Czike László

                 A hiteles magyar állam rendje és szervezete   

A jelenlegi magyar állam - sem jogforrásaiban, sem legitimitásában, sem formája, sem szervezete, sem a konkrét napi gyakorlata tekintetében - a legkevésbé sem a Szent István királyi Magyarország jogfolytonos és autentikus megfelelője, hanem  történelmi gyökerek nélküli liberális-kozmopolita, hamis-demokratikus, etatista ‘polgári jogállam’, amelynek legfőbb törekvése, hogy működésében megfeleljen a szupranacionális nagytőke, az uzsorakamat-szedő bank-oligarchia és a globális világállam által számára önkényesen és egyoldalúan előírt kötelezettségeknek.

A magyar állam alapvetően azért nem hiteles és nem legitim, mert megszakadt a kapcsolata a magyar történelmi állammal és már emlékeiben sem őrzi az egykori  keresztény meggyőződést és önazonosságot, nem érvényesíti a népfelség elvét; - a hazának a nemzet eredeti összetartozását megtestesítő, integráló funkcióját, ami államalapító Szent István királyunk megálmodott és meg is valósított ideája volt.

Ez a Magyarország már csak egy a sok egyforma, saját öntudatát elveszített, uni-formizált ország közül, amelyek például az Európai Úniót is alkotják.
A mai magyar állam működése a fentiek következtében nélkülözi a nemzet tagjai, az állampolgárok iránti maradéktalan elkötelezettséget, a szükséges jogszerűséget és az elvárható gazdasági, pénzügyi és minden másfajta hatékonyságot is.
A mai helyett ezért felvázoljuk egy olyan kívánatos államrend és államszervezet konzisztens képét, amely a fent megfogalmazott és ma nem érvényesülő elveknek minden tekintetben megfelel.

Mindenekelőtt állapítsuk meg a magyar állam, mint a nemzetet a legfelsőbb fokon integráló és képviselő konglomerátum alapvető szervezeti egységeit, a hierarchiát és ‘jogforrásaikat’, összekapcsolódásukat, illetve alá-fölérendeltségük mibenlétét!

1.  A magyar nemzeti jogállam, a Magyar Köztársaság
A Magyar Köztársaság - mind nemzetközi, mind belföldi vonatkozásban - állam-polgárainak, a magyar nemzet tagjainak eredeti s legfőbb (nép)képviseleti szerve. A magyar jogállam működése természetes módon elfogadja, kifejezi s érvényesíti az ún. mindenkori magyar állam felett álló JOG kritériumait, gondoskodik róla, hogy azokat a mindenkori állam működése során, az állam felségterületén senki ne sérthesse meg. Ezek a JOG-ok egyfelől specifikusan a magyar történelmi múlt, másfelől a hazánkra érvényes nemzetközi emberjogi egyezmények - mint hiteles jogforrások - által meghatározottak. A magyar állam legfőbb (belső és külső) jog-forrásai tehát: a Szentkorona-tan, ‘a népfelség elve’ - amely például deklarálja, hogy a haza (földje) nem eladó, nem idegeníthető el -; illetve a Genfi Egyezmény és az ENSZ alapokmánya; azok az elsőrendű nemzetközi (keret)szerződések, amelyekből a minden állampolgár számára kötelezően biztosítandó emberi jogok (élet, munka, család, egészség), valamint minden egyes jogállam kötelezettségei folynak. A továbbiakban a magyar állam (nemzetközileg deklarált demokratikus jogállam) meghatározza működésének saját(os) belső rendjét, alárendelt szerveit, amelyek az alsóbb szintű jogszabályi előírásokat alkotják meg. Alapszabályként értelmezendő, hogy a hatásköri hierarchia mentén alárendelt szerv (fórum) nem hozhat (nem is módosíthat) olyan jogszabályi rendelkezést, amely tárgykörben a magasabb fórum illetékes. Például: az Országgyűlés vagy a Kormány Alkotmányt nem alkothat s nem módosíthat; - vagy: nem hozható olyan törvény, amely ellen-tétes az Alkotmánnyal, vagy az alapvető emberi jogok deklarációjával. (Az adó-és járulék-törvényeket például úgy kell meghozni, hogy azok előírásai ne sértsék az élethez, az önálló vállalkozáshoz, vagy az egészséghez való emberi jogot.)
A magyar állam feje az államfő: a köztársasági elnök.

