volna figyelnem egy baljós előjelre, ugyanis rosszul döntöttem. A jegyeladó kis-asszony kedvesen ajánlotta, hogy válasszam a minden helyen megálló 19:25-ös lassú járat helyett a 20:05-kor induló gyorsjáratot, mely egyébként is ‘egészen hazáig’ vinne. Mégis inkább ‘a lassúra’ szálltam - egyáltalán nem a „Lassan járj, tovább érsz!” közmondás gyakorlati kivitelezése céljából, hanem -, a jelentősebb időveszteség elkerülése érdekében. Aztán minden egészen másként történt.
A buszra szállva kerestem magamnak egy nyugodt, félreeső, egyszemélyes ülést, ahol olvasnivaló híján kedvemre körültekingethetek, vagy elmélkedhetem. Vala-mikor negyed kilenc körül már otthon is leszek, rögzítettem magamban, azután elmerültem a gondolataimban. Bizony - noha még alig lett vége a nyári politikai uborkaszezonnak - bőven van mit ‘megemésztenie’ a magamfajta nyughatatlan közgondolkodónak! Fáradt voltam; s össze-vissza csapongtam a legkülönbözőbb ‘rémképek’ között. Vajon mi lesz az iraki homokviharba ‘betokozódott’ szállító alakulatainkkal? Megfutamodnak a szaddamista gerillák aknái elöl, hazajönnek; vagy kitartanak, s megvédik hazánkat a távoli Közel-Keleten? Leckét kapnak-e a háborúból, vagy netán sikerül fenntartaniuk a békét, ami távolról sincs? - Vagy mi lesz az MSZP-vel? Kettészakad-e végre a Szocialista Párt - egy Kommunista és egy Szociáldemokrata Pártra -, ami legalább 15 éve indokolt lenne vagy ez is csak vihar lesz egy pohár vízben, ahogy megszoktuk? Szili Katalin, házelnök, az MSZP alelnöke ugyanis azt találta mondani a Gyurcsány-ingatlanügy kapcsán, hogy ilyen ügyek mindaddig lesznek, ameddig az MSZP meg nem szabadul ‘a nómenklatúra’ kádereitől. A keresztény Szili tehát (saját hitelességét növelendő) a valódi erkölcsiséget választotta, s helyezte előtérbe az MSZP-től megszokott ‘jogszerű’, ám erkölcstelen és álszent látszatok helyett. Mert ugyebár, egykor Kósáné Kovács Magda mondotta volt: „Nem elég tisztességesnek látszani, de annak is kell lenni!”. (Milyen igaza volt.) Ha engem kérdeznek; szerintem Szili mostani próbálkozását is simán elsikálják majd, - s nemhogy nem lesz MSZP-s női elnök, hanem továbbra is az ősbolsevik Horn-vonal marad uralmon, hiszen ez az egyetlen ‘eszmei fundamentum’, ami ezt a kotyvalék-pártot egyben tartja. Kizárt dolog, hogy az MSZP megújuljon; - ehhez az kéne, hogy valóban kivesse magából az egész politikai és pénzügyi-gazdasági nómenklatúrát, ami egy sánta hasonlattal valami olyasmit jelentene, mintha a fürdővízzel együtt kiöntenénk a gyermeket is. Az MSZP leglényege ugyanis: a nómenklatúra. - Vagy, - amint a tévében szinte naponta hallom: a tárca ‘kommunikációs zavarai’ miatt, esetleg ‘alkalmatlansága folytán’ (vö.: Szász Károly PSZÁF-elnök eltávolításának hamis indoklásával!) váltják-e le majd László Csaba pénzügyminisztert, vagy mélyebb okok miatt? Esküszöm, - legalább tizedszer hallom (és sajnos jól hallom!), hogy ötvenharmadik havi nyugdíjat akarnak, s talán tizenharmadik hetit sem fognak fizetni a nyugdíjasoknak! - Vagy: itt van ez az ingatlanadó-elképzelés! Gondoljuk csak el; évi 2-300 ezer forint adót vetnének ki például egy-egy lakótelepi panell-lakásra, amelyet mondjuk éppen mostanában fizetett ki a nyugdíjas tulajdonosa, vagy helyette a szintén nyomorgó gyerekei, s akkor most pluszként jönne az adó. Aztán rájöttek a derék szocialisták, hogy Gyurcsány miniszternek is kellene a balatonöszödi, kormány-nyaralója után, méghozzá busás ingatlanadót fizetnie; így végül elvetették a zseniális, újabb népnyúzó ötletet. Vagy; mit szólnak ahhoz, hogy a fantáziadús (inkább: pihentagyú) önkormányzatiak beszántották, s utóbb talán sóval is bevetették a balatonfonyódi strand pusztuló hínártól bűzlő partját? Hogy a nyaraló külföldieknek igazi magyar szántóföldön kelljen átvágniuk, ha netán fürödni akarnak a Balatonban! - De emellett komolyabb, még nehezebben  megválaszolható kérdések is felvetődtek