Czike László

                         A nem legitim hatalom
          
Legitim: aki/ami törvényes, jogszerű, jogfolytonos; például - a trónörökös.
Tágabb értelemben: jogosnak elismert, elfogadott, méltányos, igazságos. Személy esetén olyasvalaki, akinek befolyását, beosztását, rangját, kiválasztottságát vagy elhivatottságát; rátermettségét, küldetését, uralkodását és hatalmát senki nem vitatja, mindenki elismeri.

Valamikor a régmúltban minden hatalom közvetlenül Istentől származott.
A földi uralkodó minden esetben kizárólag csak a főpapok kiválasztottja lehetett. A maják királya és az egyiptomi fáraó felkent személyét, szent sérthetetlenségét egyaránt a főpapi sereglet „isteni kara” őrizte/vigyázta, garantálta. A jog és a törvények mindig isteni kinyilatkoztatáson alapultak, melyek erkölcsi tisztaságát, megfellebbezhetetlen igazságát nem kérdőjelezhette meg senki, így betartásukat a földi hatalom mellett Isten tisztelete is kötelezővé tette.
A Mózes kőtábláira vésett tízparancsolat előírásai mindmáig örökérvényűek.

A Római Birodalom volt az első imperialista világhatalom. Római és birodalmi hatalma egyaránt alapvetően világi természetű volt, ugyanis a császárok „isteni küldetése” csupán a grandiózus cirkusz maximusz hangzatos blöffje, amelyben szinte kizárólag csak az őrült császárok hihettek.
A totális diktatúra gátlástalanságát az egy igaz Isten nem szentesíthette.

Cseppet se’ véletlen, hogy a mai amerikai monstre-monumentális történelmifilm-gyártás valójában nem nagyon tud mit kezdeni Róma már-már képtelennek látszó túlhatalmával, így a legjelentősebb filmalkotásaiban - Ben Hur, Quo Vadis, Spartacus, Julius Caesar, Cleopatra - a császárok valós hatalma egyszerre tűnik végtelenül ünnepélyesnek, rettenetesnek és nevetségesnek.

Jézus Krisztus - illetve az Atya! - hajszál pontosan időzítette a megváltó földre jövetelét, 33 évnyi tanító küldetését, áldozatát: kereszthalálát és feltámadását; azért is jött, hogy Rómát leleplezze, ellehetetlenítse és felbomlassza; büntetésül, mert féktelen tobzódásában, orgiájában visszafordíthatatlanul megtagadta Istent.
A megváltás a legjobbkor jött: a kereszténység létrejötte, a római egyház helyre-állította a status quo-t, a deus ex machina jogfolytonos, legitim működését.
Isten ezután évszázadokon át viszonylag zavartalanul vigyázhatott a földi fejlődés folyamatainak jogfolytonosságára, egészen a XX. század elejéig, amikor előretört a Sátán. A kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus -  s a világpénz állama.
A teljes XX. század története a Sátán, az Antikrisztus fényes győzelme.
A diktátorok (Lenin, Sztálin, Hitler, és ?) istentelen rémuralma mellett, alatt és után észrevétlenül kifejlődött a világpénz nem kevésbé istentelen libertinus réme, mely a személytelenség kontraszelekciójával igazából a selejt kollektív hatalmát valósította meg a kreativitás, a hit és az erkölcs felett. Hamis szabadelvűségével az egyén csak pürrhoszi győzelmet arat Teremtőjével szemben, aki továbbra is „makacsul előírja” számára elkövetett bűneinek őszinte megbánását - azért, hogy nagylelkűen megbocsáthasson. A liberális demokrácia jelszavával megvalósul(t) az ősi, élvhajhász csordaszellem, a káinok (magyarul: kajánok) csoportos uralma, amelynek lényege szerint a nép ‘önként és dalolva’ választja urául a pénzt, saját lelkiismerete ellenében.

A demokrácia eredetileg ókori görög vívmányként született meg. A római világ-birodalom gyorsan el is törölte a népuralmat, s a glóbusz totális gyarmatosítását egyfelől „az isteni császár”, másfelől „a római polgár” égisze alatt; - nevében és érdekében vitte véghez. Nem véletlen, hogy most, amikor a globális fasizmus skizofrén diktatúrája bújik a demokrácia leple alá, - a nép helyett ismét a polgár, a világpolgár lép a történelem forgószínpadára. A világpolgár, aki tetőtől talpig csak szemforgató, szemtelen és szenvtelen látszat. A népképviselő illúziója!

A nép uralma - amely máig soha és sehol nem valósul(hatot)t meg a maga tiszta és tökéletes teljességében - azért bizonyulhatott olyan nagyon törékenynek, mert egyfajta átmeneti, „köztes formációt” valósított csak meg az emberi társadalom Istentől való végleges elrugaszkodásában, amennyiben a hatalom égi eredetét a „népfelség elvével” helyettesítette, illetve cserélte fel.
Gondoljuk csak meg! Államalapító nagy királyunk, Szent István kardja, jobbja és koronája még ‘isteni’ (legalábbis „pápai”) eredetűek, amely ereklyéket legendák öveznek; sőt, a Szentkorona Tana szerint a hatalom és a föld, a haza tulajdonjoga magáé a Szent Koronáé...! Az eszköz így szentesíti a lényeget. Magyarország - Regnum Marianum - Szűz Mária országa...
 
Aztán néhány száz évvel később felvirrad az újkor hajnala, és a nép, az istenadta nép! - közfelkiáltással a Duna jegén választja királyává azt a Hunyadi Mátyást, aki nem árpádházi, és már semmije sem isteni eredetű! A magyar történelemben nagyjából innen eredeztethetjük a népfelség elvét, miszerint az abszolút hatalom azé, akinek azt a nép önként, közfelkiáltással, egy emberként a kezébe adja.