2.  Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés  
A Magyar Köztársaságnak jelenleg ilyen ‘szerve’ nincsen. Éppen ez is mutatja a ‘népfelség elve’ érvényesíthetőségének (szervezeti) hiányát, valamint azt is, hogy miért nincs jelenleg aktuális, egységes népakaratot kifejező Magyar Alkotmány. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlést a szükséges alkalmakkor a köztársasági elnök hívja össze; - tagjai részben választott képviselők, részben az államrend tisztség-viselői, akik helyzetüknél fogva (párthovatartozás nélkül) tanácskozó résztvevők.

Az intézmény az állam legmagasabb szintű jogszabály-alkotó szerve; dönt az ún. ‘állam felett álló JOG-ok’ mibenlétéről, tartalmi meghatározásukról, aktualizálja azokat; dönt az alapvető nemzetközi (keret)szerződések érvényességéről, államfő általi aláírásáról s mindezek alapján szövegezi, jóváhagyja a Magyar Köztársaság Alkotmányát. A Nemzetgyűlés tagjait a köztársasági elnök jelöli illetve nevezi ki.

3.  Az Országgyűlés 
Az Országgyűlés a magyar állam legfőbb törvényhozó szerve. Hosszabbtávú, ún. stratégiai törvényeket hoz az előző két pontban meghatározott jogforrások által előírt (behatárolt) keretek között. Állhat két - alsó és felső - házból. Az Ország-gyűlés tagjai a négy évre választott (és visszahívható) országgyűlési képviselők. Az Országgyűlés nem hozhat és nem módosíthat sem a hatáskörét meghaladó - az előző két pontban már említett -, magasabb szintű előírásokat (törvényeket, jog-szabályokat); sem olyan alacsonyabb szintű (taktikai, operatív, átmeneti, stb.) előírásokat, amelyek meghozatala a mindenkori Kormány hatásköre.
Az országgyűlési képviselőket a négy évenkénti választáskor az egyes politikai pártok is jelölhetik ugyan, de ún. pártlistán már nem lehet a Parlamentbe bejutni, csakis személyes megválasztatás révén.
Összehívása a köztársasági elnök kizárólagos jogosítványa és feladata.
4.  A köztársasági elnök 
Ma Magyarországon a köztársasági elnök lényegében csak ‘díszpolgár’ szerepet tölt be; a ceremóniának részese, de a valódi döntéshozatalnak - nem. Azt döntheti csak el, hogy aláírja, vagy nem a mások (a Kormány) által előkészített törvényt. Anélkül, hogy pálcát törnénk egyfajta ‘direkt prezidenciális’ államirányítási rend, vagy modell mellett; - ki kell jelentenünk, hogy szintén a magyar állami működés primitívségét és sivárságát is jellemzi, hogy a mindenkori miniszterelnök, illetve a Kormány akarata és rövidtávú érdekei érvényesülnek úgyszólván minden olyan kérdésben, témakörben is, amelyek pedig távlati érdekek szerinti, megfontoltabb döntéshozatalt tennének szükségessé. A Kormány kezében ma maradéktalanul összpontosulnak a maximális gondatlansággal összekevert stratégiai és a taktikai döntési jogosítványok: a Parlamentben ‘egyszerű Kormány-többséggel’ főbenjáró kérdések dönthetők el. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom korlátlan ura egy-személyben a miniszterelnök, ami naponta olyan képtelen helyzeteket generál a gyakorlatban, mintha egy polgárjogi társaságnál mondjuk az ügyvezető igazgató eladhatná a cég vagyonát a tulajdonosok tudta és beleegyezése nélkül! (Ti. éppen így történt a társadalmi tulajdon állami privatizációja; illetve a magyar termőföld ‘szabad mozgású tőkekénti’ bevitele is az Európai Únióba...)