bennem. - Miként lehetett főpénzügyér olyasvalakiből, ki a minap ilyet szólt a Napkeltében: „Ez egy komplex rendszer, ezt kell kiegalizálnunk! Probléma-megoldási pályára állítjuk a gazdaságot!” - Szóval ne csodálkozzunk, ha itten vak vezet világtalant, csupa ‘ö’-betűvel! Kezd kifogyni a reform-kommunista pénzügyi halandzsa tolvajnyelv-szótára, így hát az elvtársak egymást (s a múltat) ismétlik, no meg a főnöküket majmolják. - Ám most vágjunk méginkább a közepébe! Érdekes, hogy a sajtó már nem foglalkozik Szász Károly megveretésével, csupán a tervezett leváltásával. Pedig a történtek merőben más megvilágításba helyezik az egészet. Szász megveretésének semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy figyelmeztessék: tartsa a száját. Vajon mit tudhat Szász, amit ennyire nem szabad elmondania?! - Aztán: két szír testvér ‘csak úgy’, több részletben elvitt több, mint 6 milliárd forintot az Inter-Európa Bankból; ami ma, néhány évvel később a pénzmosás gyanúját veti fel. Szent ég! (Csapott le rám az akárhányadik mennyei felismerés.) Tudjuk ugyebár, hogy az iraki rezsim megbuktatása után valószínűleg Szíria következik, mint az iszlám terrorizmus másik feltételezett gócpontja. Nem lehetséges, hogy ezek a szíreink ‘mellékfoglalkozásban’ az Al-Kaida fegyverszállítói? S vajon kitől is vehettek fegyvereket magyar forintért?! Csoda-e, ha a történtek iránt az FBI élénken érdeklődik? Ősszel jó nagy csillaghullás lesz itten, ha ennyit érnek a terrorista pénzmosás ellen hozott friss-ropogós pénztörvényeink! Nem furcsa-e egy kicsit, ha egy egyszerű magyar ügyfél pár-százezer forintot akar kivenni a soványka kis bankbetétjéből, hát nagy istenkedéssel összecsődül az OTP-fiók menedzsmentje, s tetőtől talpig C-típusú ernyőképszűrésnek vetik alá, mire kifizetik; viszont ezek a szírek kofferekben hurcolkodják a milliárdokat, ajtó-ablak kitárva, s nagy ám a hajlongás: a bankelnök meg sem számolja, mennyit vittek el! (Copyright by:...) Erre mondja a Bibliában Jézus, hogy: „Megszűritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek. Tisztára mossátok a pohár s a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele. Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, melyek kívülről ékeseknek látszanak, de belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Hogyan is kerülhetnétek el a kárhoztató ítéletet?” (Mt. 23, 13-33.) - Vagy ahogyan ezt egy magyar paraszt egyszerűen mondaná: „Elvtársak, beszart a halott!”

Éppen itt tartottam utazás közbeni politikai breviáriumomban, amikor kinéztem az ablakon - már erősen sötétedett -, és rémülettel konstatáltam, hogy ismeretlen tájon jár velünk a busz! Mivel elég izgága természet vagyok, azonnal elkezdtem körbe-érdeklődni: mi a fene van; - netán a terroristák eltérítették a járatunkat?! Az előttem ülő két kedves idős néni arról beszélgetett, hogy valami futballmeccs van Újpesten, ami miatt kerülő úton megyünk. Egyszer csak kiérkeztünk újra a váci úthoz, hogy jobbra végre rákanyarodjunk, - de előttünk állig felfegyverkezett rendőrmotorosok alkottak élő barikádot. A buszsofőr kitért a hitéből - ez már leg-alább a harmadik-negyedik sikertelen kísérlete volt, hogy visszatérjen útirányára - és kedve-szegetten leállította a motort. Nyolc-tíz perces hatásszünet után, balra visszakanyarodva - elindultunk Budapest felé, ahonnan egy órája már eljöttünk... Vaksötét lett - úttalan utakon jártunk -, de a mi közszolgálati pilótánk csak nem adta fel a kilátástalan küzdelmet ezen a baljós, sőt, közlekedési szempontból vér-fagyasztó hétfői napon. Egyre ismeretlenebb tájakon, egyre szűkebb utcákon, sőt, néha villamos-síneken jártunk; - és érthetetlen módon mindig csak jobb felé, hol-ott mindannyiunk belső iránytűje szerint Vác speciel bal felé kellett elterüljön. A halovány éjszakai derengésben Árpád út, Fóti út, és más egyéb utcanév-táblák is feltűntek; - majd egyszercsak az egyik néni felkiáltott előttem: „Nézd lelkecském, ez itt már a fóti templom tornya!” - A másik meg huncutul rálicitált: „Dehogyis, az ott a gyarmati tanácsháza, meg a rendelőintézet!” - Pedig csak az újpalotai lakótelep panell-rengetegében jártunk, mintegy ‘városnézés a sötétben’ célzattal. Aztán a helyzet komolyra fordult, amikor hirtelen felindulásból átvágtunk a játszó téren, majd a parkon; - illetve ezerrel s derékszögben fordultunk be egy annyira szűk utcába, hogy a busz-kocsiszekrény hátsó sarkai felemelkedve-imbolyogva szinte súrolták a mindkét oldali házfalakat. Bizonyossá vált előttem, hogy valami nincs rendjén! Miután átvágtattunk néhány teli-piroson, s bevágódtunk a szembe forgalomba egy visszafelé egyirányú utcában; noha tréfás hangulatban, de mégis kezdtem elveszíteni a türelmemet, s béketűrésemet. Az előttem ülő idős hölgyek egyfolytában Fót városát emlegették, mintha az lenne a legközelebbi metropolisz. Össze-vissza keringtünk, egyre táguló koncentrikus körök örvénylő vaslogikája szerint; s már komolyan kezdtük azt hinni, hogy a sofőr ‘becsavarodott’. Temető, majd vöröstéglás, omladozó gyárnegyedek tövében száguldottunk tova; a táj mind elhagyatottabbnak, reményt vesztettebbnek tűnt. A velem átellenben ülő ifjú pár férfitagja felvetette, hátha topológiai tértévesztésben (pl. egy Möbius-szalag túlsó oldalán) vagyunk, vagy egy másik idősíkon. Már semmi nem tűnt lehetetlennek... Ám egyszerre a busz hátuljában utazó emberekben szinte gombnyomásra éledt fel a pislákoló életösztön, illetve az otthon, a család melege utáni olthatatlan vágy. Mint nagydumájú alkalmi szájhőst; felkértek, hogy - akár, mint régen egy bizalmi - képviseljem közös érdekeinket a busz vezetőjénél, s tudakoljam meg tőle, merre tartunk!? Előre mentem hát, és látnom kellett, hogy a tanácstalan sofőrt már egy botcsinálta szaktanácsadó is kalauzolja látszólag célját vesztett vesszőfutásában; ezért visszafogtam magam és szelíden megkérdeztem: „Tudja, merre van Vác?” ‘Előttem van észak’ alapon vakmerően előre bökött, így mondta: „Arra!”. Hogy mégis valamilyen iránymutató jelentést tehessek ‘megbízóimnak’, - megeskettem életünk-halálunk urait, a buszunkat navigáló bátor űrrepülő párost, hogy ma még érinteni fogjuk eredeti úti-célunkat (mily’ könnyen felejt az ember!), Vác városát. S mily’ könnyen meg is bocsátottunk nekik, amikor végre a tajgából kibukkanva jobbra rákanyarodhattunk a 2-es főútra, s nemsokára már egy megállóban álltunk! Újpesten voltunk még mindig, másfél órai út után, - ott ahol a fóti út betorkollik. Tagbaszakadt, részben tar fejű, zilált tekintetű fiatalemberek szálltak fel, - részint zöld-fehér, részint lila-fehér melegítőfelsőben. Velük nem volt semmi ‘probléma’, ám az látszott rajtuk, hogy egyenesen a csatamezőről jöttek. Lassan szelídülve - kipihegték magukat - beszélték meg az eredményt, ami (hallottuk) 1:1 lett...
Dózsa-Fradi - egy-egy! A rendbontók és a rendőrök győzelemmel felérő remije!
Már Felsőgödnél jártunk, amikor elhúzott mellettünk a 40 perccel később rajtolt gyorsjárat autóbusza. Ha azon ülök; tán soha nem is hallok erről az esetről.
Végül is 22 óra 10 perckor érkeztem haza, holott már 1/2 9-kor otthon lehettem volna. Elalvásig furcsa gondolataim támadtak - leginkább arról, miként képes egy renitens, anarchista kisebbség rákényszeríteni az akaratát az óriási többségre. Az igénytelen, csak balhézni akaró néhány száz, - a szelíd, ártatlan milliókra.
Ahová mára eljutottunk, az a selejt erőszakos uralma az egészségesek felett.
S hogy miért lehet ez még így, leginkább a zseni (Albert Schweitzer) bölcs szavai fejezik ki: „Kevesen vannak, akik azon fáradoznak, hogy történjék valami. De sokan vannak, akik azon fáradoznak, hogy ne történjék semmi. A legtöbben azok vannak, akik nézik, hogy mások hogyan fáradoznak.” Ilyenek vagyunk!
Ez van.

Vác, 2003. szeptember 2.

                                                                    Czike László