A legnagyobb földi hatalom így tehát először Istentől származott, azután átment örökösödésbe (nálunk: ez az Árpád-ház); később - a demokrácia előfutáraként? - „gyakorlati okból” s a népfelség elvéből következően: a választott személyé lett.
A gyakorlati ok: a hatalom s a közélet fokozódó/kötelező „istentelenítése” - volt. Ám ez sem tartott sokáig - az Igazságos Mátyás „demokráciája” kérészéletűnek bizonyult; a halála után visszatért a megszokott önkényuralom, amelyet immár isteni kötelékek sem korlátoztak. A Habsburg-dinasztia - többször is megismételt - trónfosztása pontosan amiatt volt szükségszerű, mert az osztrák uralkodó család hatalma Magyarországon sem isteni, sem népfelségelvű legitimitással nem bírt. (Furcsa paradoxon, hogy a XX. század húszas éveiben fellépő politikai irányzat - amely a Habsburg-ház uralkodó jogait kívánta volna visszaállítani - önmagát legitimistának (!) nevezte el. Ottó ma is Európa lézengő rittere, akinek a szél bíz’ elfútta a kalapját, és nem tud olyan méltóságteljesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé. A mondás állítólag a haza bölcsétől, Deák Ferenctől származik.)

A XX. században világszerte, Magyarországon is elszabadult a pokol. A hatalom „istentelenítése” folytán gomba módra szaporodtak el a Sötétség Zsarnokai, kik a tízparancsolatot, a népfelséget egyformán sárba tiporták. Szörnyű dolgok jöttek!
A bolsevizmus széjjel szórta magvait: exportálta a téboly vörös „forradalmát”.

Károlyi Mihály „szocialista grófot” Kun Béla és Szamuely Tibor rémei követték. Horthy Miklós ellentengernagy/kormányzó fehér (-terror) lovon jött utánuk...
Szálasi „nemzetmentő” lett a csúcsdísz a magyar katasztró-fa legtetején...
Rákosi Mátyást - kicsit később - Kádár János és Aczél György démonja követte. Ám mielőtt gondolatban folytatnánk a sort - beszéljünk kicsit a forradalomról.

A forradalom a népfelség elve érvényesítésének messze legfontosabb mozzanata. A hatalom illegitimitását ugyanis kizárólag a szent nép képes/jogosult felismerni, amennyiben: (1) Az uralkodó puccsal, vagyis nem legitim választás útján kerül hatalomra. (2) Az uralkodó legitim ugyan, de később méltatlannak bizonyul, mert felrúgja a népfelség elvét. (3) Hódító külső hatalom „nevez ki” uralkodót, a nép megkérdezése nélkül. Amikor a nép felismeri az uralkodó hatalom illegitim, nép-nyúzó vagy gyarmatosító jellegét, ex-lex állapotba kerül a társadalom: és a nép jogosulttá válik arra, hogy érvényt szerezzen a népfelség elvének, helyreállítsa az eredeti status quo-t. Ezt a helyreállítást nevezzük forradalomnak.

A XX. század minden borzalma abban gyökerezik, hogy a koncentrálódó földi hatalom nemcsak, hogy végleg szakított Istennel, de felrúgva a népfelség elvét is: megölte a szabadságot, vérbefojtott minden népfelkelést. Magyarországon a hatalom úgy 155 évvel ezelőtt veszítette el a jogfolytonosság maradék esélyének a lehetőségét is, az 1848-as forradalom és szabadságharc bukásával.

A világtörténelem mai három legnagyobb nemzete: az angol, a francia és az amerikai. Mindhárom éppen annak köszönhette a nemzeti öntudatának össze-kovácsolódását, hogy megvívta nagy nemzeti forradalmát, amelyben végsősoron és végleg győzött a nép. A porosz és az orosz önámító nemzetek. Aztán vannak gyermeteg kisnépek, amelyek sohasem támadtak/nőttek fel, s lassan elolvadnak a globalizáció olvasztótégelyében.
Magyarország népe 1956-ban ismét elveszítette nemzeti forradalmát. Nincs még egy ilyen: kétszer is vívott, s egyszer sem győzött a nemzet. A XX. században az egész világon talán a miénk volt az egyetlen igazi, tiszta forradalom. Az 1956-os magyar forradalom után nem is volt több forradalom - talán egy sem. A népek lassanként valahogyan mind megfeledkeztek a népfelség elvéről, és annak utolsó érvényesítési lehetőségéről, a nemzeti forradalomról is.

Magyarországon 1989-ben sem győzött - nem is volt - forradalom. Az illegitim hatalom a választás látszatát keltve öltött divatos, új ruhát. Akár folytathatjuk is gondolatban a korábban abbahagyott névsort! A rendszerváltást, s a globalizációt nálunk  nem választotta senki. Fogalmunk sem volt róla, hogy mik ezek!
A nemzetek elveszejtésének terve persze nem származhat Istentől. A globalizáció semmibe veszi a népfelség elvét, tehát illegitim hatalom. A Római Birodalom a kereszténység elterjedése miatt omlott egykor össze, mert ez volt Isten akarata. A megváltás ereje úrrá lett a pogányság hatalmán.
Nem tudhatjuk, mit hoz, mert ugyebár: senkinek nincs megígérve a holnap. Isten útjai ma is kifürkészhetetlenek. Így hát: imádkozzunk és reménykedjünk! Holnap talán elérjük az alagút végét, s hirtelen a szemünkbe villan a feltámadás fénye.

Vác, 2004. január 9.

                                                                Czike László