Minden ország életében vannak hosszú távú (stratégiai) döntések, jogszabályok, szerződések és ügyek, - és rövidtávú (taktikai), operatív-végrehajtó feladatok. Ezeket Magyarországon is célszerű elkülöníteni egymástól úgy, hogy a stratégiai ügyekben a köztársasági elnök, - a taktikai kérdésekben a miniszterelnök legyen a kompetens személy. Ezzel elkerülhetjük, hogy a haza sorskérdéseinek eldöntése kisstílű és rövidlátó pártérdekek érvényesítésének áldozatává váljék.
Egyszerű analógiát véve: a polgári jogállam működjék úgy, mint egy polgárjogi társaság. Tudom, hogy ez ‘enyhén provokatív’ ízű javaslat, - viszont segíthetne ‘tiszta vizet’ önteni a pohárba. A rendszerváltás óta annyira jogszerűtlen volt az összes alapvető (stratégiai) döntés; hogy ma sokkal jobb helyzetben élhetnénk, ha az ország vezetői szimpla polgárjogi társaságként vezették volna az országot...
Vagyis: taktikai, gazdálkodási ügyekben döntsön az ügyvezető, a miniszterelnök;  stratégiai, vagyoni ügyekben pedig a tulajdonosi testület, az igazgatótanács, tehát az Országgyűlés, illetve felhatalmazásával: a köztársasági elnök. 

A köztársasági elnök feladata lenne mérlegelni, hogy a hatáskörébe tartozó mely kérdések eldöntését viszi országgyűlési megtárgyalás, szavazás elé. Visszatérve egy korábbi példához: a társadalmi tulajdon állami privatizációjának kérdéskörét a köztársasági elnök nyilván parlamenti döntésre vitte volna. (Antall annak idején e nélkül döntött.) Vagy: a magyar termőföld ‘szabad mozgású működőtőkekénti’ kezelését a köztársasági elnök (ha a hatáskörébe tartozik) vagy elvetette volna, - vagy alkotmányossági felülvizsgálatot kért volna az Alkotmánybíróságtól. (Orbán ehelyett aláírta a megfelelő EU-belépési fejezetet.)
A köztársasági elnök hatáskörébe tartozó legfontosabb stratégiai témakörök:
 Nemzet-stratégia, jogalkotási stratégia, gazdasági stratégia
 A nemzeti vagyon (szellemi, természeti, tárgyi) tulajdonlása, védelme
 Az állampolgári jogok biztosítása, védelme (ombudsmanok)
 Az állam külső és belső stratégiai védelme (hírszerzés és elhárítás)
 A jogállamiság ellenőrzése (Alkotmány, Alkotmánybíróság, Országgyűlés)
 Átfogó stratégiai tervek, nemzeti fejlesztési koncepciók
 A pénzkibocsátás monopóliuma (Magyar Nemzeti Bank)
 Külföldi hitelek felvétele, eladósodás és adósságszolgálat
 Jelentősebb nemzetközi szerződések (pl. EU, NATO, Terrorellenes Koalíció)
 Határon túli magyarság, kettős állampolgárság jogintézménye
 Politikai pártok és civil szervezetek stratégiai kérdései
 Globális éghajlati és környezetvédelmi ügyek
 Településfejlesztés, vidékfejlesztés, mezőgazdálkodás, vállalkozói szabadság távlati koncepcionális kérdései
 Nemzeti kultúra és hiteles tömegtájékoztatás
 Állami egészségügy, társadalombiztosítás, kórházak, szociálpolitika
 Oktatási és vallási kérdések
 Munkanélküliség, közmunka-szervezési indítványok
Magától értetődő, hogy a köztársasági elnök és a miniszterelnök - stratégiai és taktikai kérdésekre felosztott - feladat-elhatárolása intézmény-megosztást, illetve létszám-átcsoportosítást is szükségessé tesz. De senki ne higgye, hogy az átállás az állam irányító apparátusának létszámát növelné! Éppen ellenkezőleg: amellett, hogy a döntések sokkal áttekinthetőbbé, racionálisabbá és hatékonyabbá tehetők; összességében csökkenne a létszám-szükséglet. Más kérdés, hogy a köztársasági elnök mellett létre kell hozni a megfelelő háttér-tanácsadó és jogszabály-alkotó (állandó) szervezetet; - míg ezzel egyidejűleg a minisztériumi szakapparátusok létszámai ‘szinte megtizedelhetők’ (már úgy értem: minden tizedik alkalmazott ‘maradhatna’ a helyén!) a jelenlegi ‘látszattevő’ állományhoz képest.

5. A Kormány
A parlamenti választásokon győztes párt(ok) Kormányt alakít(anak). A négy évre ‘választott’ Kormány alapvetően a legmagasabb szintű operatív döntéshozó, jog-szabályalkotó és irányító, országos hatáskörű állami szerv. Élén a köztársasági elnök által kinevezett miniszterelnök áll, aki egyszemélyi felelősséggel nevezi ki az egyes tárcákat irányító minisztereket és szintén (átruházhatatlan) egyszemélyi felelősséggel irányítja a Kormány munkáját. Alapvető szabályként kimondható, hogy a Kormány - mivel operatív testület - nem hozhat stratégiai, ciklusokon át-ívelő jelentőségű döntéseket vagy törvényeket; illetve ilyenekre is tehet javaslatot a felette álló államirányítási szerveknek, azok jóváhagyását kérve.
A Kormány, mint a legmagasabb végrehajtó állami szervezet feladata az ország működésének operatív irányítása, a rendelkezésre álló erőforrások optimális fel-használása által. A Kormány hangsúlyozottan inkább operatív végrehajtó szerv; ezért kifejezetten tartózkodnia kell mindenfajta stratégiai szerepvállalástól, és az ilyen típusú megnyilvánulásoktól. A mai Kormány(ok) működése már csak amiatt is krónikusan rendellenes, mivel a minisztériumai (az íróasztalok) gyakorlatilag folyamatos, meg nem szűnő ‘törvény-gyártásra’ vannak berendezkedve, amivel szavazógépezetté silányítják magát az Országgyűlést is. Pitiáner tévhit csupán az, hogy ‘az egy főre jutó jogszabály-termés’, ami a Kormány valós teljesítménye, - amint az is, hogy a kormányzást csak újabb és újabb zavaros, önellentmondásos és a jogi káoszt folyamatosan csak növelő jogszabályok bevezetésével képesek elképzelni. A Kormány jogszabály-alkotási tevékenységének mindösszesen arra kell korlátozódnia, hogy a stratégiai tervekben meghatározott célok realizálását operatív intézkedésekkel, rendelkezésekkel mozdítsa elő. (Magyarán: nem kell például, és nem is szabad az adótörvényeket és a költségvetési törvényt minden évben kvázi ‘újra-alkotni’; - hanem a moduláris felépítésű ‘távlati adótörvény’ variábilis mértékeit kell csak (ha nagyon muszáj) évente változtatni, ami csupán korrekció, illetve operatív jogalkalmazás, s nem pedig törvény-alkotás. E modell gyakorlatilag mindenre ugyanígy áll, illetve igaz. A törvény-gyártási dömping pót-cselekvés és látszat-tevékenység (fiskális fontoskodás), amivel a Kormány saját koncepciótlanságát igyekszik elfedni.

A miniszterelnök hatáskörébe tartozó legfontosabb végrehajtó tevékenységeket ellátó minisztériumok a következők:
 
 Külügyminisztérium
 EU-koordinációs Minisztérium
 Belügyminisztérium
 Önkormányzati és Településfejlesztési Minisztérium
 Honvédelmi Minisztérium
 Környezetvédelmi Minisztérium
 Oktatási és Kultúrális Minisztérium
 Tömegtájékoztatási és Média Minisztérium
 Egészségügyi, Családvédelmi és Társadalombiztosítási Minisztérium
 Munkaügyi és Szociális Minisztérium
 Pénzügyminisztérium
 Távközlési és Informatikai Minisztérium
 Közlekedési és Vízügyi Minisztérium
 Földművelésügyi és Mezőgazdálkodási Minisztérium
 
 
6.  Helyi önkormányzatok 
A 3200-valahány önkormányzat - jogszabály-alkotási és végrehajtási tekintetben is - a Magyar Köztársaság, mint jogállam, vagyis az államrend szerves része. Az önkormányzatok jogait, kötelezettségeit, tevékenységük állami garanciáit, önálló döntési jogkörük és a felhasználható eszközök korrekt meghatározását - szerény véleményem szerint - az Alkotmányban kell rögzíteni. Ma ugyanis még a helyi önkormányzatok a központi kormányzat - tedd ide, tedd oda - játékszerei csak. A helyhatóságok vagyoni helyzete, pénzügyi kondícióik, eladósodottságuk mértéke, és a várható szomorú végkifejlet - mind merő kérdőjel, fikció és rejtély. Márhogy az a rejtély, hogy a többség mitől működőképes még mindig? Az önfinanszírozás, a helyi lobbik uralma, a különféle külföldi (pl. Phare-program) segély-akciók és hitel-konstrukciók igénybevétele, fedezete, visszatérítése, a helyi adók rendszere - megannyi tisztázatlan és megoldatlan kérdés. Végképp misztikus, hogy az EU-ba való belépés után milyen lesz Magyarország regionális felosztása, illetve hogy a magyar megyerendszer felszámolása miként fogja érinteni az önkormányzatok finanszírozási rendjét és területi jogköreiket, helyi felelősségüket.
Mindez döntő jelentőségű a településfejlesztési kérdések tekintetében is.

7.  Az állam polgárai 
Nincs állam állampolgárok nélkül; bár a mai ‘demokratúra’ tolvajnyelve csupán mint adóalanyokat tekinti és kezeli őket. Csak remélni lehet, hogy az EU-ban - vagy másképp - eljön majd egy boldogabb kor, amikor újra büszkeség lesz EU-s vagy magyar állampolgárnak lenni; ahol és amikor az állampolgárok szava döntő lesz az ország jövőbeli sorsának meghatározásában. Sok reményre nincs okunk. Ma magyar állampolgárnak lenni ‘adóalanyiságot’ jelent, amelynek a lényege a kamatrabszolgaság nemzetközileg jól kifundált ‘jogintézménye’, miszerint adózz életeddel és véreddel a Terrorizmusellenes Koalíciónak (pl. Irakban), ÁFÁ-val az EU bürokráciájának; ÁFÁ-val, SZJA-val és még tucatnyi más adóval, járulékkal a zsugorodó kompetenciájú, de növekvően pazarló magyar államnak és vadonatúj adókkal majd a régiónak, s a helyi önkormányzatnak, - ha majd véglegessé válik, hogy az állam magukra hagyta őket. Jelzálog van már a városházán és a templom tornyán is. Jó lenne kötetlenül és sikeresen vállalkozni - ha érdemes lenne, s mire -, mint egykor a telepesek Amerikájában, amitől a földrésznyi ország felvirágzott. Jó lenne tehetős állampolgároknak lenni, hogy az adó ne a nincstelenek hadisarca legyen, hanem a jóléti állam, a közjó önként fizetett valós anyagi fundamentuma.

8.  Gazdálkodó szervezetek 
Elviekben az adott állam földrajzilag-jogilag körülhatárolt területén gazdálkodást folytató külföldi és belföldi vállalkozások kötelesek adó-és egyéb befizetéseikkel finanszírozni az őket ‘befogadó’, üzleti tevékenységüket lehetővé tévő államot, - vagy legalábbis áttételesen ‘gondoskodniuk illik’ annak pénzügyi egyensúlyáról.
Tekintve, hogy ha nem is ‘állampolgárai’, de mindenképpen ‘adóalanyai’ annak az államnak, amelynek a területén profitszerzést folytatnak. Ez Magyarországon egyáltalán nem így van; - miután a rendszerváltást (1990.) követő kampányszerű privatizáció során a nemzeti működőtőke nagyjából 80 %-ban külföldi tulajdonba ment át; akkor is és azóta is, a külföldi tőke ‘különleges kegyet gyakorolva’ csak azért jön Magyarországra, hogy az adókedvezmények, valamint a mesterségesen alacsony szinten tartott bérszínvonal révén rendkívül magas extraprofitra tegyen szert. A rendszerváltás pillanatában Magyarország az illegitim reformkommunista rendszertől 20 Mrd USD külső államadósságot örökölt, míg az állami tulajdonba  átvett nemzeti működőtőke becsült összértéke 100 Mrd USD nagyságrendű volt.

Az azóta lezajlott privatizációk és gazdálkodási-pénzügyi trendek eredőjeként a helyzet egészében megfordult; - mára az állami tulajdonú működőtőke (portfolió) alig éri el a 10 Mrd USD összértéket, a halmozott külső adósság pedig 80-100 Mrd USD-hez közelít. A magyar állami költségvetés és a fizetési mérleg tartósan, 15 év óta sincs egyensúlyban, ami azt is jelenti, hogy minden évet minimum 1-2 Mrd USD deficittel zárunk, ami egyrészt a növekvő kamatköltségen keresztül az állami költségvetés egyre nagyobb hányadát teszi improduktív kamat-kiadássá, - másrészt rohamosan halmozódóan növeli az államadósságot, melynek szolgálata kizárólag a magyar lakosságot terheli. Évente minimum 2500 Mrd HUF adót csak azért kell az államnak beszednie állampolgáraitól, hogy az adósság kamatterheit fedezhesse. A magyarországi pénzfolyamatok nettó ‘eredménye’ még ennél is aggasztóbb képet mutat. Noha az éves fizetési mérleg hiányát az elmúlt 15 évben nagyjából sikerült ‘pénzügyileg kiegyenlítenünk’ a beáramló külföldi tőke révén - ezért borzalmas árat fizetünk. Ma azt látjuk, hogy míg a tőkebefektetések vékony erecskeként csordogálnak csak befelé, addig Magyarországról a pénz (adósság-szolgálat: törlesztés + kamat, és a külföldi tulajdonú befektetések profit-kivitele - repatriálása - jogcímén) szélesen áradó folyamként áramlik kifelé. Amíg a bejövő tőke már évek óta alig éri el az évi 1 Mrd USD-t, addig a kiáramló összeg 6-8 Mrd USD-re rúg. Vagyis Magyarország értékvesztése folyamatosan gigantikus!

Ennek kizárólagos oka az, hogy a Magyarországon 80 %-ban tulajdonos multi-nacionális tőke nem kíván részt venni az ország (az állam) működési, fenntartási költségeinek a finanszírozásában; tehát csak önös profit-érdekei vezérlik. Ez más szavakkal kifejezve azt is jelenti, hogy a szupranacionális tőke számára a magyar állam nem partner, nem szállásadó, nem üzlettárs vagy pláne nem ‘otthon’, csak egy senkiföldje nevesincs ország, amelyet szabadon ki lehet rabolni. A mérce itt nálunk tehát kettős: az előkelő idegen (befektető) mindent megtehet s a magáénak tekinthet, szabadon kivihet; a magyar állampolgár pedig legyen boldog, hogy van állása, melynek betöltésével egyre növekvő kamatszolgálatot teljesíthet - mind az uzsorakamat-szedő külföldi bankoknak, mind a túlköltekező magyar államnak; a kivitt profit mellett, amit kenyéradó gazdájának megtermel. A jövő útja, hogy a Magyarországon gazdálkodó külföldi tulajdonú vállalkozásokat a magyar állam adóalanyaivá, fenntartóivá, felelős állampolgáraivá kell tenni; mert minden más esetben a globalizáció egyirányú utca: nem integráció, hanem csak gyarmatosítás.

Vác, 2004. július 21.       

                                                                  Czike László